Читать книгу: «A magunk szerelme: Versek»

Móricz Zsigmondnak a rímtelen versek nagy magyar poétájának s a gyönyörű bőségek hősének ne legyen kellemetlen ez a könyv.

Buda, 1913.

Ady Endre.

 
Bántott, döfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohsem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat,
Csupán Politika és Szerelem.
 
 
S úgy számítottam rég ki végem:
Gyülöletim hogy eléggé nagyok?
Egy akadt nőstényért elég botorság
Inulhat el még inaimból?
Hahogyha nem, már mindent itt hagyok.
 
 
Tudok-e még nádor-választó
Kisúr-ősimmel szólni makacsul
S tudok-e még asszony után rohanni
Szavakon és gyüléseken tul
Vágyva-robogva, keresztül-kasul?
 
 
Néha megingok s szégyen-hülten
Havasnak, vénnek érzem a fejem
S azt hiszem, hogy minden vivát a másé
S hogy idegen tőlem régóta
Balog nádor-úr s bolond szerelem.
 
 
De jönnek remete kanokként
Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök:
Új talmi nádort megölni is tudnék,
Kivánom őrülten a csókot
S csatában, hitben, tűzben vénülök.
 

A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

Kincs Gyula bátyámnak (akinek már az sem árthat, hogy Ady Endre nevű volt-diákja nagyon szereti) hoztam vissza ezt a zászlót.

A VESZÉLYEK ISTENE

Reinitz Bélának küldöm

 
Diadalnak diadal-gyászútján
Üdvözöllek, veszélyek Istene,
Tarka Isten, kit Düh méhe fogant,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.
 
 
Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor,
Nyert csatáinknak bal osztályosát,
Balga kötések balgult frigyesét,
De ma már sejtem isteni erőd.
 
 
Ha ki fölkapott vércse-lecsapáskor
S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen
Vagy Égre-dobón nyílként hajított,
Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.
 
 
Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelmem,
Vércsíkos fényű, intő rendelés,
Ki kergés helyett hős célba tekint,
Ki nem magáért gőgöli magát.
 
 
Ki magát ritkán szereti magáért,
Vagy ha magáért, méltán és nagyon,
Vagy bármiképpen, mindig görcsösen
Avagy bárkit is, de mindig szeret.
 
 
Kinek parancsul így parancsolódott,
De kinek nincsen más Istene, nincs,
S más hajtója telt, nagy sorsa felé,
Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.
 
 
Tetszett sorsomnak amarra fordulni,
Honnan jól látszik minden, ami van,
Minden, ami volt s minden, ami vár
S künnről megjöttek a belső csaták.
 
 
Óh, belső csaták diadal-gyászútja,
Óh, nagy győzés a legbőszebb felen,
Óh, rendelés, te legforróbb Titok,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.
 

A MEGUNT CSATAZAJ

 
Mi hősködésbe dühített
S lánggal falatott még tavaly,
Múlik naiv, riasztó kedvem
S majdnem altat a csatazaj.
 
 
Beszélik, hogy élnek ma is,
Kit itt vagy ott temettem el
S nem volt záró a diadalmam
S korai a győztes kehely.
 
 
És minden hír úgy duruzsol
Fülembe, mint bolond dana:
Nincs nekem már mi aggodalmast,
Méltót, haragvót mondana.
 
 
Nincs más, csak amit akarok
S csak kegyem adhat életet
S beszédből is csak az jut hozzám,
Mit vígan én beszélhetek.
 
 
Mit helyeslek, csak az igaz
S amit kedvelek, az a jó,
Dajkamese-vagyon a másé
S csak az én birtokom való.
 
 
Mitsem vett el tőlem a Sors
S minden érdemest meghozott,
Megtelvén buzgó áhitattal
Szent Magamhoz imádkozok.
 

ÚJ VIRÁGOS IFJÚSÁGGAL

 
Általvetőm virág málházza,
Lábaim ugrós kedvűek,
Kedves súllyal hullott reám
Életemnek késett áldása.
 
 
Mosolygó, nagy szememben reszket
Sok-sok boldog látnivaló,
Sok telő kedv és áhítat,
Hogy mindent-mindent újrakezdek.
 
 
Ni, mennyi van még a világon,
Örömre-szántak és jövők,
Hopp, hívnak-várnak az útak:
Be szép vagy, én új ifjúságom.
 
 
Be hazudtam vén teltségemmel,
Be jó az édes habzsolás,
Be sűrű jószág a csoda,
Be jó ember a derült ember.
 
 
Kék hegyeken, zöldelő fákon
Ámulat s ígéret rezeg
S újfajta, szelid mámorok
Bizseregnek át a világon.
 
 
Olyan édes fáradt az este
S mozgatók a fény-reggelek
S oly boldog az eltévedés
Kis boldogságokat keresve.
 
 
Víg a sírdomb, tarkák a völgyek,
Ihaj, be sok a tréfa-szó,
Tájék, kötődés, nóta, nő:
Meg nem állom, hogy ne fütyöljek.
 

A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

 
Esős, bántó, ködös volt Május,
E fagyba-botló, léha hónap
S rossz lelkű pötty-városi uccán
Sárban hordtam a lobogómat,
Tizenhét év korával gyáván,
Képedve és hitetlenül
Gazdagságom nagy orgiáján.
 
 
S így hurcoltam tizenhét évig
Csüggesztve le, hol föl-fölkapva
Önmagamat, e hívott zászlót
És mégis-mégis lobogtatva
És beleszoktatva a lelkem
Szent nyűgébe, a szent teher
Dícses vonszolásába, betelten.
 
 
De innen hoztam, amit hoztam,
Amit akartam és eléltem
S a zászlót, ami le-fölvillant
Mindig csatában, tűzben, vérben,
Nagy vallásom, akivel volna
Protestáns, harcos vérmezőn
Lelkem a kor Gusztáv-Adolfja.
 
 
Most hát itt van újból egy Május,
E fagyba-botló, léha hónap
S e most már karolt városkában
Megmutatom a lobogómat:
Innen vittem és visszaértem,
Gazdag volt, furcsa és buja,
De itt van, elhoztam fehéren.
 

(Zilah)

VÁROS MEGVÉTELE UTÁN

(A condottiere búcsúja.)

Bródy Sándornak küldöm, a legszebb, legigazabb magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folytatott le e csatornátlan országban.

 
Lankadt szivem díszítem csókkal,
Legjobb ruhám öltöm magamra,
Legszebb napjaimra emlékszem
S tegnapi győző, nagy rohamra.
 
 
Viadal után búcsúzás jön,
Diadal után nincsen élet,
Hadd bámulják még egyszer arcom
Vad dühvel a tiport cselédek.
 
 
Mozduljanak a harctér-rablók
S zúgjon felém a pulya-átok
S hadd hirdessem ki zsoldosim közt:
Mehettek, nincs szükségem rátok.
 
 
Győztem s én már megdicsőültem,
Most már jöhetnek portya-hősök,
Megy a vezér, zsákmányát hagyja:
Szeretett győzni s ezért győzött.
 
 
Nyitott hintó sárkány-lovakkal,
Küllők, virággal befödöttek,
Járjátok be ma még a várost,
Hogy arcom sohse lássák többet.
 

SZÁZ HŰSÉGŰ HŰSÉG

 
Alakos játék, százszor-zárt titok
Hős, futó bölcse újból és megint
Állok süppedten szókimondó bajban.
Cselek, barlangok, vermek, kárpitok,
Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.
 
 
Ki száz alakban százszor volt szabad
S minden arcához öltött más mezet,
Éljen és csaljon titokba-veszetten,
Mert bárki másnál több és gazdagabb,
Mert csak a koldus egy és leplezetlen.
 
 
Ragyogjatok meg, tévesztő szemek,
Édes, hazug méz, pergő, szép szavak
Csorogjatok tarkán, számítva, bátran.
Mindenki másnak mindig más legyek,
Változón szabad, gyűrütlen, arátlan.
 
 
Enszavaimmal csaljam meg magam,
Melyvoltom gondján törjem víg fejem
És száz alakkal száz vitába törjön
Lelkem, valóm, e dús alaktan,
Száz hűségű s egyetlen hű a földön.
 

VIDÁM TEMETÉS ÉNEKE

Küldöm az én Földesi Gyulámnak

 
Mik elmulnak, meg is csúnyulnak,
Még a bánat sem szép, ha elmult
S én régen utálom a multat.
 
 
Fölemeltem az én szivemet
S hirdetem a siránkozóknak:
Boldog az, ki vidáman temet.
 
 
Mulás a rendje az örömnek
S változás mindig új alakra.
S az örömök szünetlen jönnek.
 
 
Minden, mi van, szép, friss hajadon,
Az emlékek agg-szűzét dobd el
S fogd a jelent vígan, szabadon.
 
 
Vond ifjan, ha vén is, a vállad,
Mikor settenkednek a multból
Haszontalan és cifra árnyak.
 
 
Ki ma nincs, az nem is volt soha,
Emlékezni raboknak terhe,
Szabad ember felejt s fut tova.
 
 
Az élet perc, mely folyton lebben.
Minden perced bocsásd el csókkal,
Kinlódni is kéj a jelenben.
 
 
Akármilyen rongyos a jelen,
Prédája nem lesz a multnak,
Behunyom szemem s megölelem.
 

A VISSZAJÁRÓ MÁJUSOK

 
Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.
 
 
Rózsás köd az agyunkra úgy száll
S úgy fűt a megvadulás heve,
Mint a régi, szent kamasz-júsnál.
 
 
Olyanok s még szebbek a tervek,
Mint diák-vágyak bús korán,
Ám telt-begyübbek a szerelmek.
 
 
Mert a Májusok visszajárnak
S nem ifju vágyé való ízük,
De ki túl van laktán a Nyárnak.
 

TILTAKOZNI ÉS AKARNI

 
Hajh, megmaradni nagy betegnek,
Sírba rugandó idegennek,
De élni, de élni.
 
 
Barbárból, úrból nyűvé válni,
Igaziból lenni akármi,
De élni, de élni.
 
 
Nem bánni immár semmit-semmit
S nótáink bár rossz kölykök zengik,
De élni, de élni.
 
 
Ijesztgessenek a Jövővel,
Ijedjek meg lehajtott fővel,
De élni, de élni.
 
 
És gunnyasztva és meghajolva,
Mintha tavasz sohse lett volna,
De élni, de élni.
 
 
De tiltakozni és akarni,
De, jaj, még most, most meg nem halni,
De élni, de élni.
 

SZENT LEHETETLENSÉG ZSOLTÁRJA

Zuboly barátomnak küldöm

 
Pokolhintán vad, szédítő körök,
Tüzes mélységek fönt s alant,
Zuhanva szállni, szállva zuhanni
Való alatt és képzelet fölött
És mindenütt és mindenütt
És mégis a konok határok
Kemény tilalom-léce üt,
Mert várhatatlanokra várok
S nem várok mást, mint várhatatlant:
Óh, véres kínok véres kínja ez.
 
 
Hörögve dönget vágyam kapukat,
Arcomra pirosan bemázolt csontváz
Tiltó és bolondos ujja mutat.
 
 
S körülöttem csak lehetőség
S álmodható és lenge álmok
S nincs Isten, hogy szédítő hintám
Dohodt rab-útjából kiszálljon
S vágyam megfogjon valamit,
Eleddig még megfoghatatlant
És megöleljen valakit,
Eleddig megölelhetetlent.
A tüzes mélység megvakít,
Agyam fölforr, torkom rekedt
S bomlott, nehéz alkonyaton
Átkozott, szent Lehetetlenség,
Zengem sorvasztó éneked.
 

HAJH, ÉLET, HAJH

 
Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csúnya véget.
 
 
Hajh, Élet, hajh,
Te tudod nálamnál jobban,
Hajh, Élet, hajh,
Hogy összeszűrtük a levet.
S fogtam legvadabb paripád
S nyargalásztunk
S ma is dobban.
 
 
Hajh, Élet, hajh,
Minden út, amerre járunk,
Hajh, Élet, hajh,
Én nem akartam feledet:
Ten-egészedet vívtam én,
Egész javunkat,
Egész kárunk.
 
 
Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Ki szereted vak hívedet,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem jósolnak
Csúnya véget.
 

KÖSZÖNTŐ AZ ÉLETRE

Medve Miklósnak küldöm

 
Sodridnak hurcás, száz emlékét lökd el,
Széles mosollyal, csillogóan
Ballagj, vén folyó,
Ballagj, életem, csöndes hömpölyöddel.
 
 
Túlszökve harag s bitang hír hinárját
Éhkeselyűk-lakta hegyekből
Ért síkra vized
S örvendezésnek tengerei várják.
 
 
Békült tengerek s világok előtted,
Békült órák, békült fájdalmak,
Most már mindenek
Csodákká nőttek és megszentelődtek.
 
 
Tükrözd a Napot, duzzasszon a hála,
Mert benned van az Élet immár
S megbékült szived
Istennek áldott, terhes szűzleánya.
 
 
Élet, óh Isten pompázó szerelme,
Kinek nem szabad hátranézni,
Most már jó leszek,
Mindig-mindig csak jeleneddel telve.
 
 
Ni, hogy futnak az emlékek riadtan,
Óh, örömek öröme, szállj meg,
Verd a szivemet:
Boldog vagyok, mert élni elhivattam.
 
 
Boldog folyó, nevető tengereknek
Víg halállal víg várandósa,
Boldog kis életem:
Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.
 

FÖLKELÉSEK ÉS FELEDKEZÉSEK

 
Besütése a Tavasz-Napnak,
Óh, vidám gyermek-ébredések,
Viz-pacskolón, gyorsan öltözőn,
Friss szájból kiszabadult ének
S nekiszaladás iskolának
Vagy sárga s kék virágú rétnek,
Egész testű, ficánkoló örömnek.
Cseresznyézlett kis pajtásnőm szája,
Óh, Élet igaz hallelujája,
Óh, vidám testű, én szép volt-magam,
Dühtelen és kipihent fölkelések,
Úgy néha-néha visszanézek
S méreg után nyulok: no, menjünk.
 
 
S azután gyáván ébred bennünk,
Komiszul, gyáván ébred bennem
Bénaságos, nagy ön-szerelmem,
Hogy bármiképp is jobb az Élet,
Mint az utálatos megszünés
S hogy bénán is elérni vélek
Boldogság-képet, szép-hazugat
S hogy beérem most már kevéssel,
Fölkelés helyett lefeküvéssel
S hogy minden, ami bennem támad:
Gyermeki emlék, bú és imádat,
Egy nagyon-nagyon nagy bizonyisten,
Egy nagyon-nagyon nagy kötelesség.
Egy nagyon-nagyon nagy s víg mulatság,
Egy gyönyörű kínálás: tessék.
Élendő vers rímtelenül rímben,
Ifjuságok, mik visszaadják
Még vénen is az ifjuságot,
Sok képzelés és sok ifjuság,
Jóbnak cseréppel enyhült sebe,
Óh, vállalt élete de mégis konok,
Óh, alkuvás és feledkezés,
Óh, régi-régi szép volt-énmagam,
Aki nem vagyok, de kit akarok,
Fölkelések és feledkezések,
Óh, mindent hitetni tudó Élet.
 

A MAGUNK SZERELME

Bizonyos Margitának küldöm

 
Ereklyékért kutatgatok,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ha volna még.
S megcsókolok egy arcképet,
Régi képet,
Gyötört színű bánatosat,
A magamét.
 
 
Minden, minden hogy elmarad
S hogy elhagyunk mindent, mindent
Előbb-utóbb.
Hogy kínálnók az ajkunkat,
Jó ajkunkat
S mást, mint magunk, nem érdemel
A búcsú-csók.
 
 
Óh, ezerszer is csókolom
Az egyetlent, az egyetlent,
Ki megmaradt,
Aki jó volt minden helyett,
Mások helyett,
A derekat roncsokban is,
Hű magamat.
 
 
Áldott világ a zátonyon,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ki engeded,
Hogy süttessük rá magunkra,
Vén magunkra
Ifjító és istenítő
Szerelmedet.
 

RÖPÜLJ, PIROS SÁRKÁNYOM

 
Futó napok, kik ifjakat növesztnek,
Futó ifjak, napjaikat fogyasztók,
Tudom, hogy engem, furcsán venülőt
Megköveznek.
 
 
Bolond bensőm egy ős gyermeket hordoz,
Bátran nyulok tüzekbe a kezemmel,
Asszonyhoz, fegyverhez bátran nyulok
S mézes borhoz.
 
 
Fölröpítem piros papir-sárkányom,
Harminc év óta nem tudtam megunni,
Pórászáról ezerszer elszakadt
S még se bánom.
 
 
Két, nagy, vaksi szememben szűz magasság
Babonás képe és célja nyilallik:
Ez tart gyermeknek: a szent soha-fény
És a vakság.
 
 
Röpülj, piros sárkányom, mindig fennen,
Ha elszaladsz, küldöm másad utánad
S nem születhet gyermek, ki ereget
Lelkesebben.
 

HOLNAPRA GYÓGYULÓ BÁNAT

 
Megful a leggyönyörübb kedv is
Hátán a vén Sors-lépnek,
Melyre ostoba maskarákként
Ragasztóan szállat az Élet.
 
 
Óh, Végzet véges szörnyűsége,
Óh, Élet, röndes, dőre,
Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal
A gyenge, tétova Időre?
 
 
Oh, örökös, zárt határosság,
Dalos húr, mely elpattan.
Hát nem lehet semmikép élni
Tágabban, mindig, szabadabban?
 
 
Utálatos, befejező Vég,
Rút pontja az Istennek,
Mért nem tarthat minden örökké
S a dolgok néha mért pihennek?
 
 
Hát miért van befejeződés
S szünése délceg vágynak,
Születésekor halált mért hord
Minden dicső, szép megkivánat?
 
 
Hát miért nem teljesedünk be
Tengeres folyók módján,
Kacagva tele kacagással
Trombiták buta lefuvóján?
 
 
Bús csömöre a Szerelemnek
S feneke a pohárnak,
Óh, miért is van, miért is van
Már-holnapra gyógyuló bánat.
 

ÉN ERŐSZAKOS IFJÚSAGOM

 
Birkózó ember sohse birkóztam
Olyan elszántan, istentelenül
Magammal és maradt erőmmel,
Mint most, hogy súlyos veszedelme ül
Nyakamon a vénségnek.
 
 
Minden kétségem: a csalt-azért-sem,
Minden gőg-gondom: megmutatom
S rohanok mohó szilajsággal
Illetlenül fiatal utakon
Vissza az ifjuságba.
 
 
Áldott kifacsarása a szívnek,
Luciferi megszegülés: mohón,
Akarón, ifjakat alázva,
Frisst-dobogva az Élet-dobogón:
Élet, állok elébed.
 
 
Kis elkopók és beletörődők,
Szánjatok engem s irigyeljetek:
Így nem élhetnek hitvallásban
Csak Jézushoz meghívott gyermekek,
Akik nem félnek élni.
 
 
Így lép egy Úr sírjának feléje,
Ki szégyenli ranggal a kimulást
S nem sikolhat ki a szívéből,
Élete, lelke és az Ifjúság
S ifjan megy a Halálnak.
 

MÉG MINDIG HÁBORU

 
Ha már csakugyan virághalált kések
S ha megbojtosodtam is kicsit, talán,
Gyertek csak új, szúró üzentgetések
Ti régiek s lankadni nem tudók
S vigyétek csak el utálatomat
Régi bandájú utálatosokhoz:
Tudom, hogy élnek még s óh, hallom őket:
Furcsa ország: haszontalan velőknek
Százszor kell betörni ronda lakhelyük
S minden halottat újból agyonütni.
Hát szálljon a szó messze, mindenütt:
Fekete és piros ma is a lelkem,
A szeretőim számosabbak
S az alku kulcsát még máig se leltem
S az Élet és Utálat oly maró,
Hogy patinás piszkotokat lebírja.
Nem kedvvel áll ám szóba veletek,
Újra-bátorult, rabló ál-lovagok,
Az, ki hitte, hogy hullákat nem öl már
S e sorokat, jaj, magyar siralom,
Anno 1913 írja.
 

IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

Hatvany Lajosnak, régibb, jó barátomnak ajánlom e tétova, de nagy és igaz sirásokat.

NŐ-KERGETŐ, FÉNYES HAZUGSÁG

Kaffka Margitnak, a nagyon-nagy író asszonynak küldöm

 
Sarjadtan buja, szent áhítatom,
Be hurcollak, be nagy kedvvel keverlek,
Be sok némber kontyára készítem
Hős koronám, a bolondos szerelmet,
Be nagy is a magam-veszejtő szándék,
Be száz furcsa sírnivaló les rám még,
Be sok assszony-tévesztőbe tévedek.
 
 
Beteg vagyok, szép beteg:
Hihetetlen és nem hitteket várva
Száguldok be friss-újból a világba
S keresem a hágcsót, mely levezet
Mélyetekig kék, nagy, furcsa szemek,
Honnan magatok elindultok,
Mint lámpás emberek.
 
 
Kék szemek, ti bizonytalanok,
Lógassátok szép-táncosan a lámpát,
Mutassátok meg e rózsás ködben
Lelkem lehetetlen, nagy lyányát
Vagy asszonyát, ki ráborulva
Kacagón a szomoruságomra
Vagy sírván a nevetésemre
Enyémtelenül enyém lenne.
 
 
Könnyes és riadt horkanással
Veszek már is el már előtted.
Titokzatos, valótlan követje
A Nőnek.
Úgy szeretlek és úgy akarlak,
Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak
Kívánják tépni az új zsákmányt.
 
 
Mégis: rátok bízom, kék szemek:
Bizonyos, hogy holnap szeretek
S igazítsátok az igazira
A tekintetemet.
Jaj, be űzött vagyok, be árva,
Be nincs senkim, aki úgy várja
Áhítatom, ahogy adom,
Nincs Isten, hit, kedvesség, jóság,
Jámbor és mégis vad nősténység,
Szépség és méltó alkalom.
 
 
Óh, nő-kergető, fényes Hazugság,
Küldd el hozzám asszony-hugod,
A csalót, az élet-pusztítót,
A drágát, szűzet, hazugot,
Küldd el hozzám, küldd el hozzám.
 

ELBOCSÁTÓ SZÉP ÜZENET

 
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
 
 
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
 
 
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
 
 
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszúját,
Ki áll dühödten bosszú-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
 
 
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
 

VALAKI ÚTRAVÁLT BELŐLÜNK

Schöpflin Aladárnak küldöm

 
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsúzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
 
 
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
 
 
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szívünk,
Szemünknek és szívünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
 
 
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem írunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
 
 
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szívünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szívünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
 

KÉRDÉS KÉK SZEMEKHÖZ

 
Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
Mert az én vak szemeim ezután
Csak teáltalad látnak.
 
 
A vén emlék-gyilkosnak add ide
Varázsát a szent, emlékező méznek
S csettentsd a nyelvem tartón, édesen,
Míg más asszonyra nézek.
 
 
Míg az a két apró, barna bogár
Csiklandozván föl s bejárja az arcom,
E más szemekhöz küldd el a tied,
Te várakozott asszony.
 
 
Szerelmeket parancsolj most reám,
Úgy kellenek élethez a szerelmek,
Úgy kellenek a te kék szemeid,
Bár barnán feleselnek.
 
 
Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem
S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?
 

HŰSÉG ARANYOS KORA

Édes Adának küldöm

 
Most már megjött az áhitatnak
S hűségnek aranyos kora.
Hívőn s hitetőn borulok le
Előtted,
Jövőmnek kikedvelt asszonya.
 
 
Szerelmemnek frigy-követsége
Hűséget, békét visz eléd,
Arany-pirját nyárvégi napnak
S lelkemnek
Forrott nektárját, nyugodt hevét.
 
 
Hadd nevezlek téged Adának,
Nevem olvasztván és neved,
E titkos, drága asszony-névvel
Ne tudják
Soha, hogy én kit keresztelek.
 
 
Szemednek jó intését hozza
Hozzám már minden alkonyat
S már indulunk lassan egymáshoz,
Álmodva,
Mint nyugodtak, bölcsek, boldogak.
 
 
Robajos viharok elültek,
Csöndes, tiszta, derűs az ég
S szemeink bátrak és vidámak,
Nem önti
Könnyel el csókos keserűség.
 
 
Vár bennünket minden boldogság,
De örjöngőn nem rohanunk.
Biztos, hogy megtaláljuk egymást.
S kinyujtva
Már távolról ölel a karunk.
 
 
Óh, nagyszerű közeledésünk,
Béke és boldog áhitat,
Nagy virág-szemei Adának,
Melyekből
Szent mézzel és halk tűzzel itat.
 

A KIÜRÍTETT ÁGYASHÁZ

 
Nyomorodást küldött rám az Idő
S mit összehordtam testben avagy lázban,
Kiürítem víg ágyasházam:
Széledjetek szét, Drágaságaim.
 
 
Nyoszolyátok érintetlen marad,
Őrizze nyomát finom testeteknek,
Hó-ágyatokon Szerelemnek
S Dölyfnek láng-pallosú angyala áll.
 
 
Óh, jaj, a ti kiűző uratok
Most a tiétek, igazán tiétek,
Szépek vagytok, a túlig szépek
S már nem érdemlem a csókotokat.
 
 
Merre széleszt a Sors benneteket,
Kiknek odadtam magam darabokban
S más karokban vajjon föllobban
Eggyőtökben vérem, a cifra vér?
 
 
Vajjon kitör-e majd belőletek,
Kik szépek vagytok, a túlig szépek,
A legszentebb, legúribb vétek:
A vissza-vissza-vágyakozás?
 
 
Az Éjbe nézek bús-utánatok
S már látom a mécseket vágyva gyulni
S benneteket új ágyra hullni
S kínjaim közt, ime, megáldalak:
 
 
Vigyétek ágyasházam illatát,
Szent muzsikáját bolond lihegésnek
S ágyán majd a külömb legénynek
Sírjatok értem egy pillanatot.
 

IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

 
Valamit még szívemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyű vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.
 
 
Hívő csalások, csalt hitek
S egy semmire örök-vágyóság,
Ezek vagytok s ezek vagyunk.
Elönti szívemet a jóság,
Be jól van így, be jól van így.
 
 
Fohászkodok: „Isten, talán nem
Helyesled, amit csináltál,
Mert csak buta és gyönyörű,
De engedd meg, hogy folytassuk
Ezt a csaló játékot. Ámen.“
 

TALÁLKOZÁS EGY SENKIVEL

 
Merre viszi posta levelem,
Kinek viszi legelőbb a hírt:
(Asszonynak persze)
Találkozhatsz, ha akarsz, velem?
 
 
Merre térek és mit akarok,
Kit akarok és hol lelem föl?
(Ostoba játék)
Vénülő hímhez illő barokk.
 
 
Merre keressem most az időt,
Hogy ne felejtsen s itt ne hagyjon?
(Hajh, az a Tegnap)
Óh, áldott, áldott Tegnapelőtt.
 
 
Merre keressem az életemet,
Valami szépet hol akarjak?
(Csak hív nősténytől)
Lelkem, Senkim, találkozom Veled.
 

A TÚLSÓ PART

 
Itt vetkezik, itt dobja le mezét
S már nem is kell tán.
Bemegyek és megfogom a kezét
Ablakhoz viszem s megmutatom:
Idevilágol a túlsó part.
 
 
Túl a Dunán leányok siklanak
S bánt e forróság
Ez asszonyság, ez a minden-szabad,
Ez az elérés és ez a jelen:
Idevilágol a túlsó part.
 
 
Hallga csak: hajós tülköl s Ő zokog,
Be bolond nászéj
S a vérük, a vérük búgva lobog
Nekik (kislyányok, várakozók):
Idevilágol a túlsó part.
 

AZ ISMERETLEN ADA

 
Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez, ismeretlen Adám,
Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.
 
 
Ízedet ízlem édes szájjal
S aztán egyszerre el–tova–tünsz
Csalással, bünnel és homállyal.
 
 
Úgy tünsz, mintha nem lettél volna
Bolond életemnek dáridós
Izletes, tegnapi koboldja.
 
 
Ki vagy, mi vagy, holnap elválik,
De a halálig Te megmaradsz,
Megmaradsz egész a halálig.
 
 
S halál előtt bár egyszer jönnél
S úgy, amiként én képzelem:
Szívembe jóestét köszönnél.
 

VÉRMUZSIKÁS, CSODÁLATOS HARC

 
Sűrüjük nincsen még a fáknak,
De milyen sűrü a világ,
Rügyező bokrokban rejtőznek
Csintalan mithológiák.
 
 
Még borzongat lehe a Télnek,
De ficánkolva, szabadon,
Hujh, meztelenkedni szeretnénk
Csalogató gyep-pamlagon.
 
 
Furcsa csöndre jön riasztó zaj
S minden bokor leple alatt
Negédes álmeneküléssel
A csók a csók után szalad.
 
 
Szerelmes álarc minden arcon,
Türelme nincsen senkinek,
Perzsel-fagyaszt és ver mindenkit
A csókos, buja láz-hideg.
 
 
Vérmuzsikás, csodálatos harc,
Lihegő, ős melódiák:
Fákról és vérünk borújából
Illatosan hull a virág.
 

ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM

 
Óh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rendű némberek tömegje,
De nagyon szomorú vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gyürölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások erőszakoltak,
Mások, mások, nem én.
 
 
Óh, induló nők,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyörűségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt nőttök vén szemem előtt
Adó, nagy nőkké,
Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
Mert nőnek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.
 
 
Óh, nagyszerű Szerelem,
Minden nőnek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
Nő, minden nő:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy nővel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.
 

BESZÉLGETÉS A BOSZORKÁNNYAL

I

 
(Édes boszorkányom
Láttál angyalt holtan?)
„Láttam szép magamat
Mikor még nem voltam.“
 
 
(A Holdat a Nappal
Láttad összebujni?)
„Láttam fehér szívet
Pirosra fakulni.“
 
 
(Láttál napnyugatról
Napot kelni este?)
„Láttam Ujév napját
Szilvesztert keresve.“
 
 
(Leszitálni láttál
Égből eső-márványt?)
„Láttam az egeken
Fekete szivárványt.“
 
 
(Láttál már búsongást
Csali, büszke kedvvel?)
„Láttam már sírgödröt
Tele szerelemmel.“
 
 
(Láttál visszafordult
Óra-mutatókat?)
„Láttam perzselését
Sohse-kapott csóknak.“
 
 
(Láttál már tengeren
Fogant őserdőket?)
„Láttam, ki sohse lesz,
A holnapi nődet.“
 
 
(És bolondot láttál,
Ki szerethet téged?)
„Láttam a szívedet,
Szívemen van s véged.“
 

II

 
(Édes boszorkányom
Szívemre be ráhullsz)
„El foglak árulni,
Mert te is elárulsz.“
 
 
(Telve van a kedvem
A te szép valóddal)
„Kedvetlenségemet
Űzöm unott csókkal.“
 
 
(Szép asszonyságodban
Megmaradok szépen)
„Megakadt a szemem
Egy külömb legényen.“
 
 
(Egek csillagához
Nem hasonlítnálak)
„Jaj, be rossz a Földön,
Jaj, be rossz itt nálad.“
 
 
(Légy az én hűséges,
Drága feleségem)
„Feleséged vagyok
S elhagytalak régen.“
 

HÁT IMÍGYEN SÍROK

Fogadja el tőlem édes szüleimnek legifjabb gyermeke, Lajos, egyetlen és páratlan testvérem, ezeket a verseket.

A MENEKÜLŐ LOVAS

Krúdy Gyulának küldöm

 
Sóbálványa lettem
Házam dúlásának,
Szeretett jószágim,
Csűreim, táraim
Bús pusztulásának.
 
 
Nagy rámszakadásnak,
A hirtelen vésznek,
Futó, riadt úton
Könnyben megforduló
Visszatekintésnek.
 
 
Add, óh, Uramisten,
Hogy némán bolyongjak,
Ajkamat szorító
Dühvel, háborúsan
Átkokat ne mondjak.
 
 
Adjad, én galambom,
Akit most találtam,
Hogy leljek feledést
Két szép, meleg karod
Jó karolásában.
 
 
Adjad, pocsék élet,
Hogy ne legyek dőre,
Kocogjon a lovam
Boros, csárdás úton
Vidáman előre.
 
 
Add, én gonosz sorsom,
Futván fütyörésszek
S nagy erdők aljain,
Bujtató lápokon
Hogy vissza ne nézzek.
 

A MEGSZÉPÍTŐ FÁTUMA

A „Nyugat“ törzsökös embereinek küldöm

 
Estéket, ha bennük kószálok,
Beaggatok édes csodákkal
S akik nyomomban járnak bennük,
Nyomasztják édesen az álmok.
 
 
Csacska vers ha akad kezembe,
Üres szavaiba ömlesztem
Lelkemnek minden muzsikáját
S hódítva száll titkokat zengve.
 
 
Vágyam, mint őrjöngő imádság,
Keres föl egy-egy árva asszonyt,
Fölékesíti, kivántatja
S azután százan is kívánják.
 
 
Ha akarnám, ujjongva halna
A gyáva is, ha bennelaknék
Az én halál-gondolatomnak
Mámorító, boldog hatalma.
 
 
Csak önmagam tartom bilincsen,
Önmagam számára nincs lángom,
Szívem, reményem, hangulatom,
Erőm, bizalmam, csókom nincsen.
 

ÉS SEHOGY SE VAGYOK

 
„…És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kínjaim a megszenvedett kínok.
 
 
Zárt életet újra elkezdeni,
Fölvenni a daliás lárvát,
Ujjongani, mikor testünk bizserg
Nem fiatalon és vér-duzzadón,
De sztrájkján a sokféle csapott vérnek
És gondolni évek számaira,
Hogy harmincöt és azután harminchat
És kételkedni a kisleányban,
Aki, szegény, pedig nem rossz talán
És mindenben és még több mindenben
Látni vakítóan a Semmit:
Talán öregség, talán már Halál.
Hát jöjjetek, beigért éjszakák,
Hát jöjjetek, nagy megcsúfolások,
Szégyenek, kínok és régi babák.
 
 
Kár, hogy néha sokáig élünk
És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok“.
 

HÁT IMÍGYEN SÍROK

 
Fájnak az Életnek fájásai, fájnak
S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak,
Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak:
Szabadulj el, Öröm, szabadulj el, Bánat.
 
 
Örömmel, Bánattal s fakó Szerelemmel
Hitványul megbecsült itt-ott néhány ember,
De még amije volt, azt se nézte szemmel,
Mert az Öröm indít és a Bánat rendel.
 
 
Tettem életemet én, nyomorult, pőre,
Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre,
Istenem, hisz nem volt sok hasznom belőle
S még mindig távol van Arany drága bőre.
 
 
(Mivel pedig mindig kétségesek vannak,
Hadd mondjam el titkát ennek az Aranynak,
Nem amaz Aranynak, kitől verset adnak,
Hanem egy kislyánynak, a legszabadabbnak.)
 
 
(Áldja meg az Isten látszó lelke részét,
Áldja meg az Isten a szíve verését,
Áldja meg az Isten, akkor is, ha késék,
A lefeküvését és a fölkelését.)
 
 
Mivel pedig vagyok ebben a nagy bajban,
Ordítok, ordítok: nagy baj van, nagy baj van,
Hiszen nem fürdettek mindig tejben, vajban,
De látni kell engem elröpült méh-rajban.
 
 
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni,
Fájásokat fájón, fájlalva lebírni,
De szeretek olykor s manapságig írni
S fájó fájdalmamat imígyen kisírni.
 

A CSONTVÁZAK KATHEDRÁLISÁBAN

 
Halál-Úr jó szomszédom volt
Magamat s mást ijjesztgetőnek,
De, jaj, a csontváz-kupolák
Fejem fölé ívlődnek, nőnek.
 
 
Ez volt Ő vajjon máskor is,
Mikor nem én körömben vagdalt?
Most megimádom ijjedőn
E csontokkal építő angyalt.
 
 
De épít dúlva a Halál
Tetem-téglákkal föl az Égig
S mindig közelebb s közelebb,
Bajtárs s rokon csontjával épít.
 
 
Óh, szörnyű csont-kathedrális
S nekrológ-hozó minden reggel,
Nemsokára térdelhetek
Csupa-csupa idegenekkel.
 
 
Óh, nagy templom, bús menny-verő,
Bizarr-ékes kupoláidra
Tudom, hogy gyujtón nem jöhet
Soha-soha az élet-szikra.
 
 
És Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek.
 

ZUHANÁS A SEMMIBE

 
Most szeretnék egy förtelmeset zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.
 
 
Úgyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik,
Mint vicinális sötét kis vidéken.
 
 
Fölkinálom, két nyult karom föltartva,
Életemet,
De az a gúnyos Sors nem akarja.
 
 
Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?
 
 
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.
 
 
Gyönyörködök a földi gyönyörökben
És útamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.
 
 
Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
 

TÉLI ALKÚ SZEMEMMEL

Babits Mihálynak küldöm

 
Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem,
Bókoljatok ki, fölnézett világok,
Hogy újakat már nézni nem kívánok
S megcsalt hazátok int: a Végtelen.
 
 
Én vén kutyám, uszított, védtelen,
Ki annyi mindent megkívánva látott,
Csahold el sírva azt az ifjuságot,
Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.
 
 
S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited
S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül
S lágy bámulást ne adj már senkinek.
 
 
Pillád már késett, friss nődre se rezdül
S úgy csüggnek rólad világok, szívek,
Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.
 

NE HAGYJUK EL MAGUNKAT

Ady Lajosnénak küldöm

 
Hát adjuk az Álomnak magunkat
S édes anyám, aki megöregedtél,
Miattunk gyorsan és sohse vettél
Gyér haj-erdődben újabb fésűt,
Ez álomban légy ifju delnő.
 
 
Egy nagy-nagy dáma, ki egyszer eljő,
Ki soha, soha, sohase untat,
Ki néz bennünket, csókol és üt,
Édes anyám, aki megöregedtél,
Ne hagyjuk el soha magunkat.