Читать книгу: «Csendes válságok»

Új típusok

Hatan voltak már itthon – az egyetemre járó leányok rögtönzött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt, s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hívó csengettyűszóra várnak – megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszínesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerált életnek – nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kíváncsiságával vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos ítéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét f ö l é j e  képzelték magukat mindezeknek, pedig csak – egyelőre: k í v ü l  estek rajtuk.

A tintafoltos nappaliban, amelyik egyúttal tanulószoba és a fizikai kísérletek helye is volt – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában —, sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek a szintúgy mély és harmóniátlan életről, és a cigarettafüstös, parfümillatos légbe röppenve – mintha küszködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leány-gondolatok – amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak és szubjektívek —, mint az egész asszonyi élet.

Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabályos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így – hanyag és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusza külön, ez érett és kedves fők felett.

Bózsi ült középen, a csodaszőke babaleány – azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon, és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt – vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostoriskolából ismerték egymást.

Akkor fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok – boldog kismamák —, akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhítat, félig a titokzatos sejtés, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyermekszívekben – ki tudja, melyik szüli e szokást —, de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden kislány “ideál”-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb növendékek közül, és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig “keményszívűek és hidegek”, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már – tisztán asszonyi hajlam.

Így “imádta” akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek messze, haza, vagyonos szüleikhez, és amúgy eladóleány módjára báloztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit sem tudva – egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrűt a második vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei, s a gyámjához – szomorú, rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak, és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.

Most középen ültek, és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával – szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és díszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült, és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át, és a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját, amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!

– Lássátok – mondta —, igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se – csakhogy éppen “leányok”. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el – azok a szegények —, a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.

– Honnan hoztál ma ennyi bölcsességet? – kérdezte Erzsébet.

– A nagynénémnél volt zsúr…

– És ott volt a nagynéném unokaöccse – ingerkedett a másik.

– Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küszködik érte idefenn, és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal – ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.

– Te – mondta Mária, és aggódva simogatta a Bózsi haját —, én azt hiszem, gonosz az a fiú.

– Semmiképpen – csattant fel az —, nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkodású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott a n n a k , igazán mondta a k k o r . Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos, szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.

– Régen tudom, hogy szereted – mormogta Erzsébet —, ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van, és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé – és hogy becézzenek.

– Eh – semmi —, nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást  ú g y . Nem ébresztünk egymásban illúziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyújtás előtt, becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat – előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba – pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már – orvosi, társadalmi, nevelési meg minden szempontból. Pfuj!

Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond – bolondom!

– Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. – Lássátok, ezért mondom én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozó méhek, akikben visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirkekisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.

– És te? – kérdezte tőle Sára.

– Mit… én?

– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okos képű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen – de azért is. A kisleánynak első szerelme – és boldoggá teszi —, olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni – de ahhoz másforma ember kellene mégis – hogy a kedvéért. És most már – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázos csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.

És Sára mondta:

– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betű. Hidd el, hogy éppúgy vadásszuk az élet finomságait, sűrített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével – mindent a magatok külön szemével néztek —, és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán, és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.

– És a fiúkollégáid nem így vannak?

– Ah, dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncolóasztalnál, és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a miénk finomsága – tudod-e, hogy még ügyesebbek se vagyunk?

Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:

– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt – és ugye, visszatérés nincs. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez, és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna, és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza – Bózsi talán…

– Semmi áron, kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről való kritikákat olvastam. “Es siedet, und brauset, und zischt” – és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat, és hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebatisztban.

– Jaj, Istenem – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!

A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – épp olyan komikus, mint ő maga —, a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét – mert örökké fázott – a két fülére is felhúzta, azután se látva, se hallva körmölt napokon, estéken át – mert ahhoz lelkiismeretes volt —, hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órák hosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyermekek. A csenevész kis alakját most valami óriás, bő ujjú, zöld bársonyruha tette ünnepélyesen éktelenné. “Szegény egyetlen nénémé volt” – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, hogy írás közben a ruha ne kopjék, úgy szöszmötölt ott, mint valami boszorkánykonyhában, egy borszeszlámpa kék lángja körül.

– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.

– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…

– Kell az ördögnek – idegeskedett Rózsi —, inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.

– De kérlek, tudod, ez már sok!

Lassan előrefordult, és ránézett a többire, a szemében azzal a sztereotip mártírtekintettel, ami (Rózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal – és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkoztató jóság —, azonkívül a végletekig nevetséges.

– Hát tudod, ez sok – mondta még egyszer. – Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek, és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.

A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy szökött fel:

– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre, és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, te hüllő! Vajon nincs úszóhártya az ujjadon?

– Most hallgasson, Bózsi! – parancsolt rá Mária, és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.

– Igazán – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezen a különbek) —, jobban kellene bánni szegénnyel.

Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal.  V a l a m i  akart lenni, és fölnevelni a két öccsét. – Ez az a dolog – mondta néha Mária —, amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él, és nem fogják el ilyen modern kétségek.

Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket – a csodafinom lábacskájával tette, valamelyik mosolyogva nyúlt érte, azután csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött, és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:

– Ki ír most itt? Ah, már itthon van, Lóna?

– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.

Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remeteleány, Lóna.

Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila posztópongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betűkkel a cím: “Mémoire.” Valamivel odébb a mottó: “Nem éget már a könny, csupán ragyog.” Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könnyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, ő maga hitte bizonnyal, és ez elég.

– Bernátéknál volt ma, Lóna? – kérdezték.

– Igen! – felelte halkan, és tovább lapozott, de látszott rajta, hogy fog még beszélni, és hallgatva várták mindannyian.

Hallgatag megegyezésből egyikük sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával, s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét – és a jó ügy védelme helyett az előkelő passzivitást választotta —, mégiscsak imponált nekik. – Bolond dolog – szokta volt mondani Bózsi —, de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltunk vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illúzióikért.

És Bernáték? A háziúr – Józsi bácsi – távoli rokona Lónának, a felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az asszonyok imádták mind – Lóna legkivált —, és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért.

A “Mémoire”-ok róla – neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy pontosan kimért iniciáléhely – ott keskeny, lila zsinórral lekötve holmi préselt gazok – az ő levele: “Kis halovány barátnőm!”, a felesége haja – meg a többi. És története mindnek. Ezt séta közben kapta, ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha egyiküket sem csókolta meg, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos, atelier-fantázia, aminek az egész élet csak “művészi beállítás”-ok sora volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila ködös hangulatok, esetek, amikről épp azért lehet ennyit beszélni, mert nem történtek meg.

– S az egész lila regényben – mondta egyszer Erzsébet —, az a legzöldebb, hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk.

Tetszett nekik, és áhítattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt ilyenkor ez a leány – a rejtelmes, fehér boszorkány —, és a varázsát elismerték azok is, akik háta mögött kinevették. A hangja puhaságában, a mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor felvetette a kérdést, hogy vélekednék erről a leányról – ha úgy ismerné, mint ők – valami férfiember.

Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképpen a két kezét, odasimult a karosszék támlájához.

– Vége, mindennek vége – tördelte.

Csend lett, és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült, és ő két kézre fogva a bögrét – odavitte Lónához.

– Láttam, hogy sápadt, azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém.

Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől.

– Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt.

Mind nevettek, egészségesen, szívből, csak Lóna mosolyán látszott, mintha sajnálná, hogy megzavarták.

A napos tanítónő jött be.

– Ah, hölgyeim! Már itthon? De, ugye, már kértem önöket sokszor, hogy a vacsorához halcsontos derekakban jöjjenek. És itt mintha valaki cigarettázott volna.

Sovány, sipító hangú, ráncos arcú vénleány volt, ijesztő, szomorú képe a jövőnek.

1903

Korlátok

Odaát a nagyszalonban a mamák vitáztak egy híres szép asszony válópörén, akit a háziúr valami gyanús buzgalommal vett a pártfogásába. Itt künn, a lányoknál – meg az ebédlőben is, összevissza csapatokban ácsorogtak azok a fiatal népek, akik vagy három évadja farsangoltak már együtt, és az egymás vagyoni meg egyéb körülményeivel – csodálatos – még mindig nincsenek egészen tisztában.

A házikisasszony, a csúnya kis Bánó Ila egykedvű arccal gunnyasztott a huszártiszt-kérője mellett, a szögletben, a pálmák alatt pedig három csillogó szemű tacskólány dobálta kacagva a fényképeket. Feltűnően csinálták, de jól állt nekik, hogy az egész ártatlan manőver Bódog Sándornak volt szánva – egy nagyon kellemesnek látszó, szőke úriembernek, aki a zongorának támaszkodott volt, és egyre Wildtnét nézte. Az érdekesen fésült, szép, délceg asszony a kályha melletti sarokban csak akkor vette észre ezt a kitartó pillantást, mikor a ház asszonya a pohárszék felé indult, és ő magára maradt. Akkor pedig egy öntudatos és egyszerű mosollyal a közelébe intette Bódog Sándort.

A meghajlásuk gúnyos pedantériájában vagy a szemük kutató mosolyában felvillant egy percre valami bizarr meghatottság – talán az Anyegin-idill modernül furcsa paródiája —, és ott kísértett továbbra is köztük, amíg – könyvekről és emberekről beszélve – rajtaérték egymást valami ismerős megjegyzésen. Ah, ugyanezt már mondtuk együtt, egyszer, ilyenformán. Közben asztalkát kaptak meg süteményt a teához, és a kis Ila a csúnya lányok szomorú tapintatosságával odábbterelte a társaságot. Szinte magukra maradtak. És akkor erőt vett az asszonyon az ő régi betegsége, a feltétlen és szükségtelen nyíltság valami szilaj vágya, ami időnként bolondságokra késztette. Azt mondta valamire:

– Az akkor volt, mikor én két álló hétig ész nélkül szerelmes voltam magába.

Az örök emberi hiúságon kívül az íróember objektív érdeklődése is élt Bódog Sándorban minden asszonyi megnyilatkozással szemben. Éppolyan kíméletlen tudott lenni a végighallgatásban, mint az asszony az ő rohamos őszinteségében. És most összetalálkoztak a pillanataik.

– Tudja – kezdte az asszony —, hogy három évvel ezelőtt, huszonkét éves koromban kerültem Budapestre. A szegény apa halála volt az oka, akkor anyagilag is olyan nagy változás állt be a családunkban, hogy kenyérkereset után kellett néznem. Az első szerelmen persze túl voltam. Azon, amelyik sok virágcsokorral, éjjelizenével, francia négyesekkel jár, és jelentős kézcsókokban éri el a tetőpontját. A hirtelen jött szerencsétlenségem volt a gátja, és az könnyítette meg a feledést. Magam akartam egészen új életet – és mert most olyan rengeteg sok tanítónő van —, és mert tehetségem lett volna valami – a színiiskolába iratkoztam. Az édesanyám felkísért ide, és a vagyonos fővárosi rokonok sírva ígérték neki, hogy gondjuk lesz rám. Így történt, hogy a szabad időmet egészen társaságban tölthettem, és az estéim a közelmúltat mímelték szomorúan. Itt, a Bánóék zsúrján találkoztam először magával.

– Akkor ellenszenvesnek talált – mondta is.

– Kényelmetlen volt nekem, hogy több esze van, mint a többieknek, de már akkor is különbnek tartottam mindannyinál. Abban a korban már nem jön lopva, észrevétlenül a szerelem, sőt minden valamirevaló új ismerősnél eszünkbe jut: “Milyen lehetne szeretni ezt az embert?” Az ítélésem válaszolt akkor – de maga alig foglalkozott velem. Ritkán láttam, sok dolgom volt, és hónapokig alig gondoltam rá. Szinte furcsa volt, mikor egyszer – nagy sokára – a Belvárosból jövet, a Vas utca sarkán hozzám szegődött.

– Honnan? – kérdezte.

– Leckéről.

– Milyen leckéről?

Most is előttem van a meglepett arca, mikor megmondtam, hogy színésznő leszek. Azután elmeséltem, hogy egy özvegy sótisztnénél lakom, aki jó asszony, de ritkán látom, mert egész nap tanulok, és szeretek egyedül lenni. Meséltem a furcsa kis diákszobámról – valahogy magamnak is tetszett akkor ez az élet —, maga kíváncsi lett, én pedig felhívtam. Emlékszik arra?

– Hogyne! Mikor fölértünk, én jöttem zavarba. Valami indiszkrét ostobaságot kérdeztem a szobájáról, és maga még ügyetlenebbül füllentett.

– Tudom, de utóbb megszoktam a dolgot. Maga gyakran ellátogatott – decemberben már kedélyes jó barátok voltunk, az egész világról beszéltettük egymást a hosszú estéken át. Aztán – egész természetesnek találtam, mikor egyszer minden ok nélkül megfogta a kezem.

Valami kacajfélét lihegett, és egy percre megállt az asszony. Aztán folytatta:

– Egy hét múlva már szerettem.

– Lehetetlen – töprengett Bódog Sándor. – Egy hét múlva éppolyan nyugodt és derűs volt.

– Igen! De ha nem jött, amikorra ígérte, lüktetett a halántékom, és kínos nyugtalanság szorongatta a torkomat – mint az elfojtott sírás szokta. Az szörnyű, mikor maguk várakoztatnak egy asszonyt. Az élet minden gyötrelme összegyűl azokban a percekben, és ha van túlvilági igazság, az örök élet nem elég rá, hogy magukon azért bosszút vegyen.

– Ámen!

– Ejh! Szóval, az őrült idő volt. Istenkáromló, pogány imádkozások estek akkoriban a szerviták templomában, a kis Mária-oltárnál, akihez a Szent Antal divatja ellenére is hűséges maradtam. Asszonynak jobban el lehet mondani olyanokat.

– Milyeneket?

– Ezt: asszonyom! Ez az egy ember van a világon, akiért élni és jónak lenni érdemes. Add nekem, és majd meglátod, mennyi nagy, magasztos őrültségre leszek képes miatta. Csúf, önző imádság volt, most már tudom. Én is, mint annyi más, valami kizárólagos nagy boldogságért ostromoltam az eget.

– És aztán?

– Aztán, mint aki meséket álmodik, olyan természetesnek és igaznak találtam mindent. Azt is, hogy ha társaságban találkoztunk, maga megint alig nézett rám. Szinte hálás voltam ezért, és semmire nem gondoltam.

– Hátha egyszer… például megcsókoltam volna? – kérdezte gondolkodva a férfi.

– Ez kérdőjel maradjon. Szóval a második héten történt, hogy maga egy érthetetlen dolgot követett el.

– Megmondtam, hogy nem veszem feleségül.

– Máig sem tudom, ügyetlenség, becsület, különcködés vagy durvaság volt-e az magától.

– Egyik sem! Egyszerűen csak hóbortos és kíváncsi voltam, és akkor nagyon szépnek, nagyon kedvesnek találtam magát. Veszedelemben voltam, és el akartam hárítani. Megért?

– Lehet! De lássa, jobban kellett volna ismernie. A hajlamaim és a nevelésem miatt sem lehettem egészen “századvégi leány”. És még a tipikusan azok sem flörtölnek valami, hogy is mondjam, morális alap nélkül.

– Szóval, akkor kiábrándult.

– Még nem! Akkor este furcsákat gondoltam. Valahogy nem éreztem világosan, mennyire vagyok felelős a tetteimért. A társaságra gondoltam és az emberekre, akik az élet korlátait jelentették eddig nekem. Eszembe jutott, hogy akik a városunkban jól mulattak tavaly nálunk, az idén másnál mulatnak. A vőlegényem, aki megtiltotta nekem a csipkeáttört blúzokat – másnak udvarol, és az édesanyja pletykáz rólam. Azt gondoltam: az élet kizárt engem a korlátai közül, és én nem tartozom neki semmivel.

– Nem foroghatott nagy veszedelemben, amíg ilyen világosan gondolkodott.

– Még gondolkoztam. De azért nem tudom… ha maga akkor másnap is, harmadnap is eljött volna hozzám.

– Akkor volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.

– Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – “Zimonyból kézcsókját küldi hűséges jó embere, Bódog.” – Régen nem fájt úgy valami, mint az az ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.

– Magára sokszor gondoltam az úton.

– És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! No igen! Azon a kicsi kanapén ott egy ősz hajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy Bódog Sándorné volt.

– Az édesanyám!

– Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon észre ilyesmit.

Egy fiatal úr, a maga jó barátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt, és fagylaltot hozatott a mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:

– Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.

Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:

– Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a szegény kisleány, és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen leányok nem értik meg azt: inkognitó!

Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.

Itt volt a hazamenés ideje, és mert Bánó bácsi nem kísérhetett haza, rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig…

Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabíró. Elintézte a dolgaimat, bemutatkozott a szobaasszonyomnál, és megkérte, hogy ezentúl együtt étkezzem vele, és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt, és mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki nyelvén így hív: az “Egyetemes Törvényszerűség”. Visszafogadott engem.

Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt feleségéről beszélt meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos idején, és a keménygallérján látszott, hogy hivatal után frissen cserélte.

A többit azután tudja.

1903

A gondolkodók

Két diák egyformán tüzes fantáziájú, egyformán eszes, gőgös mind a kettő. Fiatalok, magukban állók, önmagukban bizakodók és szépek. Az egyik fiú volt, a másik leány – és egyszer találkoztak.

A leány most került fel Pestre: Nem ismert még az életből semmit, csak a könyveit: Gyermekkorában olyan sokszor mondták neki: “Csúnya vagy!” – hogy később, amikor már egyebet mondtak, nem hitte el. Szomorú dolgokat látott kezdettől fogva, és félt mindentől, ami vidám és jóleső. Az megbosszulja magát mindig. Csak a könyvékről tudta, hogy változatlanok, hűségesek és megbízhatók: Még azt is szerette bennük, hogy nagyképűsködők egy kicsit.

A fiú már sok éve tanult itt fenn – és nemcsak a könyvekből. Győzte az egész életet – néha olyan szertelen rohanással és olyan elágazó utakon; hogy az szinte betegség volt már. Szegény ördög volt, és nem sokat ért rá megpihenvén gondolkozni – csak valami mélységes megdöbbenésre emlékezett, amely elfogta mindig, valahányszor hatalmas küszködés árán egyszerre elérte, amit akart – valahol —, a kártyaasztal mellett, a vívóteremben, asszonynál vagy a géptervek sokrétű figurái között.

– Meg kell találniuk egymást – mondotta egy asszony, egy nyájas, szende fiatalasszony, aki nőtestvére volt a fiúnak. Így hát egy napos tavaszi délelőttön találkoztak.

A fiú evezősversenyről jött éppen – a leány a templomban járt. Budán valami ismeretlen kis templomban akart imádkozni, mert babonás hittel így foganatos.

Azért ment, hogy megköszönje az égnek a különös kegyét, hogy ide is feljöhetett, és sokat tanulhat majd, és hogy nem lesz olyan boldog talán, mint a családjában a többi asszonyok, akik nagyon szerettek, aztán férjhez mentek – vagy akik férjhez mentek, mielőtt szerettek volna.

– Ide fog ma jönni valaki – mondta Iza mama, a húszesztendős, szelíd, kicsi asszony, amikor átölelte. – Sokat fogtok együtt bölcselkedni, szinte látom.

Az Iza mama szalonja még új volt, friss, virágos, fiatalos. A széles, nyitott ablak rózsás függönyeit felduzzasztotta a tréfás tavaszi szél – és lenn az utcán, a puhán robogó fogatok csillogásán ujjongva, kacagva futkosott a napfény.

Iza mama egy rózsaszínű bébét mulattatott, és borzasan hempergett mellette a szőnyegen.

Így találkoztak.

A leány gyanakvó ellenszenvvel – szinte félszegen nyújtott kezet —, a fiú megnézte jól, tetőtől talpig – és mosolygott.

És találkoztak azontúl nagyon gyakran, véletlenül szinte mindennap.

Érdekes leány – furcsa – mondta az asszonyhúgának a fiú, Péter. – Okos, mint egy asszony, és naiv, mint egy gyerek. Furcsa.

Nagyon eszes fiú, gondolta Magda, a leány néha, amíg otthon előkereste a könyveit. Okos, és ami fő – nem veszedelmes. Lehet vele beszélni affektálás nélkül. Azt hiszem, már észrevette, hogy nekem nem kell udvarolni, mint a többieknek.

Pedig ezt még akkor nem vette észre a fiú.

Világos, gondolta – hogy itt egy kis szerelemnek kellene jönnie. Csinos, elegáns kis flörtnek, amit okosan lehet csinálni, és épp a kellő időben befejezni. Soha nem volt ennél kínálkozóbb helyzet.

És így vélekedtek mások is. Izácska meg a férje meg mind a nénik, akik odajártak uzsonnázni. Kérdezősködött a Baba is, dúdolva halkan a csipkepárnái közt, a maga nyelvén: – Igaz-e? Hát igaz?

Magda kiemelte, az ölébe ültette – Péter fölé hajolt, és összerebbent a hajuk.

Világos, hogy így kellett volna folytatniok, hogy végezhessék valami enyhe könnypermeteggel, leánycsalódás borús kis álmával, ahogy szokás. Most mindjárt el kellett volna pirulni a leánynak fülig.

Nem pirult el. Felállt, elsimította a haját, és míg a tükörbe nézett, azt mondta: ohó! Azért sem!

Péter elnézte a hűvös szemű, délceg leányt, és olyan érzéssel, amiben csodálkozó öröm is volt, mondotta magában:

– Hátha ez más! Ha nem olyan, mint a többi?

És mégis – csupa szokásból talán, a rendes módszerét próbálgatta. Egyet a sablonok közül, amiket ő maga unt már legjobban.

Ez leány – nobilis, jó – tehát nagy gyönyörűsége telhetik a térítőmissziókban.

És szörnyű elvetemültséget fogott magára. De mennyire csodálkozott és gyönyörködött; amikor nem látott a leányon meglepetést, elszörnyülködést. Magda bólintott, szó nélkül, megegyezően, mintha mindez így volna rendjén. Asszonyokról beszélt és minden egyébről. A leány megint bólintott; egyszerűen, nyugodtan, mint aki mindent megért.

Ez tettetés volt pedig. Hisz csupa újságokat hallott, vagy egész másképpen sejtette az ilyen dolgokat azelőtt. De érettnek, tudatosnak akart látszani, és rövid idő múlva ilyen is lett. Utóbb már maga is mondott véleményt kétes jelentésű dolgokról, de közben úgy kikerülve a maga nyakig begombolt, fekete ruhás alakját, hogy így csinálva, szinte kacérságszámba ment a dolog. A másik ilyenkor vigyázva túlozta az udvariasságot, mert  k ö z ö n s é g e s e n  a nem így  s z o k t á k . Rendszerint tiszteletlenséggel válaszolnak az ilyenekre a férfiak.

Nem szeretem – gondolta egy este a férfi —, de nem bánnám, ha mindig itt járna-kelne a szobámban a puha lépéseivel, ha egyedül vagyok. Nem izgat, nem nyugtalanít – világos —, csak szeretném, ha mindig itt teremne, mikor valami mondanivalóm van. Szembe ülve velem összekulcsolná a fehér kezét, és hallgatna; mert olyan szépen tud hallgatni, kérdezni az okos szemével. A közelében új, érdekes gondolataim támadnak.

Most már igazán nincs mitől félni – gondolta a leány is —, Iza most tévedett. Mi sohasem leszünk szerelmesek. Ah, ehhez már nagyon is jól ismerjük egymást.

Volt úgy, hogy az utcán is találkoztak. Ha fáradtan, cél nélkül bódorgott a leány – honnét, honnét nem —, egyszer csak előtte terem a fiú. “Most jön velem – viszem!”

A leány megy utána – elnéző, gúnyos kis mosollyal. “Ha szabódnám, azt hinné, jelent valamit.” És mennek furcsa, kanyargós utcákon, a leány azt hiszi, már eltévedtek. Ezen bolond, gyerekes jókedvük támad – és kacagva érnek egyszer csak az Iza lakása elé. Ott a fiú sarkon fordul, és hirtelen magára hagyja a leányt. Egy fél óra múlva mégis visszakerül.

– Hol járt?

– Sehol! Haza akartam menni, de itt mégis jobb.

Március-idő van még, és korán elfekszik az alkony. Izát olyankor az anyósa oktatja odaát – őrájuk a Baba vigyáz a rózsavirágos, pici szobában.

Mégis szomorúak, fájósak voltak soká az ilyen alkonyatok. Egymás mellett ültek az ablaknál, de a leány kinézett az utcára, az ormótlan, nagy bérházakra, amiknek cirádái közt megül a köd.

– Nem értem! – tört ki a férfi. – Nem tudom, mit akar az életével voltaképpen. Azt hiszi – mert olyan magasra helyezkedik az önhittségében, mint egy kőbálvány —, hogy igazán megkövesül majd? Jön az élet forró, eleven hulláma, és halomra dönti az elméleteit. Ne higgye, hogy megállhat ellene. Az elsőnek hiszi magát az istenkísértők között? – Dehogy! Megpróbálták százezren már, és rajtavesztett mind. Hogy fogok nevetni rajt’ – amikor mégis nagyon szerelmes lesz.

– Nem fogná megtudni senki!

– Nézze! Tegyük fel, hogy végigcsinálná az életét így – bár a családja tradíciói beh mások! Egyszer elmondták a nagymamája történetét. Milyen szép és igaz! De mondjuk, hogy maga következetes: Mit ér el vele? A szenvedély továbbra is éltetni és pusztítani fog a világon – és maga egyszer csak meghal – mint a nőegylet alelnöknője – tisztes hosszú élet után – aminek sohasem ismerte a zivataros teljességét. Meghal, és nem élt egy napot sem.

– Tudom – mondta a leány és egyre kinézett. – Tudom – hogy az mindegy – egészen. Azt hiszi, jobb a másik? Hagyni, hogy dobáljon valami őrült önkívület – messze végletek közt —, folyton szomjúhozni és soha el nem érni valamit – ami nincs is. Kifáradni holtra és elveszíteni még annak a hitnek finom gyönyörűségét is, hogy hátha lett volna valami? Egy édes titka számomra az életnek, amit nem kerestem meg. Egy függöny, amit szabad akaratból nem lebbentettem félre.

– És azt hiszi, a tudományoknak szükségük van egy szőke leány fejére, hogy életben maradjanak?

– Nekem van rájuk szükségem: De én Istenem! Talán a nagykerekű gépeknek van szükségük éppen egy ilyen akaratos fiúra – aki  e g y m a g a  tud éppen elbánni velük? Még ha ki is talál a számukra valamit – egy csavart, egy forgót —, azt hiszi, nem jött volna rá valaki más? Persze, különös fontossága tudatával fog meghalni – uram?

– Egyformán fogunk meghalni. Maga talán úgy, mint egy búbos galamb – én olyanformán, mint egy jó nevelésű vizsla. Egyéb különbség alig lesz köztünk.

Veszekedtek – csúfolódtak. Meggyötörték egymást elméletekkel, cinikus és mégis költői ötleteket kacagtak bele egymás szentségeibe, letépdesték a lelkükről az illúziókat, Hogy  ú g y  lássa a másik, csúf karikatúrában. Rosszak, léhák akartak lenni mindenáron – és már úgy fájt nekik, és érezték, hogy egyszer csak rohamosan fel fog oldódni mind a sok erőszak. Úgy történt.

Együtt mentek haza egy estén, és a leány lakása jó messzire volt. A gázlámpák fehér világa babonásan megtompult, szétmállott az esős, tavaszi estében, a finom, párás légben.

Péter eldobta a szivarját messze – és apró tűzszikrák pattantak szét a nedves aszfalton. Lassan mentek egymás mellett – és beszéltek most egyszer, először úgy, ahogy jólesett nekik. A férfi mondta:

– Imádom az estét – ahogy a reggeleket gyűlölöm. Ha látná ezeket az utcákat hajnalban – a fáradt pincéreket, az álmos pékeket, a sáros leányokat! Milyen kongó, üres fővel ébred a világ a kelletlen munkára. Nem érdemes otthagyni azért a zsongó semmit – kimerült agyvelők tompa zsibbadtságát. Mondja, nem érzi az estét? Éber vagyok, mint soha máskor – talán nem is egy, de száz ember életét élem, vagy sok új ismeretlen érzékem támad egyszerre. Azt hiszem, külön idegszálam van minden vibráló érzéshez, és külön ismerem mindeniket. Ha csupa élenyt lélegzenénk, akkor lehetne ilyen emésztő, lázas, édes életünk. Imádom az élet hatalmas, ijesztő hullámait a halántékom körül – a képtelen gondolatokat, amiket valószínűvé tesz az este. Mondja, nem ismeri? Igazán?

– Félek – súgta a leány. – A gyermekkorom estéire kell emlékeznem. Hétéves voltam – szomorú, vézna kisleány —, és mindent megértettem, amit a nagyok beszéltek. Emlékszem a nagyapám szigorú, kemény arcára – az ősz szakállára, és hallom, amint káromkodik a tornácon, és végigver az ostorával a kutyán. Mi benn összesimulunk az anyámmal, és nem merünk szólni, amikor bejön. Emlékszem a gyér világosságú tanyai szobára – a fuldokló csendre, amiben nyitott szemmel tépelődöm egy sarokban: “Hátha álom mindez – az anyám, én a – kutya is álom. De nem lehet felébredni!” Azt hiszem, beteg voltam, hogy ilyen gondolatok gyötörtek. Noha borús, szeles estéken szökve mentünk el anyámmal – a szérűkön át, a nádas felé. A vércsét hallottuk vijjogni fenn, vagy sűrű, pernyés füstöt dobált az arcunkba a szél – ha valami tanyaház vagy falu égett a távolban. Anyám úgy húzott magával. A láp szélén, a csárda mellett állt a kocsija annak, aki második férje lett. Mindig velük voltam, és értettem, amit mondtak. De milyen szomorú volt minden. Alig mosolyogtak. – nehéz, komoly szókat mondtak – a végzetről, a halálról, a szakításról. Úgy fáztam. Nagyapám még komorabb volt otthon, és az anyám sírt, mikor lefektetett. Lássa – ilyennek tudom én a szerelmet. És később is voltak esték, hosszúk, rémesek – mikor már férjnél volt az anyám megint – és mégis egyedül ült velem —, komoran, sápadtan öltögetett kicsi gyerekruhát, és felzokogott.

– Talán igaza van – mondotta a férfi, és megdöbbentő komoly volt az arca. – Az ember sohase azt kereste, amit elér, és mindig meggyötri a csalódásáért a másikat.

Elbúcsúztak. Egy pillanatra valami szédületes, örvényes mélység villant meg a tekintetükben – a kézszorításukban valami marasztaló remegés. Aztán futva ment fel a leány a lépcsőkön. Mikor a könyveit előkereste, valami ködös homályosságot érzett a szemén, mint már többször is. A lámpa ég rosszul? – Nem!

Meg fogok vakulni – gondolta ismét, mert valami hóbortos vidéki doktor mondta ezt gyermekkorában. – Megvakulok, mielőtt igazán láttam és éltem volna. És szeretni? Talán most kellene, hamar – amíg lehet.

Péter egy kávésasztal márványára rajzolt mérnökös térképsziluetteket, és Magdára gondolt.

Csodálatos! Két hónap óta szinte mindennap látok egy leányt, aki szép, fehér, okos és nem prűd. És még álmomban sem jutott eszembe egyéb, mint a hűvös kezét megérinteni. Talán mégsem szeretem – vagy csak őt szeretem minden eddigiek felett. Ebben a pillanatban lehetetlennek érzem, hogy újra meg újra ne lássam, és a hangját ne halljam, amikor beszél.

Lehajtotta a homlokát a hűs márványlapra – és míg a lelkében álmodozva hallgatta vissza a leány zenés, csillapító hangját —, semmit sem érzett a szerelmes esték ideges, lüktető viharából.

Ettől az időtől kezdve megváltozott köztük valami. Gúnyolódó ellenségekből testvérekké lettek – enyhe, nyugodt, közvetlen volt az érintkezésük. Úgy tettek, mint két komoly, derék ember, akik idő múltán, hogy megismerték, megtanulták becsülni egymást.

Bizalmasok lettek. A fiú szülőiről beszélt – aztán a gyermekemlékeikről, apró napi esetekről, tervekről. És a nagy szociológiai viták elmaradtak. Megpróbáltak immár nem gondolkozni, és ezt kényelmesnek találták.

– Ne hordjon maga fekete ruhát – mondotta Magda. – Csak a szürke áll jól.

– Miért süti a haját? – kérdezte másszor Péter. – Szebb így, ha magától borzas.

Tanították járni a Babát, aztán meséltek neki – általa egymásnak – bolond, zavaros meséket. Egyik kezdte – a másik folytatta és így tovább.

Még tavasz volt mindig – de már az érettség májusa.

Minden úgy magától jött. Egy este, hogy beszabadultak együtt valami félhomályos szobába, és az utcára néztek – Péter minden ok nélkül az ajkához emelte a leány kezét. Magda beszélt valamit – fátyolos, könnyű hangon, zavaros bolondságokat, amiknek a fele se igaz – éppen a fordítottját annak, ami talán igaz lehetne – de nem bizonyos. Közben engedte a kezét.

Így volt ez sokszor azután.

Egyszer még felrettent a leány. Sápadtan kérdezte:

– Hányan voltak – akiknek éppen ezt mondta, tette?

A másik percben megbánta – és beleremegett a gondolatba: ha a másik most felkacag, és valami profán szellemességet mond?

Péter eleresztette – nem —, eldobta magától a leány kezét – hogy fájón ütődött az ablakdeszkához. Durván, komoly, nagy haraggal tette, hogy a másik percben, ajka egy síró rándulására könyörögve kérlelje, hosszan, sokáig. Izácska meg az ura – csodálatos – mostanában már nem engedték őket egyedül haza. Hogy bosszantották volna máskor az ilyen “gyámkodások” a leányt – és milyen hálás volt érte most. Azért is, hogy olyan szánó gyöngédséggel néztek most reájuk – őrá —, mint a beteljesült végzetekre szokás.

– Mi lesz most ezekkel? – kérdezte Izát szemrehányóan az ura.

– A vége szomorú lesz, az bizonyos – súgta vissza az asszony.

– Maga a hibás!

– Ejh! A leány  m o s t  boldog – és nem felér ez sok egyébbel? És előbb-utóbb történnie kellett valaminek vele, olyan gőgös volt és olyan tapasztalatlan.

A fiatalok szó nélkül mentek előre. A leány ütemes lépteiben most valami melankolikus megadás volt. Valahogy könnyűnek, mindegynek érezte magát. Olyanformát gondolt, hogy ő most ráfeküszik egy hullám hátára – emelje, ejtse. Milyen könnyű ez! És milyen nehéz lenne viaskodni, elfáradni, elgyötrődni a gondolkodásban.

Otthon nem kereste elő a könyveit. Kihajolt az ablakon, és hosszan nézte az éjszakát, a selyemfényű nagy vizet lenn, a sötétlő hidakat, és odaát a nagy, néma hegyek ormát. Mintha a lét összes misztériuma támadt volna rá – egyszerre, hirtelen. Új szempontokat látott meg, új utakat és lehetőségeket – és minden, amit eddig az élete válságos fordulópontjának hitt, most elveszítette a jelentőségét. Eddig nem létezett dolgok egyszerre létezőkké váltak, és ő volt az – ő maga, aki fölfedezte magának az életet.

Behunyta a szemét, sóhajtott, és az a határozott érzése volt, hogy ez a sóhaj egy most a sima szellők leheletével, amik ott suhognak az arca körül. Egy az egész mindenség, és az ő ébredő ereje zsibong a fák nedveiben, lüktet a fehér fellegek omlásában, amik nyugtalanul sereglenek udvarlására a holdnak.

Hirtelen könnyű szédület szállt rá – az önkívületlenség egy perce, aztán heves, gyors láz öntötte el a homlokát. Betette az ablakot, és reszketve bújt a párnái közé.

A lelke mélyén csodás megnyugvás volt mégis. Mint aki meghajol végre egy törvény előtt, amely ellen halálos fáradtságig viaskodott. Mint aki felismeri, hogy egynémely dolognak úgy a legszebb, legédesebb történnie, ahogy mind a többi emberrel szokott. Ahogy magától jön.

Fülébe hangzott a Péter szava: “Édes kislányom, te – édes!” Ezt vajon mondta-e már valakinek így? A sok asszonynak – minden asszonynak? Nem! Ezt csak az ő számára találta ki – ő teremtette meg. Hányszor fogja még hallani ezt – vagy mást?

De mi lesz a vége? – ötlött fel még egyszer az értelem kíméletlensége.

Eszébe rebbent, hogy e tenger kincset elveszítheti egyszer – ahogy megtalálta. Az új, csodás érzés nélkül tudna-e már élni? Családja történetére gondolt – nagy tragédiáira az asszonyok végzetes, egyetlen szerelmének. Meglepő biztonsággal érezte, hogy az ő színjátéka most elkezdődött. S ha lejátszódik gyorsan – egy nyár – egy év —, mi marad azután? Könnyedén, póz nélkül, természetszerűen gondolt a halálra.

Ejh – majd ráérek akkor! De addig – mi minden jöhet, mennyi titkos szép dolog. Ez lesz az igazság, az élet – skarlátpiros, ultramarin —, nagy, erős színek. És markánsul – erősen igaz lesz a boldogtalanság is. Al fresko!

Már összezavarodtak a gondolatai. Mosolygott – elaludt.

Odalenn az éjszakában, a sötét hidak és világos utcák közt még járt keresztül-kasul egy ember. Gondolkozott. Mint aki először próbálja  i g a z á n  – olyan lázas akarással tördelte apró szilánkokra az érzéseit —, olyan kíméletlenül világított be a saját lelke sokrétű kulisszái közé.

Tehát szeretem! Mint ahogy mindig szoktam, valahányszor hosszú idő óta nem szerettem már. Ahogy a többieket szoktam – egynéhány ilyenforma jó és szép kis leányt —, akik fel szokták váltani az emlékezetemben a szilaj, a tüzes asszonyokat.

Megundorodott egy percre önmagától.

Pfuj! Magdának igaza van. Kár volt nekem ide jönni – a kultúrába —, elromlani, beteggé lenni. Ott, a földeken, embernek maradni lett volna jó – szántani, vetni —, sokat vadászni, sokat gondolkozni és feleséget venni. Hátha éppen nekem termett ez a leány – ez a harmatos lelkű, igaz leány. Ha otromba elméletek helyett inkább az édesanyja őrizte volna meg nekem. De így?

Mit fogok vele tenni? Holnap vagy holnapután már megcsókolom – aztán sokat fogok beszélni neki, hipnotizáló, nagy hazugságokat, amíg belehomályosul a szép, kérdező szeme. Gyönyörködni fogok a vergődésében – a magam gyakorlott könnyedségében. Fog-e teremni énnekem is vagy egynéhány percre hivő, édes gyönyörűséget az egész dolog?

És mi lesz a vége? – riadt fel nagy messziről a lélek vádja.

Ejh! Megtanítom egy kicsit élni, és boldognak lenni – amennyire lehet. Vigyázni fogok rá nagyon, és ha elhagyom, nem engedek rosszat beszélni róla. Iza húgom miatt bajos lesz így is.

És gondolatban szinte megfogalmazta már az utolsó levelet is amit  a k k o r  fog írni —, a szép frázisaival, tévelygő, nyomorult mentségeivel.

1903

Látogatás

A lefüggönyözött betegszoba félhomályában hirtelen megállott a lány. Kívülről jött, a napvilágos utcákról, az emberhangos üde tavaszból, ahol kacagó asszonyok járják a korzót, kocsik robognak, és ibolyavirág kékellik mindenfelől. És ez a lüktető, kívánatos élet szinte még ott suhogott a puha, sötét ruhája redőiben, és a kalapja fátyoláról is szétáradt valami hűvös, üde lehelet.

Egy percig, amíg szeme a sötétséghez szokott, könnyű zavarral nézett körül, aztán megtalálta a beteg fekvőhelyét, és tétovázás nélkül, nyugodtan közeledett. A kezét nyújtotta:

– A néninek hoztam egy borleves recipét – ő küldött be ide magához. Akkor hát nem illetlenség, ugye? Jó napot!

A hangja telten, biztosan csengett – minden mozdulata csupa derűs öntudatosság —, talán túlságosan is. Mintha minden lépését külön elhatározásból tenné.

A beteg ember már az első pillanatban felemelkedett volt – ideges, gyors mozdulattal —, hogy összeremegtek körülötte az orvosságos üvegek. Lázasan csillogó szemmel, sovány, verejtékes arcával előbbre-előbbre hajolt – aztán megismerte a lányt. A meglepetés mohó eksztázisával mintha nem győzte volna a közelébe várni, és végtelenül szomorú gyermekpillantásában ott égett az elmúlt hetek minden vigasztalan, emésztő vágyakozása – a reménység, a gyógyulás, a jövendő után. Szinte naiv remegéssel csókolta meg a leány kesztyűs kezét.

– Anna! Igazán itt van, Anna?

– Hát persze! Egészen itt!

Mosolygott egyszerűen, kedvesen, és mégis, ahogy megállt előtte, inkább valami üde álomképnek tetszett. Gyógyító, csodálattevő álomnak, amilyent a megmentett lázbetegek látnak a válság órájában.

– Szégyellje magát – lehelte halkan —, maga lusta! Itt feküszik, amikor az egész világ mozog odakünn. Hogy csillámlik a nap. Ha látná, és mennyi bolond lila virág van már. Hoztam magának is.

Nyugodtan húzgálta le kesztyűjét – visszatűzte az arcáról a fátylat —, aztán poharába igazított egy borzas kis ibolyacsokrot, és megsimogatta puhán, felületesen – mint egy játékos gyerek haját. Közben egyre csicsergett.

– No, ne búsuljon, nem is jó ott kinn. Annyi ember futkos, és olyan lármásak. Itt legalább csend van, és lehet gondolkozni. Maga úgyis szeret. Mondja? Miről gondolkozik ilyenkor?

Egy rajongó, áhítatos tekintet felelte: “Rólad!”

– Bolondos gyerek! – mosolygott a leány, és hirtelen körülnézett:

– Nem hozok széket. Ide ülök – mondta, és már odarebbent a takaró szélére. Onnét csicsergett tovább.

– Képzelem, hogy mi mindent kifőz itt unalmában. Az egész jövendőt, ugye? Mind a vízimalmokat meg az erdőirtásokat – aztán a sok lumpolást, asszonyt, medvehajtást, ami még hátra van – odahaza, Erdélyben. Furcsa, ugye, hogy mostanában én is ezekről ábrándozom. Kár, hogy nem lehet együtt. A Szepességről elküldték mind az abroszokat. Rengeteg hosszúak, és Borbála néni nekem ajándékozta a családi ezüstből az ő részét is. Van egy cukortartó – az csoda!

Csak gyorsabban beszélt-e a kelleténél, vagy volt a hangjában valami erőltetett, tompa árnyalat? A fiatalember visszahanyatlott a párnákra, és lehunyta a szemét.

– Hogy bolondit – Anna! Hát így kell már velem beszélni?! – Ez így váratlan volt – megdöbbenve hallgatott el a leány.

– Lássa, Anna – mondta vonagló mosollyal a beteg —, olyan nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Olyan jó! De miért néz, gyereknek vagy ostobának maga is, aki mindig őszinte volt hozzám? Miért nem mondja: eljöttem: hogy utoljára lássalak – hogy nyugodt legyen lelkiismeretem —, hogy emlegethessen a társaságban. Miért nem így? Azt hiszi, nem tudom, hogy az édesanyám nem volna ilyen engedékeny máskülönben. Ő küldötte ide – Anna —, ő tudja, hogy egy hétnél hamarább meghalok.

A leány ránézett, mintha nem értette volna, és nyugodt, csodálkozó tekintete győzelmesen állta ki a férfiét, mely kutatva fúródott arcába.

– Ejh – hát igazán nem tudja.

– Vagy úgy – kacagott fel Anna, és összecsapta a kezét. – Már megint meghalni készül. Hát hogy leszünk a radnai jósasszonnyal? Emlékszik. Azt mondta, hogy én tíz esztendővel előbb halok meg. No, és hát semmi kedvem sincs még hozzá.

– A jósnő hazudott. Már nincs is egy hetem.

– Emlékszik, akkor, Radnán. Maga az egyik partjára állt a Hejőnek, én a másikra, és úgy – azon át – csak két arasznyi ott a Hejő.

– Meghalok, Anna – folytatta a rögeszme makacsságával. – Már érzem azt a hirtelen jobbulást, ami a tüdőbajnál a halált jelenti.

Egyszerre durcás és türelmetlen lett a leány arca, hangja.

– Pista, ha maga még ilyen őrültségekkel izgatja magát, én bizony Isten itt hagyom.

Hátat fordított, elindult, aztán visszahajolt pajkosan mosolyogva, mint a Hejő túlsó partjáról.

A férfi utánakapott, visszahúzta, lázasan fellobbanó erővel, szinte magához emelte a fél karján.

– Nem engedem ám! Nem engedlek. Most még az enyém vagy.

A karja, mint két vaspánt kapcsolódott a leány derekára, homloka bíborosra vált.

A leány valami ösztönszerű ijedtséggel próbált meghátrálni. Az üde egészség visszarettenése volt ez a lázas, beteg élet lüktető túlzása elől. Összeszorította fogát, és az ágy mellett maradt. Ott állt egyenes, szoborerősen – emelt fővel —, és engedte, hogy csípőjéhez simuljon a beteg forró arca.

A fejére tette a kezét, és végigsimított rajta – puhán, felületesen, mint az ibolyavirágon az előbb.

– Lássa – beszélt neki csendesen —, milyen rossz fiú maga. Először is agyonlumpolja az egészségét – meghűl, szerez valami buta katarust magának —, és elnézi, hogy aggódjék az édesanyja meg a menyasszonya. Aztán még ilyen bolond beszédekkel mulattat. Maga csacsi – csacsi!

– Még, még – könyörgött a fiú.

– Ilyenek maguk mind – maguk erős férfiak. Ez a krakéler népség – és mind kétségbeesik, ha megfájdul a kiskörme. A legfőbb gyönyörűségük megríkatni egy asszonyt. Persze, azt hitte, hogy itt mindjárt sírva fakadok, amiért egy-két hónappal később esküszünk meg.

– Te! Milyen jó tudsz lenni, Anna!

– Mintha nagyon bánna az ember egy ilyen képzelődő zsarnokot. Szép kilátások, mondhatom! Magát minden esztendőben vagy háromszor el kell siratni – míg egyszer engem temet el —, és ki tudja, a Borbála néni ezüstjeivel ki teríttet majd, a második asszony?

– Még – édes gyönyörűm!

– Tudja mit, Pista? Ígérje meg, hogy akkor sem fogja elvenni azt a sápkóros Pongrácz leányt. Ugye, nem? Nézzen a szemembe, és ígérje meg.

Ez a becéző, kímélő hang egyszerre felriasztotta a férfit. A férfit, az embert – aki hatalmas akar lenni az utolsó leheletig —, aktív számba vehető és veszedelmes. Felnyúlt a leány vállához, és egy mozdulattal meghajlította, magához rántotta, csaknem érintette a gyümölcs leheletű, üde száját. Aztán egy mozdulattal összecsuklott, és a párnái közé fúrta az arcát.

A köhögés volt. A jól ismert, vérfagylalóan száraz hangja a halálnak.

A leány megfordult, hogy segítséget hívjon, de a beteg ujjai görcsösen kapcsolódtak a csuklói körül. Leült hát mellé, végigsimított a fehér homlokán, és felkönyökölve nézte a szenvedőt. A normálisan jó emberek szomorú részvéte simult el a vonásain, az asszonyi lélek ősi irgalmassága azokhoz, akik a védelmére szorulnak. Egy nyúlánk, izmos gyereklegényre gondolt, aki vagy három éve, egy kiránduláson, fél karral átemelté őt a Hejő patakján. Akkoriban érett nagykorúvá bennük az a mesterségesen nevelt érzés, amit a helyzet szuggesztiója szinte elkerülhetetlenné tett. A szülők akarata, földjeik szomszédsága – minden. Anna is úgy hitte – akkor – hogy az másképp nem is lehet. Hát szerették egymást.

A beteg fakó, elváltozott arccal, pirosan gyűrűs szemekkel zihált előtte. Anna rátette a kezét halovány kékeres ujjaira. Megnézte a körmök íves behajlását: ez már az előrehaladott betegség jele. A leány egy pillanatra erős, igaz fájdalom nyilallását is érezte. Ez hát a vég, gondolta. De vajon úgy jobb lett volna?

A beteg megszólalt. A hangja nyugodt volt – szinte vigasztaló.

– Anna! Jöjj közelebb, hallgass ide!

– Nem szabad – susogta a leány, és az ajkára tette az ujját.

– De kell! Hajolj ide! Hallottad, Anna?

Aztán halkan, zihálva suttogott a fülébe:

– Lehet, hogy csakugyan nem tudtál róla, de most belátod, elhiszed, ugye? Lehet, hogy képzelődöm, tévedek az időre nézve, talán kihúzom még a telet is. Lussinban vagy máshol, de hallottál-e valakit tüdővészből kigyógyulni az én koromban?

– De hiszen…

– Hallgass, Anna! Egy éjszaka az anyám megszomjazott mellettem. A pohár víz itt volt érintetlenül, és ő mégis frisset hozott magának. Tudom, hogy fertőző bajom van, azóta tudom.

A leány egy pillanatra – az emberi nagyság egy üdvösséges pillanatára —, íme csak az örök asszonnyá nőtt. Leemelte a beteg ember poharát és ivott. A férfi nézte – szinte eszelős imádattal —, mint az oltárok szüzét, aztán elvette a poharat.

– Ez nem az enyém – sohase használtam —, a doktornak készítik ide. De hallgass rám, Anna. Mondjuk – a legjobb esetben —, hogy még komolyan ígérnének nekem egynéhány-évet. Azt hiszed, a magaméhoz kötném akkor is a te fiatal, erős életedet? Megrabolnálak-e attól a néhány évtől? Add ide a kezed. Az ujjad, itt a gyűrű helye! Itt jegyeztelek el játékból, egy összefont búzaszárral, tudod?

Két ujjával átfogta a leány gyűrűs ujját, azután a maga forró tenyerébe temette az egészet.

– Ismerlek, Anna, milyen lelkiismeretes vagy te, babonás lelkiismeretes. Ez a játékmátkaság elronthatná a boldogságodat. Most megcsókolom a gyűrűnk helyét, Anna, nem vagy a menyasszonyom.

A leány nagyra nyílt szemmel, halaványan nézett rá. A keze megremegett, vissza akarta húzni.

– Hagyd csak – mondta, és most már ő simogatta szánó, szinte atyai szeretettel —, hagyd, ennek így kell lenni. Be fogod látni, hogy így jobb. Így, most jó, milyen nyugodt vagyok!

A lélegzete csakugyan halk lett: könnyebbült, egyenletes.

– Régen voltam ilyen nyugodt. Ha tudnád, Anna, milyen heteket éltem át. Az a sok bizonytalan kétség – az gyötört el. Sohasem éreztem ilyen egyszerűen, biztosan a halált. Hisz nem is olyan nagy dolog, ugye? Te most kimégy az ajtón, és abban a percben meghaltál nekem. Csakugyan előbb – mint én neked —, mert én veled maradok azután is, jó emlékezésed leszek, ugye?

Szó nélkül bólintott a leány, és az ajka megremegett. De az a szomorúan gyöngéd tekintet fogva tartotta az arca minden mozdulatát.

– A halál nem is rossz, csak biztosan kell tudni. De engem néha elfogott valami kétségbeesett, szívós életvágy. Azt gondoltam, lehetetlen elpusztulni, mikor élni akarok, akárhogy, ha úgy bánva is az életemmel, mint egy törött pohárral. De azért voltak túlcsigázott pillanatok, mikor azt hittem, letépem, mint a borogatásokat, összetöröm az orvosságos üvegeket, és nekieredek egyszer még az életnek, egy mohó, sűrített, utolsó napra, tobzódni mámorban, játékban, muzsikában. És esténként, ha jött az önkívület, mondják, erővel tartottak itt. Hozzád akartam menni mindig.

– István!

– Ne! Hisz most már jól van minden. Most jól vagyok és olyan nyugodt. Nézd, Anna, mi jutott eszembe. Még a télen járt itt nálam egy pajtásom, Roxer Sándor, az a nagy szász. Ha tudnád, folyton rólad beszélt, ismeri a szokásaidat, a nótád, a szíved, a virágokat, amiket szeretsz. Tudsz róla, ugye, hogy nagyon magadba bolondítottad? Kemény fejű, erős vállú legény az, és kiskutyád lenne, ha hozzá mennél. És a vagyona…

Most már halottsápadtan állott előtte a leány. A mosoly vonagló kísértet maradt a szája körül, a lélegzete gyors lett, a keze menekülni próbált. Esdeklő sikoltás volt a szava.

– István! Ne beszéljen!

Az felült újból, és előrehajolva, mélyen a szemébe nézett. Mint aki túlesett valaminek a nehezén, és fellélegzik valami kis gyönyörűségre. Megint az esdeklő szemű gyerek volt, a szegény, beteg gyermek, akivel szemben egyszerre visszanyerte a fölényét.

– Azért, Anna, add ide még egyszer a kezed. Még egyszer, megcsókolom a gyűrű helyét. Ne csak így! Jöjj még közelebb, csak egyszer, most utoljára. Ölelj meg te is, a két karoddal, Anna! Az arcod csupa bársony! Látod, a világ minden dolga közül ez volt a legjobb, hogy most egyszer… te lásd… boldog vagyok, Anna.

Felnézett, homlokán lázasan lüktettek az erek, arcszöglete kiélesedett, a keze sütött, mint az izzó parázs, az ajka száraz volt, cserepes. A leány lehajolt hozzá – hirtelen, alig érintve —, mégis megcsókolta.

– Már sietnem kell, Isten vele! Legyen jó, vigyázni kell magára! Isten vele! A viszontlátásig!

Gyorsan megfordult, vissza se nézett többé.

Ott kinn, az ajtóban várta az ősz hajú asszony. Hallgatva ölelték meg egymást, azután félig zokogva suttogtak el egypár szót.

– Köszönöm! Az Isten is megáldja érte, gyermekem!

– Meddig élhet?

– Napokig! Talán az éjjel?!…

– Hát ha még?…

– Semmi sem segíthet. Csoda sem!

– Úgy szeretnék vele maradni addig, néni. De visznek falura…

Profán vigasztaló szavak ötlöttek az eszébe, aztán megérezte, hogy nincsenek itt helyén. Mit is tehetne ő többet ennek az erőslelkű, fájdalmában is büszke öregasszonynak, aki immár percenként idegenebb neki. Lassan haladt az ajtó felé, ott szétnézett.

– Valamit letettem itt, amikor bementem. Itt van valahol.

Az asszony egy karikagyűrűt vett fel az asztalról, és odaadta.

– Lássa, édes Annám, egészen elfelejtkeztem erről. Milyen hálátlan vagyok. Hát legyen boldog nagyon, nagyon szeressék, úgy, ahogy mi szerettük volna. Roxer olyan derék, jó ember, a fiamat is szerette. Legyen nagyon boldog.

És áldást intett a leány lehajolt fejére, ahogy az erdélyi protestáns házaknál szokás, azután elkísérte az ajtóig.

Az pedig ruganyos léptekkel, sietve indult ki – ki mentül előbb, a napra, a zajba, az utcára. Átragadt rá az élet beteg imádása, fullasztotta a csók emléke, amit a kegyeletnek szentelt… lemosni… megszabadulni… itt hagyni!

A vőlegénye várta a sarkon…

1903

Egy asszony meg egy leány

Alkonyatkor jött az asszony, sietve suhogva, mély lélegzetet vett a virágillattól terhes kicsi boltban. Valahol a kassza mögött egy nagy legyezőpálma sima leveleit mosogatta a leány, Terka. Fehér pongyolás, telt alakja könnyedén, puha léptekkel osont elő a homályból, a merev, sötét levelek alól. Két kezét nyújtotta a vendége elé, aztán megölelte.

– Jó estét, asszonykám! Milyen jó télszagot hoztál az utcáról. A prémeidből jön.

Itt benn csakugyan sűrű, mesterségesen tropikus volt a levegő, és a virágok úrnője is könnyű, sok ráncú batisztköntösben járt-kelt a szőnyegen.

A benyílóba mentek, és nyitva hagyták az ajtót, bár az üzletben egy csipkefejkötős öregasszony is maradt, és diszkrétül, hallgatagon szolgálta ki a színház előtti közönséget, ibolyavásárlókat, estélyre hivatalos urakat. Ah, ez a bolt melletti kicsiny zúg éppolyan csodálatosan könnyű, telt és világos volt, mintáz egész leány. Nem volt benn semmi rejtelem, semmi elfojtott hangja valami titkos búbánatnak, erőltetett jókedvnek.

– Itt nálad nem ideges az ember. Az egész szoba csupa kedves csodálkozás azon, hogy mért nem lehet mind a nagyképű talányokat, titkokat egyszerűen, csak úgy kitálalni.

Ezt egyszer – régen még – Hedvig asszony mondta, amíg mosolyogva nézte az egyszerű, kerek öntöttvas mosdóasztalt, amit nagy virágú perkálszövet borított talpig, de milyen árulóan, milyen redőtlenül.

Most szemben ültek a kék zseníliadíványon, és Terka az asszony arcát fürkészte, aggódó, komoly pillantással, mint orvos a betegét. Sápadt volt, és mintha újból megtaposta volna a gyötrődés, görcsös merevség ült a keskeny száj körül. A leány megfogta a kezét.

– Mi lelt? Valami történt?

– Ó, dehogy! Hisz ha történt volna!

Egy percre lehajtotta a fejét, aztán hirtelen, áradó szóval, mint aki parázson jár, úgy szökdösve az égető gondolatokon, gyónni kezdett.

– Semmi, semmi hír. Csak hogy az ideggyógyintézetből nem szállítják haza, ott van most is, azt tudom csak, és hogy menthetetlen. Borzasztó ez, Terka! Reggeltől estig ez az egy gondolat ül a fejemen, a szívemen és másnap újból. És az ember jön-megy, bevásárol, ebédet főzet, stoppol a gyerekeknek. Ma, amikor esteledni kezdett, és én eltakartam a kezemmel a két szemem, és úgy néztem azt a belső nagy rémséget, ami a lelkemen feküszik, akkor jött haza épp az iskolából a két gyerek. Azt hitték, sírok, vagy fáj valamim, és a karomba akaszkodtak szegények. Te! Ellöktem őket. Leráztam, mint valami gyűlöletes terhet, amitől nincs menekvés. Aztán megrémültem önmagamtól, és hozzád futottam. Terka! Mondj valamit!

A leány végighúzta az erős, fehér ujjait az asszony kesztyűs kezén. A szeméből látszott a saját megnyugtató, csillapító erejének a naiv hite. Egyszerűen, csendesen mondta:

– Bárcsak már meghalt volna szegény!

Ennyi volt minden, amit mondhatott a legigazabb lelkéből, és mégis az asszony vádoló, szinte ellenséges pillantása szegződött rá köszönetül.

– Miért mondod így, te; miért, mintha nem volna már semmi segítség? Hát igazán késő, mondd?

– Hisz te tudod, Hedda, hogy késő. Miért nem hallgattál rám előbb?

Az asszony elhallgatott.

– Igaz – mondta később —, te mostanáig biztattál, küldtél, segíteni akartál. De hát mondd meg egyszer, azért ugye, te is véteknek tartottad volna?

– Nem tudom, ezen én nem gondolkodom. Láttam, hogy boldogtalan vagy, hogy vergődöl, és azt hittem, a helyzeted az oka. Hát boldogulj, gondoltam, menj, törj össze mindent, hátha sikerül. Magamról ítéltelek meg, és arra a napra emlékeztem, amikor egyszerre hagytam el a városomat, a pályám és a vőlegényem, aki egyszer hazudott nekem. Pedig akkor még gyűlöltem Pestet, biztos állásom volt felsőbb iskolánál és a kelengyém készen. De azért nem bántam meg, már csak azért sem, mert hisz elkövettem; akkor nagyon is sok megalkuvásba került volna hozzámenni – később pedig éppen annyiszor lett volna jó és annyiszor rossz napom, mint így. Hidd el, egészen mindegy. Hanem persze, te egészen más vagy, te szükségképp lettél boldogtalan, mert ez az állapot illik hozzád.

– Jaj, vigyázz a szavadra! Hát azt hiszed, hogy olyan ez, mint a dologtalan asszonyok ábrándjai, hogy tán mert sok regényt olvastam, és egy időben a színdarabok is csak ilyesmivel foglalkoztak, azt hiszed, önmagam előtt akartam érdekes lenni, és azért csináltam meg a szerelmet, hogy téged mulattassalak? Így ismersz engem?

– Nem! – mondta a leány egy percig gondolkozva. – Azelőtt hittem ilyenformát? Ki tud eligazodni rajtatok? Téged is zárdában neveltek, és asszonykorodban olvastad az első regényt. De azután beláttam. Egy szépliteratúrai szerelemért nem rontja el az ember úgy az életét, mint te. Tudom, hogy őszinte vagy, de azért mégsem bírtál volna segíteni magadon.

Az asszonynak most eszébe jutott valami.

– Terka! Kérdek egyet. Nézd, ha te valamikor, például ma este, úgy éreznéd, de erősen éreznéd, hogy  k e l l , kell az életedhez, a sorsod betetőzéséhez, hogy te ma – most rögtön – elmenj valami embernek a lakására, és ott maradj reggelig. Ugye, megtennéd?

– Azt hiszem. Ha elég erősen éreznék ilyet – hanem előbb megpróbálnék teljes erőmből másra gondolni. Ha nem sikerülne, akkor mennék – igen —, ma este még, nehogy meggondolhassam, és holnap újból kezdjem a tépelődést. Mert hidd el, csak ez a borzasztó! Még látni is szörnyű volt nekem téged. De te nem tehetsz erről.

– De hát mit kellett volna csinálnom? – faggatta az asszony.

– Kellett volna történni valaminek. Emlékszel, már egy évig éltetek úgy, színházi látcsöveken át táplálva ezt a szerencsétlen érzést. Csak ott láttátok egymást, és futó látogatásokon szökdöstetek egymás elől. Akkor lettem én bizalmasává szegénynek, és hozzád vittem a vallomásait. Talán hiba is volt, de akartam, hogy valami történjék, akkor már annyi szó esett hiába erről, és úgy rohantak fölötte a hetek, hónapok.

– Milyen boldoggá tettél akkor, Teréz – egy estére —, soha el nem felejtem. De másnap már kétszeres súlya volt az egésznek rajtam. Hogy ő is szeret, hogy tőlem vár mindent, hogy csak az ujjamat kell mozdítani. De hát miért nekem? Minden felelősség, minden vád, minden bűntudat rajtam legyen? Miért nem kezdte ő?

– Miért? Éppoly béna, tehetetlen a lelke, mint a tied. És a nyomorékok megadása nélkül. Csak lázongtatok mind a ketten, és átkínlódott napok után az volt a végső gondolatod, ugye, hogy hátha a holnap majd hoz valamit. Ugye?

– Igen! – mondta a másik csüggedt megadással.

– Most már néha bánom is, hogy akkor a közvetítőtök voltam. Félreismertelek, és talán csak rontottam a dolgot. Ő ábrándozna felőled, és te rajonganál érte ma is, én végighallgatnám a beszéded, te megkönnyebbülnél, és úgy folyna minden, mint most két éve. Jobb lenne.

– Nem, nem. Az mégis kellett, hogy megtudjam, és az lett volna a fordulópont. De annyi akadály…

– Ejh – mit? Ha még tisztességtelen dologról lett volna szó, a világ szerint. De azt akarta, hogy elválj, és a felesége légy.

Keserű nevetéssel felelt az asszony.

– Akarta? Hát akkor mért nem jött, hogy elraboljon, miért nem parancsolt vagy hívott?

– De hisz te akkor nem bátorítottad – sőt. Egyszerre hidegnek látszottál, és kerülted még azt a néhány közömbös szóváltást is.

– Mert olyan veszedelmesnek éreztem. Ha tudnád, mennyit gondolkoztam akkor. De lásd – az ő szüleiről is tudok —, hogy néztek volna rám? És a két gyermekemet egy idegen, ellenséges családba vinni! És – hisz te adtál volna hajlékot, helyet, addig —, de még az ügyvéd is, aki a válópört megcsinálná, az is pénzbe kerül. Senkim nincs. Ha anyám volna vagy rokonaim – de hát én magam álljak szembe az emberek csúf beszédeivel! Míg a válópör folyik – mondjuk félesztendő —, egy ruhára lett volna szükségem, kitől kérjek? Pfuj!

Egymásra néztek, hirtelen, ijedt megdöbbenéssel. Mintha megszakadt volna valami, csak egy könnyű kis pókfonálka, amely eddig fenn a hétköznapiság fölött libegtette a gondolataikat. Sokáig hallgattak, és a leány, mint rendesen szokta, ez új megvilágításban szemlélgette a lelkében az ismerős dolgokat. Azután megszólalt kemény, akaratos szóval.

– Igen, édes Hedvigem, erről most már hiába is beszélünk. Késő. Nem is tudok neked mást kívánni, mint hogy már eltelt volna a halála óta egy év vagy kettő, és te odajutottál volna, hogy lehessen veled egészen más dolgokról is beszélni. Az uradról például.

– Gonosz vagy, te leány, vagy őrült? Hogy beszélhetsz ilyet?

– Kell – mondta, és újból érintette a kezét. – Az az ember, az én szegény rokonom menthetetlen, de te még visszatérhetsz az uradhoz. Az előbb még azt hittem, egészen el van rontva, rosszul csinálva az életed. Hátha épp szerencséd az, hogy még jó lélekkel, sértetlen becsülettel visszatérhetsz hozzá. Az urad tudja ezt.

– Nem – sikoltott az asszony —, megtiltom, hogy említsd. – Most már valami ideges, erős ellenszenv lett a közönyösségből. – Nem hogy “nem szeretem”, de borzadok, undorodom tőle, megvetem, amiért ennyit szó nélkül eltúr, és várja ő is, hogy, “hátha”? Megmondhatnád neki, hogy soha, sohasem.

– Minden utad hozzá vezet most már – hajtotta a leány erős, szuggeráló szóval.

– Nem! Hisz ő az, aki tönkretett.

– Megszeretett, elvett – ennyi az egész.

– Megkívánt, bírni akart, megszerzett – ennyi az egész. Tudta, hogy semmim sincs, és tizenkilenc éves vagyok. Leánykoromban nem ismertem szerelmet, azért nem is volt a választásom szabad – nem is választás —, hisz mindössze ez az egy ember volt számba vehető azok közt, akik életfogytig vállalták volna az élelmem és ruházkodásom, így van rendjén.

– És mégis, ha most mindjárt nem is, később lassankint, vissza kell térned hozzá.

– Érts meg, az lehetetlen. Én most – a szó erősebb értelmét véve nem vagyok senkié. Nem tudom, érthetsz-e? Minden gondolatom, az egész lelkem ott van mindig őnála – évek óta —, mióta csak ismerem. Csak akkor nem gondolok rá, ha éppen nem lehet. Az uram házában vagyok, és gondoskodom róla, amennyire tőlem telik. Egyebet ne várjon!

A leány homlokára kicsi redő rajzolódott.

– Az előbb mondtál valamit, Hedvig. A ruhádról. Tudom, hogy csúnya dolog, de kell, hogy most beszéljünk róla. Nézd, odaát az ibolyákat se adom ingyen. Milyen jól öltözködöl te; a cipőd kifogástalan, a kalapod is remek, és mondd, hány kesztyű kell neked egy évben? Ezekben a ruhákban tetszettél meg a szegény fiúnak, pedig az urad vette.

– Pfuj! És te most azt hiszed, Terka, hogy igazságos vagy? Hát tehetek én róla, hogy így van elrendezve, és nem vagyok független a pénzétől? Ki tanított engem, hogy a magam ura legyek? Azt hiszed, olyan okos voltam én menyasszonykoromban, mint te a huszonnégy éveddel? De hisz most reggeltől estig dolgozom, keresem a munkát, a buta, együgyű, lélekölő munkát és hát, Istenem, ha elmennék tőle, és házvezetőnőt kellene tartania, sokkal több pénzébe kerülne, és mégsem gondozná úgy a gyermekeit.

– A gyermekeit?

– Tudom, az enyémek is, ó, nagyon is jól tudom. Ha ők nem volnának Terka, ezt – kell, hogy elhidd – csak ők tartottak vissza. Ne hidd, hogy becses nekem valami egyéb. Hisz öltözködni valahogy kell és hogy jól, az talán ösztönszerű. Úgy csinálom, mint az alvajárók, mint a járást vagy lélegzést. De hisz nekem úgysem kell az ő pénzéből semmi, hisz ami az éhség ellen kell, az olyan kevés.

– A gyerekek! – ismételte kérlelhetetlenül a leány,

– Igen, hát a gyerekek. Ez a legnagyobb bűne. Akartam én, hogy engem ő hozzá ilyen kapocs fűzzön? Tudod, akkor alighogy kijöttem az intézetből, nem gondolkoztam én ilyeneken, de tudom, hogy nem kívántam anya lenni. Nem is értem rá még kívánni, és kénytelen, tudatlanul az lettem. Természetellenes lehet ez, de őszinte vagyok. Azt a sok minden nyomorúságot, ami azzal jár, talán zúgolódás nélkül viselem, ha az élet várt volna addig, míg magamtól is kívánom, hogy gyermekem legyen.

– Elkövetkezett volna bizonnyal. Hisz te jó anya vagy, Hedvig. Miért beszélsz így?

– Igen, attól a perctől kezdve, hogy a kislányom él. Ez más dolog, hasonlít a csodához. Egy pillanat megváltoztatott, te tudod, hogy most imádom mind a kettőt.

– Igen, ezt nem értem éppen. Hisz második gyermeked is van.

– Hát ezt nem értheted egészen. Akkor még el tudta hitetni velem az uram, hogy portékája vagyok, és az ő akarata olyan, mint valami természeti törvény. Megdönthetetlen. De te azt nem tudod, a kisfiam arcán milyen rajongó babonával kerestem az ő vonásait, a másik emberéit, aki a kezem sem szoríthatta meg, csak az arcképét néztem örökké azokban az időkben, és egyre rágondoltam. És most több vagyok a gyermekeimnek, mint anyjuk, hisz mindent feláldoztam nekik – őt is. Az én boldogságom, az nem számít, hanem az ő élete, most meg fog halni.

– Hátha családi betegség volt, és úgyis kitört volna?

– De mielőtt csak egyszer is boldog lehetett volna. Hisz te tudod, hogy éveken át ez az egy dolog gyötörte, mint engem, és míg felém vonta minden isteni és földi erő, távol maradt. Micsoda lelki feszültség lehetett az! Lehetséges volna, hogy nem ettől bomlott meg?…

Megint hallgattak soká. Ott kinn, az üzletben a vidám arcú néni harmatozta, permetezte az elkeseredetten pompázó téli virágokat, a fújtató zaja, a parányi vízcseppek zizegése újra meg újra áthallatszott, Terka, a virágosbolt úrnője, szólalt meg előbb.

– Legjobb lenne, mindenképp a legjobb most már, ha gyorsan bevégezné szegény. Ha úgyis menthetetlen. Miért haldokoljon még évekig is talán? Majd azután telnek a napok, hosszú idők, lassan elkezdesz ébredezni, minden tompul idővel, és olyan természetes, hogy közeledni fogsz a gyermekeid apjához. Ez legalább valami megoldás.

– Nem lehet. Inkább meghalni.

– De egészséges vagy mégis, élni fogsz; mondjuk, harminc vagy negyven esztendeig még. Milyen nagyon kevés ahhoz képest ez a két és fél esztendő, amióta meg van háborítva az életed, ha még viseled

is a nyomást egy ideig. Évtizedek fognak jönni, amikor egyéb lesz a gondod: a fiad jövője, a lányod házassága, az urad betegsége, a magadé, fogsz te még mosolyogni is ezen.

Alig vette észre, hogy az asszony sírni kezdett – előbb halkan, kicsi rándulásokkal —, végre hosszú, mélyről fakadó nagy zokogással. A leány hagyta. Felállt halk, megkönnyebbült sóhajjal, és végigjárta egypárszor a kis szobát. Aztán megállt előtte.

– Vagy hát, próbáljunk meg valamit. Ha késő is, talán nyugodtabb leszel, hogy mégis tettünk valamit. Én bemegyek hozzá a szanatóriumba, a nagyanyámmal. Őt ismerik, tudják, hogy közeli rokonai vagyunk, beengednek. Tudom, hogy bizonyos órákat kivéve eszénél van – beszélni fogok vele. Megmondom, hogy csak gyógyuljon meg, minden úgy lesz, ahogy ő akarja, elváltok, hozzámégy, csak gyógyuljon meg. A doktor urak már sokszor tévedtek, és ki tudja, a heves lelki rázkódás nem fordítja-e jóra a baját. Ártani nem árthat – elmegyek.

Az asszony szinte dermedten állt előtte. Prémgallérja kámzsáját feltűrte volt már, és a sötét szőrme erős, hatásos árnyékkal emelte ki halvány, érdekes fejét, kerekre nyílt szemét, szép formájú, fehér állát. Időbe került, míg megértette, elhitte, amit hallott, ám a másik percben rémült, ideges rezzenéssel nyúlt a kilincshez, mintha visszatartani akarná.

– Ne menj, Terka – nem akarom. Ma mindjárt – ilyen hirtelen? Hisz az nem lehet! Nem érne semmit – hisz ő meghal, nincs mentség – és az egész úgysem sikerülhetne. Ha meggyógyulhatna is – az nem lehet, hogy én boldog lehessek —, a két gyerek miatt is egyre búsulnék – aztán mennyi beszéd! És az ő családja! Ha meggyógyulna, én szívesen szenvednék tovább – hisz nem lehet már sok hátra. De azért ne menj most – félek —, ha felizgatnók és rosszabbul lenne! Nem lehet!

Reszkető, lázas idegességgel siklott bele a simára bélelt, finom köpenyébe; kisírt szeme száraz volt, de a szája még remegett, amikor köszönt. Az ajtóból visszahajolt, és halkan, szinte magának vagy egy távollevő valakinek suttogta kérő, engesztelő, bíztató, küszködő szóval:

– Hiszen – holnapig gondolkozom ezen. Talán jó lesz úgy, ahogy mondod, Terka. Holnap.

1904

Levelek a zárdából

Szeptember 10.

Anyucim! Drága, egyetlen gyönyörű szép angyal mamám! Jaj be szeretlek!

Azért írom most ezt a levelet ceruzával, mert ez nem rendes levél. Ezt nem fogom odatenni a kedves nővér asztalára, hogy kikacagjon mindenki, hanem egy bejáró lány fogja a postára adni. És ez olyan nagy titok, hogy ezért borzasztóan kikapnék, ha megtudnák – de teveled nem csinálhatnak semmi rosszat a nővérek, ugye, anyucim, drágám?

És azért írom olyan hamar ezt a levelet, mikor tíz perc szünet van, és mindenki azt hiszi, hogy elemzést írok – mert a tegnapi levél nem számít. Tudod, az úgy van – minden páros vasárnap levélíró-vasárnap és minden páratlan bibliaolvasó. Akkor a kedves Innocenc nővér felmegy a pódiumra, és olyanokat olvas nekünk, amilyeneket az ember alig tud érteni, hogy “a sátán vizetlen helyeken jár”, meg hogy “aki ezt beveheti, vegye be”. És akkor mindig néz a kedves nővér, hogy mi figyelünk-e vagy mozgunk – és aki mozog, az kikap nagyon – amiért nem vágyik a legméltóságosabb oltári szentségre. Mikor pedig levélíró-vasárnap van, akkor kiosztják a tintásüvegeket, és mind a két asztal növendék, a kicsik is meg a nagyok is levelet írnak. De azt nem szabad leragasztani, hanem az asztalra tenni, hogy a kedves nővér mind átolvassa, és ő címezi meg. Aki pedig valami csacsit ír, azét felolvassák, és mind nevetnek rajta. Én még csak hétéves vagyok, és a harmadik kisosztályba járok, azért énmellém mindig egy nagy leányt ültetnek, hogy nézze, mikor levelet írok; – ő mondja meg, hogy mit kell írni, és ha paca van, akkor újra kezdjük. Én mellettem Fáber Lujza kisasszony van mindig, ő is fésül, de nagyon húzza a hajamat, és kismamának kell hívni. De én sohase mondom azt neki, mert te vagy csak az én egyetlen kismamám, ugye? És a levelet mindig úgy kell elkezdeni: “Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit kedves mamának is kívánok”, és úgy kell végezni: “Tartson meg továbbra is anyai szeretetében.”

Azért most én ceruzával írok, és tudd meg, anyucim, drágám, hogy az olyan vasárnapi levél nem számit. Ne is bontsd fel, mert én úgyis írok neked hétfőn, kedden meg szerdán, minden tíz percben, és akkor Löwi Erzsi, aki bejáró leány, mindig feladja a postára. Látod, milyen jó, hogy adtál nekem sok bélyeget. De jó volna, ha küldenél szentképeket is, mert Löwi Erzsinek muszáj adni, amiért elviszi a levelet. És itt úgy van, hogy három figuraképet adunk egy színes szentképért – és öt olyan szentkép ér egy csipkés szélűt, egy selymes kép pedig három csipkésnél is többet számít, ha az ember cserélni akar, mert azon selyemből van préselve a szenteknek a ruhájuk. A kedves nővértől szokott képet kapni, aki jó, és én kevésszer kapok, pedig Löwi Erzsinek mindig kell adni, ha levelet visz. Habár Löwi zsidó, azért mégis jó leány, és nem fog elárulni, mert akkor ő is bajba kerülne.

És olyan levonókép is jó lesz, amit úgy hínak, hogy: matric.

És csókollak ezerszer, sokszor, milliószor és nagyon szeretlek, imádlak. A te

Lillikéd

Szeptember 18.

Drága egyetlen anyucim, boldogságom!

Olyan jó nekem, ha így írom, ahogy te mondtad, mikor tífuszban voltam, te pedig hazajöttél a színházból, és megcsókoltál. Mikor levélíró-vasárnap volt, akkor én mondtam Fáber Lujza kisasszonynak, hogy én téged csak aranyos anyucimnak hívlak otthon. De ő azt felelte, hogy az csacsiság és tiszteletlenség, és úgy kellett írni: “Szeretve tisztelt, kedves mama!” Pedig, ugye nem szereted így?

Drága kis mamám! Én olyan sokat gondolok rád – mikor csendes foglalkozás van, meg este is, az ágyban mindig rád gondolok, amíg nem alszom. Még a misén is, a templomban, Mert van egy szentkép az oltáron, de nem a nagyoltáron, hanem oldalt – és az éppen úgy néz a szemével, ahogy te. Mikor esti ima van, lelkiismeret-vizsgálás, és minden gyerek csendben a képére szorítja a kezét, akkor is csak te vagy eszembe – pedig ez nem szabad, akkor arra kellene gondolni, amit felolvas a kedves nővér egy könyvből, hogy: “Nem hazudtam-e? Elöljáróimról nem beszéltem-e rosszat?”

Mindig csak sírok, amikor rád gondolok, és nagyon bánom, hogy rossz voltam most legutoljára is. Tudod, amikor te itt voltál egy napra, és kivittél engem a vendéglőbe, ahol a szobád volt – akkor nagyon megszomorítottalak. Te akkor vettél nekem egy zsinórt, hogy a nyakamba akaszthassam a Szűzanya medálomat – de a zsinór fekete volt, pedig azon nem szabad viselni, csak kék zsinóron, mert a kék a Szűzanya kedves színe. Én nem akartam a medált ráfűzni, hanem sírtam, és nem mentem az öledbe, hogy megcsókolj. Én azt nagyon, nagyon szívemből megbántam, drága, egyetlen anyucim – mindjárt este, mikor visszahoztál a zárdába. Te azt mondtad a nővérnek, hogy én nem is örültem neked, és hogy elszokik a gyerek az anyjától – pedig az nem igaz. Te nem tudod – én egész nap azt beszéltem a többieknek, hogy ma bejön a mamám, és néztem az órát, hogy jössz-e már. Mikor a lépcsőn mentem, az elfogadó szobába, nagyon dobogott a szívem – de nem mertem a nyakadba ugrani, mikor megláttalak, mert azt mondta volna soror Delfin, aki ott állt, hogy: “Jaj be szeles!” És itt, mamám, ha valami sororral beszél az ember, akkor le kell nézni a földre, úgy piszkálni a kötője szélét az embernek – másképp azt mondják: “Freches Ding!”

De én azért belül a szívemben nagyon, nagyon örültem neked, drága egyetlenem, és most százszor is megcsókolom egy nap a kis medált, ami a te zsinórodon van. Úgy csináltam, hogy kék pamuttal kötöztem rá a Szűzanyát – így most ő sem fog haragudni. Egyszer el akart szakadni a zsinór, de én nagyon sírtam, mert azt hittem, hogy az fáj neked. Meg akarom mutatni, ha még eljössz megint, hogy mégis jó zsinór, és vigyáztam rá. Martin Ella akkor összevarrta nekem.

Most nem lehet többet írni, mert erre nézett a kedves nővér – de ha te itt volnál, én csak azért is a nyakadba borulnék, és nem bánnék semmit. Én lennék akkor a legboldogabb az egész világon.

Lillike

Október 25.

Drága Anyucim!

Már régen nem írhattam neked, mert Löwi Erzsi kanyaróban volt, másnak pedig félek levelet adni, hogy elárul. Mi, bennlakók, együvé járunk tanulni a városi lányokkal, akiknek itt lakik a mamájuk – de a többi városiak olyan árulkodósak – mindjárt felállnak, és azt mondják: “Kedves nővér, Lilli cukrot eszik – Lilli játszik; nem figyel!” – És ha megharagusznak, azt írják egy cédulára, hogy: “Köszönöm a barátságot!” – azontúl nem akarnak tegeződni, és visszaveszik a bábruhát, amit adtak. De Löwi Erzsi nagyon csendes lány, nem szól senkinek semmit, hanem a padban mindig a szentképeit számlálja, amik három színeset érnek. És mindig jól tudja a leckét, és csupa szeplő – a keze is.

De, tudod, anyuci – mi csak addig vagyunk a városiakkal, amíg tanulásóra van – akkor ők hazamennek, mi pedig a nappali terembe. Ott nincs semmi más bútor, se dívány, se tükör – csak két nagyon hosszú asztal székekkel és pódium – a falon pedig őrangyal-kép és kereszt. Itt nincs olyan sok legyező, virágtartó meg vánkos, mint nekünk volt otthon a szalonban. A nappalinak a közepén nagy hely üresség van, és oda szoktunk térdepelni, mikor imádkozunk. Akkor minden kislány egy papirost tesz a lába alá, hogy a subicktól be ne kenődjék a padló, mert itt csak egyszer súrolnak egy évben, de azért borzasztó tiszta, a pádimentom. Minket pedig tavaszig soha nem visznek le a kertbe, hogy be ne hozzuk a sárt meg a hót. Mindig bent ülünk, és tanuljuk a leckét, vagy soror Delfin felad kötni minden órában tízszer körül – aki azt meg nem csinálja, annak a hátára tűzik büntetésből a kötést. Nekem még nem tűzték, de olyan büntetést már kaptam, hogy a székhez hozzákötöttek egy zsinórral, mert minden percben az órához mentem megnézni, hogy kész lesz-e tízszer körül. Itt mindenkinek a helyén kell maradni csendesen, mert mi volna, ha mind az ötven gyerek felugrálna? Én most úgy csinálok, hogy mesét mondok magam – magamnak, hogy ne legyen olyan rossz kötni – de azt a mesét én csak úgy kitalálom.

Kedves, drága mamám! Tegnap az íróvasárnapi levélben megköszöntem neked a befőttet, amit küldtél és írtam, hogy jólesett – de most mégis megírom, hogy abból én csak nagyon picit kaptam. Amiért olyan sokat küldtél, hát kiosztották, minden gyereknek egy kis tányérral. Csakhogy én akkor nem tudtam a francia szókat, ami úgy kezdődött, hogy “le hibou, le hotel” – és minden szó stumme hával —, azért azt mondták, hogy nem kapok uzsonnát – a tányérom pedig fel volt fordítva a refektóriumban. Én nagyon sírtam, de nem a befőttért, mert az úgyis elfogy, hanem azért sírtam, hogy te biztosan nagyon örülve pakoltad, és gondoltad: milyen jó lesz szegény Lillinek! A lányok azért adtak nekem a szájamba, mindegyik egy kis kanállal, mikor kiment a soror. Azért köszönöm, kedves anyucim.

Lillike

November 12.

Drága, jó kismamám!

Nagyon szépen kérlek, írd meg nekem egész biztosan, hogy mi volt az én szegény apukám, aki az égben van. De ne úgy írd, hogy én kérdeztem, csak mintha eszedbe jutott volna. Mert én itt egyszer mondtam, hogy királyi ügyész volt, és akkor mind elkezdtek nevetni – a foltozó soror pedig a ruhatárban kicsúfolt, és hajlongott nekem, hogy “Méltóságos királykisasszony!” – Ugye, a soror nem tudhatja, hogy mi az: királyi ügyész – mert az ő apja suszter volt. A húga mondta, aki velünk tanul, és ő is apáca lesz, mert otthon úgyis szántani kellene neki a falun. Ő sváb leány, és itt sok sváb van, akiknek a mamájok nem visel kalapot, hanem keszkenőt, és egész paraszt. De azért azt mondta a ruhatáros soror húga, hogy ő sok pénzt fog hozni a zárdának, mert az ő apjának van. Ugye, anyuskám, az én apusomnak is sok pénze volt?

Én egész jól emlékszem még mindenre, hisz hatéves voltam, amikor meghalt. Ha behunyom a szemem, akkor egész jól látom a mi nagy kertünket, ahol egy hűvös lóca volt a bodzafák alatt, és a palánknál egy napos lóca. Cecilre is emlékszem, aki német lány volt nálunk, és mindig kért, hogy ne legyünk rosszak, mert akkor ő kikap. Cecil sánta lábú volt – emlékszel? —, és mindig elkezdett egy mesét, hogy “da kamen sie in ein steinernes Zimmer” – de én akkor féltem, és nem hagytam, hogy tovább mondja. Most már hagynám. Vajon hol van most Cecil? Milyen erős, nagy napsütés volt mindig a mi kertünkben – az egész levegő tele volt nappal. A Sport kutyára is emlékszem, aki kacsázni járt apussal a lápra. De régen is nem láttam már élő kutyát! Az apus arcára nem tudok emlékezni.

Már egy hónap múlva karácsony lesz. Ugye, akkor eljössz értem, és elviszel engem haza? A legtöbb lányt hazaviszik. Úgy irigylem a városi leányokat, akiknek itt lakik a mamájuk, és négy órakor olyan lármát csapnak, mikor kinyitják nekik a nagy kaput, amit portának hívnak, és kieresztik őket az utcára. Ők milyen jó, otthoni kávét kapnak, és megcsókolja őket a mamájok! Nagyon szeretnék olyankor kiszaladni. Csak a szegletig mennék, a jó, hideg utcán – csinálnék nagy hógúlát, és belehajítanám egy olyan kivilágosított boltablakba – vagy egy nagyot, nagyot kiáltani, vagy ugrani szeretnék, és – visszafutnék én megint. Még utol is érném a lányokat, ahogy sorban lépegetnek párosával a refektórium felé – mindegyiknek az orra alá van húzva a nagykendője, és mintha fáradt volna itt mindenki.

De itt nem szabad semmit sem csinálni, hanem szó nélkül menni a folyosón – a nappaliból a hálóba —, onnan a refektóriumba – mind más emeleten van. Egy óráig is tart, amíg párba állunk; nagykendőbe felöltözünk, és elindulunk. Aki a folyosón beszél, az büntetésből hátul fog menni pár nélkül a sor végén, és látni fogja mindenki, akivel a folyosón találkozunk. A folyosó olyan, mint otthon a tornác, csakhogy be van zárva fallal, mintha szoba volna, és – arra járnak mind a mosólányok, konyhai lányok, jelöltek, novicok, sororok, penziósok, árva gyerekek, katonagyerekek – és néha a fejedelemasszony is jön ránk szembe, mert itt egyik szobából a másikba csak a folyosón át lehet menni. Mindig, mikor elindulunk, kihúznak egy cédulát, ami a falon van zacskóban a szenteltvíz alatt – és arról leolvassák, hogy milyen szegény lelkekért kell imádkozni az úton. Én mindig szegény apusért imádkozom, és hogy te soká élj, és egészséges légy – és én egyszer megint együtt legyek veled, úgy, hogy sohase kelljen visszajönni ide. Kezedet csókolom, kedves egyetlen mamám.

Így beszélt az asszony

Menni vágyom – csak mindig menni —, de te azt nem értheted.

Hogy hova – édes Istenem —, azt most még nem tudom, és nem is akarom tudni —, de semmi olyan helyre, ahova te elvihetnél engem. Ne is gondolkozz! Mire behoznák a bőröndöket, mire megcsinálnád a tervet és a költségvetést, akkorra már el is menne a kedvem. Megtárgyalnák a szomszédok és a cselédség – nem, ahogy én szeretném, úgy nem történhetik soha – igazán soha.

De ha egyszer nekieredhetnék a világnak, csak úgy, ahogy vagyok, tíz perc múlva az állomásnál lenni, málhák és búcsúzások nélkül, és hogy senki se kérdezze: miért? Aztán vinne, vinne a vasút, és én még mindig nem tudnám, hol fogok megállapodni. Érezném, hogy a szárnyaim nincsenek ólomból, könnyű, szabad, erős volnék, és világosan látnám, hogy mit kell tennem.

Talán a városokba mennék. Széles, gázfényes utcákon futnék keresztül-kasul, nedves aszfalton, párás, babonás, gyilkos levegőben. Most este van, és ott a lázasan sárga, boszorkányos ívlámpák alatt ismeretlen arcok tűnnek elő, és újra elmerülnek, mint kusza árnyékok. Koldusok, gesztenyesütők, rikkancsok, hordárok, nagy eleven színházak körül zajos, várakozásteli élet – ezt kívánom. Egy csöpp akarok lenni valamelyik hullám hátán, emelődni, esni – a mélységből újra a felszínre erőlködni —, tükrözni a fényt.

Színházak – tapsok. Félálomban olyan sokszor hallom, amint felviharzik, egyre szélesül, tombol, és újra elhal körültem a sok ezer, százezer apró hang, diadalmas hangja a sikernek. Én nem tudom, de úgy álmodom néha, mintha csillogón, gyönyörűn, hunyt szemmel és mámorosan én állanék közöttük a millió lámpa fényében, és a tömegek ujjongó pillantása úgy hullna rám, úgy férkőzne a testembe, mint hajszálfinom, édes, puha nyilak zápora. És én fellélegzem, és beszívom a csodálkozás illatát, attól nőni kezdek még-még magasabbra.

Lehet, hogy tengerekre is mennék. Napsugáros, idegen szigeteket keresnék, piperés márványpalotákkal, amik léhán kacagnak elő az olajfák mögül. Megkeresném a felhőtlen, tiszta kék eget. Vagy háborgó, zavaros, északi vizek felé, amelyek partján a Balder-templom üszkei látszanak és Fritjhof karcsú hajója fölött a sólyom repes. A hótiszta királyleány könnyeit szeretném elsírni, amíg valami rég halott, ezüsthajú Brág dala harsogna a szélben. Az kellene, hogy élesen, erősen az arcomba süvítsen a szél.

A tiszta hó még nem olvadt el a nagy hegyek vidékén – most, amíg tart, szeretnék odamenni. Milyenek most az elhagyott nyaralók, befagyott vizek, a magányos, néma parkok? Mit álmodnak a fenyves hegyoldalak, amiket senki sem zaklat, mit művelnek a falvak és a parasztok, akik most nincsenek a világforgalom számára kipécézve? El kellene mennem mindenüvé, ahová általában nem szoktak, és belétekinteni minden rejtelembe.

Nincs igazad – nem a szerelmet, az új szerelmeket akarom. Néha gondolok ahhoz hasonlót is, és el tudom képzelni a halk csókokat, futó perceket és valami szent némaságú, titokzatos nászt. A lámaisten papnőinek menyasszonypárnái azok, amelyek után a koporsó következik. Fojtottan szomorúnak, észbontóan önfeledtnek, álomszerűen rövidnek és viharosan tisztának gondolom a szerelem végső, tragikus teljesülését. De vannak-e ott künn, a szabad levegőn csodálatos emberek?

Emberek – sok, sok idegen ember —, az van, és én idegenül akarom látni őket. Hozzám nem férkőzhetnek, nem akarom ismerni, csak szembejönnek, és senki sem tudja, hogy kik ők, és hova mennek éjszakára. De amíg járnak és nyüzsögnek a sűrűségben, a zegzugos utakon – ügyeket intéznek és bonyolítnak, és az ügyeiktől a világ boldogulása függ – a kenyér, az élet, a születés, a gépek, a gyilkolások, a föld és a csillagok. Valami különös sietést, cselekvést gondolok, olyan életet, amiben minden szónak, minden mozdulatnak végzetes jelentősége van.

Fáradt lennék akkor, és behunynám a szemem. Akkor újra meg kellene találnom azt a nagy, hínáros zöld tavat, ahol már jártam egyszer. Magas hegyoldalak fenyői tükröznek a mozdulatlan, sima vízben, a szandolin orra halkan locsogtatja a lenge hullámokat, és elvisz messze, messze, halottian csendes vidékekre, ahol puha lombú égerfák lehajtják és megfürösztik lombjukat a partnál. A fenékről karcsú levelű vízi zsurlók nőnek fel némán, gyűlöletesen, szívós akarattal, és köztük a víz színén gonosz, sárgazöld békalencse úszik, torlódik. Akkor alkonyat volt, borús, felleges volt az ég, és az erdős lejtőn már vörhenyes foltok. A hínár fölött millió apró szúnyog duruzsolt, és a fecskék raja nyugtalanul repesett köztük szerteszét, nyilas szárnyuk hegye néha érintette a vizet. Valaki mögöttem ült az evezővel, és beszélt a tó utolsó halottairól: két leány, akik fehér ruhában indultak el a szomszéd faluból áldozócsütörtök reggelén, hogy magukhoz vegyék az urat; a gyónócéduláról ismertek rá a hullájukra. Először elszorult a szívem, és félni kezdtem ott, azután azt gondoltam: mindegy! – és attól kezdve olyan nyugalmat éreztem, olyan végtelenül teljes békességet a lelkem fenekéig, amilyent soha addig az életemben. Szeretnék még egyszer úgy pihenni.

És azután? Azután halkan és pihenten hagyni el a halál révjét és újra menni. Most újra szeretője lenni az életnek, előcsalogatni őt a mozdulatlan kövekből és a szakadékokból, a földanya mohos sebei közül. Emlékezned kell, úgy hiszem, velem voltál akkor. Már sütött a hold, és valami úton voltunk; mellette jobbra-balra kerülve bujdosott a patak. De ahol jártunk, oszlopokra emelt facsatorna magasan tartotta a vizet az igazi meder fölött, hogy majd egyszerre lezuhanjon, és malmot hajtson a völgyben. A hold sütött. A gerendák tetején és fenn a vályúban is kusza, vékony szálú hegyi fű nőtt ki, és közte a régi, mohos deszkák résein egyre, csak egyre permetezett, csobogott le a magasra kényszerített víz, a szikrázó, erőltetett harmat, és egyre mosta a hegyfal tövét. Ott pompás, zöld moha nőtt és a meder sekély vizében buja nagy lapulevelek, a hold pedig besütött közéjük. Befogtam gyöngén a fülem, és a korláthoz álltam. Akkor a víz örökös zuhogása mindinkább muzsika, finom, dallamos zenehang lett nekem, és látni kezdtem.

Láttam, hogy a csendben, a holdfényben karcsú leányok lépnek ki a hegy falából, minden két oszlop közül kijő egy, és halkan köszöntik egymást: jó estét, jó estét! Nem hasonlítanak a forrás egyszerű, telt, sima arcú, üde és merev köntösű szelleméhez ott fenn, sem a vízesés kuszált hajú asszonyához, akinek örvényes villiszeme halálos veszedelmeket hoz, és a fehér fátyola összebogozva ránt a halálba. Ezek itt félig a mesterség gyermekei már, van rajtuk valami csodásan szép és mégis nyugtalanító szabályosság, de hogy miben, azt nem lehet megmondani. Stilizáltak – igen, ez —, így láttam őket. A járásuk üteme végtelenül pontos, amint halkan, pocsogva indulnak a hegyfal íves kőárkádja felé. Ott megállnak, szótlanul, körben, arccal fordulva a keskeny barlangszáda iránt. Denevér alakú, repeső, furcsa szörnyek már előbb nyomon követték őket, szolgai igyekezettel iramodva le a mészkőfal apró nyílásaiból. Most jön még egy – a legnagyobb, aki a barlangszáj fölött gubbasztott —, látom a mozdulatait, amint leszálltában a sziklatest alakját veszi fel – amint széttárja barna, szárnyas köntösét, hogy ellapulhasson egy homorú oldalon —, aztán összekapja az inas hártyákat, és vékony vonallá simult testtel kúszik le az alsó fülkék boltíve alá. – Ó, milyen világosan emlékszem! – Most ott vannak mind, az emberkéz mérgezte hegyi élet ártó szellemei, a természet újabb keletű és korccsá lett csodalényei. Mozdulatlanul várnak, amíg rájuk pereg a mesterséges harmat a hegyszülte ősi moha közül. Várnak. Talán a szűk, sötét és titkos barlangmélyből kijön közéjük a nagy szellem, a hegyek őse, akihez ember még nem férkőzött soha, akinek tekintetére ők is megremegnek. Láttam – vagy éreztem, igen —, hogy a két konfirmációs leány is köztük van.

Ne nevess ki! Te bizonnyal nem láttál semmit ezekből, mert énbennem – a lelkemben mentek végbe a csodák. Akkor még tudtam látni és hallani, amit más nem tudott – azóta elveszett belőlem az is. De én még vissza tudnám szerezni – újra megtanulnám a titkok nyelvét —, csak oda kellene állnom a kapuk elé és lesni. Talán én megláttam volna a hegyek szellemét, ha te el nem szólítasz onnét. Mert már éhes voltál.

És tudod-e még, hogy mikor átalmentünk a falun, a holdas estében nesztelenül jött szembe velünk gyalogos násznép, és halkan csevegve haladtak el a kocsink mellett. Talán jobb módú parasztok – a menyasszony karcsú, fehér és szép járású volt, fehér cipőben, hosszú fátyolával könnyen lépdelt a poros úton, és mosolygott – mind mosolyogtak. Hova mennek ezek – gondoltam hirtelen —, micsoda ismeretlen, torz alakú rémségek, tikkadt hétköznapok vagy holdfényes titkok felé. Látod, látod, úgy szeretnék még egyszer én is titkok felé haladni – remegve állni a fátyolos istenkép előtt – és nem tudni róla, hogy a fátyol mögött nincs semmi.

Mi lehet az, ami még titok nekem, amiről még nem mertem volna gondolkodni? A bűn – az még titok. Látni akarom egyszer közelről a bűnt – de mégis —, kívülről nézve, talán valami ablakon át, mert a levegőjét nem akarom lélegzeni. A szaga undok, alanti – és piaci otrombaság van a színeiben —, de a titkos értelmét érteni vágyom mégis. Talán így. Járunk egyszer valami nagy, idegen városban – külföldön, úgy hiszem —, de akkor neked is velem kellene jönnöd. Este van, és sietünk valahová. Egyszer csak elcsendesedik körültünk minden – mint valami boszorkányos átok alatt —, se villamoskocsi, se hordár, se zaj a faburkolatos, ódon, előkelő utcában, vagy igazán átkozott ez a hely? És egy gyönyörű, régi, lilásszürke kőtemplom mögül, mintha az árkádfalak fülkéiből jöttek volna, éjszakai asszonyok surrantak elő, és sietve rebbentek szét minden irányba. Tudom, mit akarsz mondani. A város nevét, ahol akkor voltunk, és hogy a kócos, öregedő leányok az ószerestől vagy a zálogházból szedték magukra a ruháikat, és aligha vacsoráltak. De én nem ezt akarom. Abban a furcsa csendben, a lilás félhomályban, ahol összeszűrődött a gázok világossága a holdsugárral, ott szerettem volna bevilágítani a legbelsőbb lelkükbe. Ott, akkor – ugyanabban az estében és amaz órában ők is, szegények, másnak érezték magukat, mint egyébkor – én tudom.

A fecskék csak a szárnyuk hegyével súrolták játszva a hínáros vizet, és ők bölcs madarak. Valóban, csak játszani érdemes vele – csak látszótag szabad érinteni —, mert olyan könnyen felkavarodik undok salakja a mélységnek. Csak vissza – a világosságra.

A világosság szembejön velem, és elönt, megfürdet villódzó fehérségében. Az élet! Egyszer mindenki eljut azokhoz a pillanatokhoz, amikor a nap alatt jár, és tejszínű, puha, tavaszi sugarak ragyogva köszönnek: jó reggelt! Most jönne a fény. Szép, derűs kicsi palotában kellene laknom, szagos jezsament bokrok, fehér jázminok és apró piros virágú galagonyák között. Gyönyörű ruhákban kellene kijönnöm a hűs reggeleken – és én látom azokat a ruhákat. Van egy fehér, mereven komoly és tiszta, nagy redőkkel – egy fekete, lenge, mint az éjszaka felhői, áttetsző – és csillogó szürke-kék szövetre borul. Van ezerfodros, kacagó, üde rózsaszín, van betegesen finom, hulló csipkékkel telepazarolt lila színű. Tudok egy ezüsttel szőtt sárga brokátot, amikor a jegesmedve bőrön pihennék álmatag, hosszú délutánokon, és látom a pompás, bíborszínű esti ruhát, mely szorosan simul a vállamhoz, az alakomhoz, és ragyogó gyémántok kedvéért szabadon hagyja a nyakam. Igen, meg kellene próbálnom ezt is. Csak parancsolni és gondolkozni, mint ahogy a liliomok csak virulnak és illatoznak, és nem kell járniok semmi után. Illatos, meleg fürdőkből szállni ki reggel – pompás lovakat hajtani, remekművű serlegből inni egypár csöppet, de tisztát, lángolót —, karcsú vázákból pompás délszaki virágok illatát szívni, puha, finom, gyönyörű kelmékbe takaródzni, és két kézzel adni, osztani mindenkinek, aki kér.

Tudom, hogy fáradt lennék ezektől. Vajon meg lehetne-e újhodni még? A gyönyörök teljességével, a vágyaim betöltésével elfogyna-é tőlem egészen az élet?

Nem szabadna elfogyni. Mielőtt késő nem volna, mosolyogva kellene elszórni magamtól mindent, mindent, ami, már-már a vágytalanság küszöbéig emelt. És elindulnék mezítláb, darócban és fedetlen, hamus fővel. Szürke, ormós falú, bezárt kolostor ajtaján kopognék bebocsátást kérve. Aztán becsapódna mögöttem a rostélykapu, és ottmaradnék a kísérteties folyosók, penészes kripták, sötét cellák, tömjénes, kőrózsás szentélyek belsejében. A templomban én gyújtogatnám a gyertyákat, és halott virágokkal teleszórnám az oltárt, én kötözném, én mosnám ki a legundokabb sebeket, kínzó szeges övet viselnék, és kemény diszciplínát kérnék mindennap. Az öröm kimerül – de azt hiszem, a fájdalomban mindennap új gyönyörűséget lehet találni. Vad, túlvilági tobzódás lehet az, odadobni nyomorult féregtestünket minden gyötrelemnek, mindennek, ami fájdalmas és rút. Ez a test nem vagyok én, elbánok vele – különb vagyok —, ez a legnagyobb, legszentebb gőg. És azt hiszem, az élet teljessége csak úgy volna az enyim, ha ezzel végződhetne, porig alázkodni, letiporva fetrengeni, hogy a hit rögeszméjével szabadítóképp köszönthessem a halált. Mert a halál másképp iszonyatos, helyrehozhatatlan és kifürkészhetetlen…

Így beszélt az asszony.

Mikor pedig elhallgatott, és a férfi szivarja is kialudt a félhomályos szobában, a tűz pislogó, izzó parazsa mellett: hosszú, idegenszerű, mintegy kifosztott némaság szállt le közéjük. Lassan hunyni kezdett a parázs.

– Nem gyújtunk lámpát – csacsikám? – kérdezte hangosan a férfi.

1905

A veszedelem

A lakás külső csengettyűje röviden, alig érintve zizzent, azután megint előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra, és amíg várakoztak, a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.

Az egyik fekete volt, nyúlánk, szabályos arcú, vékony szájú, a mozgása szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos, csúfondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasztosan kemény, apró kézzel. A ravasz, csöpp szájában tejfehér rizskásafogak villogtak, és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva megszólalt.

– Te, Klára! De nem fognak engem kidobni innét?

– Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem affektálnál.

A barna leány később mégis hozzátette:

– Te a társnőm vagy, és velem jössz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja, hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves rokonai nem jönnek érte.

– Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most színházjegyet. Olyan furcsa az…

– No, hallod! Hát ez mi? Nem te örültél legjobban a színháznak. Azt mondtad, hogy ma valami különösnek és érdekesnek kell történni veled.

– Igen, olyan furcsát érzek egész nap. Valami nagyon merész és bolond dolgot szeretnék csinálni, valahogy tojástáncot járni az olyasmik fölött, amik “nem szokás”-ok és “nem szabad”-ok, de azért szép és diszkrét, előkelő táncot. Csak közelébe jutni a veszedelmesnek, de nem érinteni…

– Őrült filozopter – mennyit beszél! Látszik, hogy sohase voltál a Tűzoltó utcai hullaházban, és nem láttad a nagy húsosfazekakat, amikben összegubbaszkodott vénasszonyokat főz egy csúf, ripacsos szolga. A pince tele van a szapulás gőzével, és az ember lába megcsúszik a kiloccsant agyvelőkben.

– Jaj, te, csodálom, hogy még ember vagy!

– Még csak leszek! No, hát kérünk a nénitől színházjegyet! Ne búsulj, a művésznőknek ingyen jár az, és úgyis a házitanítót meg a frizért boldogítja vele. Azután elmegyünk ketten, kísérő nélkül a színházba, már ez magában is elég különös. És visszajövet gyalog megyünk, éjszaka lesz, senki sem fogja tudni, hogy mifélék vagyunk, bejárunk sok utcát… Az igazgatónőnek jelentettem, hogy a rokonok fognak gardírozni.

– Talán ma látunk valamit abból, hogy milyen ez a város éjszaka. Jaj, úgy szeretnék valahová bemenni, de úgy, hogy minket ne vegyen észre senki, ne szóljanak hozzánk, és mi csak nézzünk.

– Fiam, azt nem lehetne megcsinálni: hidd el, besározódnék az ember egy kicsit. És te finnyás vagy. Azután meg én se tudom, hogy miképpen kezdenék hozzá az ilyesmihez.

– Hát csak menjünk a színházba. De Terézia néninek mondd meg, hogy…

– Hogyisne mondanám! Hogy a kollégám szerelmes belé, mert látta a “Kék tiará”-ban játszani, és most eljött, hogy piros pongyolában is kezet csókoljon neki. Akkor bizonyosan kidobna mind a kettőnket. Biztosítlak, hogy a néni egy kicsit sem modern, és émelyeg a gyomra minden sapphói megnyilatkozástól.

– Jaaj, Klára! – szörnyülködött a kicsi.

– No hát! Hanem ezek tán alusznak mind!

Most ő nyomta meg a csengőt, keményen, tartósan, és az egész úgy szólt a keze alatt, mint ahogy általában a csengők szoktak. Újra halk tereferébe kezdtek.

– Talán nincs is itthon! – mondta a szőke.

– Hát az bizony baj volna… Akkor fuccs a színház. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy nekem csak nyolcvan krajcár pénzem van.

– Nekem annyi sincs. Akkor visszamegyünk az internátusba, legalább nem lesz semmi bajunk. Hátha megtudnák és kidobnának.

– Örökké attól a kidobástól szepegsz. Akkor is megélnénk… Járnánk a menzába enni, és órákat adnánk.

– Tudom is én, talán nem is mernénk úgy élni… Nem hallasz semmit?

– Az ördögbe, a házvezetőnő akkor is itthon van. Újra csengetünk!

– Házvezetőnőt is tartanak?

– Kell. A néni ura, a szegény báró, csak nem dajkálhatja a négy kicsit.

– Hány cseléd van azonkívül?

– Az inassal három. Egy kicsit lomposan megy náluk minden, és az lop, aki akar. Te is lopj fényképet majd, azt úgyis ingyen csinálják Terézia néninek. Majd lopok neked a “Kék tiará”-ból.

– Mennyi fizetése van őméltóságának?

– A színháznál nyolcezer, de az majd mind ruhára kell. De valamije van az urának is még; az adósságból kilátszik a berentei földek egy csücske. Különben a bárónak most valami nagyon elegáns, lustálkodó hivatala is van a Sport Clubnál.

– Milyen ember?

– Én még csak vagy kétszer láttam, akkor sem igen kegyeskedett észrevenni. Tudod, ő olyan furcsa félmágnás, maga se tudja, hogy kikhez tartozik, színészek, urak és zsokék közt forgolódik, és mondják, szereti a szép asszonyokat. Különben ő soha sincs itthon ilyenkor.

– Már jönnek!

Csodálatosan kopogó, ritmustalan lépések közeledtek; a neszük olyan volt, mint a félrevert harang szava.

– Mondom, a házvezetőnő, a sánta Liza – suttogta Klára, és előre lépett be a kitáruló ajtón.

– Terézia néni itthon van?

– Jé – sivított a madárarcú, sánta leány az előszobában. – Klára kisasszony! Tessenek begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most esti próbája is van a “Mária” miatt, azután játszik is ma, csak tizenkettőkor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű neki!

A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt, és elszontyolodva szólalt meg:

– Akkor hát ne menjünk be mégse!

Klára bizalmaskodva ölelgette meg a vén leányt.

– Lizike – mondta —, ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy affektálja, hogy Csire, és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk, és a maga vendégei leszünk.

– Pompás lesz. Még fél hét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg befőtt, jó?

– Nagyon jó – mondta Klára, és elgondolkozott. Azután hirtelen megcsókolta a kis csúnya Lizát. – Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már régen megígért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a színházi ruhákat.

– Jó – mondta kicsit habozva a másik —, hanem vigyázni kell. Tessenek! A téli felsőt hagyják az én szobámban.

Csire már akkor elsurrant előlük, és bent, a kicsi japáni szalont nézegette apró, műértő nefelejcs-szemével. A rizspapír valódi, a porcelánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.

– Csire, jöjj… Siess!

Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán meg a másikon, ahol négy pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban, és meleg, gyönge emberpárák szálltak fel a szappanos vízben megfürösztött egészséges, csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a ruhatár ajtaját.

És előkerültek sorba, mind.

A nagy szárnyas tükör elé, kicsi török díványra telepedtek, és a fal mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza. Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha szövet volt, bő, gyűrött kinézésű, és lógó, nyitott ujjaival, mintha félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két leány közömbösen dicsérgette.

– Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza, és gyors, ügyes mozdulattal széttárta, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a halványan árnyalt redőket sugáralakban összeszedte, előre húzva fölcsípte kissé, és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy színházi öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.

Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos Terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen megnyújtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül ezer selyemfodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó kelyhe arányos, kicsi keble alatt rafináltan naiv empire szalagcsokor.

– Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!

– Lehet, hogy az, fűzőben – hagyta helyben Liza, és újra a szekrénybe nyúlt. – De ez már Klári kisasszonynak való.

Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a “Szegény ifjú történeté”-ből, és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára kapcsolja.

Valamikor vidéki színésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahúga. Hanem a szabása kitűnő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte, és gyönyörűen simult domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született, kissé merev előkelőséggel csapta félre, és a tükör elé állt. A szeme csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította, és szótlanul bámult. Azután hirtelen szétnyitotta a kapcsokat, és lehúzta a ruhát magáról.

– Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.

– Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel, egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.

– Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.

– Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagyúr!…

– Ejh!…

Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne, Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és belemosolyogni a tükörbe. A szövet feszesen simult hozzá, majd szétpattantak a kapcsok, s az egyszerű és ártatlan növendékruha minden rejtett formát, viruló asszonyi idomot a tombolásig érvényesített.

– Istenem! – kiáltott fel Klára. – Mennyire illik ez neked, az ártatlanság fitos paródiája, te! Ravasz kis majom – csengő barack, mosolygó alma, rejtőzködő mókás cinizmus, fehér sátánkisasszony.

– “Zárda, kedves otthonom!” – dalolta Csire kacagva, és apró tánclépésekkel röppent el a tükör elől. Azután hirtelen elszomorodott ő is.

– Látod, te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz énbelőlem. Valamelyik alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok tanítani. Ott a társaságbeli leányoknak begyesen kell ülni, mint aki nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad, és minden öt leányra jut egy-egy nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi, és elirigyeli az embertől, és ha az ember irigységből meghódítja magának, meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az orrukat előre tartják, de a szemükkel oldalt bandzsalítnak, mint a libák, vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen, és nem tudok főzni. Utoljára meg fogok ijedni, és olyan leszek, mint ők.

– Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen átmentél volna színésznőnek.

– Tudod, a gyámom!…

– Ó… mit ad neked a gyámod?

Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű színpadi utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni magáról a nagy művésznő “Fedorá”-ban vagy, “Gauthier Margit”-ban, pedig az igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak.

A két leány le se akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.

– Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.

– Hisz bejelentettem, hogy színházba megyünk. Légy nyugodt.

– Itt vannak még csak szépek! – kiáltott Lizi, és új szekrényt nyitott. – Őméltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.

– Hogyhogy?

– No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.

És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életre vágyó, kíváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörűségben, amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját szépségük, amivel olyan keveset foglalkozhattak eddig. Csak ez a titka hát? Ezért olyan istenien lengék, rafináltan hatásosak, gyönyörűen harmonikusak a nagy színésznők, nagy kokottok és előkelő dámák. Most jöjjenek és nézzék meg őket! És rejtett, névtelen keserűség szorongatta a torkukat, amint sietve dobálták egymásra a brokátot, csipkét, selymet. A jó Liza pedig belemelegedett a régi művészetébe; egy mozdulattal igazított a hajviseleten, tragikusan feltornyozta, kacéran bodrozta, vagy komolyan, szendén lesimította. Kezébe mintha visszatért volna a régi lendület, az alkotás régi láza – boldog volt.

Most egyszerre lettek készen mind a ketten, és együtt álltak a tükör elé. Csirén halványkék pongyola volt megint, és látni lehetett, hogy e bő és lenge színes leplek alatt virul ki legszebben sajátos alakjának minden rejtelme. A ruha nagyon könnyű kék selyem volt, tele pazarolva pompás, elefántcsontszínű csipkével, a hajába pedig kék szalagot csavart, görögös abroncsként átfogva a homloka körül. Klára a Stuart Mária zöld bársonyköntösét viselte, hátul felcsapott fehér nyakfodorral, csillogó aranydíszítéssel és sötét hajában hamis gyémántokból fűzött rezgő diadémmal. Kezet fogtak, és önfeledten bámulták önmagukat…

És akkor valahol zörrent egy ajtó, valaki bejött, akinek kulcsa van a lakáshoz, valakinek a léptei bizonytalanul közeledtek a sötét gyermekszobán át, az ebédlőben felcsavarták a villanyt.

– A báró! – suttogta Liza elhűlve, és rémülten meredtek az ajtóra mind a hárman.

Azután kinyílt, és egy jó növésű, kellemes arcú, negyven év körüli úriember mosolyogva nézett végig rajtuk.

Mit volt mit tenni!? A furcsa öltözetben félig szégyenkezve, félig jókedvűen léptek előre, és Klára kezet nyújtott.

– Aá! Maga az, kislány, a feleségem unokahúga, ugye?

– Igen… és ez a társam. Irén. Én nem tudom, hogyan mentegessük magunkat, de…

– Fölösleges – mondta a báró komolyan, amíg szinte mókás, hódoló tisztelettel köszöntötte Csirét. – Fölösleges! Igazán, csodálatosan szépek mind a ketten.

– Nagyon szégyelljük magunkat, báró úr – csilingelte a szöszke, kék szalagos leány —, de hát ez megtörtént. Lizi nem tehet semmiről. Mi erőltettük.

– Nem, a báró úr nem fog elárulni minket – mondta Klára meggyőződéssel, és előkelő szépsége tudatában kiegyenesítve gyönyörű alakját, a szék karjához támaszkodott.

– Elárulni! Még csak az kellene, Klárika. Jellemtelenség volna! Azután ezekre az ócska ruhákra csak különös megtiszteltetés, hogy maguk beléjük öltöztek. Én pedig bocsánatot kérek, hogy megzavartam.

A példásan udvarias idegen ember diszkrét, természetes hangján beszélt, de a pillantása valami finom, elégedett gurmandériával nyugodott a két, egymástól annyira előnyösen különböző, női alak jellegzetes vonalain.

– Hanem mi most már sietünk is innét, nehogy meglepjen a néni.

– Sőt! – mondta a báró jókedvű szívélyességgel. – Meg fogják várni a nénit, azután ő a kocsiján majd beküldi magukat abba a leánykasba, vagy mi a neve.

– De igazán sietni kell nekünk.

– Szó sincs róla. Most kilenc óra, és egyedül úgyse mehetnek… foglaljanak csak szépen helyet.

– Hát jó, felvesszük a rendes ruhát.

– Majd ráérnek, maradjanak így még! – kiáltott önkéntelen élénkséggel a férfi, azután hirtelen hozzátette: – Nem maradok itthon sokáig, de egy teát megihatnánk együtt. Fél tízkor úgyis el kell mennem, akkor azután nem zavarom többé.

Leültek egy kis pipereasztal köré, a háziúr megigazította a vörös lámpaernyőt, Liza pedig a tea után nézett.

Egyedül maradtak, és amíg a székükben hátradőltek, mindegyik ugyanazzal a gondolattal foglalkozott. A szituáció különlegessége izgatta őket kissé, bár a férfi természetes udvariassága, szinte rokoni szívélyessége élét vette a dolognak. De mégis együtt voltak, rejtett szobába elzárkózva, furcsa, színpadi öltözetben, ők, a két naiv és csak elméletben kitanult intézeti leány és egy csaknem idegen, csinos és előkelő férfi. Csirének eszébe jutott, hogy a kíséretlen színházba menés ehhez képest kismiska.

A háziúr kezdett szóhoz, amíg felszolgálták a teát és a hideg sültet. Abban a leereszkedően tiszteletteljes, hűs és közömbös hangnemben kezdte, amellyel az ő osztályában meg szokták különböztetni a polgári nőket a rangjukbeliektől és a társaságon kívül levőktől, akikkel bizalmaskodni lehet. Idővel – ki tudja, miért – egyre jobban megoldódott köztük e feszes és alakoskodó társalgás.

– Tehát maguk doktorok lesznek? – kérdezte. – Maga is, kis Csitri, vagy hogy mondja?

– Én tanár leszek!

– Pfü, tanár! Pápaszemmel és ikes igékkel. Hihetetlen!

– Ha közben valaki feleségül venne, nem ragaszkodnám az ikes igékhez – felelt merészen Csire, miközben Liza épp kiment a tálcával.

– Nagyszerű – nevetett a férfi. – Nem is hiszi, mennyire stílszerű ez a felelet az egész megjelenéséhez, még ehhez a ruhához is!

– Ugyan!

– Egészben tökéletesen stílszerű maga most. Mint egy bájos és együgyű gyermekmese, amelynek rejtett és célzatos értelme van a nagyok számára. Vallja be, hogy öntudatosan kereste ki magának ezt a ruhát.

– Felpróbáltunk bizony vagy húszat – vallotta be Csire elpirosodva.

– Azt hiszem, mindkettőjüknek ez illik legjobban, amit viselnek. Klára sokkalta királynőbb, mint a szegény királynő lehetett, és az ember irigykedve gondol a szerencsés lordra… És olyan sötét hajban mennyire erős a csehüvegek ragyogása. Különös…

– Mi a különös? – kérdezte Klára.

– Arra gondoltam, hogy azok az asszonyok, akik hivatásszerűen viselnek gyémántot és csipkét, többnyire fáradtak, egyhangúak és érdektelenek benne. Miért?

– Mert nekik az megszokott, és már nem szerez örömet – bölcselkedett naivul Csire.

Ilyen együgyű beszédek folytak, amíg Liza egy sültet és süteményt tett az asztalra. Akkor a bárónak eszébe jutott valami.

– Nézze, kérem – fordult a házvezetőnőhöz egyszerű természetességgel —, ehhez később valami hideg innivaló is jó lenne. A jégszekrényben még lesz néhány Heydsick Monopol, hozhatna nekünk egyet!

A leány habozni látszott egy percig, azután engedelmeskedett, és kevés vártatva elpukkant a közelükben egy felnyitott pezsgősüveg dugója. Az egész pedig olyan könnyedén és kevés szóval történt, hogy a két vendég nem ért rá ellenkezni. Halkan koccintottak, és belekóstoltak a pohárba. Liza megint nem volt sehol.

Az erősen befűtött, kellemes szobában, a jól vacsorált és szépen öltözött emberek közt intim, vörös fényű lámpa körül pedig lassan, egyre villódzóbb, játszi sugarakban remegni kezdtek az esti órák finom ingerei. A férfi behunyta félig a szemét, és csinos, halovány arcát oldalt fordítva, a Csire szőke haját, gömbölyű karját nézte.

– Most meséljenek valamit az intézetről. Mit csinálnak ott benn ilyenkor?

– Hány óra most?

– Azonnal!… Fél tíz!… Hát én már úgyis elkéstem. Tehát mit csinál ilyenkor az a nagy kas leány? Talán már szépeket álmodnak?

– Kilenckor csengetnek lefekvésre, de sohasem alszunk tizenegynél előbb. Némelyik mamlasz még éjszaka is tanul, legtöbben trécselünk a vízvezetéknél, a hajunkkal bajlódunk, sokszor zongorázik valamelyik és táncra kelünk a mosdóasztal körül. Vagy kinézünk az ablakon a Stefánia útra.

– Mit néznek a Stefánia úton?

Csire elhallgatott, és Klára finom, kaján mosollyal nézett rá.

Aztán elfogulatlanul beszélt helyette.

– Éjszakai asszonyokat nézünk, hogy mennyit fázódnak ott kinn szegények, és a férfiak milyen durván ellökdösik őket.

A háziúr leplezetlenül elcsodálkozott.

– Lássa, kicsi orvosnövendék – szólt szinte mohón —, ez nagyon érdekes dolog. Én még sohasem beszéltem erről magukforma, hivatásbeli nőkkel, és sokszor gondoltam rá: hogy vélekedhetik egy felvilágosodott és mégis tiszta asszonyszemély a bűnről.

– Nagy b-vel írja ezt a bűnt? Ha nem volna rájuk szükség, nem ácsorognának ott szegények. Mi testvéri vonzalommal szánjuk őket. Csirének különben egyéb gondolatai is támadnak ilyenkor.

– De, Klára! – szégyenkezett Csire.

– Például a múltkor ledobott a Stefánia útra egy gombostűt – folytatta a másik merészen.

– Klára!…

A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát, és egyre sürgette.

– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?

– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő lekiált, hogy jöjjön fel, és vigye el őt, és szeresse őt…

– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy leánynak sem szabadna tanulni.

– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!

Újra töltött, és koccintottak.

Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a különös idegzett hangulatban a megtévesztett ítéletük hamar megbékült vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött – oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.

És koccintottak újra meg újra.

– A mi barátságunk még nagyon rövid – mondotta csillogó szemmel a férfi —, de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük lesz egy őszinte jó barátra, ígérjék meg, hogy eszükbe jutok, és hozzám fordulnak. Ígérik? Adjanak rá kezet!

Odaadták mind a ketten, és a férfi sima, hízelkedő ajkát hosszasan rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk. Azután a kezébe vette a fehér és barna kacsót.

– Érdekesek! – mondta tűnődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erős fogású kis magyar menyecskekéz – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal kalácssütés jut róla az eszébe —, a másik barna; hosszú ujjú, lazán ízelt és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csúnyán vagdalják. És itt… tintás. Jéé!…

Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.

A férfi megint nevetett, azután hirtelen megcsendítette a poharát.

– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom. Hátha még egyszer összesodródunk az életben úgy, mint most.

Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.

– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő merészséggel.

Ez a pohár a második üvegből volt már.

– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire önmagát erőltetve a hazárdjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor határán.

– Józsi vagyok.

– Szervusz, Józsi, Jóska!

Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.

És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és esprit-vel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem jutott el a köznapi duhajkodás határaihoz, még egészen idejekorán és alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba csengője.

– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve, és hirtelen felállt.

Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok színpadi öltözetén. El is mosolyodott rémült, könyörgő arcuk láttára.

– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!

Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve, bocsánatkérően vagy hálásan…

Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg, nagyon sokára.

– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett szökni előle. Miért?

– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt hiszem, meg lehetsz az estebéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan és illetlen dolgok fölött.

– De vajon érintettük-e a veszedelmest? – töprengett Csire, és elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.

1905

Nyár

A gyorsvonat egész nap ijedten loholt egyik alagútból a másikba, és zihálva rohant át nagy mélységek fölött a hegygerinceken. Fülledt volt és kőszénportól tisztátalan. Egy asszony – hímzett szárnyas kerékkel a vállán – keservesen futkosott a folyosón, törülte a port, és a nehéz szolgálatot panaszolta mindegyik utasnak. Azok pedig számlálni kezdték a csomagjaikat, asszonyok fátyollal, kesztyűvel babráltak, egy-két zökkenés még, és elhangzott a galíciai kis állomás furcsa, lengyel neve, amit a magyarországi tót kalauz rossz kiejtéssel üvöltött végig a kocsik során: Lavocsnééé! – s a vonat megállt.

Magasra nőtt, sötétkék ruhás leány szállott ki. A peronon megállt kicsit, nem zavartan, csak úgy, mint akinek semmi sem sürgős, és szétnézett az alkonyodó ég és a szép, zöld hegyek finoman, könnyen lendülő vonalai felé. Mennyire új itt minden! – gondolta a keveset utazott emberek naiv, kedves örömével, és a puszta nyírségi homokhalmokra gondolt, az egész alföldi képre, amely most olyan végtelenül kiaszott és vigasztalan lehet a júliusi estében. Itt friss, hűvös szél csapta meg; ő mosolyogva kerítette vállára világos, angol köpenyét, és tévelygő, lusta kis gondolatait erővel serkentgette: Ejh! hát valamerre mégiscsak mennem kell! Igen, kocsit keresni. És mert senkit se látott, akire bízhatná, ő maga kapta fel hirtelenében, csinos, sárga bőröndjét, és megkerülte az indítóházat. Két rozoga, szurtos bérkocsit lelt is az országút felől, az egyikbe beült, és megmondta a kis nyaralótelep nevét, ahova menni akart. A kocsis nagyon sokat és nagyon vidám dolgokat pletykázhatott neki, de ő egy szót se értett lengyelül: hanem azért bólingatott, leste a jó ember képén, hogy mikor kell nevetni, mikor szörnyülködni, és jól mulatott ezen az együgyűségen.

Később hátradőlt a kocsijában, és arra gondolt, hogy most nem fog semmire gondolni, miközben egyre kóvályogtak az eszében a bárányfelleges, könnyű, tarka ötletek. Hogy amit most csinál, az remek dolog, habár alapjában véve nagy csacsiság! Valami Baedeker-féle jegyzékből, még Pesten, egyszer egy könyvesboltban kiírt két helységnevet a zsebkönyvébe, két nevet azok közül, amiknek eddig a hírét se hallotta, aztán megnézte a menetrendben, hogy milyen vonatra üljön. Ettől függ a boldogulása itt. Ha véletlenül elveszíti közben a könyvét, vagy elfelejti a telep nevét: alkonyodik, s az idegen paraszt viszi őt, amerre akarja, kígyós, kanyargós országúton, és vagy megértette a kívánságát, vagy nem.

Az első faluban – olyan közel vannak itt a faluk – megállt az embere, és megint hosszasan magyarázott valamit, amiből megütötte a fülét egy nemzetközi szó: doktor. Ha nem csalódott, útitársa lesz. Most még ez sem kedvetlenítette, most mindent érdekesnek és természetesnek talált. Míg várnia kellett, elnézte a szép, testes rutén leányokat, a világos szemű litván menyecskéket, akik nagy zajjal várták, fogadták a kapukban a hazatérő jószágot. Ni! Itt minden tehén nyakában van kolomp, és milyen szép muzsika ez!

Vagy tíz perc múlva a kis zúgó patakmalom hídján egy ember jött a kocsi felé.

Aha! – gondolta az utas – ez lesz a doktor!

A közeledő úriember pedig alighanem ilyesmit:

Aha! Megint valami nyaralóvendég? – Aztán könnyedén meghajolt, bocsánatot kért és bemutatkozott. Winder Jánosnak nevezte magát.

Nagyon udvariaskodtak, s lopva egy kicsit megnézték egymást. A férfi harmincöt-negyven évesnek látszott, szőke volt, kék szemű és jó arcú, a leány kellemes, nyugodt, egyszerű és huszonnégy évre becsülhető, habár igazában már huszonhat múlt.

E megállapítás után majdnem egyszerre hangzott el a legtermészetesebb kérdés.

– A telepre megy, nagyságos asszonyom?

– A telepen lakik?

Utóbb minden kiderült. Hogy Winder doktor nem lakik a telepen, hanem az állomás közelében, hogy ide a faluba a molnárhoz jött, akinek a fia kanyarós, és hogy ez a rozoga, “Fuhrwerk” is, amin ülnek, a molnáré, ő szállítja az orvost mindennap a telepre az ottani betegeihez, akár van egyéb utas, akár nincs. Kiderült továbbá, hogy a nagyságos asszony nem asszony, hanem egy leány, aki Pestről jött, és pihenni akar.

– Rokonai vannak a Kornyitzky-telepen? – kérdezte az orvos.

– Dehogy, még ismerősöm sincs! Nem is tudom, hogy miféle hely.

– Hogy kerül ide, mégis?

– Egész találomra, egészen ismeretlen, csendes helyet kerestem. Nem kértem semmi tanácsot, mert egészséges vagyok, csak egy kicsit fáradt. A tátrai fürdőben csupa ismerősöm nyaral most, és én egészen idegenek közt akarnék lenni. És mindenáron hegyes vidékre vágytam.

– Tetszik?

– Nagyon, nagyon, most látok először olyan igazi hegyeket, és gyermekkoromban azt hittem, hogy nem is léteznek, csak a földrajzi könyvekben. De sokkal szebb ez a világ, mint amilyennek álmodtam.

– Csodálatos! Alföldi ember itt rendesen azon mérgelődik, hogy mindenütt az orra elé tolja magát valami hegy, és nem láthat messzire tőle. Az állomásnál van két tiszt a magyar alföldről.

– Hát hogy kerül ide magyar ember? – csodálkozott a leány.

Az orvos azt akarta mondani: – Csacsi! – De inkább megkérdezte:

– Ugye, még nem járt külföldön?

– Nem – szégyenkezett a leány.

– Mindjárt gondoltam. Azt hiszi, hogy most a világ végére került. Pedig Lavocsne csak egy félórára van a határszéltől, és a magyar vasutak végállomásnak tekintik. Én magam is szepességi vagyok, de Bécsbe mentem az egyetemre. De most már megszerettem Pestet, és leutazom, amikor csak ráérek.

– Tud magyarul?

– Jawohl!

– Hát úgy beszéljünk! Hová való?

– Lőcsére!

– Igazán? Egy nagybátyám volt ott városi mérnök, Bakó, ismerte?

– Hallottam a nevét.

Most már bizalmasabbak voltak, mint a rokonszenves emberek mindig, ha úton, véletlenül összekényszerülnek. Kivált a leány volt friss jókedvében, apróra megfigyelte a kicsi részleteket, minden érdekelte, és mindent tudni akart.

– Mondja, miért van itt valamennyi tehénnek a nyakán kolomp?

– Hogy a fenyvesben el ne tévedjenek!

– És nézze! Annak a lejtőnek olyan sávos a háta, mint a tigrisé. Csak olyan kicsi föld jut erre egy gazdának?

– Nem éppen. De itt még nincs rendben a tagosítás. Bajos az itt, némelyik parasztnak negyven darabban is van földje, nem messze egymástól.

– És a házak! Milyen meredek rajtuk a tető. Ez furcsa!

– Hja, az azért van, hogy könnyebben lesuvadjon róluk a hó, mert itt annyi esik télen, hogy behorpasztaná a tetőt.

Mosolyogva felelgetett a szapora kérdésekre, és a másik érdeklődése jókedvűvé tette. Most ő is jól megnézegette e százszor elunt dolgokat.

– Lássa – mondta – azt a meredek hegyoldalt? Ugye, milyen recésre be van drótozva?

– Látom. Mintha apró, araszos sövénykerítést húztak volna keresztül-kasul. Miért?

– Találja ki!

– Már tudom. Ugye, azért, hogy a törmelék le ne hulljon, hogy kopár ne legyen a hegyoldal?

– Az úgyis kopár. Csakhogy az országutat kellene egyre tisztogatni a kövektől.

A leány tágra nyitotta a szemét, és szerette volna egyszerre beleszívni az emlékezetébe, állandósítani a látásába ezt az egész új és szép világot, a félig lehanyatlott nap enyhe fényében, a hangulatok e frisseségével, a vonalak gyöngéd simulásával e dombokon, melyek mintha a föld egy halk lélegzetvételéről emelkednének föl, és a távoli, magas bércek zárkózott egykedvűségével együtt.

– Ezentúl többet fogok utazni! – mondta mintegy önmagának, és a doktor csaknem megkérdezte, hogy miért nem utazott eddig.

– Most beszéljen a nyaralótelepről – kérte a leány. – Mi az tulajdonképp?

– Egy krakkói nemes, ez a Kornyitzky, a gazdája. Ez a kis darab föld maradt meg neki a birtokából, kies völgy, szép kis patakkal egész le a Poprádig, egy dróttal bekerített rész a fenyvesből, ahol sok az újságpapiros elszórva és körül a gyönyörű, nagy hegyek. Vagy nyolc kis gyufaskatulyát építtetett a felesége pénzén, itt olcsó az, keresztbe recésen tákolják a fenyőlécet, és úgy vakolják paticcsal. No, és az egyik házban ő maga lakik a családjával, a többit kiadja nyáron. Vendéglőt is tart, és kitűnően főz az asszony, annyi igaz, most pedig teniszpályát is csinálnak.

– És kik nyaralnak ott?

– Egy operaénekes Prágából a feleségével, két lengyel asszony, egy bányamérnök Bochniából, a másiknak a pereputtya, egy öreg német asszony, aki mindig idejár és két zsidó család, az egyik nagyon kellemes.

– És a drótkerítésen túl nem lehet sétálni az erdőn? – kérdezte a leány kedvetlenül.

– Dehogynem, sétálhat, ahol tetszik. Az embernek nem kell észrevenni, hogy észreveszik, különcködhet, ahogy akar, én is azt teszem. Meddig marad itt?

– Amíg jólesik, amíg meg nem unom. Semmit nem akarok most tervezni, csak csinálni, ahogy “magától jön”.

– Úgy hiszem, ez az igazi pihenés magának. Nekem pedig az, ha két hétre felszabadulok valamelyik fővárosba, minden percet kihasználok, beosztok, minden ismerőst, képtárat, színházat, egyesületet megnézek, aztán könyvekkel és élményekkel megrakodva jövök megint haza.

A kocsi megállt valami park rácsos kapuja előtt, és egy öregasszony vígan döcögött elő a csinos teraszról, amelyikre postaszekrény volt akasztva, aztán barátságosan a leány karjába kapaszkodott.

– Ugye, Bakó Klára őnagysága? Ma takarítottam ki az Emma-lakot.

– A viszontlátásra! – kiáltotta útitársának a vendég, és megindult a sötétülő fasorban.

Az “Emma-lak” éppen oly szellős, rozoga kis fenyőfadoboz volt, mint a többi ezen a tájon. Két szobája volt emeleten, a földszinten konyhaféle meg egy nyílt oszlopos csarnok. Az oszlopok az erkélyszobát tartották, ahova nem volt szabad nehéz utazóládát vinni, mert le talál szakadni a padló. Ám elvadult, gyönyörű parkra hajolt az erkély, és a hátulsó ablakok a fenyvesre néztek.

A fenyves! A leány kihajolt, és hallgatta az este zümmögését az új világban. Milyen más ott lenn, a lápok vidékén, ahol békák zenéje meg távol kutyaugatás olvad össze a tücsök pri-pri dalával és a nádak zizzenésével.

Itt, amikor elhallgatott a pásztorkürt és a kolomp szava, csak valami halk zúgás kél a gallyak közt, és látni lehet, amint csendesen ingatja a hegy derekán a fenyőágakat a szél, mely a völgybe érve úgy elkallódik, úgy kifárad, hogy csak a fehér virágos pongyoláját libbenti meg egy kicsit, és a fekete haját csapja a szemébe a leánynak. És látni lehetett fel messzire az egész hegyoldalt, amint sűrűn, ifjú teljességében borította be a jóleső színű erdő. Úgy látszott, mintha egy nagy, sűrű tollú madár teste volna, és szinte jólesnék végigsimítani a könnyedén felborzolt, fényes, merev tollazatán. Lenn, a közelben még világosan rajzolódtak a fák vonalai.

Itt egy ifjú gyerekleány-fenyő, amint kedvesen, ügyetlenül mereszti szét sugár alakban vékony, fejletlen karjait, ott az a magányos, telilombú szál, tökéletes, finom és bágyadt, mint az érett asszonyi szépség.

Az ölelésre kitárt karok meghajolnak egy kicsit könnyű ívben, a rojtos tűlevélzet súlyától, mint ahogy leomlik egy redős, bő, puha köntös a karon, és benn, ágak sűrűjében látni lehetne itt is, ott is az elhalt, barnás kocsányokat, régi nyarak, elmúlt virágzások emlékét.

Bakó Klára elkacagta magát, és egy tanára jutott eszébe, még a mintarajziskolából: kisasszony – mondta neki sokszor —, mérsékelje a fantáziáját! Az istenért, piktorembernek nem szabad ilyen szépliteratúrai vonatkozásokat megérezni a dolgokban. Maga csak lásson a két szemével foltokat, vonalakat, és ne gondoljon egyébre.

Megint valami könnyű, pajkos virágos gondolata ébredt, amilyenek mindig környezték az utolsó időben. Hogy most már nem kell törődnie tanárral, szerkesztővel, kritikával, semmi kényszermunka, semmi protekciókeresés. Úgy élek, úgy festek, ahogy akarom – gondolta örömmel —, pénzem, pénzem van!

Pénze valóban alig egy-két hónapja volt még Bakó Klárának. Az apja, afféle előkelő és szegény hivatalnok, meghalt, amikor ő még kilencéves volt. Akkor nagyszámú rokonság fogta pártul, de szerencsére nem tartották házi árvának, hanem kijárták neki az ingyenes helyeket különböző leányinternátusokban, azután a rajzakadémiát végezte. A tanárai biztatták, és a Műcsarnok akkor állította ki az első képét. A turfra kószált abban az időben örökké, és lótestekkel bajlódott, a karikatúráit pedig erős, egyéni és finom dolgoknak mondták. A csarnokban mégis az “Utcá”-ja tűnt fel. Igen, a nedves, ködös őszi estéje a Belvárosnak, a villamos lámpák sápadt világa körül pókhálós ködudvar, és összetört, szétmállott visszfényük a nedves aszfalton. A téma nem volt új, de az volt a levegő, a köd, amelynek minden szemecskéje fénytörő, az elmosódott, körvonalak nagy igazsága, a kép illata, ahogy az újságok írták. De amikor kezében a friss diplomával végigjárta még egyszer a protekciós helyeket, egy külföldi ösztöndíj elnyeréséért, azt mégis a tanácsos feleségének az unokaöccse nyerte el. Azután állást próbált keresni, rajztanárnak menni vidéki leányiskolába.

Most világosan emlékezett egypár jelenetre az akkori időből. A jó öreg mágnásasszonyra, aki eszményien preparált arccal, fésülőköpenyben fogadta, és a gyönyörű himalaya, amit a vállára terített volt, elbűvölte akkor a leányt. A grófnő csókra nyújtotta az ujját, franciául, fuvolázva beszélt. Hja, ő még a régi gárdából volt, nem az angolosan modern sportladyk fajtája, akik kézzel-lábbal temperamentumosak, és a lótenyésztés műszavait szalonképesnek ismerik. Keskeny, aranyszegélyű levélkét írt a kedvéért a miniszternek, s a címzésnél azt kérdezte rossz magyarsággal: “Ugye, vallásoktatású miniszter?” A kegyelmes úrnál pedig lila öves főpapok és tanár deputációk várakoztak, vagy ötven ember, amikor a leány belépett a fülledt váróterembe. A miniszter idegesen kapta el az írásait. “Alfást szeretnék… a méltóságos asszony!” egy sietős kézmozdulat, pár sztereotip ígéretféle: “Gondom lesz rá!” – és ő dobogó szível, pirosan, kinn volt az utcán.

Elmúlt a nyár, és nem keresett többé állást, nem kért semmit. Elunta! Pesten maradt, és órákat adott. Az első évben azokkal nyomorgott, szaladozott; azért nem volt az nagyon rossz, csak elfelejtett festeni. Később mégis kapott egynéhány megrendelést, könnyebben élt, és igazán festeni még jobban elfelejtett. A harmadik esztendőben munkatársa lett végre egy élclapnak, szép jövedelme volt, kezdett a rokonainak imponálni, és abbahagyta a leckeórákat. Azt hitte, így tisztességes polgári módra fog élni ezentúl, és megnyugodott ebben; jó társaságba járt, rendes, művészbogarak nélkül való természetéért szerették is, leginkább az asszonyok, mert nyugodt, északi temperamentuma valahogy nem ismerte el, nem fogadta életföltételül a szerelmet és a férfiakat. Sajátságos, túl finom szégyellőség volt a jellemében, gyűlölte a női poétákat, kik a belső énjüket “kitálalják”, undorította a nők alattomos, gonosz csatája egy férfi érdeklődéséért, kényelmetlennek találta a társaságban szövődő szerelmeket, és csodálkozva kerülte azt, aki foglalkozni próbált vele a jelentéktelen, rendes emberek közül. Az asszonyok bizalmasai voltak a szívügyekben, és ő érezte objektív fölényét; csak ismerősei voltak a társaságban és csak jó barátai a szerkesztőségben, ahol valamelyik azt mondta rá: “Csipkerózsa alszik, soká aluszik!”

A foglalkozását megbecsülte, és nem élt benne a súgók és kellékesek ingerült, forró ambíciója a hős szerepei után. Egészséges lélek volt, és belenyugodott a változhatatlanba, a nagy természeti túlterhelést látva abban, hogy ő is afféle fölöslegnek maradt, és ki nem képződött alkotótehetség. “Mindenre kell ember – mondta magának —, a kutyapecérségre is!” De a karikatúrái nem táplálkoztak a véréből, nem tették modorossá, és nem rontották el a gondolkozása tisztaságát, hogy mindent ferdén, túlozva és torzképben lásson. Gondolkozva és nem szenvedéllyel dolgozott, és bensejében jóravaló embereknek tisztelte az államférfiakat, akiket figurázott. Az átkozott szépirodalmi stílus sokszor uralta a dolgait, és az ötlet inkább hatott néha, mint a látnivaló; például a sovány ellenzéki vezér, akinek hazafias könnyeiből patakvíz támad, és vidám kacsák úszkálnak abban.

Szóval, Bakó Klárának rendbe kezdett az élete jönni, amikor egy nagy változás mindent felforgatott. Gazdag lett.

Volt egy anyai nagynénje, akit valami gazdag örmény kereskedő vett feleségül. A néni rút volt, mint egy vén cigányné, és gonosz, mint egy boszorkány. Egy huszártiszt fia is volt, aki néha holtrészegen került haza, és revolverrel a kezében követelt pénzt az anyjától, de két évvel ezelőtt el kellett hagynia a katonaságot, és Amerikába ment. Most pedig, hat héttel a néni halála után egy hivatalos jegyzéket kézbesítettek a leánynak, a hagyatéki leltárt, és felszólították az átvételre. Akkor tudta meg, hogy az unokabátyja elpusztult San-Franciscóban.

Kinyitotta mind az ablakokat, és a friss, hajnali szelek át— meg átrohantak, egymást kergetve s megmozgatva a rendetlen kis szobában széthányt minden batisztot és kristalint. Hujjé! Csak hamar, öltözni, nekivágni a hegynek, úgy sietni az erdei úton, mint a sürgős dologba járók, aztán megint gondolattalan lézengeni egy mohos vándorszikla körül, vagy állni a hídon és nézni a suhanó vizet. A víz, a nagy rejtély, a végtelen örök megújhodása, az egyre változó, tüneményes plasztika, amelyet mégiscsak a zenével lehetne néha megérzékíteni. Órákig elállt mellette, megbabonázva, mindent felejtve, és érezte, hogy vár valamit, valami megfoghatót és állandót, ami egyre készül, és nem jő el soha e mozdulatok izgató refrénjeiben. Most lassan elsimulva, majd szikrázva, hahotázva buzgott, zuhant át a fafogó gerebek nyílásain a víz. Néha úgy tetszett, mintha lenn, a folyó közepén, a hídfő körül menekülő, fehér asszonykarok nyúlnának előre, küszködve, esdekelve, mégis elmerülve, amint fehér színű tajtékcsíkok törtek össze a hullámvölgyben. Itt, a part közelében pedig a simán, óvatos kegyelettel csuszamló, széles hátú habok mintha megannyi csendes halottat takargatnának, és domboruló tetemek fölött suhannának el a felszínen, halkan, áhítatosan.

Csaknem egy hete élt már így. Korán reggel magához vette a festékdobozait, egész nap kinn kószált, és ha elért valamelyik közeli, kicsi faluhoz, tejet meg vajat vásárolt a három szóig terjedő lengyel tudományával és tót idiotizmusokkal, a parasztasszonyoktól. Mindazáltal egy percig se gondolt arra, hogy ő most komolyan dolgozni fog, amíg egy napon valami sajátságos, nagyon rég nem ismert érzése támadt.

Egy erdei kis cserkészút közelébe ért, amely a sűrűből egyszerre bukkant fel, és valami különös kígyós távlatban fehéren iramlott neki a messze, titokzatos, zöld sötétségnek, a gótikus ívek összehajló vonalai, a fenyőerdő borús színei között. Mindegyik fa hallgatott, elmélyedve állt és komolyan, mint egy szent misztériumot, őrizte a létezése titkát. Az ösvény pedig halkan, elveszően surrant beljebb és újra beljebb, a legsűrűbbe, a rejtelmek közé, és a végtelenség érzését keltette megszűnni nem akaró szalagjával. Ahol már nem látta a szem, ott is érezni lehetett, hogy van még, csak a látásunk gyönge a végtelennel szemben.

A leány hirtelen megállt, visszafojtotta a lélegzetét, aztán leült egy kőre, és bontogatni kezdte a vásznait. Már rég idő óta hitte, hogy neki igazában a szépirodalommal kellett volna próbálkoznia, amikor most egy pillanat alatt igazi festőösztön fogta el. Nem gondolt semmit, nem próbálta szavakba foglalni, amit érez, nem disztingvált, és nem csinált hasonlatokat, hanem kifeszítette a vásznat, és vázolni kezdett. A keze reszketett, és elfogta a láz. Megint az a régi, semmihez sem hasonlító izgalma volt, mikor sajátos, éteri illatját érezte a színeknek a pesti utca ködös estéjében. A látásában mámor, érzéki csalódás, gyönyörűség és igazság volt, és érezni vélte az erdő rejtett életét, mohó, lüktető lélegzését. Íme, ez a szent hely, amit mindenki keres és ő megtalálta – hamar, hamar, vászonra lopni, amíg szét nem párázik, lekötni, amíg el nem illant lelkének ez a beidegzett, hullámos állapota.

Ha most hirtelen belopóznék egy józan, fehér fénysáv a fák közé, és egy tisztás halványzöldje bukkannék elő: megtörne, összezavarodna a hangulat. Klára nem mert egy lépést sem tenni, és önkéntelen behunyta a szemét, amíg ecsetet váltott, vagy terpentint keresett elő.

Ujjongó lelkében ott volt még a kétely. Hátha csalódik? Nos hát, most vagy soha! Áhítat rezgett a színeiben, nem gondolt, nem akart gondolni semmi teóriára. Lehunyta a szemét, és a hűs ezüst-tónusban kék csillámokat vélt látni, aztán gépiesen nyúlt a festékek után. És minél tovább haladt, annál inkább érezte, hogy most elevenre tapintott, most megérti a természetet és önmagát.

Mind jólesőbben, könnyebben szabadult fel a lelke feszültsége.

Egyelőre nem dolgozhatott tovább. Fölfogta az állványt, és nagy bajjal odáig vonszolta, ahol egyenletes, közvetett napsütés érje. Nem merte megnézni most, hanem a kezébe takarta az arcát, és sokáig mozdulatlanul várta, hogy lecsillapodjék.

A nap már túljárt a delelőn, a leány alig evett még aznap, és itt az erdőn kívül fullasztó volt a hőség meg a por. Lerántotta a cipőjét, és égő, fáradt lábát lassan becsúsztatta a hűvös, tiszta patakvízbe, míg a fejére ernyős, könnyű szalmakalapot tett.

Csinos lábam van! – gondolta szórakozottan, és lejjebb húzta a szoknyáit, egész ösztönszerűleg.

Abban a percben kocsi fordult be az országút kanyarodóján, és a bennülő két férfi egyike utánafordult, amíg nevetve köszöntötte. A doktor volt. Valamit kiáltott is az igazi nyaralásról, de azt már elnyelte a kocsi zaja.

Otthon nem nézte meg a vásznát, és kora hajnallal kinn volt újra. Az értelme tisztább volt és a keze nyugodtabb. Világosan látta, hogy a talaj kettős lejtése adja a vonalak sajátos rajzát, érezte, hogy mit akar, és el tudta volna szóról szóra mondani az egyes ismertebb kritikusok megjegyzéseit a képről. Most már beosztotta magának a munkát, és érezte, hogy erőt és frisseséget ad a kis lakoma, amit a konyhafiúval maga után hozatott minden délben. A nyaralóvendégeket alig ismerte, azok valószínűleg gyűlölték vagy gúnyolták a különc, idegen leányt, de ő nem tudott róla, és nem törődött vele.

Egyszer, egy ilyen delelő idején lepte meg újra Winder. Fegyver volt a vállán és rajta könnyű, zölden szegett, szürke vadászruha.

– Őzlesre? – kérdezte a leány.

A férfi elmosolyodott, és hirtelen bevallotta:

– Tulajdonképpen magát kerestem.

– Engem? Hogyhogy?

– Kell, hogy megmagyarázzam? Hát a telep végre is az én körömhöz tartozik, és magáért is felelős vagyok. Ott teli vannak pletykával, hogy a magyar “gnädige” folyton az erdőt bújja, egyedül, és én még azt sem kérdeztem meg, hogy nem nagyon ideges-e maga?

– Egy cseppet sem! – nevetett a leány.

Az orvos fürkészve nézte az arcát.

– Lehet, hogy indiszkrét vagyok, de ki fogom vallatni. Mondja, miben fáradt idáig, mert ugye jól láttam, hogy dolgos leány maga?

– Mostanig abból éltem, hogy kiforgattam az emberek lelkét, mint az üres zsákokat, de nem ártottam nekik igazában, csak elcsavartam kicsit, hogy kiütközzék a szeg a zsákból.

– Rébuszokat mond?

– Bocsásson meg, ízléstelen voltam.

– Színésznő?

– Nem. Rajzolgattam idáig.

– Ezután nem fog?

– Nem tudom.

Klára később mégis gondolt egyet, és egyszerűen elmondta, hogy ki ő és mit művelt eddig. A keservesen nehéz időkről egy kicsit szomorú gúnnyal, de azért mosolyogva beszélt, olyan ember módjára, aki röstellne nagyobb kázust csapni a saját dolgából. És valami önmaga előtt is érthetetlen asszonyi ösztönnel hallgatott az öröksége felől.

Egy negyedóra

Történik: a tanárképző-iskola épületében egy nagyobb vidéki városban. A folyosón hegyes bajuszú, fiatal tanárnövendék szíves buzgalommal kalauzolt végig egy 15-16 éves, zavart és félős gyereklányt. Aztán kitárta neki a nagy, szárnyas ajtót.

A TANULÓ. Ez a fogadószoba, kisasszony. A nagyságos igazgató úr benn van a következő szobában, de mindjárt kijön, csak méltóztassék itt várni.

A LEÁNY barna hajú, csínosnak ígérkező, sugárnövésű, de azért teljes, mint egy fiatal búzaszár. Egyedül. Egy nagy, mély támlájú karosszékre ül, de csak a szélére, onnét lesked szét a szobában, és csaknem szavakkal gondolkodik. Milyen szép íróasztal, csupa simaság, egyenesség. Itt szokott dolgozni. Sok dolga lehet – mégis, két ilyen nagy intézet! Nálunk ugyan minden írást az internátusbeli őnagysága csinál, de azért mégis. Most tanít is. Nagy jövője van neki, a nagyságos úrnak; a többi öreg papok mondták Pali bátyámnak, hogy ez hamar püspök lesz. Olyan gavalléros, szabadelvű püspök – olyan is kell! Furcsa ember, furcsa szeme van, szinte szúró és mégse rossz, én nem félek a vizsgán se a szemétől, pedig szigorú, de azt mondják, társaságban és otthon ennivalóan kedves. Nem is félek. Sok finomság van benne, azért hívják itt szalonkígyónak. Valami kígyós van rajta, de nagyon jószívű, mindenki mondja. És nem is kell nekem valami nagy dolog tőle. Milyen jó ez a nagy ottomán! És fenn a kályhán az a szobor, Diana, gipszből. Hol is van az eredeti torzó – Louvre – nem, Vatikán! Pedig tanultuk. Csak a fél keze van meg a nyilakkal. Sikerül a dolgom, Diana istennő?

DIANA mélyen hallgat.

A benyíló ajtaja felcsattan, és az ajtóban megjelenik a nagyságos főtisztelendő igazgató, címzetes kanonok, pápai kamarás stb. Magas, nagyon szikár alak, keskeny, szinte aszkétás arc és ajak és nagyon eleven, mélyen néző világoskék szempár. A kora negyventől hatvanig, pontosan meg nem határozható, hosszú mutatóujján nagy pecsétgyűrű, derekán lila színű cingulus.

AZ IGAZGATÓ a finom kenetesség hangján, miközben mindkét kezét nyújtja a belépő felé. Aá, egy kis leányvendég! Hát mi újság maguknál? Tessék beljebb kerülni. A belső szobába vezeti.

A LEÁNY. A városi felsőbb leányiskolából jöttem – az internátusból —, nagyságos úr!

AZ IGAZGATÓ jókedvűen. Azt látom a kalapján, csak maguk viselnek most ilyen kis kereket. Ide üljön, kisleány, az öreg díványra, ne féljen, nincs ott tükör. Afelől férjhez mehet!

A LEÁNY. Ó!… Megint szétlesked a szobában. Meglátja a nagyságos úr ágyán a gyönyörű kézihímzésű terítőt, az imazsámolyt és a dohányzóasztalt tiszafa berakással.

AZ IGAZGATÓ tapintatosan az ellenkező oldalon ül le egy karosszékbe, szemben a leánnyal. No, most már elmondjuk szépen, hogy mit akarunk, nemde, kisleány?

A LEÁNY magában mosolyog, mert eszébe jutott, hogy egy mértanórán éppen hetvenkétszer mondta a nagyságos úr ezt a szót “nemde”? Ők megszámolták. Aztán elkomolyodik. Kéréssel jöttem, nagyságos igazgató úr! Nagyon szépen kérem, legyen olyan kegyes, és írja alá nekem ide, hogy érdemes vagyok-e stipendiumra. Azért folyamodtam. Itt az igazgatónő őnagysága kártyája. Átadja. Magában. Csakhogy már elmondtam. Túl vagyok rajta!

AZ IGAZGATÓ átnyúl az asztalon az írásokért. A kezük nem ér össze. Ahá, látom. Hát elintézzük, persze, persze! Lássuk csak! A neve Bognár, ugye?

A LEÁNY. Bognár Mariska, kérem.

AZ IGAZGATÓ. Várjon csak! Rokona az a Bognár, nemde, aki itt főtitkár a biztosítónál?

A LEÁNY. Az a nagybátyám…

AZ IGAZGATÓ. A Pali, ismerem jól, az derék fiú. Most házasodik, nemde?

A LEÁNY. Igen, megházasodik, és én épp azért szeretném az ösztöndíjat. Eddig ő taníttatott engem. Aztán itt már a hatodikba járok, jövőre el kell valahová mennem tovább tanulni.

AZ IGAZGATÓ tüntető jóakarattal, amíg kedvtelve nézegeti a leányt. Persze, továbbtanulni, tanulni! Egyebet sem tudnak ezek a kisleányok, míg egész bele nem sápadnak, beleöregszenek. Okvetlenül kell az, hogy maga pályára menjen?

A LEÁNY egyszerűen. Kell! Nincsenek szüleim. Mosolyogva felnéz rá. Aztán meg, nekem igazán nem árt.

AZ IGAZGATÓ nevet, és felhúzta a szemöldökét. Azt látom. Hát persze, persze! A magam részéről a legszívesebben segítek. Várjunk csak, hisz én emlékszem magára. A harmadik padban ült, középütt, és magácska volt az, aki üdvözlőbeszédet mondott a névnapomon, most fél éve, nemde?

A LEÁNY szerény mosollyal. Én voltam.

AZ IGAZGATÓ töprengve. Igen, igen! Az nagyon szép beszéd volt. A Röntgen-sugarak is benne voltak, nemde?

A LEÁNY. Igen!

AZ IGAZGATÓ. Hogyha az ember lelkébe is bevilágítanak, a maguk lelkében csak tanítványi hálát lehetne látni.

A LEÁNY. És szeretetet… ijedten elvörösödik.

AZ IGAZGATÓ nagyon jókedvűen nézi a zavart gyereket. Haháá! Tehát szeretet. No, várjon, Mariska, most kérdezek valamit, de egészen őszintén feleljen. Most én nem vagyok az igazgató úr! Mondja, kérem, ugye, az ember sohasem lehet szeretetre méltó, ha a katedrán ül? Ugye, nagyon kiállhatatlan minden tanár?

A LEÁNY nekibátorodva, hangosan. No, azt nem mondhatnám. Különösen az igazgató úr!… Azelőtt mind utáltuk a mértant, bizony, most mindenki örül, hogy az igazgató úr helyettesíti a Kérészyt, Kérészy tanár urat.

AZ IGAZGATÓ akin mindjobban meglátszott, hogy ma egyébként is különös jó hangulatban van. No, ez derék, derék! Erre a vallomásra iszunk egyet, egy kis jó narancslikőrt. Magam csinálom. Most inni fog az egész hatodik osztály nevében… A szép könyvszekrény csukott oldalából kicsi poharakat emelt ki, tálcát, tiszta terítőt, üveg, mellette sütemények.

A LEÁNY magában. Milyen kedves hozzám, igazán nagyon kedves. Majd fogok mesélni a leányoknak.

AZ IGAZGATÓ miután mindent elkészített, leül, most már közelebb a leányhoz, a dívány melletti karosszékbe. Így, most koccintsunk! Tölt.

A LEÁNY óvatosan bizalmaskodva. Kinek az egészségére?

AZ IGAZGATÓ nevet. A Kérészy tanát úrért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon, és folytassa a mértant. Isznak.

A LEÁNY. Oó! Hiszen felőlünk meggyógyulhat, de még ez idén jobb volna üdülni neki. De persze, mi terhére vagyunk a nagyságos úrnak!

AZ IGAZGATÓ. Dehogyis! Korán is volna még, csak két órán próbáltam magukat kisleányok. Sokkal jobbak, figyelmesebbek a fiúknál. Aztán maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.

A LEÁNY. No, a mértanban…

AZ IGAZGATÓ. Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára el van ragadtatva magától, és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az iskolai dolgozat volt.

A LEÁNY. Jé, hogy emlékszik a nagyságos úr!

AZ IGAZGATÓ. Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy, ahogy sorba ülnek a padokban.

A LEÁNY bátor és kötekedő mosollyal. Hát ki ül a második pad szélén, a kályha felől?

AZ IGAZGATÓ. A szélén, várjunk! Egy jóképű, szőke leány, olyan nagy koszorúban van a haja, szép, magas termetű, Appel Melanie, nemde?

A LEÁNY. Nagyszerű! Ugye, ő okos leány, igazgató úr?

AZ IGAZGATÓ. Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos, értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?

A LEÁNY. Jaj, ezt megmondom neki – hogy fog örülni! Jaj —, de mennyire fog örülni neki a Melanie!

AZ IGAZGATÓ előrehajol, érdeklődve. Hát miért fog örülni annak?

A LEÁNY újra pirosan. Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség. Az iskolában…

AZ IGAZGATÓ még jobban fölé hajlik; és a dívány karjára könyököl. No, nézze meg az ember! Mosolyog. Nekik titkaik vannak. Ez forradalom! Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! Keskeny állát húzogatja a kezével, és kitartón, erősen nézi a leányt.

A LEÁNY. Jaj, Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel, és egyebet se tanul. Az úgy van – nálunk mindenkinek megvan a maga – kedves tantárgya…

AZ IGAZGATÓ egyre mosolyog, és merőn néz rá, szinte fogva tartja a tekintetével. Hát magácskának persze az irodalom!

A LEÁNY elfogódva. Igen, de – nem  ú g y !

AZ IGAZGATÓ felkacag. Hogy?

A LEÁNY. Nem tudom.

AZ IGAZGATÓ a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját, és erősen tartja. No, nos! Meg kell magyarázni!

A LEÁNY nem mer mozdulni, nagyon zavartan. Csak úgy, hogy én nem sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb blúzt nem veszem fel.

AZ IGAZGATÓ. Melanie fölveszi?

A LEÁNY. Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind csinálják.

AZ IGAZGATÓ egyre erősen fogja a karját. Csak a szőkék? Ez baj! Tehát a maga haja sütetlen marad?

A LEÁNY érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik. Ó, az magától is borzas! Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg. Én nemigen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri ülésre, mikor szavaltam. Akkor Margit nagyon lebírált, de az igazgató úr megsajnált, és azt mondta, hogy a bírálat hibás, és megdicsért engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a hangom.

AZ IGAZGATÓ. No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a “Welszi bárdok”-ból: “Ah, lágyan kél…”

A LEÁNY valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva, lágyan, szinte remegőn. “Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; szüzek siralma, özvegyek panasza…”

AZ IGAZGATÓ piros homlokkal. No? A másik kezével a dívány háta felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé. Nos? Maga kis boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! Arcával a haját érinti.

A LEÁNY magában. Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj!

Kívülről zaj hallatszik, és a növendékfiú hangja, aki a külső szobába bevezet valakit. Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!

AZ IGAZGATÓ még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán elengedi. Halkan, fojtott indulattal. Várjon meg itt, csak várjon, majd visszajövök. Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé.

Késő. Egy termetes kövér arcú asszonyság támít be az ajtón. Bámész arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.

A TERMETES ASSZONY. Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem, annak a rossz fiúnak. Szegény özvegyasszony…

AZ IGAZGATÓ erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és sztereotip mosollyal nyújt kezet a vendégnek. Azalatt a kisleány feláll, hirtelen, elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját, és vörösen, ziháló lélegzettel kifelé fordul. Az igazgató hellyel kínálja az újonnanjöttet, aztán pár lépést tesz a kisleány után. Szárazon és jó hangosan. Tehát az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a directrice-nak, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel. Üdvözlöm a bácsit, Pali bácsit!

A CSONKA DIANA az átsuhanó leányhoz. Szaladj, siess, siess! Int a nyilakkal.

A NAPOS TANULÓIFJÚ miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából kikelt leányra, és a bajuszkája alatt fiatalos malíciával, gúnyosan mosolyog.

1905

A Soha-ember

Megesik néha, még mostanában is, hogy álmodom felőle. Ilyenkor éppolyan homályosan, olyan szorongó lélegzettel látok, mint nyolcesztendős koromban. A rejtelmes félsötéttel látom, rézsútos ívben elhajló, mély pincetorok homályát, amit csak nagyon halványan szürkített meg egy hasadékon át az alulról beszüremlő, pici napfény.

A kulcslyukon kellett benézni. Egy örökké elzárt és legendásan mély üreg volt az a várdomb oldalába ásva, nyirkos penészszag és ijesztő, barlangi hűvösség áradt belőle a réteges terméskőfalati közül. De legföljebb ha egy méternyire lehetett benn látni valamit – ott is csak semmit és üres pincefalat. Azt mesélték, hogy az uraság bora van lenn és a kulcs a kasznárnál – de az nem volt igaz. Nagyon mélynek mondták; egyszer lementek néhányan a faluból, és egy órányira is jártak benne, de a közepén valami elfújta a fáklyákat, és visszaszaladtak. Ennyit tudtam akkor a várpincéről.

Kinn pedig, a domboldalon napfény özönlött, ibolya kéklett a sáncárkokban, és a romok málló kövei közt madárdal hangzott. A várudvarban, a csonka szégyenoszlop tetején is volt egy fecskefészek, mert a kis madaraknak nagyon megtetszett az a széles, rozsdás vaskarika, amihez a rabokat láncolták hajdan.

A kulcslyukon néztem be, és körülöttem egy sereg apró, kenderszőke buksi fej tolongott, aranyosan csillogott-villogott a tavaszi napfényben. Ökölnyi svábbogarak voltak, néhány Liszka, Ágnet, Póli, Léni, Hanz meg Szep – a mi udvartartásunk – az enyim és a Marikáé, mert mindenhova jobbágyi hűséggel követtek minket, a “két plébános-kisasszonyok”-at. Szinte látom őket most is, amint köribém húzódnak, mert a legnagyobb voltam és legbölcsebb, és a bizalmas, komoly, aggódó kis buta képüket hozzám emelik.

– Ugye, ott lakik valami?

– Lakik – feleltem igaz meggyőződéssel.

– Hát nem jön elő onnét?

– Nem – az nem jön ki onnét —, soha.

– Soha – heisst er – soha.

Rájuk néztem. Azt hiszem, nem értették ezt a szót; egy kicsit gondolkoztam rajta.

– Soha! Igen, úgy hívják, az a neve. Soha-ember a neve.

És újra a kulcslyukhoz toltam az arcom. Huh! Lebbent felém a hűvös, penészes lehelete, és valami pókhálós, furcsa árnyékot láttam elsuhanni a pince falán. Ijedten kaptam el a fejem.

– Gyerekek – mondtam súgva —, innét most hamar el kell menni nekünk. A Soha-ember nem szereti, ha itt hangosan beszélnek, és amiért a nevét hallotta, most haragszik. Majd holnap kibékítjük.

– Haragszik! – suttogta rémülten valamennyi Liszka, Ágnet, Hanz meg Szep.

És a könnyű, pici gyereklábak nesztelenül iramodtak le a domboldal puha füvén, egész az országútig. De még ott is valami nyomott, feszengő hallgatás fojtogatott mindenkit, talán mert én is hallgatva és töprengve ballagtam előre. A fordulónál magamhoz hívtam őket. Suttogva beszéltem:

– Ide hallgassatok! Most csinálunk valamit, hogy a Soha-ember ne haragudjék, mert az nagy baj volna. Azt kell csinálni, amit én mondok.

– Mit?

– Holnap reggel mindenki hozzon el hazulról valamit, amit tud. Egy darab kenyér is jó, vagy bábruha vagy piros papiros, vagy olyan gyertyadarab, amilyet az anyátok gyújt rorátén. Ami van. Mind odamegyünk hozzá, és neki adjuk, akkor nem haragszik.

– Jó lesz – mondták lelkesedve, mint minden új játékon, amit én találtam ki.

Ott voltak másnap mind, és szorongva, megilletődve, hang nélkül adták elő a zsákmányukat. Nekem egy fél kiflim volt a kávétól, Marikának egy kis gombolyag rózsaszínű fejtő; volt, aki szalonnabőrt hozott, Hanz egy nyúllábat és Léni egy kék üvegmécsesnek a törött fülét. Az volt a legszebb. A Marika babakocsijába rakattam mindent, sok ibolyavirág közé, és gajdolva húztuk fel az egészet a pincegádorig.

Ott én megálltam a kulcslyukkal szembe. Belenéztem soká, mélyen, szuggesztív, rejtelmeket fürkésző nézéssel, aztán lassan a tömeg felé fordultam.

– Guggoljatok le mind, és hajtsátok le a fejeteket!

Megtörtént. Akkor az áldozati tárgyakat egyenként a kezembe fogtam, és mélyen lehajolva becsúsztattam a vasajtó alatti nyíláson. A várpince lépcsőfokai fel voltak szedve talán, vagy jóval a küszöb alatt lehetett az első lépcső, tudja az ég, hogyan, de a fél kifli nagyot koppanva eltűnt. Utána a nyúlláb, az üvegcserép és a többi. Újból kifelé fordultam.

– Mondjátok utánam hangosan, amit mondok. De úgy maradjatok, guggolva; Marika vegyen a kezébe egy csomó ibolyát, és azalatt üssön rá vele a kilincsre, annyiszor, ahányat szólunk.

Most előmondtam nekik.

– Dodoláma! Baburéka! Antoméda! Helgorába!

A hívek utánam rebegték illő áhítattal, aztán ünnepélyesen szorongva, megilletődve, mély benyomásokkal hagytuk el a szent helyet.

Így lettem én egy mélységesen miszteriózus, erkölcsben pogányul egyszerű, szertartásaiban fantasztikusan merész új vallás papnője. Én mutattam be mindig az áldozatokat, krumplicukrot, bábruhát, döglött verebet, aztán a kulcslyukhoz nyomtam a fülem – a nép álmélkodó suttogása közben szívtam fel a kinyilatkoztatást, és közöltem velük. Ítélkeztem, büntettem és jutalmaztam az Ő nevében, legendaköröket engedtem képződni köréje, és papi rendet válogattam magam mellé. Marika, a testvérem segédkezett leginkább, és mindig Hanz, a hosszú, ábrándos szemű suhanc tolta az áldozati kocsit.

Ámde, és erre egészen világosan emlékszem, egyáltalában nem voltam én csaló, és hovatovább még kevésbé, mint az első percben. A természetfölötti gondolat megrázta, elkábította, megtermékenyítette az én kicsi valómat is; hittem, talán még erősebb lángolással, mint a többiek. A hitem szuggesztív erejével hatottam, jóhiszemű, kegyes, igaz apostol voltam én.

Eleinte nagyon jó hatással volt ránk az új kultusz – és otthon nem győztek eléggé csodálkozni.

– Marika! – szóltam fel a szilvafára. – Maga megint teleeszi magát zöld gyümölccsel. Ha beteg lesz, akkor más fog a küszöbnél állni a virággal.

Vagy:

– Szep! Már elszakítottad az új pruszlikot. Mocskos vagy, azt a Soha-ember egy csöppet sem szereti.

De lassanként túlságosan beleéltük magunkat a dologba, legkivált én magam. A parasztgyerekek maguk közt csak úgy verekedtek, firkáltak a falakra, szedték a madárfészket, mint azelőtt, de én benne éltem a misztériumokban, amiket a semmiből életre hoztam, és éreztem, hogy túlnőnek rajtam. Minden gondolatomban, játékomban, rettegésemben ott szerepelt nyomasztó, félelmes hatalmával ez a láthatatlan szellemszülött, beköltözött a kicsi agyvelőmbe, és megdöbbentett annak bizonyosságával, hogy létezik. Most már nyugtalan voltam, és az egyre erősödő kicsi szektával rettegve jártam a csodabarlangjához. Már akkor borzasztóan féltem tőle a semmiből felrázott természetfelettiségtől. Bizonyosan tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni nekem, és igazán meglátom. Álmomban gyakran láttam már, és mert mindent neki tulajdonítottunk, ami érthetetlen és csodás, tudtuk, hogy az álmoknak is ura ő. Ő ura a szeszélyes sorsnak, mert ma kikapunk egy letépett gombért, és holnap újra leszakad a gomb, de észre sem veszik. Féltem tőle. De persze, nem tudtam volna én semmiképpen érthető szóval kifejezni azt, ami bántott, egyre ködösebb, szörnyűbb nyomással feküdt a lelkemen.

A nyár is elmúlt, és csatakos, felleges napok, fehér deres hajnalok jöttek. Már alig lehetett kijárni a pincéhez, aztán Szep a hordásnál az apja mellett dolgozott, Liszka pesztonka lett a jegyzőéknél. Marika köhögött, és ágyban feküdt egy hétig. Homályosan éreztem, hogy ez valami átmeneti válságos idő lesz, és a kicsi zsámolyszékemen estig is elültem mozdulás nélkül, nézve a szürkés eget meg a fekete sarat odakünn. És egyre gyötrődtem, tépelődtem.

– Fáj neked valami? – kérdezte Marika szürkületkor.

– Nem fáj.

– Hát mi bajod?

– Félek.

– Mitől? – kérdezte kerek szemekkel, és már ő is félt.

– Én nem tudom, Marika – mondtam fogvacogva, és mozdulni sem mertem. – Én nem tudom, de mindig azt hiszem nappal is, hogy álmodok. Most is azt gondolom, hogy te nem is vagy az igazi Marika, aki az én testvérem. Te csak álomból vagy, mert én álmodlak. Én most alszom a párnámon, és a rablók is megölhetnek, mert éjszaka van, és én nem tudok felébredni. Te sem vagy Marika, mert az igazi Marika most a fiókágyban alszik mellettem, én…

– Én nem alszok, én igazi vagyok – visította szegény, és elhúzódott ösztönszerűleg. Mikor pedig utánakaptam, hogy megfogjam, igazi-e, rémült kiáltással szaladni kezdett tőlem, én meg utána, a sötét tornácon át, anyához.

Anya már lámpánál ült és foltozott. Mint két őrült, úgy rohantunk az ölébe, és nagyon sok szó meg simogatás kellett, míg halk szepegésbe fúlt a görcsös sírásunk. Marika még az anya öléből is riadtan pislogott rám a nagy, kerek szemével. Bejött a bácsi is, az anya testvére, mosolygós, piros papbácsi, az is megtudta a dolgunkat.

– Micsoda fantázia – töprengett pöfékelve —, milyen erős fantázia! Hisz így keletkeztek az eretnek szekták! Te kis égetni való boszorka, te! De azért mosolygott és pipált. Anya is mosolygott, és hát ki okosabb, mint az édesanyánk. Aznap “kopasztást” rendezett lefekvés előtt a nagy, mázas fürdőkádban. A meleg, szappanhabos vizet, ó, be szerettük este, az ő puha kezét a kicsi testünkön, a lubickolást, amihez eleve víg, kacagós hangulatot csinált anyuka, utána puha, tiszta ágy, okos beszéd, imádkoztatás nyugodt, komoly fennszóval – és anyuka itt benn marad, amíg elalszunk.

Hanem azért valami homályos borongásképp velünk maradt még a rejtelmesnek árnyéka egy darab ideig. Elmondom azt is, hogy tűnt el végképp.

Advent előtti vasárnap volt, és mifelénk ilyenkor is szoktak valami ricsajt rendezni a falusi népek, olyan farsangfarka-formájút. A böjt előtt még egyszer fánkot sütnek, mézes málét esznek, táncolnak, vigadnak a cselédszobában. Úgy volt aznap is. Anya és a bácsi elnéző jóakarattal tűrték a komédiát. Egyszer csak berohan lelkendezve, kacarászva a Mári szolgáló, és ránk kiált:

– Tessen kigyünni, kezit csókolom, ott van a Soha-ember az udvaron. A maguk embere, kisasszonykák, nézzék meg hamar.

Már akkoriban az egész cselédház ismerte és vihogta a Soha-ember legendáit.

Megütközve néztem Marikára, ő meg félénken pislogott vissza. Egy idő óta már nem emlegettük egymásnak a Soha-embert. De anya jószívűen mosolygott a bolond Márinak, és felcihelődött a bácsi is pipástul, hát mi is kimentünk a Mári kezét fogva.

A tornác végében, az istállók és cselédházak felől hallatszott a jókedvű lárma, viháncolás. Egy óriási tök üres héja volt ott egy nagy póznára feltűzve. Orrot, szemet, fület vágtak ki rajta, aztán kibélelték piros hártyapapírral, és gyertyát gyújtottak a közepébe. Furcsa volt, groteszk, vigyorgó, buta és hétköznapi. A cselédség lármázott, vicogott körülötte, a férfiak a fehérnéphez nyúlkáltak, és együgyűségeket szóltak a vigyorgó tökfilkó felé. A Soha-ember!

Egymásra nézünk Marikával, és mi is nevettünk – közönségesen, bambán, cselédesen, és az jólesett.

Azon a napon megszűnt létezni és kísérteni a mi hatalmaskodó szellemünk. Nevettünk, és többet sohase beszéltünk róla.

1905

Egy házasság

Valahol odafenn az illúziók pihés felhői mögött két rózsaszín angyal összedugta a szárnyát, két szomorú szemű, kis angyal, visszafojtott lélegzettel figyeltek egy percig, aztán az egyik halkan, tétován tapsolt néhányat az apró kacsóival. Lenn a földön a nyár szirmai peregtek azalatt, kelő bimbók pattantak újra, édes, pihegő illatok szálltak be a nyitott ablakon egy függönyös szobába, ahol ünnepét ülte a nász, és halk, fáradt sóhajban két ember egyesült.

Mert már olyan régóta szerették egymást. Egy kicsi városban, virágos kültelki kert közepén talált rá az asszonyra a férfi. A kert akkor égőpiros pelargóniumokkal volt teleszórva, a tornácban egykedvűen köhécselt egy deres fejű, vézna ember; jól összehúzta a mellén a bő háziköpenyét, és körülte apró, sápadt fiú motozott. A játékkatonákat rakosgatta, mindig egy nagy faskatulyába, és bácsiknak szólította őket, a borzas kis kutyának pedig azt mondta halkan, az apja székébe fogódzva: “Tessék elmenni innen, kutyuka!”

Az asszonyéi voltak ők ketten, az ura meg a gyereke, de a piros kerti virágok nem tartoztak igazán őhozzá. Mert benn a kicsi szalonban lila színű volt minden fénytörődés, minden árnyék, minden szövetdarab, és ebben a levegőben fogták meg először szomorú megdöbbenéssel egymás kezét.

Megpróbálkoztak barátkozni. Az asszony gyönyörű svéd novellákat fordított akkor, háborús északi vizekről, nagy kék szemű halászokról szólókat, elolvasta neki, a férfi pedig a zongorához ült, és egyszerű, de csodálatos mélységből jövő dallamok gyöngyöztek és harsogtak fel az ujjai alatt. De egyre többször érezték, hogy a kezük megreszket, agyukon átnyilallnak a puha hangok, pillantásuk riadtan tör egymásra, és künn a tornácban egyre köhög az idegen ember.

– El kell mennie innét, sietve, nagyon messzire! – sürgette az asszony. Még viaskodtak egy ideig. A férfi talán alapjában nem is akarta nagyon azt, éppen azt, amit néha őrjöngve követelt, hogy a másik percben töredelmes bűnbánattal boruljon a földre, mondván: “Igaza van, magának van igaza!” Az asszonyt néha csalóka mámorba ejtette az adakozás vágya, de a veszedelmes percekben mindig halálos, szinte állati rémülettel hátrált meg a “bűn” előtt. A jól ismert csaták ezek! De egyszer idegenből komoly, nagy levelek jöttek, a munka izent, a fejlődés, a hírnév, siker. “Tehát elmegyek!” – mondotta a férfi. “Győztem!” – suttogta nagyon szomorúan az asszony, és hát kinek volt igaza? Egy ideig akkor lobogó, szerelmes írásokkal, viharos szókkal gyötörték egymást, de megsejtették, hogy e légi harcok tombolása el fog csitulni, és akkor nem marad semmi. Pedig valaminek maradnia kell, amihez meneküljenek, az egyik a magánya sivár unalmából, a másik az élet nagy álomzűrzavarából, kudarcok verítékéből, kicsikart, örömtelen diadalokból és olcsó mámorokból. Akkor lettek aztán megint “jó barátok”, és a ritkán szállongó fehér levelek az anya és fiú viszonyát, a tiszta szeretet gyöngéd bensőségét mímelték. De azért mindegyikre leszálltak néha a tücsökdalos, szénaillatos, veszedelmes nagy nyári esték, a fájdalmak és epedések órái, és árnyéktalanul tiszták, köznapiatlanul szomorúak voltak ezek, olyan egyformák, mint valami örökösen visszatérő álmodás, holdsütte vizeken úszkáló fehér hattyúmadár. “Ez az egy gondolatom tiszta!” – suttogta néha édes szomorúsággal a férfi, és nem jutott eszébe az áldott idő és távolság, amely ilyen jólesően tisztára mosta. “De egyszer vissza fog jönni!” – erőlködött néha az asszony, pedig ez olyan idegenül, visszhangtalanul szálló gondolat volt, amíg ő az alkonyatban végigjárta a kertet, a szájába szorított egy nagy piros virágot, és véresre harapta az ajkát is vele.

Évek múltak el, események jöttek, szálltak, és ez a kicsi levegőtörténet egyszer csak elvégződött úgy, ahogy a hozzá hasonlók sohasem szoktak végződni. “Hiba – mondaná valaki —, épp itt kezdődik a hiba!” És ez igaz lehet, de nem szabad rágondolni, mert hiszen valahol a hibának is el kell kezdődnie, különben minden örök életű volna a világon. Az történt, hogy egyszer csakugyan megtért a férfi a pelargóniás házba, de akkor már az asszony gyászruhában volt, az ijedt szemű kis fiú pedig komolyan állt elébe a tornácon.

– Apa elment – messze, a fekete kocsin. Nem is jön vissza többet…

A férfi az ölébe vette a kicsi szegényt, odafönn pedig már akkor összesúgott a két komoly, csöpp angyal, a hótiszta illúziók fellegei között. Attól kezdve figyelni kezdték az esetet, kétkedő, okos gyermekmosollyal, mint aki fél, hogy a felnőttek játékból megint be fogják csapni. Kíváncsian, halkan, és mégis tétován ők tapsoltak, mikor a fiatal nyár szirmai peregtek a nász ünnepén, és a szerelem fáradt sóhaja elszállt. De azután szétrebbentek a kicsi angyalok bújócskát játszani a nagy, pihés fellegdunnák közé. Ez mulatságosabb volt, aztán nem is jó valamit sokáig nézni. A mesének, úgy látszik, vége, és míg új mese kezdődik, amit majd figyelni érdemes, valamit addig is csak kell csinálni.

A mese hallgatott. A fővárosba költöztek, és Budán laktak, fenn a Tabánban, a hegység meredek szirtfokaihoz közel. Földszintes, kicsi házuk volt, és ide vándoroltak mind a lila színű árnyékok és drapériák, de a kertben is csupa hosszú szárú halványsárga orchisok és nagy, lila hegyi csajkárok nőttek. Ezeket is tessékelte a kicsi fiú, és úgy el tudott velük beszélgetni. Nagyon csendes fiúcska volt most is, és így szerették. A férfi délelőttönként órákat adott a túlsó parton, egy nagyon előkelő zeneiskolában, délután pedig halkan, fiatalos, új gyönyörűséggel simogatta végig a billentyűket, és gyors, kusza jegyeket írt. Ő most ismerte meg életében először a pihenést és a derűt, az egészséges harmóniát, és ez új és jó volt ahhoz a munkához, amit most végzett. A vándorévek eredményeit gyűjtögette össze, a múlt viharai emlékét, az ifjúság finom zöngéseit, és vad, eszeveszett crescendóit. E hallgatag és derűs parti fövényen egyenként törte fel a kagylóhéjakat, amikben gyöngyök rejtőztek már régtől fogva, és mind e gyöngyök a múlt beteg küszködéséből, hullámtörődésből, apró, gyötrelmes homokszemekből, kínzó sérülésekből születtek, mint valamennyi gyöngye a világnak. Az első, nagy művén csiszolt finom kézzel, gondosan, aprózva és jóleső könnyűséggel. És az asszony? Azóta ő is eljutott valamennyire egynémely megismerésekhez, építgette a hidat feléjük a tulajdon lelkén keresztül, és az emberek kezdtek ráfigyelni. Ő délelőtt hajolt a kicsi, fehér íróasztal fölé, mert éppen délután kellett valami redakcióban dolgoznia.

A kicsi fiú hát egymaga bandukolt a napsütéses kertben, és néha a konyhapincében elhallgatott egy percre a cukortörő vagy a habarókanál zaja. Ilyenkor Julis szakácsné dugta ki a fehér kendős, buksi, piros arcát a kertre nyíló konyhaablakon.

– Mit csinál, Pityuka? Jól van, Pityuka, szépen játszik!

Julis – az ő személye is fontos volt ebben a harmóniában – talán minden összhangok alapja. És ő megállta a helyét. Julcsa okos, derék és hasznos személy volt, minden háziállatok ideálja, olyan, aki magától tudta, hogy mi következik az életrendben, a hónap közepéig mennyi pénzt szabad piacra kiadni, és a boltiszámla mennyire rúghat. Így most már csaknem tökéletes volt az életük, ó, nagyon, úgy, ahogy volt, ki lehetett volna ollózni és nyomdába küldeni valami iskolai olvasókönyv didaktikus cikkei közé, amin jó gyermekek okuljanak, és a két pici angyal odafenn a báránykás égen újra összetalálkozott. A tapsoló angyalka kacagva bökött feléjük a pici ujjával, a másik pedig komolyan és merőn forgatta végig a lepergett napjaik könyvét.

– Lemegyek hozzájuk! – mondotta végül, és ugye, ez már megint a mese!

Pedig a mesétől mégiscsak el kell búcsúzni, ezúttal végképp. Mert ami most történik, az valami egészen ostoba, cseppet sem felsőrendű dolog, csak olyan, amit ki szoktak hagyni az olvasókönyvekből, és az életben is zárójel közé tesznek az emberek.

Az asszony hét óra tájban került elő a munkából. A napszállat aranybronz verőfénye végigkísérte a Duna-parton, elöntötte a világos batisztruháját, ízléses, kicsi kalapját, és aranyos árnyékokat lopott bele a barna hajába, áttetsző, de azért üde bőre alá. Sugárzó és derűs volt, mint ahogy mostanában mindig, gyorsan, diadalmasan szedte a lélegzetet, mint aki évek és évek fojtott szisszenéseiért akar kárpótlást. Karcsú alakja megnyúlt, kiegyenesedett, a szeme mosolygott, és a vállain olyan könnyűnek tetszett az élet; amerre ment, mindenütt utánanéztek az emberek.

Mindjárt nála leszek! – gondolta, és csaknem dalolni kezdett az utcán, aztán kislányos szökkenésekkel surrant be a hűvös kapuív alatt. Vidáman, hangosan kiáltott le a konyhába:

– Julcsa! Adj valamit enni nekünk!

Senki sem felelt, és az asszony mosolyogva sietett át a verandán. Az ebédlő asztalán a félbehagyott terítés nyomai, a másik szobából halk nevetés hallatszott, és valami különös, reszelős, érdes, fojtott beszéd. Egy pillanat. A kelletlen megdöbbenés még át se rohanhatott valamennyi idegén, még egyszerűen, gyorsan nyitott be, és a nyugodt, jóságos hangján mondta:

– Eredj, teríts hát, fiam!

A gömbölyű leányzó skarlátpirosan húzódott el a zongora mellől, a férfi pedig hirtelen végigzúgatta a billentyűket – szokatlanul durván —, és ebben a percben már nagyon szánalmas volt. A leány azóta odakünn csörömpölt a villákkal.

– Soká vártunk rád! – mondta az ember, és nem nézett az asszonyára.

Az pedig éppen olyan mozdulattal nyúlt a kalaptűjéhez, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Mint mindig ilyenkor, hogy ledobja hamar, és hozzásiessen, az ölébe simuljon, puha, fehér karjával átfonja, tiszta, nemes, finom lényével pazarul megajándékozza az embert, az egyetlen elsőt, igazit.

Már feléje indult, aztán hirtelen, vak döbbenéssel állt meg. Mi történt? Ostobaság! A férfi kabátja könyökén felül fehér volt a lisztportól és apró, havas foltok kiáltoztak a zongora ébenfáján is. A leánynak ma szitálnia kellett, igen.

Ijedt rebbenéssel fordult meg a hálószoba felé, az arcát, a homlokát pedig elöntötte valami rémségesen forró vérhullám. Még ne – csak még egy percig ne! A besötétített fülkében magára csukta az ajtót. Csend. Csak valahová el lehetne rejtőzni – a párnák közé, gyorsan, míg szét nem pattan minden – és hirtelen, kétségbeesett gyorsasággal közétemetkezett az ágy illatos, fehér pihéinek. A fülében már érezte azt a halk, jóleső zsongást, ami az eszméletlenség küszöbe – csak percekig tarthatott az egész.

Halk döngetésre riadt. Egy pici láb türelmes egyformasággal ütögette az ajtót.

– Mamácska! Jöjj ki, mamácska. A vacsora bent van.

Felugrott, és eligazította a ruháit:

– Mindjárt, kisfiam!

Már eszénél volt, már értett mindent. Az ágy széléhez ült, és az éles fához szorította a fejét. Egy szolgáló, igen. Vastag darócinget visel, ami szürkén tűnik elő a kurta ujjas alól, hét ráncos szoknyát egymás fölött, amik közül csak a felsőket mossa időnként, csúf inas lába van, dagadt, kékes erekkel, mosolygó, vidám állatszeme, duzzadt, piros szája, harminckét széles, fehér foga. Amikor lép, módosan riszál egyet a derekán.

Felemelte a fejét, meglátta magát a tükörben: és halványnak, törődöttnek látta; meddő évek nyomaival, az intellektualitás minden fáradtságával a rajzos, érdekes arc vonalain. Milyen ideges a szeme csillogása, milyen beteg módon torz alatta a mély, kékes árnyék, a vértelen homloka körül milyen túltengő a sűrű, barna hajkorona tömöttsége. Az előrehajló, fehér nyak, a vállak gyöngén ívelt vonala, a halkan elhullámzó csípők – ó, igen —, ez a leány húsos, erős, mint valami duzzadt, vérbélű gyümölcs, az ölelésre ő alkalmasabb. Igen, de hisz ez otromba és másodrendű dolog, az élet minden finom, nemes és teljes gyönyöre mégis itt van nála a férfi számára. De vajon ennyi minden?

És most még erősebben elfogta a forró, gyötrelmes szégyenkezés. Mit tegyen? Ha most kimenne, és haragvó méltósággal egyszerűen elűzné azt a teremtést, aki a szemében most vált hasznos házibútorból teljes erejű és igényű “másik asszony”-nyá. Ha elűzné, ahogy Sára Hágárt, minden törvényes jogrend alapján állva, a feleség harsogóan büszke, mert védett erősségében. A férfi szavát se emelné érette. És egy pillanatra belátta, hogy az egyedül üdvös és életrevaló dolog ez volna.

Igen, ez! Csattanósan, keményen és józanul új harmóniát teremtene köztük, és új nimbuszt adna a változott helyzetben. Őbelőle egészséges, józan, ügyes menyecskét formálna, aki a maga javára tudja használni a világ ócska rendjét, az urából pedig hamiskásan mosolygó, de azért jámborul szégyenkező és megbánó vígjátéki férjet, aki bocsánat fejében mindenre kész, és csak titokban örül, hogy ő milyen nagy kujon. Az elhalt édesanyja jutott eszébe. Az is mesélt neki efféle történeteket, amikor ő csattogó nyaklevesekkel parancsolta szét a nyugalmát háborgató incidenseket. Valahogy így lehetne tenni.

De már érezte, hogy nem bírná, nem fog így, fázósan idegen volt tőle az egész. Az érzései ösztönszerű, szinte testi arisztokráciája rémülten tiltakozott. Szembeszállni, viaskodni, győzni, ilyen csatában? Egy cselédleánnyal, aki a házasságuk negyedik hónapjában hozzádörzsölte vaskos, kemény vállát, lisztes szoknyáit ahhoz az emberhez, aki számára ő teremtődött, egyedül csak ő, az áldozó, megértő, igazi emberfél. Nem, nem teheti. Mivé lenne az életük, a sok elmúlt, gyöngéd, halkan epedő pillanat, a magányos tavaszok, elpazarolt nyarak, minden letöretlen virág és elmulasztott csók, amin az ifjúságuk elveszett, és a rövid boldogságuk felépült.

– Mamácska, jöjj már! – könyörgött félig sírva a szomorú gyermekhang, és egyformán halkan, ügyetlenül döngött az ajtó.

– Megyek, fiam!

És ebben a percben már tisztában volt magával. Önkéntelenül, a lelke igaz szülötteként támadt fel benne a közeljövő programja, sejtette, hogy oktalanság, de tudta, hogy másképp nem tehetne. Mert valami dacos keserű és nagyon szívós mártír-önuralom töltötte be a lelkét. Nem fog jelenetet csinálni, ha belepusztul is, de különb lesz önmagánál, és önmagában az asszonynál. Csak úgy tehet. Ez a félig öntudatos elhatározás szabta meg a nappalait és éjjeleit, ez rontotta el az életét.

– Megyek, fiam!

Az ember már a vacsora mellett ült, és nem nézett fel az újságjából, amíg gyöngén érintette az asszony kezét:

– Parancsoljon!

És beszélgettek is. Szó volt a fösvény szerkesztőről és az új opera díszleteiről. Aztán Julcsa aludni vitte a gyereket, az asszony pedig lassan kesztyűt húzott, és könnyű, szürke porköpenyt vett föl.

– Hová készül? – kérdezte fojtott ijedtséggel a férfi.

– Járni akarok egyet a bástyán. Fájt ma a fejem.

– Egyedül?

– Egyedül.

Érezte, hogy most fájdalmat okozott, és ez nem illett a programjába. Már meg is bánta, de mennie kellett, kellett. Egyedül akart lenni. Sötét ruhában, igénytelenül, szegett fővel, szinte tépetten osonni az alkonyatban az utcákon, ahol még az imént sütött a nap – szembe a vízparti, esteli széllel. Egyedül lenni, valamivel elszámolni, valamit elvégezni, kicserélni, rendet csinálni abban a világban, amely ő maga volt.

Az utcára lépett.

Mi történt? Talán semmi, és ez éppen a rettenetes.

Az asszony megállt egy percre, hogy fenékig üríthesse a poharat, a gúnyos, keserűen józan, éktelenül közönséges gondolatokat, amik durva, érdes tenyerüket végighúzták a lelke finom, remegő hamván. Neki nem az volt az élet, ami másnak, nem a tarka ostábla, amin az emberfigurák alkalom és ötlet szerint végigbotlanak fehér meg fekete kockán, nem tudta őket soha józan humorral afféle kedélyes Schöberl-bútoroknak nézni, amik szükség szerint szolgálnak más meg más célt és eszményt. Ő valami mást akart! Úristen! Hisz annyit szenvedett és olyan sokáig, hogy képtelen volt lemondani az igényeiről. Neki többel tartozik az élet. Teljes hittel, töretlen illúziókkal, valami kissé koturnuson járó, légies, csoda nagy szerelemmel. Vége! Meg volt mérgezve minden gondolata örökre.

Az alsó rakpartra ment, és a tiszta, örök hullámokat nézte. Ezek így folynak már, ki tudja, hány ezer éve, és minden, ami történik, már volt egyszer, ugyanúgy, akár csak az egyforma habok születése. Egyszer mintha ő is állt volna már ilyen üresen, kifosztva valami alkonyatban egy vízparton. De nem ebben az életben. Már tudja. Az ő élete egy kicsi, pelargóniás házban folyt el, ahol pirosan égtek az örök egyforma lázak, meddő sóhajok repkedtek, és ő valami álomba ásott, beteges türelemmel ápolta első urát; amíg a másik, a csodás dallamok embere, idegen nagyvárosok útjait járta.

Nagyvárosok. Rémülten nézett körül, és érezte, hogy már a múltja is be van fertőzve. Amilyen túlzó volt a hite, önfeláldozása, boldogsága, úgy jött felé zúgó árban, mindent betemetve ez is, a szennyes kiábrándulás. Túlcsapott a korlátokon, lerontott, bepiszkolt mindent. Igen, a nagyváros élete. Mostanában kezdte valamennyire közelből látni, megsejteni és bámulni az élet e rettenetes “másik oldal”-át, amely mellett eddig közönyösen ment el, mint a vak embert nem érdeklik a színek. Az élet mocskáról, ha hallott, mindig megzavarta kissé: “Hát ez is van?” De titokban úgy sejtette, hogy mindez csak szóbeszéd; otromba túlzás az emberállatról szóló minden adat. És most, egyszerre  h i n n i  kezdte. Ó, Isten! Mennyi új, polipkarú rém, mennyi suhogó, libegő, mocskos női ruha, mennyi ígérő, széles mosoly, nehéz illatok, milyen zavaros, bűzös tengere a feledésnek, a problémákat oldó sötét, durva mámornak. A sok lihegő, duzzadt alak, ami felé csak nyúlni kell. Már látta, életre kelt benne minden szó, amit valaha olvasott vagy hallott, az ocsmány mesterkedésekről, túlhajszolt idegekről, ronda ernyedtségről, titkos, érthetetlen bűnökről, és fölcsigázott aggyal látott, látott mindent. Torzan mosolygó, nedves, vörös szájak törtettek vigyorogva feléje az ezerszínű idegen villanylámpák alatt, és e medúzafők közt ott látta azt, akit szeretett, akire ő fojtott, édes bánattal gondolt a megszépítő messzeségből, és hév, nyári éjszakákon órákig nézte merően a poros, fehér utat, ami a gyöngyszínű ég felhőibe veszett. Onnét jön egyszer a kocsija az állomás felől. És minden reggel előkeresett egy rejtett, kicsi arcképet, és remegve, pirulva, mint egy növendékleány, megcsókolta a szemét.

Fáradt volt, fölnézett, és a homályban, a hídfő oszlopánál megismerte a férfit. A két acélszürke árnyékú szem, igen most is szembenézett vele.

– Féltem, hogy meghűl, Ilona, most hazakísérem.

Hirtelen forró undorral szerette volna mellbe lökni, messzire eltaszítani maga mellől: nem nézett rá, és csendesen a karjába fűzte a kezét.

És hazamentek, és lepihentek a függönyös szobában, aminek ablaka a kertre nyílott, és a párkányt hulló szirmokkal peregte be minden nyári éjszaka, immár a kései, szeptemberi nyár.

Hanyatt feküdt az asszony, és a drapériák rojtját számlálta. Milyen különös! Mi különbség a tegnapi éjszaka és a ma között. Talán csak az folytatódik, és álom a nappal minden zűrzavara. Pedig nem, ő tegnap éjszaka meg akart mondani valamit az urának, beszélni akart az eljövendőről, a nagy titokzatos, örökké fontos valakiről, aki ma még a Semmi, de a lehetőségek egész világa. Meg akarta szorítani csendesen, hálásan a kezét, hogy könnyek között ígérhesse meg neki a kicsi angyalt, aki eljön hozzájuk, és lészen kettejük helyett egy. Édes szenvedések, boldog remegés, játékos gondok közelednek, a csoda, a nagy csoda. Tegnap nem mondta el, hogy egy napig még előre örülhessen az ő örömének, és ma nem fogja elmondani neki.

Egyszerre valami egészen okos dolog jutott eszébe. Hátha az, ami történt, valójában egy cseppet sem jelentős, csak az ő túlcsigázott idegeiben, zavart agyában nőtt ilyen óriássá. Igen, ez mégis valószínű! Már tudta, hogy a mostanihoz hasonló időben nem megbízható az asszonyi ítélkezés. De most józan. Most gondolkodni fog. Tehát mi történhetett? Az ura átkarolt egy szolgálót, talán félig tréfásan, önmagának tetszelgő léhasággal. Abban a percben nem volt “ő”, megtagadta a nimbuszt, amivel a felesége lányos ábrándjai körülvették. De hát tehet ő erről a nimbuszról? Ki ura a pillanatnak? Talán meg is csókolta. Ez rettenetesen durva ízléstelenség mindenki szemében, de miért? Csak  a z é r t , mert itthon történt a házban, a szentélyben, a felesége cselédjével, igen, az emberek így ítélnék meg. Mert máskülönben csak elnéző mosollyal szabad tudtul venni okos asszonynak az ilyet. Csak ennyi az egész? És már megtévedt a következtetése. Nem, így csak gondolkodni lehet, nem érezni!

És nem jött álom a halvány selyemmel húzott spanyolfal mögé. Egyszer – igen, a más asszonya volt még, egyszer ő is odaadta ennek az embernek az ajkát, egy félig szűzies, de millió vad gondolattal megterhelt kicsi csókra, egy búcsúcsókra.

Előrehajolt arcát, könnyes szemét, vonagló száját adta oda a sok szomjas tilalomból, és a férfi, míg halkan, imádatosan könyörögve alig érintette csókjával, igen – emlékszik —, őrült, vonagló szorítással csaknem összetörte a két kezét, amit a magáéba fogott. Ő akkor azt hitte, sokat, nagyon sokat adott, és egy útszéli parasztleány ugyanazt adta neki, és talán erre sem volt kevesebb szüksége. Ez a Julcsa egészen derék, kötelességtudó ember, ügyes és jóravaló személy. Milyen mérhetetlenül értékes azokhoz képest, akik a kóborlás éveiben pazarul osztottak neki mindent, amit ő megtagadott. Hát ilyen otrombán egyszerű az élet?

Az ember éhes, az udvari ebédek lakomáin pedig csak finom, eszményi játéka folyik az evésnek. Pfuj!

Most már a végleteknél tartott. Azt gondolta: talán minden ajak egyformán értékes, amíg csókolni tud. De miért nem érzik így az asszonyok is – egy munkás, egy kocsis csókját, gyalázat!

A selyemfalon túl megmozdult a férfi.

– Alszol, Ilona?

– Azt hiszem, már aludtam!

– Nézd, asszonykám! Nézd, valamit szeretnék mondani neked. Azt hiszem, ma félreértettél valamit. Az egész egy nagy ostobaság volt. Belátom, hogy nagyon ízléstelen, de te okos és jó vagy, és az egész nem nagy dolog. Ugye, nem vetted komolyan. Ha akarod…

Akadozva, kérve, röstelkedve beszélt, és rekedt iszonyattal sikoltott bele az asszony. Már felugrott volt, sápadtan reszketve ült az ágy szélén, és kezét maga elé tartotta.

– Hallgass! Az istenért! Egy szót sem!

Az ura hozzá akart sietni. De mikor látta, hogy vonaglik az undortól, a gyűlölettől, láztól, haragtól, ijedten hátrált, és nem merte érinteni.

Hetek következtek, amikről nincs mit beszélni. Mindennap reggeliztek és ebédeltek, dolgoztak és társalogtak, mint azelőtt, békés, szerető hitveseknek látszottak szinte önmaguk és egymás megtévesztéséig, és mégis az egész világ megváltozott bennük. Pedig a kicsi, sápadt fiú félve lovagolt a mostohaapja ölében, a szabó elhozta az őszi ruhákat, és Julcsa ügyes bevásárlásokat csinált téli zöldségből.

Ez az élet a pokol minden gyötrelmét hozta valakire, és ez a valaki a férfi volt. Mint valami börtönben, úgy érezte magát. A tömlöc minden fala átlátszó, puha ködből van, és csak amikor nekiront, hogy kimeneküljön, akkor válik kemény sáncfallá. Néha, mikor ránézett erre a komoly, nemesen nyugodt, szomorú asszonyarcra, rázni, fojtogatni, ütni szerette volna vak gyűlölettel. Hát mit akar vele?

Igen, beszélnünk kell egymással! – határozta el egyszer hazamenet.

– Tisztába kell jönnünk – vagy-vagy —, ez az élet nem folyhat tovább. A zavar, kényszer és szégyenkezés költözött be hozzánk, vége a nyugalomnak, már nem tudok dolgozni.

– Hol van édesmama? – kérdezte a kisfiától, aki a karszék támlájából és a függöny lelógó végéből sátort csinált magának, és csendesen üldögélt benne, mert az az ő háza volt.

– Mama ott benn, a díványon!

Csakugyan ott feküdt, nagyon sápadtan, kuszált hajjal, valami ismeretlen testi szenvedéstől elgyötörve. Amikor ránézett az ura, csaknem könny szökött a szemébe. A férfi szerelmének minden nemesebb vonása, a védelem, a gondoskodás, a becézés vágya mind feltámadt benne ebben a percben a szegény összetört teremtés iránt. És valami homályos sejtés is megfogta – mi ez? Az asszony csakugyan halványnak és gyöngének látszott az utolsó hetekben és ő…, talán félremagyarázta… talán…?

Gyorsan lépett közelebb, és csak egy hajszálon múlt, hogy túláradó, gyöngéd szerelemmel elé ne térdeljen bűnbánva, esdekelve: “Aljas kutya vagyok, kívánj akármit, büntess, gyötörj, sírj, fenyegess, de szeress, ahogy én imádlak!”

Mielőtt szólt volna, az asszony arcára nézett. Látta a keményen, szigorú akarattal összeszorított szájat, dacosan lezárt szemeket, görcsösen kapaszkodó vékony ujjait a sötét hajhullámok közt. Az asszony ébren volt, tudta, hogy mellette állt, és nem nyitotta fel szemét. Világos, el akarja kerülni a szóváltást. A férfi pedig csendesen, lehajtott fővel ment ki a szobából.

És megint jöttek hetek, és megint nem történt semmi, vagy ami történt is, azt nem lehetett észrevenni, mert nagyon benn, a legmélyen folytak a napok és éjszakák gyilkos kis tragédiái. A sárga orchideák leszegték fejüket a kertben, és az ablak deres lett néha, a csendes kisfiú pedig sokszor rajzolt ujjával a homályos, nedves üvegtáblán. Már szürke volt az alkonyat, mikorra hazaért naponta az asszony, és csendesen köszöntötte az embert, aki a tűz mellett, a hintaszéken gunnyasztott.

– Ma elseje van! – mondta egyszer bizonytalanul a férfi.

– Igen, elseje.

– Hideg felvágottat fogok venni vacsorára és egyebet. Mert elbocsátottam a cselédet, ugye, nem haragszol?

– Akkor hát majd én csinálok valami vacsorát inkább.

Mikor a tűzhelyhez ért, már belátta, hogy milyen gonosz, lelketlen durvaság van ebben a pár szóban, a rideg, közömbös hangban. Már idesodródott, már nem tudott “jó” lenni. Már nem értette a szívét, csak a gőgös, konok, mindenkit megszégyenítő kötelességtudást.

A csatarendbe állított, tiszta lábasokból válogatott, és csendesen tett-vett körülöttük. Milyen rendes, tiszta volt a Julis konyhája, különös!

Az ura lépett be, kalapban, felöltőben.

– Ilona! Ne fáradjon, kérem! Én inkább elmegyek ide valamelyik kiskocsmába.

Az asszony bólintott, és hallotta távolodni a lépéseket. Már leült, az ölébe tette a kezét, mikor a léptek újra közeledtek. Visszajött.

– Ilona – mondta csaknem kérlelve —, ha te is akarnál jönni, megvárnálak. Mit csinálsz egyedül?

– Én korán fekszem ma, köszönöm! Pityut vidd el inkább.

És egyedül maradt a nagy, kietlen csendességben, és a percek egymást érve peregtek el mellette. Az asszony nagyon homályosan érezte már, hogy ezek a látszólag nyugodtan, egyenletesen lüktető pillanatok a végső konzekvenciáktól terhesek. Miért ma? Valahogy minden megérett, betelt, mintha csak ezzel a mai, közömbös nappal veszett volna el menthetetlenül mindene, amije volt, önmaga is. De azért nagyon soká elüldögélt a konyhaablakban, nézte a kert puszta kóróit, a deres, fiatal fákat, az ég homályos üvegszínét és a kerítésen néhány felfordított köcsögöt. Tudta, hogy történni fog valami, akkor is, ha nem siet, nem határozza el, ha nem is akarja. Így, ölbe tett kézzel, ülve is maradhatna, és mégis elkövetkeznék ma a megoldás, biztosan, mint a vak ösztönök munkája.

És mégis, mikor már egészen besötétedett, felállt, és a szobájába ment. A kis fehér íróasztal, a kedves, percegő tollak. Igen, írni akart, levelet írni. De mit! Igazságot? Hisz tudta, hogy amit most átél és érez, azt szokták hivatalosan “pillanatnyi elmezavar”-nak mondani. Mosolygott is ezen. Itt nincs okfejtés, magyarázat, semmi határozott gondolat, milyen jó, mert ez az állapot át fogja őt segíteni valami nehézségen, ilyen kábultan, most könnyű – és az a fő, hogy azutánra is minden elcsitul. Sietni kell, míg tart ez a könnyű, furcsa zavar. Letette a tollat, és a halántékát fáradt mosollyal hajtotta kicsi forgópisztolya csöve fölé. A ház üres volt, senki sem hallott semmit. És csendesen – egyenként, szinte melódiás csepegéssel esett a padlóra egyik piros vércsepp a másik után. Egy kései légy zümmögött buta mámorban az összetapadt, vértől nedves hajcsomóba keveredve.

Kinn az előszobában támadt először nesz. Apró lábak futása, halk gyereklihegés, a kicsi fiú nagyon örült, hogy ő most huncut volt, és előreszaladt apától. Aztán elszomorodott, hogy az ajtó csukva – és egyformán, halkan, türelmesen döngetni kezdte.

– Mama! Nyisd ki hát, mama!

1906

Diadal

Ó, milyen régen, milyen zavaros messzeségből érzem most az időt, mikor utoljára itt jártam; alig lehettem több tizennégy évesnél. Most, hogy ilyen sietve, rohanva nekieredtem az életnek, bolond forgataga kidobott egy percre. Egy késlekedő vonat akaratlan itt marasztott néhány órán át, és a csendes, opálos hajnalszürkületben végigbarangolom a szülővárosomat.

Egymásra ismerünk. A nagy templom szögletén két kézzel szorítom le a kalapom, mert belekapaszkodik a szél, a zabolátlan, vad, összevissza alföldi szél, éppúgy, mint régen, mikor iskolás koromban itt befordultam. Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfújhatta azóta! Hogy’ megtépázott néha, a táskám, a szétesett irkalapokat hogy’ dobálta a piarista klastrom falához, míg a lányok, a társnőim kacagva néztek a túlsó oldalon. Emlékszem, gyűlöletesek voltak, kárörvendők és gúnyosak, az asszony minden gonosz malíciája a másik asszony iránt benn volt e tornablúzos, kurta szoknyás, kicsi felsőbb-leányokban. Nem szerettek, mert egyeseket kaptam és kitüntető aranyérmet a vizsgán, de mégis mind köribém sereglettek, amikor betértem odaát a Kisvíz utcában, Matolcsi szatócshoz. Meg kell néznem, ott van-e még az a kicsi bolt, ahol egy krajcárért a csodálatos formájú nagy cukrokat árulták: átlátszó tyúkokat, piros elefántot, pólyásbabát, krumplicukrot… Haj! Krumplicukor, szappancukor, töltött csokoládé, ti első érzéki vágy, korrupció, társadalmi tekintély a furcsa iskolai szövetkezésekben. A vigyázó nem írt fel a fekete táblára, és a szomszédom horgolt nekem három sort egy szem cukorért. Tízéves lehettem akkor és az iskolánk, ó, a helyén valami emeletes vendéglő épült azóta.

Tízéves voltam, és nemrég kerültem haza nagyon betegesen egy távoli apácakolostorból, ahol már három évet töltöttem volt akkor; három évet fejlődés nélkül, elkényszeredve, látomásos, beteg gyerekfantáziával és gyönge, kicsi testtel. Ott sohasem láthattam eleven, sárga napsütést, mezei virágot vagy csak egy élő, igazi kutyát sem. Azért lehettem én egészen más, mint a többi gyerek.

A Megye utca házai ezek. Az első, álmosan mosolygó napsugár szembekacagja mind a régi, zsalus ablakokat, a rokoni portákat, ahol annyiszor jártam, majd sunyi, széles tornácú kis sváb házakat túlról és néhány takaros, iparkodó kis vadonatúj polgári lakást. Már halad a város; “Gőzfürdő” látom aranybetűkkel írva és “Városi tornaterem”, de a szögletben zöld hárslombok között még ott szégyenkezik a keresztanyám ócska, meglippent kis sárga háza. Nagy csendesség van itt még, és a régi, bezárkózott ismerős tanyák ugyanazt álmodják, tudom, amit én, hogy a régi embereik pihegnek a hunyt szemű ablakok mögött, és a régi alakomban járok közöttük, mint jártam egy tucat esztendeje.

Hogy is jártam akkor? Valami csudálatosan szomorú ügyetlenség lehetett a lépéseimben is, éreztem, és nem tehettem róla. A könyvestáskát mélyen lelógattam, és gondozatlan, nagy cipőmben egyre megbotlottam az egyenetlen utcai kövekben, a földet néztem, és elfelejtettem köszönni a néniknek. Mert nagy és komoly töprengések ülték meg kicsiny agyamat. Világtörténelmet kezdtünk tanulni akkor, és éjenként nedves homlokkal, lázas aggodalommal gondoltam rá, nem vagyok-e istentelen, ha “görög vallás”-ról olvasok, és a tévelygő, hitetlen pogányok dicséretét hallgatom a tanár úrtól. Mikor a tanár úr maga is eretnek, és az egyiptusiak kétezer évig imádták a napot, és az Isten nem sújtotta őket kénköves esővel, sem szörnyű nagy építésüket a babiloni nyelvzavarral. Igen, a kolostorból akkor csak nemrég kerültem ki a szabad levegőre.

Az utcán néha láttam a rokon néniket, amint egy-egy zsalu mögül könnyezve néztek rám, és hallottam a sóhajtást: “Mit szólna szegény apja, ha látná?” Ó, szegény nem láthatta már az ő szeme fényét, kinn aludt egy aranybetűs kőemlék aljában, a temető rácsos kapuja mellett. Amikor meghalt, elküldtek engem, mikor pedig hazakerültem, már volt új apám, meg két aranyos, pici testvérkém.

De igazán nem ők voltak az okai, ha szomorú, félszeg, ügyefogyott gyerek voltam. Hogy valamennyire fölösleges vagyok, azt csak a buta kis ösztönöm sejtette egy kicsit, de otthon azért nem bántott senki. Habár az édesapám idejében egyre a nyakamon ült is a bonne, most azért szívesen futkostam a boltba rizskását hozni, óvóba kísértem a kicsinyeket, és szegény mesterleányokkal, a nagynéném viselt ruháiban jártam az iskolába. Észre se vettem. De meggyengült kis szemem, egyre hunyorgattam a világosságtól, és egy ásító kutyától rémülve szaladtam el, mert “rám tátotta a száját”.

Lehet, hogy nem is egészen a kolostor műve volt ez, hanem velem született. Tizenkét éves koromban még nem ismertem az órát, és a harangszót nem különböztettem meg a toronyóra-ütéstől, sem a hatost a húszkrajcárostól, de a középkori céhek és lovagok rendjéről írt feladványom “feltűnést keltett”, és az osztályfőnököm valósággal ünnepelt. Akkor határozta el nálunk a családi tanács, hogy akármi áron, tanulnom kell; a negyedikből majd fölvesznek az ötödik gimnáziumba, tanulni, és kenyeret keresni, mert csúnyának indulok, és úgysem fog senki feleségül venni. Akkor egy csöppet sem zavart ez.

Nem zavart később sem, amikor az álmaim elkezdődtek. Kívül csupa tragikomikus esetlenség volt az egész gyerek, aki voltam, de a bensőm tele erős elméleti fogékonysággal és nagy, merész, gyönyörködő fantáziával. Az első álmom, még régebben, tudom, egy beszélni és járni tudó játékbaba volt. Akkor még játszottam, de mindig csak egyedül. Majd vonatvezető voltam a kertben halmozott épületfarakáson, majd várkisasszony a padfeljárón, ahol törött állványból, rossz vasalópokrócból meg egy zsámolyból rendeztem be szobát. Mindig főszemély voltam és főcselekvő, az utasok, jobbágyok, udvari dámák pedig csupa láthatatlan levegőalak, azt gondolták, azt akarták, amit én, és milyen jól lehetett bánni ezekkel!

Az álmodozások este voltak lefekvéskor, naponta tovább fűztem, kidolgoztam őket, és eltartott hónapokig is ugyanaz. Később egyszer, emlékszem, képzeletben én voltam az aranyhajú viasz Afrodite, akit a cédulaház mögött a plasztikumban mutattak vásárkor, mikor nyertem is egy kék cserépvázát, és az én ágyam körül is bámuló tömeg hullámzott. Ezt már a szerelem álma követte.

Még csak itt, a kis kaszinósikátoron szaladok át, és beérek a mi utcánkba, a Könyök utcába, ahol akkor laktunk. Meglelem-é a házat, az öreg postamester nagy, verandás kőházát, ahol egy csöpp udvari szoba merész és forró, ideges, képtelen és gyönyörű látomásokkal borult fölém. Szerelem! Valami nagyon eltitkolt fájdalmas és különös helyzetet gondoltam ki, és megcsináltam a képzelt regényem minden részlétét: a hőst – az ismeretlent —, és mindez oly őrületesen szép volt. Bolond dolog és nagyon szégyenlem magamat, de most érzem, hogy újra tudnám kezdeni az egészet, lángoló önfeláldozással körülvenni az erős és megalázkodó, gonosz és végtelenül finom jellemet, az egész paradicsomkerti bűvöletet, akivel soha, soha nem találkoztam. Ejh, ezt nem is lehet elmondani!

Jó, hogy idáig jutottam. A ház még a régi, csak a haederalomb fakult meg a lugas körül, és a mostani lakója nem tartja olyan tisztán, mint az én anyám. A valóság színében, lám, fakóbb és jelentéktelen ócska ház ez is. Igen! Jó volna újra kezdeni mind a régi álmokat, de csak úgy, ha a valóság nem szólna közbe!

Tizennégy éves voltam, amikor beleszólalt, és fölrezzent valami kicsi történéssel, ami nélkül, érzem, egészen, egészen másforma volnék én, mint amilyen most vagyok. Vajon milyen volnék – vajon örökre elveszett az a forma?

Tizennégy éves voltam, és a keresztanyám kisütötte, hogy valamiképp “ügyeskednem” kell. Alányi úr, a táncmester, épp akkor toborzott a mi városunkban, és engem, névnapi ajándékul beíratott a keresztanyám. Nagyon kelletlenül fogadtam, és dühös voltam, amikor először felmentünk. Nagy dolog az. Két órán keresztül fűzőben és szűk cipőben lépegetni, botorkálni, mikor a vizsga közel, otthon sok a lecke, és úgyis csúnya vagyok, azt mindenki mondja, és az álmaim szomorú hőséhez, a képzeletbelihez e nyírott fejű, izzadt kezű kamaszok úgysem illettek. Volt egypár jó arcú diák is köztük, és boldogan keringőzött velük egyre a szőke Irén, a fő-fő iskolai ellenségem, aki háromból bukott, de úgy mondja, harminckét ruhája van. Mulattak, vihogtak, szemfüleskedtek mind, én pedig idegenül és szorongva álltam köztük, és elkábított a meglepődés, hogy a társnőim a kamatszámításon és lovagrendeken túl egy más életet is éltek, előttem ijesztően ismeretlen, vidám, kacagó, léha életet, barangoltak iskola után, ismerkedtek a fiúkkal,  t é n yeket, apró viszonyokat éltek át és szédítően, csudálatosan “megügyesedtek”. Mennyi apró pletyka, mennyi titkos szójárás, amiről nem tudtam eddig. A leckeórán megszoktam az elsőség büszke érzését, de itt – hogy mertem idejönni? Az ő birodalmuk ez, és bosszút fognak állni rajtam. Irén gúnyos, fölényes jóakarattal utasított néha jó hangosan; – ó, milyen titokban csináltam én az ő dolgozatait, én pedig erőlködtem és számoltam lépéseket – mikor lesz vége! Ha nőválasztó volt, egy világért sem mertem odamenni valamelyik fiúhoz és kotillont tűzni, szégyelltem, és behunytam a szemem, ha a táncmester kézen fogva odavitt egyhez.

A táncmester, emlékszem, kedves, fürge öreg bohém lehetett, most valami mágnásklubnak a titkár-mindenese. Vívómester is volt, muzsikus is, még anyámat is ő tanította, és ezen a réven mindig nálunk uzsonnázott. Tréfás jóakarattal iparkodott velem, de nem volt sok haszna. Untam a táncot, és ha csak lehetett, kibújtam alóla. A tourok úgyis szédítettek, a csárdásban elfáradtam, hát egyszerűen és megokolás nélkül azt mondtam “nem táncolok!”, vagy őszintén kimagyaráztam, hogy “nincs hozzá kedvem”! Nekem senki sohasem mondta meg, hogy ez botrányos és sértő illetlenség, de lehet, hogy más lánynak sem mondják azt úgy meg, egyenesen, hanem a szemes és életrevaló lánynak ki kell találni, meglátni az ilyesmit. Én nem találtam ki. Később már nemigen akadt táncosom az Alányi úr beavatkozása nélkül, és én órákig is nyugodtan ülhettem az ablaknál, kinézve a szürkülő nyári estébe, a szálló felhőkre. Nem is hallottam az ütemverő kattogását és a muzsikacincogást, rekedt vezényszókat, a lábdobogást és a táncolók gúnyos nevetését a hátam mögött.

Csak akkor vettem észre, mikor már óriás hullámokban fellángolt körülöttem a vak, szenvedélyes gyűlölködés. Azt hiszem, a társnőimnek sok részük volt benne, hisz Irén megbukott háromból – egyszer csak a lányok összesúgtak udvarlóikkal, a diákok fennhangon fogadkoztak, hogy bosszút állanak, és mindenki gúnyosan nézett össze a másikkal, ha hozzájuk szóltam. Már tudtam, hogy valami készül ellenem.

Irén egyszer csak szokatlanul kedves volt hozzám, odajött az iskolába, és tüntetve, kacagva emlegette a nagy, rendkívüli eseményt, egy buta vizsgánál ezerszer fontosabbat, ami el fog jönni; – egy hét csak és meglesz a próbabál, és neki már lefoglalták minden táncát. Bál, bál! visszhangozták a folyosók és a nagy, térképpel borított falak. A lányok lázas, boldog készülődése csaknem átragadt rám is, amikor egyszerre, nem tudom, melyik szóra vagy mosolyra, minden világos lett előttem. Megértettem az egész nagy szörnyűséget, ami rám várt. E könnyelmű, léha, víg leányok serege most bosszút áll az én csúnya, provokáló jóságomért, iskolás tudományomért, a diákok összeesküdtek a fiatal szívek mérhetetlen gyűlölködésével, hogy én, én egy tapodtat sem fogok táncolni a bálon. Borzasztó! Egyetlenegy fiú sem fog felkérni, és ülni fogok egész este, mert akkor már nem parancsol a táncmester.

Eddig nem is igen tudtam, hogy az is valami szégyen, olyas, mint a szekunda vagy még nagyobb. Hisz a táncórákon olyan örömmel ültem. De most megtudtam, hogy a bál egészen más. Oda eljön anyám, a nénik és keresztanyám is készül, aki beíratott, és ott táncolni kell, kell, szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.

Iszonyúan megrémültem, de otthon nem mertem szólni. Készült a ruhám is, kicsi kék batiszt, egy darabját a múltkor leltem meg, és legyező a bájos, kedves gavotte-hoz, amit külön táncolt négy pár, és a jó Alányi bácsi engem is belevitt. Ámbár ezt szerettem – e végtelenül kifejező mozdulatokat —, éreztem, hogy nem csinálom rosszul. Alányi bácsi akkor is mindig nálunk uzsonnázott.

Az idő pedig egyre sietett, a napok gyilkos kis szenzációi elhalványultak, mert már csak két nap a híja, és el fog következni az életem első nagy veszélye, a szívet facsaró, árnyékot vető nagy keserűség. Ó, hogy szerettem volna nagybeteg lenni, és mennyit sírtam akkoriban. A ruhám is elkészült, és a hajamból egypár fürtöcskét rövidre vágtak a homlokomnál. Istenem! Pedig igazán jól állt nekem.

Uzsonna idejére már fel kellett öltöznöm tetőtől talpig, mert azután anyám öltözött. És a tükörbe néztem.

Néhány kedves szalagcsokor, üde csipke fedte most először az alig bátorkodó, fiatal vállamat, a hajam púderos volt a gavotte miatt és a kezemen könyökig érő, magas bőrkesztyű. Ejh, csinos voltam. Az Egyetemes Regénytárban is megesik, hogy Neville kisasszony vagy más jókedvű angol lányok csúf kis szörnyetegekből, csak úgy máról holnapra, formás missekké vedlenek. De ebben van is valami. A leánygyerek egyszer csak észrevétlenül megnyúlik, hozzánő a kezéhez-lábához, az orra megformásodik, egyszer a tükörbe néz, és megpróbálja a száját, hogy’ jobb? Frizurát csinál, és gondozni kezdi a körmeit.

A tükörbe néztem, és hirtelen újra elsápadtam. Elfogott a rémület! Mi haszna mindez, ma mégis elér a legnagyobb szégyen, nem, nem szabad odamennem! Mit fog szólni az anyám.

Az öreg táncmester már ott volt, hogy elkísérjen minket, és egyre csak az én arcomat nézte uzsonna alatt. Mikor kiléptünk a kapun, megfogta a kezem.

– Ejh, hát ne féljen! Csacsi! Minden jól fog menni.

Mi volt ez? Sejt valamit? Ó, hogy szerettem volna elmondani neki az egészet, hogy mitől félek, és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az ifjúságtól, és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lettem volna ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.

Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok, és láttam a harmincruhás Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a termen gúnyos, szép arcával, az asszonyosan díszes lila színű ruhája után kicsi uszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az utcán, és szorongva keresem egy évtized múlva azt a vendéglőt, megyei kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb, szomorúan bújtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves, enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai, és azok alatt én készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.

Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az, ami történt. A terem végéből mintha egyenest ide, felém közeledett volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium közeléből is egy, és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki! Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a halántékomhoz tódult – úgy tudom, már mosolyogtam —, de csak gépiesen még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem, de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel megéreztem a helyzetet, és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra, és ujjongó megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép, nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns, és igen, biztosan tudom, hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.

Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt leány. Az egyiknek karjára tettem a kezem, a többivel kacérkodtam, és mondtam bocsánatkérően:

– Ugye, nem haragszanak? De ő egy lépéssel előbb volt itt. Ugye?

– Ha megengedi – a következőt!

– Igen!

A táncból visszaintettem a legyezőmmel. Kitől tanultam egyszerre meg ezt a diszkréten könnyed, kacér mozdulatot? Kiváltotta a perc, a helyzet, a szívdobogásom, remegő diadalom, amit még elronthatnék, az elkeseredett, dacos, erős akaratom.

És a tánc? Hisz jókedvű, izgatott, mámoros voltam ama perc óta, és hát abba csak bele kell jönni. Már várták a második tourt, aztán a harmadikat, és akkor újra kezdődött. Csak a harmadiktól jutott eszembe megkérdezni.

– Tulajdonképpen honnét kerültek maguk ide?

A szomszéd város nevét említette. A táncmesterünk felváltva tanít ott és itt a hét három-három napján, és az itteni próbabálra áthozta a legválogatottabb növendékeit. Tehát Alányi bácsi ajánlott a figyelmükbe, és nem is mutatta be őket másnak kívülem.

Ennyi hát az ő érdeme volt, talán az uzsonnáké. De a három gyerekfiú azután se, azért se keresett fel mást, versenyt mulattattak a vacsoránál is, a következő táncok alatt is, ejh, hisz régen volt, hát én tudom, hogy csakugyan kedves voltam akkor. Hisz minden leány tud bájos lenni. Tüzelt a dac, mámorított a dicsőség, replikáztam, bonyolítottam, leköteleztem és zavarba hoztam őket, olyan taktikával, mint akármelyik egészen kész bálkisasszony. Éjfél előtt aztán megállt előttem Bódy Pista, az itteni diákság donzsuánja. Egypár enyelgő csípősséget mondtam neki a “nem egészen jóízlésű hajszá”-ról, a “gavallériátlan eljárás”-ról, de mosolyogtam rá, amíg mentegetődzött. Aztán meg volt törve a jég. Most már volt táncosom a helybeliekből is bőven.

Én nem tudom már, hova lett, mivé lett azóta az a három ifjú ember, nevüket is elfelejtettem, a nyomukat, az emléküket is hasztalan keresem a hajnalodó kicsi városban. Nemsokára megindul velem a vonat, és elvisz újra, mint elvitt azután nemsokára, az életbe, a kénytelen sürgölődésbe, és messzire vitte őket is bizonnyal. Pedig szeretnék találkozni velük, és meleg barátsággal kezet szorítani, amiért megcsinálták az első-utolsó bálom hangulatát, és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és az asszonyt. Alapjában talán gyerekség, az életem legkedvesebb csacsisága volt az, de én mégis érzem, hogy nélküle egész másmilyen volnék most, mint így vagyok. Vajon milyek volnék akkor?

1906

Még egyszer

Ibolyaszínű, hűvös, tavaszi este volt, és az asszony fekete haját bontogatni kezdte a szél, amelyik egyre a villamosvasút kartonfüggönyei körül hancúrozott. A villanyfényes estében konflisok zakatoltak, csengettek, fütyültek a siető járművek, és a hordárok zagyva lármája, rikkancsok üvöltése hallatszott a siváran, hétköznapian világos körutakon. Ám a népszínházi megállónál kiszállt az asszony, hogy mélyebben magába szívja ezt a levegőt, e mérgezett tavaszi illatokat, amik úgy hatottak most rá, mint a fásult idegzetre egy csodaszép növendékleány bűbájos feslettsége. Szinte belesápadt a lélegzés gyönyörűségébe, és kerekre nyitott, nagy szürke szeme villogott a prémes gallérok közül.

Karcsú, szép járású asszony volt, abból a vékony csontú, elegáns fajtából, amely teltnek, magasnak, délcegnek látszik, holott csak középnagyságú volt, és vállban előrehajolt kissé. De ahogy könnyű, hullámos lépéseivel végigsiklott a világos falak mentén, a sápadt fényű ívlámpák alatt, valami végtelenül kecses kis lényre, gyámoltalan, de formás és izmos állatkára emlékeztetett, talán egy karcsú süllőhalra, amely ügyesen és könnyedén siklik át a goromba sziklák repedései között. Néhány késett színházlátogató utánafordult, és fiatal urak önkéntelenül az ajkukat csücsörítették.

Nem vette észre őket és kissé lehajtott fővel, egyenletesen haladt az Andrássy út felé. A vidéken élő asszony mohó örömével csodálta meg ezt az olcsó, reklámos, utcai fényességet, amivel már rég’ idő óta nincs módja egészen betelni. Mikor pedig itt élt, akkor évekkel fiatalabb volt, másképpen látott a szeme, és – véletlenül – itt játszódott le az a kevés történés, ami volt az életében. Véletlenül akkor is ilyen ibolyaszínű, hűvös, tavaszi esték voltak, és éppígy kiabált, zakatolt, csengett a Körút. De azóta már annyiszor gondolt ama régi tavaszestékre, hogy szinte elkoptak már és összekuszálódtak az emlékei. Ebben a percben csak azokhoz a másik életből, születésünk előttről visszaderengő sejtelmekhez hasonlított az, amit gondolt: “Valaha láttam ugyanezt… ugyanígy” és mielőtt világos, tiszta emlékké rögzülhetett volna a lelkében az a néhány régmúlt, ártatlan kóborlás évekkel ezelőtt, hírtelen fölvetette a fejét, és dacosan, erősen belenézett a villanylámpa fényébe.

Egy sarki kávéház előtt volt, és a rács mögött, a korán kitett borostyánok és tuják ládái árnyékában egy állig begombolkozott férfi kavarta csodálatos régen és kitartón a feketéjét. Az asszony közelgő lépéseire fölrezzent, és merően ránézett ő is, aztán hirtelen, gépiesen, merev mozdulattal köszönt. Az arca csak jóval azután vált meglepetté meg csodálkozóvá.

Viksi, persze hogy ő volt, Kóczán Viktorin.

Az asszony az első percben éppúgy bólintott, mint odahaza az útszéli gyerkőcöknek, mintha üvegből vagy levegőből volna az, aki rámosolyog, s túlnéz rajta. Aztán ezzel a merev félmosollyal az ajkán nyugodtan lépett még egynéhányat, egyre távolodva a didergő tujáktól. A sarkon egy percre megállt.

Mi történt? – töprengett. – Tehát még egyszer!… Ő volt az. És észrevett engem.

Habozva, öntudatlanul fordult be egy csendesebb utcába. Tehát csakugyan! Amire annyiszor gondolt régen, lázas haraggal vagy bánatos szelídséggel, utóbb már közömbösen is, de mindig biztosan tudva, hogy kell, el kell jönnie, most elkövetkezett. Most! De miért éppen ma? És csak ennyi az egész? Nem kell-e többnek is történnie? Erre se volt már szükség, miért is?…

Mögötte siető lépések koppantak, egyre közelebb a magányos sikátorban, és ő érezte, hogy nem fog elmenekülni előlük. Most már gyorsan, zihálva lélegzett, és a régi gyönge szorítást érezte a szíve körül. Egy pillanatra szinte fölismerte az érzést. Most következni fog valami, valami történés jön újra feléje az eseménytelen, buta évek után. “Hol is hagytuk el” – küszködött agya zavartan, és csodálatosan idegen, hűvös kézszorítással köszöntötte a férfit, aki éppen melléje érkezett.

– Jó estét!

Furcsa ez. “Jó estét” – mondta nyugodtan és a csalódástól lehangoltan. Ó, valahogy egészen másképpen gondolta ő ezt. Évekig számított rá, a találkozásra, egy gyönyörű, színpadi véletlenre, amely valami kiválóan alkalmas időben és helyen bogozza össze a céltalan jövésmenésüket. Első időben lázas haraggal gondolt rá, és ágya szélén ülve a gerendás falusi szobában, sokszor hangosan sziszegte bele a gyertyalángba a vádoló, fullánkos szavakat, amiknek hallatára el kell sápadnia, és bíborszínbe fog borulni a homloka. Majd úgy gondolta, nyugodt és barátságos lesz, mint a szerelem előtti időben, majd megvető közönyt próbált megtanulni előre. És újra, máskor, szelíd és bánatos akart lenni, mint a föláldozott élet, de legtöbbször úgy képzelte, hogy nagy sereg ember közt fognak találkozni, és ő kacérkodni fog másokkal, mindenkivel, őrülten, keserűen – hadd lássa. Később elfakultak e gerinctelen, kusza álmok, és olyan régen nem is gondolt már vele, úgy megszokta az életét, amit élnie kellett, most pedig itt van mellette az illatos, lázas estében, és ő fanyarul, tűnődve köszönti: “Jó estét!” Aztán mind a ketten ostoba közhelyeken törték a fejüket.

– Régen láttam – mondta a férfi. – Hallottam, hogy férjhez ment, ugye, már három éve?

– Igen! És maga házas, tudom.

– Négy éve – mondta a férfi, és hirtelen megbánta az ügyetlenségét.

– Hol is laknak?

– Most csak itt, Promontoron. Itt patikát vett az uram. Sokszor járok be ide.

Ezt a kijelentést az asszony bánta meg. Még egypár ügyetlenséget mondtak egymásnak, aztán elhallgattak mind a ketten.

A lépéseik csodálatosan egyforma hosszúak voltak most is, mint régen.

Valami szögleten újra befordultak, és a férfi hirtelen feléje fordult. A hangja közömbösen udvarias akart lenni.

– Most meséljen az uráról, Viktorin.

– Nagyon jó ember! – felelt az asszony nyugtalanul. – Van egy fiam is.

– Nekem, a feleségemnek nincs. Semmi sincs.

– Még mindig betegeskedik a felesége?

– Mindig, szegényke! – és néma kedvetlenséggel szegte le a fejét. Újra hallgattak.

– Viktorin! – kezdte megint a férfi – ugye, annak már hét esztendeje…

– Nyolc.

– Istenem! Akkor futkostam állás után, emlékszik? Nagyon kellett a kenyér, Viktorin.

Az asszony megértette ebben a könyörgő mentegetést, gyöngén mosolygott.

– Így van az jól.

A férfi nem felelt. Hallgatva mentek újra, de most már lüktetett, lappangott valami a hallgatásban.

– Hol járt azóta? – erőlködött a férfi. – Hova ment akkor, mindjárt?

– A plébános bátyámhoz, falura. Ez a pesti nagynéném is elment nyaralni valahova, nekem is mennem kellett.

– Én nagyon beteg voltam akkor.

– Tudom.

– Aztán feljött ápolni az asszonynővérem, és sok józan bölcsességet prédikált nekem. Még lázas voltam, úgy emlékszem. Azért nem hittem, amiket magáról meséltek, Viktorin, azután se hittem. De hát olyan nagyon kellett akkor a kenyér.

– Tudom – mondta sietve az asszony, és még a lépteit is meggyorsította önkéntelen, hogy többet ne halljon. Hisz mindent tudott. Ismerte az államtitkár sovány, szőke leányát, aki, úgy mondják, egyszerűen megkérte magának ezt az embert. Mindenki tudta, hogy hivatal jár a leánnyal, sőt pénzről is meséltek. Hogy gyűlölte ő akkor ezt a világos szemű, szívós akaratú teremtést, akinek a szerelme egy hüllő türelmével viselte el a megaláztatásokat, míg ő itt volt, a szép, a diadalmas vetélytárs; és lám, amit akart, mégis kiböjtölte magának. Csodálatos, hogy most valami testvéri részvétet érzett iránta. Most beteg és boldogtalan.

– Most itthon van a felesége?

– Délre kellett mennie.

– Miért nincs vele?

– Hisz dolgom van.

– Úgy?

Valami csodálatos bágyadt elégedetlenség fogta el az asszonyt. Isten tudja! Ha tegnap valaki bejelenti neki ezt a találkozást, még szívdobogva készült volna rá, mint a nagy eseményekre szokás. Hisz olyan üres, nyugodalmas volt az élete máskülönben. De okvetlen készülnie kellett volna rá. Összeszedni a hangulatait, mint más a toilette-jét, átvirrasztani egy éjszakát legalábbis, előszedni néhány elrejtett, fakó írást, száraz virágot, arcképet, ha ugyan megvan még… De most úgy érezte magát, mint egy rossz dráma szereplői az első felvonás után. Már tisztában volt, hogy el fog romolni ez az este, kelletlenül és szomorúan fog elmúlni, és ezután már igazán nem fog maradni semmi.

Ismét a férfi szálalt meg. Komoly volt, az arcán a jóságnak azzal a régi megejtő vonásával, ami olyan hatásosan elkülönbözött a rendes, gúnyos modorától.

– Viksi, egy dolgot akarok még kérdezni, ezzel tartozik nekem. Nagyon kérem, könyörgöm, mondja meg, mit gondolt felőlem, amikor a házasságom hírét vette? De nem szépítve, szó szerint mondja el.

Az asszony megérezte, hogy neki most éppen ilyesvalami kellett. Egy percre fölvillant a szürke, mélységes szeme, és a porcelánosan fehér madonnaarca most szinte gonosz kifejezésű volt.

– Sok mindent gondoltam – mondta őszinte pillantással. – Igazában nem is vártam egyebet. Maga volt a büszke szegénység arisztokratája, a dacos rajongó és vad impresszionista, az örök viaskodó volt, az igazság kóbor lovagja…

– Úgy, úgy! Aki a napnál ebédelt.

– Ennek így kellett történnie, egy csöppet sem lepett meg. A nővére azonban udvariasabb lehetett volna, miért rágalmazott engem azután is.

– Viktorin! Esküszöm, hogy semmit sem tudtam róla akkor. Mikor a bátyád figyelmeztetett, kész voltam nekimenni a világnak. De hát én is nyomorult helyzetben voltam akkor.

– Nem szabad, hogy így beszéljen! – mondta az asszony, és keményen hangsúlyozta az udvarias megszólítást.

– Igaza van. Bocsásson meg.

– A sorsunkat nem szabad bántani. Nekem meg nem ártott a szóbeszéd, hisz látja, férjhez mentem.

– Igen, hát az hogy történt, Viksi? Sohase hittem…

– Egész egyszerűen. Akkor nyáron is a pap bácsinál voltam, és a segédjegyző, az ispán meg a patikus volt körültem. De nemcsak emiatt mentem a patikushoz. Nemcsak a másik kettő miatt, sok más embernél is különbnek láttam.

– Itt Pesten is sokan udvaroltak magának a néni zsúrjain.

– Azok közül egy sem kért meg. Nagyon hóbortosan viselkedtem akkor. De falun megint rendes lány lettem, és az uram nem is járt velem nagyon rosszul. Nagyon szép a kisfiam, már két esztendős, most a legkedvesebb.

Valami furcsa, ideges erőlködéssel emlegette újra meg újra a fiát. Mint aki vértezni akarja magát, egyre csak arról beszélt, és eközben természetes, nyugodt és egyszerű falusi asszonynak akart látszani.

Nehezen ment.

– Tudja, Viksi, mire gondolok – szólt közbe a férfi, aki szórakozottan hallgatta. – Most a nagynénje lakása jár az eszemben. S ó, milyen világosan látom egyszerre a kis zöld kanapét, a varrógépet az ablakfülkében, ahol először, tudja?… Én azt a szobát szerettem, nem a szalont, hanem azt, az almahéjszagút, ahol olyan kerek, falusi óra ketyegett. – A csigalábú asztal egyre mondta: “Terülök-terülök!”, mint a mesében, a régi, sèvres-i findzsák meg nevettek és bólingattak a pohárszéken. Úgy szeretnék még egyszer odamenni, igen-igen, menjünk oda, most mindjárt.

Valami volt ez a régi hangból, és az asszony csalfa, tavaszi mámorban hunyta le egy percre a szemét.

– Istenem, uram! – suttogta halkan, csak épp véletlenül ezt, és a halvány bőre még áttetszőbb lett egy pillanatra.

Ráleltek a régi utakra, és mámorosan, szinte öntudatlanul lebegve járták őket keresztül-kasul. A Duna-parton erős szélroham jött szembe velük.

– A gallérját, Viksi, föl kell hajtani.

Az asszony gépies engedelmességgel gyűrte föl a puha prémet, és mosolygott. Így mentek soká, együtt, mint régen.

Csak mikor a csendes, előkelő belvárosi utcába értek, a keskeny átjáróba, ahol a néni lakott, akkor néztek egymásra hirtelen, megrettenve, csodálkozón.

A néni lakása, az öt első emeleti ablak világosságban úszott, a villamos lámpafény kisugárzott a nyitott erkélyajtón is, megvilágította a tömött, szürke kőkorlátot. Felülről zongoraszó hallatszott, és néhány karcsú árnyék járt-kelt a libbenő függönyök megett.

– Hát még most is fogad a néni? – csodálkozott a férfi.

– Újra négy húga nőtt fel – magyarázta suttogva az asszony.

Csendesen, elszomorodva ballagtak a kapuig. A férfi szorongva kérdezte:

– Nem megyünk föl, ugye?

Már a küszöbön voltak, és valami szomorú józanság most már egészen hatalmába kerítette az asszonyt.

– Én fölmegyek, Gábor – mondta most a keresztnevén szólítva őt —, de maga ne jöjjön fel. Tudom, így nem is lehetne, de később se jöjjön, átöltözve sem. Lássa, elfelejtettem mondani az előbb, a néni egészen új bútorokat szerzett megint, és az almaszagú szobából is szalont csináltak most. Lányszalont, mert a mostani húgai közt gazdag lányok is vannak. Általában nagyon megváltozott a néni, én is megváltoztam, maga is. Jobb lesz…

– Mikor jön megint Pestre?

– Nem tudom, éppenséggel nem tudom.

– Viktorin! Nem lehet!

– De. Az jobb lesz úgy, Gábor. Én már olyan jól megszoktam az életet, én már nem is tudnám másképp, nem is bírnám.

– Mi lett belőlünk, Viksi.

– Jobb így. Azért jó, hogy találkoztunk… Az is jó, hogy minden így történt, úgyis elromlott volna lassankint minden, ami valaha szép volt. Isten vele, Gábor, kívánom, hogy hamar egészséges legyen a felesége.

Gyorsan megfordult, és sietve iramlott föl a lépcsőn. Még látni lehetett a puha, finom köntöse egy-egy redőjét, és egyszer megcsillant a hófehér arcbőre is a lépcsőház lámpája mellett. Aztán sietve csengetett be a kivilágított lakásba.

1906

Soror Annuncia

A korai téli alkonyat lomhán hullott egyre lejjebb a tetők meg a kopár internátusi udvarok fölé, mint mikor egy csúnya, nagy, százlábú póknak a hálója növekszik, csak egyre növekszik, és buta rendíthetetlenséggel gunnyaszt a közepében a pók. Hogy mászik az idő – még csak háromnegyed négy. Milyen csupaszok a klastromi kert fái, és hogy terpeszkedik a nagy, rostélyablakú ház két szürke épületszárnya. Unalom – unalom! Nem is jó kinézni az ablakon, mikor az ember csak tizenhét éves, mikor nagy, repeső türelmetlenséggel kíváncsiskodik a jövendője után, és még egy szép, hosszú esztendőre be van csukva ebbe a rettentő kőkoporsóba. Itt ma úgy, mint holnap, kétségbeejtően ugyanaz következik a félórás csengettyűszóra: imádkozás, mise, tömjén, lelkigyakorlat, refektórium, munkatermek, együgyű magolások, halott napok és mély álmú, elveszett éjszakák. És számtanóra, földrajzóra meg zene és újra kezdődik.

Most zene volt, és én zongoránál ültem. Szemben velem a padsorok; pókhálós szemű, álmos leányfejek szép sorjában, és mellettem hátradőlt a széken a soror Annuncia, a mesternő.

Istenem, hisz nagyon jól tudtam azt a darabot. A zongora kötelező tárgy volt: ahhoz a kenyérkeresethez nagyon is hozzátartozó, amire én készültem. Itt kezdtem csak el a szakiskolán, és a lelkem eredendő tehetetlensége lázongott a hosszú, rugalmas ujjaim ellen, de kellett – a diplomához kellett —, és én tanultam, a fajtám lebírhatatlan szívósságával, dresszírozott kötelességtudással, kétségbeesett rezignációval, amíg az ígérkező gyerekagyamban más ritmusok, szóritmusok bontakoztak, és elvontságok leltek formát. Kotta nélkül tudtam én azt a leckedarabot, és amíg a szemem ott a téli ég szürke semmijébe merült – számoltam félhalkan, rekedten, mint a gép: e-egy, kettő, három, né-égy! E-egy…

A szavam elakadt, és ijedve rezzentünk össze valamennyien. Egy kezet láttam, egy torzultan szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett a levegőben, aztán ökölbe szorult, és süketítő csattanással vágódott a billentyűkre, az ujjaimra. Kurtán és halkan megcsuklottam a fájdalomtól, és két hegyes köröm csíkos nyoma piroslott a kezem fején. Vért látott serkedni, az arcát sietve eltakarta Annuncia nővér, a következő percben üresen, értetlenül néztünk egymásra. Megszólalt, szinte lángot fújva a lüktető, finom orrlikain.

– Őrült vagy? Hisz ez rettenetes!

A két kezem ölembe hullott. Már derengett bennem a megértés szomorúsága. Hamis akkordot fogtam – igen, már megsejtettem a szenvedést, amit egy disszonáns zárlat okozhatott valakinek, akiben él a muzsika; és hogy vannak napok, mikor valaki csupa érzékenység, csupa kitakart sebhely. Megtörültem a kezem, és valami nagy, ihletett részvét lobbant fel a hangomban.

– Bocsásson meg nekem, soror Annuncia!

Megdöbbent, az ajkán rezgett valami.

– Te bocsáss meg. Hiszen… a kezed! De hát nem érzed, mondd?

– Nem tudom, nővér – suttogtam végtelen levertséggel —, nem érzem a zenét. Más egyebet mindent érzek…

– Mi az a minden?

Lehajolt, hogy a szemembe lásson; megfogta a karom, és éreztem a keze forró lüktetését. A pillantása kutatva turkált bennem. Ismételte:

– Mit érzel?

– Mindent – az egész mindent. Az egész világot.

– A világ nagy.

– Még többet is akarnék – nővér!

– Te…!

Újra a kezem után nyúlt, megfogta, puhán, gyöngéd, kitartó szorítással. A látás perce volt ez, a megértésé. A padsorokból már senki sem figyelt ránk, valami rejtelmes, illatos köd szállongott a szürkekék téli esthomályban; a nővér hátrahajolt, és lehunyta a szemét. A groteszk, porcelánkemény fejdísze megropogott egy töredezett madármozdulatában a finom, intelligens fejének, és a hosszú fátyol nagy, fehér foltban esett a szék karjára. Olyan különös perc volt. Miért volt különös? Nem tudom. De néha az ember látása, mintha léket ütne a rejtelmek falán, valami új beidegzés rezzen át valami új neuronban, és a tudat felérezve kap utána egy megismerésnek, amire talán csak messze évezredek múlva, egy kései unokánk ajka fogja meglelni az illő szót. Míg az ember nagyon fiatal, többször él át ilyen bomlásos, furcsa perceket. Még nem zavarja egyéb.

Megint csengettek. Négy óra volt, már csaknem egészen sötét. A padokban könyveket csomagoltak a künnlakók, az apácajelöltek imához készültek. És a zavar percében valaki szorosan a vállamhoz simult, valaki suttogott.

– Többet nem zaklatlak ezzel, kicsikém!

A borzas hajam közt babrált az a fehér kéz, meghajoltam, és ő elfordult hirtelen. Azontúl sohasem zongoráztatott, elméletből kellett felelnem néha, és a zeneórákon olvastam azontúl komoly, merész és idegen lapokat, anatémás könyveket. Odaát az ó-épületben azt úgysem lehetett volna.

Az ó-épület. Csak egy kopár udvar meg egy szűk utcaköz választotta el az iskolaháztól, amit újabban építettek hozzá. A régi nagy ház anyakolostor volt, lakótermek és kápolnák, tornyok és boltíves, zárt folyosók; a konyhák, a kórház és a sírbolt odalenn élete és halála a klastrom szüzeinek; egy darab középkor volt ez. A levegője beszivárgott a fiatal lelkekbe, mint valami rejtélyes járvány. Voltak közöttük, akik szorosan összeszorított alsó ajakkal, révedező és fásult tekintettel, kimerülten jártak-keltek; mozdulatuk, ahogy a keblük fölött a sötét szőrkendőt összefogták, hasonlított a primitívek palástos, liliomos szentképeihez, kezük az olvasó gyöngyszemét szorította, és a szájuk némán rezgett az imádság szavaitól. Érezni lehetett itt a félhomály szuggesztív erejét. Lenn, a kőkockás templomban, amikor tömjénfelhők mögül imbolygott elő a viaszgyertyák világa, és reszkető fénygyűrűkre, pásztás sugárkötegekre tört szét, ha a szemünk egy kicsit megnedvesedett a hidegtől; itt csak be kellett hunyni félig a szemet, és nem szegezni meghatározott pontra a tekintetet – a többi magától jött. Zengő egyhangúságban, félhalk, zümmögő refrénnel milyen csodásan mélyről szakadtak fel a litániák rejtelmes mondatai, miket a Sáron buja virágmezőiről lopkodott össze e vérontás nélküli áldozat sápadt szimbólumaihoz a kereszténység.

– Mária, aranyház! Titkos értelmű rózsa! Elefántcsontból való torony!

Különös, zsibbasztóan langyos köd lakott ebben a régi házban. Falba vájt fülkék állították meg itt-ott az embert, benn, üveg alatt, aranyruhás, véres színű szentek a színes üvegű mécsek fényében, és mi csókolni járultunk a fal üregét. Másutt feketült, régi szentképek voltak, amiknek barna homályából kivillant egy-egy viaszfehérségű darab a megfeszítettnek testéből. Az apácák cellái is folyosókra nyíltak, mi néha benézhettünk egy nyitott ajtón, és láthattuk az ágyat, a térdeplőt és a feszületet. Mi is nagyon sokat imádkoztunk, zárt sorokban egymás mellett térdelve, és voltak közöttünk, akik ilyenkor összefogództak kettenként, szorosan egymáshoz simultak, és úgy tették imára a kezüket, ha nem látta az ügyelősoror. Mások ismét magukba mélyedtek, s a térdeplés merevségében, a könnyedén érintkező két tenyérlap érlüktetésében különös áramlásokat, a lélek mámoros kábultságait idézték fel, anélkül hogy maguk is tudtak volna róla. Némelyek közöttük itt nevelkedtek piciny koruktól, apácák elárvult rokonai, és nem ismertek világot e falakon kívül, de a szürke ház levegőjét be kellett szívni annak is, aki csak később, nagylány korában került be ide.

Az új ház – a sárga ház —, egészen más volt az. A kongregáció építette magasabb tanintézetül, amelyik bőséges jövedelmet hozott; ennek az építéséhez már a hatósági orvosnak is volt szava, a miniszteri biztosnak is, és ez a darab modern higiéne nyílt, oszlopos tornácaival kacagva könyökölt bele a komor, klastromi udvarba. De egyik fele már a kertre hajolt, a nagy, lombos kertre, némelyik terméből pedig látni lehetett a várost, az utcát, a törvényszéki “palota” kupoláját, és hallani lehetett a kocsirobogást, ha vonatérkezés ideje volt. Itt néhány világi paptanár oktatott minket pszichológiára meg egyébre, és az a néhány apáca, akiket tanárságra képeztettek az iskolánk számára, mintha kiváltságokat, néhány szabad fellélegzést nyert volna itt az új házban. Más volt az arcuk, a járásuk, amikor átjöttek ide, és itt észre lehetett venni néha, hogy csak a ruhájuk egyforma mindnek, egyben-másban mégis különböznek. Ha volt egyéniségük, csak itt nyilvánulhatott, ahol nem figyelték a nyugtalan szemű “öreg”-ek. Mi, leányok pedig itt találkoztunk a bejáró társnőinkkel, akik hírt hoztak a világról. Az egyik közülök színésznő vágyott lenni, és minden új operettet tudott, a másik politikai híreket szállított, szenzációját friss pletykaképp elmondta nekünk. Itt más levegő volt egészen, kivált délelőtt, mikor ide sütött a nap. De így, a homályos téli alkonyatokon, mikor a bejárók csomagoltak, és nekieredtek a vidám, diákos csatangolásoknak, nekünk pedig vissza kellett menni a lomha, nagy, pókhasú házba, olyankor mindig éreztem magam körül és bennem is a tizenharmadik század levegőjét, és rombolni szerettem volna a dühtől, hogy innét nem lehet, nem szabad kimenni.

Annuncia nővérnek az új házban volt egy kicsi zongoraszobája, hogy ne kelljen neki a paptanárok füstös termébe menni, vagy hogy ne szabadjon menni. Vigyáztak rá, mert megbecsülték, a tehetsége sok hasznot hozott a szerzetnek.

Sokszor megfordultam azontúl a kicsi szobában; tudja az ég, mindig volt valami kotta, efféle, amit be kellett vinnem a nővérnek.

A zongoránál ült rendesen.

– Jöjj ide! – mondta.

Az ablakfülkébe álltam, és ő játszott nekem. A halovány, formás állát fölemelte egy kicsit, a szeme alatt átpirosodott az arca, és költészet volt a csuklója tartásában. Aztán őrjöngő, vad futamokba csapott át, és viharképp zúgott el a billentyűk során. Akkor visszanézett rám, mosolygott, a szeme nedves volt.

– Most sem érzed?

– Nem, de látom.

– Mit?

– A lelkével játszott, nővér.

Elgondolkodott, a kezem után nyúlt.

– Fáj még?

– Dehogy.

– Jó kezed van – mondta, és csendesen, zavartan simogatta az ujjaimat. – Kár! Szép kezed van.

Menni akartam. Visszahívott.

– Mondd csak, igaz-e – mondják, hogy te itt szerződést írtál alá. A szerzettel.

– Igen. Ingyen ellátást kapok itt egy évig, és ezért meg a tandíjért, ingyen kell tanítanom a kongregációnak egy másik évét.

– Hm! Új szokás, furcsa szokás. Egyre kevesebben vagyunk apácák, tudod. Veled jól jártak: csak vigyázz! Rá fognak beszélni, hogy belépj.

Zavarba jöttem ennyi bizalmaskodástól, de ő megint a kezemért nyúlt, és maga mellé ültetett a bőrdívánra.

– No mondd, nem mondták még? Gyanakodva néztem rá. Nem ő a megbízott?

– Hiába volna – mondtam becsületesen —, nincs hajlamom ehhez. Az az egy év jó lesz nekem, tanulok még egy kis latint és leérettségizem, aztán egyetemre megyek. Én sokat akarok látni a világból; az élet úgyis rövid.

– Itt, ugye, nem jól érzed magad? Miért jöttél ide?…

– Inkább így, mint rokonoknál, kegyelemből. Rossz, hogy nem mehetek a napra, az utcára, mint tavaly, amíg bejáró voltam, és itt sok minden van, amit nehéz megszokni. De valahogy érzem, hogy itt nem irgalomból vagyok, és meg kell szolgálnom érte. Ez nem rossz érzés.

Nevettem egy kicsit, mert észrevettem, hogy úgy beszélek, mint egy hősnő a Lányok Lapjá-ból. De egészen józan, világos délelőtt volt ez. Csak Annuncia nővér – sajátságos – még egyre simogatta a kezem.

– Mondd – és az ő gyors, kanárimadaras fejmozdulatával újra felnézett rám —, mondd, ugye, te mindent olvastál már?

– Sok mindent.

– Szeretnék – én is.

– Az könnyű. Hozatok a tavalyi bejáró társnőimmel.

– Igen, könyveket, sokat. Te válassz, hogy mit!

Bámultam a fölényemen. Különös ez; hisz vagy tíz esztendővel idősebb lehetett nálam, és tanárom volt.

Nemsokára elmesélte a történetét.

– A nagynéném – tudod – a meghalt fejedelemasszony volt, árva voltam és négyéves, amikor Svájcból idehoztak. Nem is emlékszem másra. Itt mindenki a kedvemben járt, és én nem is tudok egyebet a világról. De a zenében megvan minden, hidd el. Azért ne búsulj! No, aztán szegény néném magához hívatott, amíg beteg volt, és egyre arról beszélt, hogy ne lépjek ki, ha nincs igazi hivatásom. Ő mondta, pedig őt szentnek tisztelik itt, és beszélt róla, hogy ő sokat átélt és gondolkodott, amíg megöregedett. Alig értettem, amit beszélt; tizennégy éves voltam. Amikor meghalt, írt nekem egy ismeretlen férfi, hogy ő a gyámom, és ennyi meg ennyi pénzem van nála. Nem is tudom, mennyi. Az új fejedelemasszony “gyermekem”-nek szólított, és azt mondta, hogy pótolni akarja nekem a nénémet – nem is tudom, hogyan —, egyszer csak benn voltam a novíciusok közt, egyszer csak beöltöztettek.

Megtisztelt a bizalma, és érdekelni kezdett.

– Mióta van, hogy ezeken gondolkodik, nővér?

– Alig egy-két éve, mióta vizsgázni küldtek a zeneakadémiára. Akkor láttam embereket, világiakat, beszéltem velük, csak keveset, alig emlékszem, de azóta sokat gondolok rá. Hogy mennyi mindenféle ember lehet a világon, és hogy a zeneszerzők milyen emberek lehettek. Az életük.

– Az élet, az minden, nővér. Úgy szeretnék mindent látni, megérteni; fogok is, amit csak lehet. Hogy lehet így élni, minden nap egyforma és minden év és minden apáca. Ott künn a világban mennyi csodálatos dolog van. Szeretném, ha több színt lehetne látni, mint azt a rongyos hetet, és még többféle volna a tarkaság. Hátha én valami újat találok. És az ember a legérdekesebb.

– Sokat olvastál, látszik. Szebbnek látod a valóságnál talán. Vagy igazán szép? Lehet! Sohasem éreztem valami olyan különösen, amit “hivatás”-nak mondanak itt, de talán a többi sem, csak magát ámítja. Hisz igaz, Istennek szolgálunk. Nézd, ugye, nem mesélsz ezekről a társnőidnek? No nem, ne haragudj, hisz tudom. Csak eszembe jutott.

Megfogta a két vállam, és hosszan, különösen a szemembe nézett. Aztán lesütötte a szemét, és a kendője rojtját igazgatta.

– Azt akarom mondani, nézd, vidd vissza a könyveidet, és ne adj többet. Zavar engem az olyasmi, késő már és más, egészen más. Mondd, te tudnál szeretni egy férfit?

– Azt hiszem, nagyon fogok. Az lehet a legszebb.

– Ejh!

Intett, elfordult gyorsan, ahogy szokott.

Langyos, tavaszos idők jöttek, bolond, fuvalmas idők, és Annuncia nővér egy délután leszöktetett a kertbe. Mondjam, hogy ő adott dolgot, kottát másolni. Milyen szép volt. A kertész már bontogatta a rózsatőket, a vetemények alá már ástak, és apró, bátortalan dudvák nyurgán és félszegen bújtak ki a földből. Együttes ritmusban lépkedtünk kart karba öltve, és olyan enyhe, olyan megolvadott és fiatal volt az egész világ. Tele voltam tervvel, hittel, akarással, ki-kitört belőlem.

– Hogy mászik az idő! Egy évet tanítani kell. Milyen későre jutok Pestre, mennyi minden történik ott azalatt, és én nem mondhatom el majd, hogy ott voltam, szemtanúja voltam.

A nagy fiatalságomban én akkor még eseménynek hittem minden újságszenzációt és történelmi pillanatnak minden kormányválságot. Hát még a művészetek, alig láttam odáig képet meg szobrot. Annuncia csendesen, szegett fővel lépdelt mellettem.

– Ne siess úgy! Csalódol, félek.

– Akkor megnyugszom. A csalódás is az Élet, de ha nem próbálnám, örökre nyugtalan volnék.

Hallgatott. A földmunka zaja is elcsendesült már, a kertész sem dolgozott, valahonnét szúnyogok jöttek, és nagy rajokban táncoltak a levegőben. Az ó-épületben csöngettek, és egy nyitott ablak felől zümmögő hangfoszlányokban hozta a szél az Ave kar-imáját. “Íme, az úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint!” Ijedten fordultam meg.

– Maradj. Majd kimentelek, az én dolgom.

– De a leányoknak már feltűnt, hogy milyen jó hozzám, soror.

– Hát aztán?…

Egy fához támaszkodott, és mélyen lélegzett. Sápadtnak látszott egy kicsit a nagy, részeg tavaszban, a szemét lehunyta, és zizegett a fején a hószínű, porcelánmerev, groteszk fejdísz, a fátyola pedig nagy, fehér foltban esett a barna fatörzsre. És egy percre újra éreztem azt a különös mélységet, azt a létezőt, aminek a kifejezésére talán csak évezredek múlva születik meg a szó; éreztem valamit abból, amikor két elzárt egyéni lét egy pillanatra átlátszóvá lesz egymásnak. Megfogtam a kezét.

– Nővér, hagyja itt ezt az egészet, jöjjön ki az életbe. Majd segítek.

Csendesen ingatta a fejét.

– Késő! Ne zavarj, ne, nem értem én azt. Hát tudom én, hogyan kell ott kinn viselkedni és öltözni, és beszélni az emberekkel? Hova mennék? Keressem a külföldi rokonaimat? Mindjárt harmincéves leszek, késő!

A messzeségbe nézett, a nagy kőfal felé, amin ő már nem fog túllépni soha.

– És tudod, a fogadalom. Itt megvetnének, azzal indulnék az életbe. Neked jó, kicsikém, milyen jó neked.

Elcsuklott. Az arcához hajoltam; patakzott a könnye.

Aznap feddést kaptam a felügyelő öreg sorortól a késés miatt, a társnőim pedig mosolyogtak, jelentős hallgatással, néma megértéssel. Bosszantott a dolog. Ejh, mi ez? Az ő nyelvük, az ő külön világnézetük, akik évek óta nevelődtek itt benn, de én az életé vagyok, az értelmes, lehetséges, erős és igaz dolgoké, és titokban egy férfiról álmodozom, aki el fog jönni, erős és szép lesz; meg fog hajolni előttem alázatos könyörgéssel, aztán parancsolni fog nekem. Én nem szenvedhetem ezeket a buta növendéktempókat. Ezt a járványos, klastromi levegőt.

Azontúl elkerültem a nővért az ízlésem ösztönszerű egészségével. Időm sem volt, vizsgák jöttek, apró rettegések, sikerek, szenzációk, s a diplomámban jó kalkulus díszeskedett a zenéből is. Igen, el kellett búcsúznom az én szomorú barátnőmtől.

Útrakészen, kesztyűsen mentem a szobájába. Már ledobtam volt a csúf intézeti uniformis-gúnyát; az én kedves kis utcai ruhámban egyszerre szabadnak, igazinak, visszavedlettnek éreztem magam. Nehéz esztendő volt az önkéntes fogság ez éve, csak azért, hogy megmutassam a rokonoknak… Hát megmutattam; a köteles évemet sem itt az anyaházban, hanem egy nagy, délvidéki város kicsi klastromában kell leszolgálnom. Az már nem fogház. Új élet, levegő. Azt hiszem, egy idegen kisasszony lépett be az alakomban a szegény, zongorás sororhoz. De ő felém sietett, kitárta a karját, aztán fáradtan lebocsátotta megint

– Kicsikém, milyen szép vagy! Milyen más vagy!

Rossz, közömbös, türelmetlen voltam, egykedvű frázisokat daráltam; az utcát akartam látni már, a várost, az életet. És valami álságos röstelkedés nem engedte, hogy igazi istenhozzádot mondjak neki, a lelkem – a lelkének. Ejh! Még ő maga is azt hihetné, hogy ostoba, klastromi járvány. Lázongtam a lehetőség ellen is, meg sem kísértett az a gondolat, hogy minden jogosult, ami van.

Rám nézett Annuncia nővér… Nem tudom, azóta én csak férfiszemben láttam azt a nagy, megrémült szomorúságot, egyszer, mikor kettészakadt egy régi álom, és valaki öt percre el tudta hitetni magával, hogy értékeset, igazit veszít, amikor egy asszonyt veszít. De hát mit veszít bennem ez a gyerekszívű öregedő apáca, hisz még a lázongásai nyelvén, a zenén sem értek. Én voltam-e neki a híd, mely félszeg, bátortalan asszonyálmait az igazi forró “világ” felé hajtottam, amelyet nem ismerve, rettegve áhított? Vagy ő kapcsolt engem e furcsa, elmúlt századokból ittszakadó embersziget világához, és most érzi, hogy a múltból a jövendőbe rohanok el. Vagy csak beteges szenzibilitás, idegbaj; igyekeztem józanul magyarázni, már akkor sokat olvastam, de még nem mindent. Egy percre eszembe jutott az a téli alkonyat a zongoránál, mikor megvérezte a kezem.

Mikor a búcsúszó elhangzott, még mindig fogta a kezem a soror. Aztán átölelt, gyors, rebbenő asszonyi mozdulattal, és megcsókolta a szájával a szájam. Soha nem csókolt meg engem úgy senki azóta sem, forrón, lélekvesztetten, igazian. De hát miért?

– Ostobaság, ostobaság – mormogtam lemenet a lépcsőn. Szégyelltem valamit vagy bosszantott, hogy nem értem, vagy féltem a megértéstől. Csakugyan volnának-e sajátos beidegzések, színek a violán túl, amikre a szót majd csak évezredek múlva egy késő unokánk fogja megtalálni?

1906

Utak

A szőke tanár, az operációiról országos hírű műtőorvos, mosolyogva lépett be a világos, aggodalmasan tiszta kórházi szobába. Két másik doktor is jött vele, az egyik karját nyújtotta a szorongó, halovány kis öregleánynak, mindegyik igyekezett vidám udvariasságot mutatni, a friss délelőtti napfény pedig közömbösen szökkent át a porcelános padlóról a fehér gumitapétákra.

– Ha megengedi, egy kis próbaaltatást csinálunk – mindössze két percig tart —, látni akarjuk, jól bírja-e a narkózist nagyságod. Kegyeskedjék átsétálni.

Az egyik doktor, hatvan év körülinek látszó, kissé mesterkélten elegáns és fiatalosan könnyed, pápaszemes ember mondta ezt, gyorsan, különös, édeskés torokhangon. A kék szemű professzor bólintott, és siettető mozdulattal nyitott ajtót, a beteg pedig a megriadt állat leírhatatlan pillantásával nézett vissza a másik leányra. Tudta, hogy ma már operálni fogják.

A másik nem látszott többnek húsz esztendősnél: az ablakfához támaszkodva állt, és biztató mosollyal intett vissza. Mikor pedig az ajtó bezárult, csendesen odaszólt az apácának:

– Úgy érzem, hogy nem fogom látni többé!

Egy darabig várt még, aztán gyorsan kiment utánuk a folyosóra. Odakinn már akkor néma volt minden; a léptek elhangzottak, és bezárult a kis műtőterem ajtaja is, a kerek, üvegtetős szobáé, ahol csillogó gyilkos fémszerszámok pihentek kegyetlen némaságban az áttetsző szekrényfalak mögött. A leány az ajtóhoz ment, és gyerekes ösztönnel, odasimulva tapasztotta a kulcslyukra fülét, a szíve pedig bolondosan verni kezdett; nemsokára aztán hallotta a nyújtott, dünnyögő számlálást; tizennyolc… tizenkilenc… húsz…

És akkor egyszerre kinyílt a szőnyegajtó, és a szapora szavú öreg doktor lépett ki lilás árnyékú szemével és furcsa, széles mosolyával. Hirtelen karon fogta a leányt, mintha különös örömmel tenné.

– Hah, nagysádkám! Ezt nem szabad. Így felizgatni magát!… Jöjjön csak… de milyen halavány! Nővér, egy pohár vizet!

– Nem teszem többé – szégyenkezett a leány, mikor már a betegszobában voltak. – Most már szépen itt maradok, amíg vége lesz.

– Nem addig van! Le fog ülni ide a karosszékbe, és meg se mozdul, én pedig őrizni fogom.

– Isten ments! A doktor úrra szükség van odabenn; inkább csukja rám az ajtót.

Engedelmesen leült, a férfi pedig széket hozott, és mosolyogva telepedett melléje.

– Nézze – hogy bevalljam —, nekem éppenséggel semmi dolgom nincs ott, csak láb alatt vagyok. Nem tartozom én a kórházhoz, nem is kuruzsolok már évek óta, de itt megtűrnek, ha bebotlom, mert az enyém a legtöbb részvény… Igaz! Tudja a nevemet?

A leány összekulcsolta a kezét, és különös szuggesztió hatása alatt igyekezett ráfigyelni.

– Nem én.

– Gondoltam; pedig az előbb futtában már bemutatkoztam. Na – de én se néztem meg akkor jól magát. Hát Krammer Dénes a nevem. Dani bácsi. Ezelőtt harminc esztendővel kolerabiztos voltam, és elvetődtem Kaploncára Nesztikéékhez. A néni akkor valami megyebálra készült. Furcsa kis jószág volt, fehér, törékeny, merev liliomszár – mintha Botticelli pingálta volna, azt hiszem, beleszerettem egy kicsit. Hetekig nagyon szívesen láttak ott, és nem engedtek elszámolni – innét az ismeretség. Ő most visszaemlékezett rám, és felkeresett levelével, hogy tanárt meg szanatóriumot ajánljak – és én ma segítettem neki felmászni a boncoló asztalra. Szent Kleofás! Furcsa, ugye?

Gyorsan, látható buzgalommal beszélt, mintha minden igyekezete az volna, hogy elszórakoztassa a leányt, aki sokszor idegesen tekingetett az ajtó felé.

– Rokona maga Ernesztine néninek?

– Egy kicsit. A mostohaapám, aki gyámom is, fivére neki. De a többi rokonomat alig ismerem.

– Nagyon szeretheti a kis öreget, ugye – hogy úgy aggódik érte?

– Idáig nem szerettem túlságosan – mondta a leány, és őszintén felnézett rá. – De ez a dolog igazán rettenetes – ez a kórházi levegő —, és úgy félt szegényke.

Az orvos figyelmesen, csaknem meleg érdeklődéssel nézte a lányt, és közben sokszor kapkodva igazított a szemüvegén.

– Ideges maga?

A leány elmosolyodott, és most már csakugyan egészen nyugodtnak akart látszani. Sikerült is.

– Máskor nem – felelt —, de most éppen az utolsó vizsgámról jöttem ide, fáradt lehettem, és már harmadnapja itt vagyok a nénivel; szegény, azóta egyre hozzám könyörög, hogy ugye, életben marad? Éjjel is, ha felrezzent, ezt kérdezte. Már úgy éreztem, mintha én volnék operáció előtt.

– Beteges áthelyezés.

– Aztán sok minden zavaros ügyem van most magamnak is – nem csoda, ha kijövök a sodromból, pedig máskor nem szoktam affektálni.

Az apáca egy pohár vizet hozott a tálcán, azután kiment.

– Várjon csak – mondta Krammer doktor, és újra a szemüvegéhez kapott. – Most már gondolom, hogy kicsoda maga. Az a tanárkisasszony, ugye? Neszti néni már emlegette.

– Péter Mariskának hívnak.

– Tudom. Maga az, aki állást szeretne kapni, ugye?

– Állást akarok, igen.

– Akar. Szép! A néninek már meg is ígértem, hogy pártfogolni fogom.

– Hogyhogy? – kérdezte gyorsan a leány, és egy kissé elpirult.

– Tudja – kezdte a férfi könnyed bizalmassággal —, az úgy van, hogy én itt az emeletes házaimból élek. Na! A feleségemnek volt egy, amikor elvettem, abból csináltam még kettőt. Nem nehéz – akkoriban éppen nem volt nehéz. – Szóval – városatya vagyok. Azok az állások minálunk meglehetősen úri állapotok, de persze, rengeteg sok a folyamodó.

– Köszönöm a jóindulatát, doktor úr – mondta a leány félig zavartan, mert már szégyenkezve érezte, hogy mostantól szívesebb lesz a furcsa, árnyékos szemű öreg úrhoz.

– Még mindig reszket! – mosolygott, és megérintette a kezét. – Gyerek! Ez a műtét egészen biztosan sikerülni fog; ennek a szőke Góliátnak minden sikerül. Most fél tíz. Tizenegyre készen lesznek. Pár év múlva persze megint kiújul az egész: az már így van, a mai emberek kilencven percentje nem kerüli el az operációt, azért kell igyekezni élni addig, amíg lehet. Igaz, Nesztike mesélte, hogy szeretné magát levinni a pusztájára, úgy végképpen.

– Komoly dolog ez?… Nekem kezdett róla beszélni, de elhallgattattam, hogy majd aztán, ha felgyógyult. Azt mondta, annak rendje szerint örökbe fogad és…

– És ráhagyja vagyonát. Jó része bizony elsiklott már, a gyámapa nem volt szerencsés gazda, de Csenge még mindig szép darab, és úgy mondják, tehermentes. Magának pedig nincs vagyona, úgy tudom.

– Eszembe sem volt, hogy komolyan vegyem ezt az ajánlatot – mondta a leány kicsit hűvösebben. – Nem azért tanultam idáig. Éppen csak jólesett a kis öregtől, hogy vonzódik hozzám, és szívesen látna maga mellett. Nem sokan szerettek idáig, kivált a rokonaim, és Ernesztine tánt igazán olyan szomorúan kedves, gyermekszívű teremtés.

– Aki meg van győződve róla, hogy nagy jót cselekszik magával, holott csak őneki van szüksége egy erőteljes, fiatal életre, hogy közelében tartsa a pusztai magányában. De hát igazán egyedül áll maga, Mariska?

– Távol legyen tőlem holmi hamupipőkés szomorúság! – mondta a leány most már nevetve, hogy elhárítsa a csöppet szentimentális hangot. – A szüleimet nem is ismertem.

– És sohasem volt kolostori iskolában, ugye?

– Csakugyan nem. Világi intézetben neveltek.

– Mindjárt gondoltam. Ott sokat tornászott, és hancúrozott a többiekkel, azért néz most ilyen nyugodt és tiszta szemmel, fiatalos merészséggel a világba. Az apácák neveltjeiben mindig van valami beteges túláradás, vágyódni vágynak, és szenvedés hiányában szenvednek. Keresik a titokzatost, a forró odaadást vagy szenvedélyes feláldozást.

A leány komolyan igyekezett belekényszeríteni magát a társalgásba.

– Ne mondja. Én most ismerkedtem meg életemben először apácával. Ez a kis fiatal, aki most kiment, nagyon kedves és okos teremtés.

– Már bizalmaskodnak? Ó, asszonyok!

– Az éjszaka behozott egy hímzőrámát, és éjfélig itt térített. Azt mondta, hogy nem bánnám meg, ha szerzetesnő lennék.

– Mondom!

– Hagyja, egészen értelmesen beszélt, csöppet sem fanatikus túlzással. Azt mondta, hogy a földön nincs megnyugvás és állandóság sehol. Hogy az élet nagy zűrzavar, mert az ember sok mindenféle dologba kezd, és még ha sikerül is valamelyik, eszébe jut, hogy egészen mást kellett volna akarnia. Az ember megbánja a szavait, mert hiábavalók, és a tetteit, mert hát érdemes-e azért élni, hogy az ember holnap is éljen? Pedig a legtöbben szegények vagyunk földi jókban. Azt is mondta, hogy az ember így is, úgy is engedelmeskedik, ha másnak nem, a szokásoknak, amelyekben felnőtt. Ha az ember szerez valamit, bútora, ruhái, könyvei vannak, akkor le van kapcsolva hozzájuk, rabja a tárgyaknak, elzárt helyet keres a számukra, és oda bebörtönzi a gondolatait is. A szerzetes igazán szabad, mert semmije sincs.

– Hát a szerelemről nem beszéltek éjfél előtt?

Mariska elgondolkozva, komolyan nézett vissza.

– Hogyne. Azt mondta, hogy a földi egyesülés csömörletes és szomorú, hogy ő már sok beteg mellett virrasztott, akik jajgatva átkozták a testüket. A szív ragaszkodása pedig álság, mert csak az egészen kicsiny gyermekeket lehet büntetlenül szeretni meg az Istent, mert annak a neve mindig egyet jelent, és mindig az, aki volt – ésszel felérhetetlen. – A végin megesküdött nekem Erita nővér, hogy ő boldog.

Az orvos mosolyogva csóválta a fejét, és lerázta a szivar hamuját.

– De mennyit csárálok én itt magának, doktor úr – nevetett a leány. – Még belép franciskánusnak. Tudja mit? Ne udvariaskodjék itt velem – érzem, hogy visszatartom valami dolgától, amikor lefoglalom. Hisz én már egészen nyugodt vagyok.

– Köszönöm. Nagyon őszinte, de nem megyek; meg akarom várni a műtét végét, és igazán, nagyon jó nekem hallgatni, ha maga beszél. Mondjon valamit: valamit önmagáról, az eddigi elveiről. Milyen az élet az olyan nagy leányinternátusokban, ahol idáig volt? A pajtásnőiről meséljen!

– Nem valami szeretetre méltók többnyire – beszélte készséggel a leány. – Vagy üres és hiú bábok, vagy a hisztériáig túlfinomodott idegemberek. Legtöbbször kerültem őket – sokat voltam egyedül, és az igazán jó volt. Néha reggelig is fennmaradtam a laboratóriumban – a kis vegyészlámpán teát főztem, és vastag fadarabokat dobáltam a tűzbe. Akkor olyan teljes beidegzéssel tudtam dolgozni – az éjszakai csendben —, szinte éreztem, hogy bizseregnek, nőnek, terjednek az agysejtjeim, szinte már átfogtam mindent egy gondolatban – ezek olyan fiatal éjszakák voltak. Kár, hogy már vége, most jön a verejtékszagú kenyér, ki kell mennem a világba, és nincs protekcióm – szóval most nyikorog az élet kereke. Nevet rajtam?

– Dehogy. Egyébre gondoltam. Hát a fiúkollégákkal hogy volt, Mariska? Az egyetemen – az érdekes élet lehet.

– Kevésbé, mint hinné – folytatta a leány a bizalmaskodást. – Tudja, mindennap érintkeztünk a fiúkkal, azért nincs meg köztünk az az ibolyaszínű köd, mint a társaságban. Ők meglehetősen ünnepietlenül mutatkoznak a vastag, diákos tréfáikkal, néha szenvelgésükkel, néha az ostobaságukkal is. Egy csoportot azért eléggé szerettem köztük – félig-meddig közéjük is tartoztam, a – szocialista diákokat.

– Ahá! Az “üldözöttek”.

– Nézze, ezek derék fiúk. Persze, túlzók egy kicsit, de lelkesek, komolyak, jól lehet velük vitatkozni, és olyan örömmel tesznek apró bajtársi szívességeket. Persze, nem értek velük mindenben egyet.

– Gondolom. Az asszonynép az elvei mellett érzésben azért mindig arisztokrata marad egy kicsit.

– Az is. Aztán meg ők pózolnak valamicskét. Örökösen fel vannak fegyverkezve az elveikkel; valami furcsa pátosz súlyával, olyan forradalmi, átalakító jelentőséggel csináltak mindent – aszfaltbetyárokat pofoztak, vadházasságokat protezsáltak, utcaseprők kezét szorongatták. Az elveik és a gyakorlati lehetőség közé mindig befért volna három cigányleány; de kedvesek, fiatalosak voltak. Persze, sokat bosszantottam őket.

– Egyikük sem szeretett bele magába?

– Furcsán csinálták ők. Miután először “elv”-ben elhatározták, hogy a jövő férfia a jövő asszonyának az eszébe lesz szerelmes, és kimondták szintúgy “elv”-ben, hogy én igazán nagyon csúnya vagyok; – hát valami bolondos önszuggesztióval vagy heten-nyolcan állandó kultuszt űztek belőlem. De csak egy volt köztük, aki valóban szépnek látott.

– No – és?

A leány elkomolyodott.

– Alighanem az lesz a vége, hogy a felesége leszek.

– A házasság készülő reformja szellemében?

– No nem! Mondom, hogy ők csak eszmei harcosok. Anyakönyvvezetőhöz fog kísérni, sőt paphoz is – annak rendje szerint —, bár kijelenti, hogy csak az én meg a rokonok kedvéért. A cselédünket sem fogjuk magunkkal egy asztalhoz ültetni, ha ugyan lesz cselédünk.

– Hát miből akarnak élni?

– Ő a Bogdán – Vaziliu Bogdán a neve, erdélyi fiú —, segédszerkesztője a pártlapnak, a  M u n k á -nak. És ha én is Pesten kaphatnék állást…

– No lám! Eszerint idáig már három csinos kis lehetőségéről tudok az életnek; lehet jómódú falusi földeskisasszony, szelíd apáca és formás fővárosi menyecske. Valóban keresztúton áll. A kosztümök közül a legutolsó illik legjobban magához, az asszonyos viselet – jobban a fodros kötőnél. Érdekesnek kell lennie, nem bájosnak – hatásosnak és nem takarosnak.

Megint valami különös, édeskés árnyalat volt a hangjában, és míg konok buzgalommal nyomkodta a leégett szivar csutkáját az ablakpárkányhoz – a szemüvege fölött kicsit gúnyosan mosolygott. Mintha egyre kérdezne, kutatna, akarna valamit. Ettől a pillantástól nem szabadulhatott a leány; félig érdekelte, félig feszélyezte – és sehogy sem tudta eltalálni, hogy a sohasem látott ibolyaszínű fénycsillám a doktor szeméből ered-e egyenesen, vagy csak az üveg okozza. És úgy hatott rá ez a fiatalos észjárású, arisztokratikus ízlésű öreg, aki az ember komoly érdeklődésével és a férfi kíváncsiságával faggatta őt ebben a különös órában; – mint némely émelyítő és kesernyés orvosságok, melyeket üde és zamatos gyümölcsök szörpjébe rejtenek. Most hirtelen újra odafordult a leányhoz.

– Eszerint mindenáron itt akar állást a fővárosban. Hol próbálkozott már idáig?

– Jártam a minisztériumban.

– Állami középiskola nagyon kevés van Pesten, és szocialista vőlegény rossz ajánlat, azt ne említse! Van valami előkelő embere?

Mariska a fejét rázta.

– Mindössze egy titkár ismerősöm van odabenn. A megyénkből való, hajdan mint szegény diák, instruktora volt a nagybátyámnak, és úgy mondja, a boldogult nagyanyám volt az első szerelme; – ő akkor megyeszép híres özvegyasszony volt és túl a negyvenen. A nagybátyáim azóta meghaltak, vagy elzüllöttek, ez a fiú pedig gyönyörűen indul fölfelé. Már előadták néhány darabját – a szamárlétrán is felvisz az út a tanácsosságig legalábbis, a miniszternek pedig négy eladó leánya van és szegények. Hát eléggé kedves ember ott az én emberem. Ha a kegyelmes, az államtitkár meg az osztálytanácsos nyaralni megy, akkor a személyi ügyeket rábízzák, és talán lehet valamit csinálni, valakit szabadságolni vagy iskolát párhuzamosítani.

– Aligha fog sikerülni. Inkább kerítsen valami asszonyt magának, valami mágnásasszonyt, az ér a legtöbbet. A polgárminiszternek hízeleg, ha egy kékvérű hölgy valamit kér tőle, a másiknak is hízeleg, ha valamit keresztülvihet. Én felajánlottam a pártfogásomat a városnál – de abban talán nem fog bízni, eléggé. Hát csak próbálgasson.

– Ó – hiszen én nagyon, nagyon hálás vagyok!

A férfi újra ránézett a leányra, most már kissé gonoszul és csaknem sértően, éhes szemmel, úgyhogy az egyszerre elvörösödött, és kényelmetlenül fordította el a fejét a betegszoba hűs fehérségei felé. Bántani kezdte a gondolat, hogy ő most haszonvágyból tűri e sajátságos pillantásokat, és a természetes szűziessége fellázadt az erőltetett elfogulatlanság mögött – de azért mégis és mindenekfelett kíváncsi volt a folytatásra. Ehhez az emberhez hasonlóan még senki sem foglalkozott vele, ilyen gúnyosan jóakaró fölénnyel és némi hódolattal.

Egy apáca jött be, ablakot nyitott, hogy a dohányfüstöt kiszellőztesse. Az orvos eldobta a kiégett szivarját.

– Ezt nem lett volna itt szabad. No, még fél óra van hátra, még kiszáll a füst.

Felkönyökölt, és valami bohém közvetlenséggel gyorsan egyébről kezdett beszélni. – Még meg sem kérdeztem, Mariska – mondja —, szereti maga azt a Vaziliust? Azt az újságírót, akinek a menyasszonya?

A leány hátradőlt a karszékben. – Még nem tudom, mi az, amit szerelemnek hívnak. Furcsa, ugye, hogy ez késik nálam? Próbáltam már forszírozni is – nem megy.

– Az intellektuális fejlődése nagyon is gyors és határozott lehetett, az elnyomta a többit. Az alsó ajka valóban keskeny. De hát, ha szerelem nélkül megy férjhez – nem gondolja, hogy ez erkölcstelen?

A leány kissé zavart lett.

– Felteheti rólam, hogy ezt megmondtam neki. Igaz, hogy ő most se lát, se hall – de azt hiszem, hogy nem sodrom veszedelembe. A vérmérsékletem elég garancia, hogy megmaradok az élet korlátai között. Bogdán a legjobb ember.

– Lám-lám! Korlátokat emleget egy szocialista író leendő felesége. Nézze, hát maga valóban szentnek tartja a megszokás törvényszerűségét, az élet mostani rendjét, szóval, a megrögzített morált?

– Betéve tudok minden elméletet ellene – mondta a leány védekező pillantással —, de valójában semmi sem késztet engem a kitámadásra. Ez a csata idegen tőlem, nincs semmi közöm hozzá.

– Maga tetszik nekem – mondta hirtelen a férfi, és most valóban könnyed akart lenni. – Sajnálom a rokonszenves szép arcát, okos szemeit, tiszta homlokát, üde formáit – hogy a tanításban kell elkopnia. A szeme majd fénytelen lesz, a haja csapzott és poros, fakó, mert nem ér rá gondozni – hogy elkopik a hangja, rekedt, zörgő lesz és a járása dobálódzó, súlyos, mert sokszor kell majd sietnie.

Elhallgatott – gondolkozni látszott az összefüggésen azzal, amit még mondani akart.

A leány szó nélkül várta.

– De hát így kívánja ezt a kopott, ósdi törvények rendje. Pedig minden ember egy külön világ – külön jogokkal, törvénnyel, külön erkölcsi kódexszel, és mindenki csak a maga belátásának felelős. A morált mérték után kellene szabni, ehelyett buta kényszerzubbony.

– Ej, ha!

– Miben állana például az asszonyi becsület? Ne csábítsd el a más férfiát – ne kacérkodj puszta hiúságból, és ne dicsekedj a kosarakkal, amelyeket adtál. Ennyi az egész. A többi lázító erőszak.

– Mindezeket már mondta valaki.

– Tudom, de mégis igaz.

– És a férfiak?

– Mi, a látszólagos egynejűségünkkel, csúnya falánkságunkkal, túlzott hajszáinkkal – ordas gazemberek, mocskos kutyák vagyunk. De higgye el, mindegyik ilyen gazember képes üdén, naivan, szelíd és tiszta faunmosollyal simulni hozzá a föld puha füvéhez – mert a földön aranyszín porzó hull a virágbibéről, és feszült izmokkal hajszolják, teperik egymást a gyönyörű vadak.

– Valóban költői – csúfolódott a leány, és a földre nézett. – De ha csak ez van a korlátok mögött, magtermelő bibék és a nekivadult állatok – akkor inkább csak hagyják meg a spanyolfalaikat.

– Ne felejtse el, hogy a virágoknak színes, jószagú leveleik vannak, s a szarvasbikának gyönyörű, koronás ágboga, pedig ez nagyon terhére van, mikor csak éppen ünőt keres. Vannak furcsa dolgok, éppen a szerelem körül. Az ember például szeretné telepazarolni a gondolatai asszonyát minden földi jóval, emberileg tökéletesnek látni – az ember szenvedni vágyna érte, és hűséges akarna lenni hozzá.

– Az ember állat ugyan, de sima testű, egyenes járású, tagolt beszédű, és – magasztosan szeretkező állat.

– És a korlátok – lássa – ezt ölik meg az emberben. Ha köteles vagyok valakit anyagilag ellátni, ha a hűség parancs, mely kijátszható, ha tudom, hogy őt is a kényszer fűzi hozzám, mert ő a parancsot nehezebben játszhatja ki – ejh!

– A házasság ellen semmi sem bizonyít – szólt közbe a leány merészen —, mert még nem próbáltuk meg a világot szabad szerelemmel. És ha már úgyis haldoklik, meg kell várnunk a halálát.

– Maga csakugyan ráér, gyermekem, de én már öreg vagyok. Úgy, nevessen! Milyen szépen tud nevetni. Ha tudná, mennyi minden rejtőzik felébresztetlenül egy ilyen öreg kujon lelkében. Odalenn délen láttam egyszer egy ráncos héjú, sötét gránát gyümölcsöt, de amikor széttörtem, belül piros volt, fehér magú, mint egy eleven, kacagó száj – és csurrant a vére.

Kissé közelebb hajolt.

Csodálatos arca volt, nyalábosan elhúzódó, mozgékony izmokkal, amelyek közt mélyek voltak a barázdák, hamis fogsorával, gyanúsan sötét bajuszával, gyér hajával és mélységes, szép szemeivel.

Odakinn zaj hallatszott.

– Jaj, talán már hozzák is szegény nénit – mondta a leány felriadva.

– Igen, most mennek a szolgák a hordozó ágyért. Tehát sikerült.

– Röstellem, hogy elraboltam itt az idejét.

– A házamban úgyis nagy felfordulás van – magyarázta az orvos, és megzavarva, kelletlenül állt fel. – A feleségem meg a leányaim csomagolnak, holnap reggel indulnak Abbáziába. De ezt leszámítva, elhiheti, hogy én nagyon kellemesen éreztem magam a közelében. Szokatlanul kellemesen.

A leány megbólintotta a fejét, és ő is felállt. A férfi akkor kezet nyújtott neki.

– Lehet, hogy bolondokat is beszéltem, én megrögzött vén dilettánsa minden szépségnek. Nem kell azért haragot tartania. De hogyha szüksége lesz rám, és elfogadja a szolgálatomat, juttassa hozzám az írásait. A lakásom címét megtudhatja itt a portásnál, és – például holnap délután otthon leszek, megbeszélhetnők a dolgokat.

Mariska már nem felelhetett. Az ajtó feltárult, és két fehér zubbonyos szolga hozta széles bőrsaroglyán a beteget. Az arca ólomszínű volt, és a feje oldalt kinyúlt, mint valami tetemé – a dereka szarvasbőrrel átszorítva, nagy biztosító tűkkel megtűzdelve. Egyszerre sürgés-forgás támadt.

A tudós professzor Mariskához ment, és biztosította a jó sikerről, egy apáca a beteg fölé hajolt vakítóan fehér fejdíszével, és éterbe mártott kendővel törülte a beteg arcát. Azután csakhamar megtelt a szoba érdeklődőkkel. Asszonyok, ismerősök jöttek, a Neszti néni távoli rokonai, vidékről felkerültek, akik a hangos beszédet és provinciális otthonosságot még nem szokták le; nekidőltek az ágynak és fontoskodtak, szörnyülködtek – míg az ébredező leány halkan, még mindig kábultan dünnyögte

– Ne mozgassák!

Mariska tovább terelte őket az ágy közeléből. Egy darabig suttogtak még, aztán lassanként oszladozni kezdtek. A tanár utasításokat hagyott. Krammer Dénes elbúcsúzott, és a betegszobára ráborult a csöndesség. Mariska egyedül maradt a betegével. Az halkan felnyöszörgött néha, mert egyre gyűrődöttnek érezte a lepedőit, és lenn az utcán kavicshordó munkások zörögtek élesen, bántóan; később elszunnyadt – néha lábujjhegyen jött be egy apáca —, és halkan, észrevétlenül elmúlt a nappal.

Az éjszaka is, óvatos, szelíd zümmögéssel, elkezdődött a kórházban. Egy távoli teremből még beszéd hallatszik, és átütődnek a hangok néha, mint a falhoz csapódó esti pillangó szárnya zizzenése. Valahol kulcsok zörögnek, lépések halnak el, majd a közelben egyenletesen koppanó, picike nesszel hangzik a vízcseppek esése, mert ideát a laboratóriumban nincs jól elzárva a csap. És álomszerűen, elmosódva, zümmögő, halk melódiává simulva szólal meg odalenn a földszinti kápolnában az apácák imádságos kara.

– A mélységből kiáltok fel hozzád, uram, uram – hallgasd meg az én szómat!

A leány az ablaknál állt, és a zsongó csendességbe belekábulva, lehajtott fővel szívta be a júniusi est levegőjét. Odalenn a kórházkert fehér útjain, a líceumkerítésen túl sejteni lehetett a kavargó, nyüzsgő, élő óriási várostestet, amely most kezd az éjszakában titokzatosan feltámadni. Valami léha, kósza szél fűillatot hozott, ki tudja, honnét és Péter Mariska olyan csodálatos, élni sürgető, titkokat ígérő nyugtalanságot érzett, mint eddig soha. Mintha ismeretlen vágyakat, ismeretlen veszedelmeket sejtett volna meg – mintha mézédes virágillat csapott volna kacagva az elméletek dohos redői közé. A különös öregemberre gondolt, aki ma föléje hajolt, és műértő gonddal részletezte, boncolgatta a lényét, nőisége árnyalatait, aztán mikor megbecsülte, ínyenckedő vággyal nyújtotta ki feléje a kezét. És eszébe jutott a másik, a borzas, izzó szemű, fiatal férfi, aki olyan csodálatosan, forrón, osztatlanul és szívósan szerette őt, és ezt a szerelmet egész életre elégnek hitte. Hirtelen maga előtt látta sötét, nagy szemeit, összeszorított, ifjú, piros száját, és azt gondolta: “Milyen egyszerű a szerelem!” – Ebben a percben érezte, hogy az ő lelkébe mindig a szavak színes selyemfonalán fognak bejutni a vágyak, ingerek, nyugtalanságok – hogy tiszta asszonyi valója csak a fantáziája útján közelíthető meg. Majd a helyzetére gondolt, az élete útjaira, amelyek talányosan ágaznak szét előtte, és új szereplőket látott feltűnni a közelben. Hirtelen becsapta az ablakot.

– Írnom kell Bogdánnak. Írni fogok neki, ez jó lesz – mert most olyan zavaros minden —, még valami bolondot találok elkövetni.

1906

A kisasszony

Az ablak alatt gyöngéd, zöldesszőke barkái pelyhedztek két szelíd, fiatal fűzfának; az iskolaudvarban tavaszi csirkék petyegtek, botorkáltak a kotlós nyomába; kinn pedig, a pitvarban húsvéti kalácshoz tört diót az öreg cselédasszony.

Az iskolateremben, magas pódiumszéken, összehúzta a vörös berlinkendőjét a kisasszony. Friss tavaszi szél lehelt be az ablakon, és átkergette, meghajszolta a sok összegyűlt emberpárát, apró, alig tisztálkodó gyerektestek sok, erős gőzét, ami nehezen, fojtón ült meg a padok fölé hajolt gömbölyű fejek fölött. A gyereknép itt-ott felneszelt, sunyin fészkelődött, íróvesszők zörrentek a rámás palatáblákon, némelyik apró himpellér minden igaz ok nélkül megrángatta az előtte ülő leány szorosra font, lenszínű varkocsát, és halk vihogás nyugtalankodott a hátulsó sorokban. Tavaszidő volt, késő délután – és utolsó iskolanap a nagyhét szünetje előtt.

A kisasszony összefogta az álla alatt az olcsó pamutkendőt, rákönyökölt az asztalra, és a finom, uras kezére hajtotta szép, friss leányarcát. Már könyv nélkül tudta a “Nemzeti Olvasókönyv” minden erkölcsi elbeszélését, és míg röviden, kemény gépiességgel javított az olvasáshibákon, a tekintete álmosan kalandozott az apró, barna zsindelytetők fölött a felleges, áprilisi égen meg a zsengén gyepesedő falusi udvarokon. A kis sárga csirkéket is nézte, hogy pipeskednek ott kinn, hogy csiripolnak a vályús kút körül.

– Az állítmányt keresd a mondatban!

Fordított egy lapot a könyvben, azután bólintott, mert odakinn a kútnál valaki nagy becsülettudással és mégis ügyesen, katonásan emelte meg a kalapját. Az Antalék legényfia még mindig a kutat húzta. Már jó ideje!

A kisasszony újból megnézte az óráját; – már ő is alig várta a végét. “A nap megérleli a vetések aranyos kalászát” – olvasták a kisfiúk valami zengő, hipnotizálóan álmos énekléssel, és meg kellett keresniök a jelzőt – Isten tudja, hányadik birtokosjelzőt, amíg a kisasszony egy gondolatrebbenéssel mintha látta volna a kalászos, messze földeket egy nyári dél forró ragyogásában. Ő maga is még nemrég került ki a képzőiskolából, még nem felejtett el végképp gondolkozni, és néha homályos lelkiismereti aggályai voltak a jelzők és állítmányok miatt. A vizsgái előtt merész és gyönyörű újításokról álmodott – és még mindig a jó Comenius nyomán tapossa a tízféle beszédrészt —, még mindig lefoglalta az idejét, az álmait a saját, elfojtott és most rohamosan feltörekvő ifjúsága.

– A könyv-be néz-ni! Milyen mondat ez alakjára nézve?

Az álmok – igen! A tavalyi évben is már itt ült a rozoga, falusi katedrában; egyedül volt, tizennyolc éves volt, és a gondolataiban is érintetlen; – el kellett következnie annak, ami elkövetkezett. De most nem kell mindig a tavalyi évre gondolni! Az órára kell nézni; – még mindig csak háromnegyed! És – lám – ott kinn a kútnál az a parasztlegény még most is a vödörrel babrál, és egyre ide néz.

A kisasszony megint a könyvre hajolt, és bedugta állát is a kendőbe, mert elmosolyodott azon, ami eszébe jutott. – Az most ősszel volt. Igen! Az iskolakertben akkor a szilva érett, jó sok berbencés szilva, és ő nem volt olyan okos, mint az elődje, hogy a fán eladja a városi kofáknak. Volt is eszébe akkor az ilyen! Egy este aztán beköszönt a pitvarba az öreg Antalné fia a szomszédból – katonaviselt módra, bátran, szinte gavallérosan, ahogy a tiszt uraktól elleshette – és mégis valahogy nagyon alázatosan.

– Kérem szépen, tekintetes kisasszony, lopják az oskola szilváját!

– Honnan tudja, János?

– A miénket őrzöttem az éjszaka, de a tolvaj itt járt a kisasszony részébe. A lábjában egészen – a nevendékfákat rázta; – nem tudom, nem-é a tavalyi mezőőr fia lehetett. Rákiáltottam kétszer – még azt felelte, hogy: “Ne bánd, te, nem a tiedet rázom – a falué ez úgyis!” De rá is káromkodtam úgy, követem, tán most is szalad.

A leány csak akkor fordult meg a tűzhelytől, ahol az ebédre való csokoládéját főzte.

– Hát nagyon szépen köszönöm magának, János – mondta szívesen. – Egy pohár pálinkát meginna-e?

– Nem – köszönöm szépen —, nem élek avval.

A lakószobából egy tálka finom szivart hozott ki – tartott akkoriban mindig —, és mosolyogva nyújtotta a szabódó legény felé.

– Megharagszom ám, ha rá nem gyújt!

– Hát elfogadom, kisasszony, de nem szívom el, nem nekem való az ilyen. Hanem elteszem emlékbe.

A kisasszony érdeklődve nézett végig rajta. Persze! Ez már a finom, városi cselédnép közt tanulta az ilyes allűröket. Nagyszerű!

– Elteszem, de nem mutatom meg senkinek, ha kettéhasítnak sem. A gyümölcsöt pedig csak rám kell bízni, megőrzöm ezentúl is, még a tulajdon apámtól is; mert senkit sem szeretek én úgy, mint a kisasszonyt.

Ránézett hirtelen vakmerőséggel, és a leány akkor átpirult egy kicsit, éppúgy, mint most, mikor az alany és állítmány közötti perc unalmán átsurran ennek az epizódnak az emléke. Az még ősszel volt. Akkor, másnap mosolyogva ment végig valakivel a szilvafák alatt, leszakított egyet, és pajkos kérkedéssel kacagta el:

– Úgy bizony! Vetélytársa van a szomszédban! Tegnap mondták életemben a harmadik szerelmi vallomást. Az elsőt az unokafivérem egy vakáción…

Már ez is tavaly volt – ősszel —, és azóta lám, ki is tavaszodott – valaki elment innét még adventkor —, és ő csak most veszi észre megint a régi, pörge kalapos imádóját. Egy hosszú tél volt azóta – hogy rá sem gondolt! Bizony, a télen alig jött ki a szobájából a kisasszony – néha betegeskedett —, meg úgy megülte a lelkét az első, fiatal lángolás első gyászos édessége, csak várta meg írta a hosszú leveleket, amiket gyanakodva forgatott meg a kezében a postamester. És lám, most ki fog tavaszodni, virágba borulnak megint a szilvafák, és itt van, lám, Antal János is még. Nem házasodott meg a farsangon. Minden a régi lesz megint – csak azok a levelek ritkultak meg mostanában, és valami hír hallatszott egy vidéki városból egy szép szolgabírónéról. – Ha igaz!

Hirtelen felvetette a fejét, mert a gyerek végére jutott az aratásról szóló olvasmánynak, és várta, hogy kezdje-é a másikat. De akkor már ott cammogott a pici óramutató a négyes számnál – végre —, imádkozni, sorba állni – és szétkergethette őket.

A pitvarajtóban már akkor ott várakozott a szomszéd.

– Anyámasszony izente a kisasszonynak – kezdte valami majdnem kedves elfogultsággal —, azt izente – mert kérdezni tetszett a kisasszonynak, hogy mikor lehet gyónni —, hát hogy máma már lehet – itt van a tavalyi káplán urunk is segítségre – édesanyám is megyen.

– Köszönöm, gazda! – mondta a leány egészen halkan, aztán, mintha megharagudott volna, hirtelen bement a szobájába, és betette az ajtót. De hisz érezte, hogy egyszerre felszökkent minden bolond, fiatal vére a harmatos, finom arcbőre alá. És a vén cselédasszony is ott babrál a tűznél; nem, azt nem szabad észrevenniök! Hogy ő átpirosodik azért, mert gyónni kell, penitenciát tartani a régi bűnökért gondolattal – szóval —, és itt van a régi káplán.

Egy negyedóra múlva hosszú, városias szürke köpenyegben, lenge, fátyolos kicsi kalappal állt az ajtóban, és sietve, hogy többet ne is kérdezhessen, úgy szólt vissza az öregasszonynak: – Templomba megyek, nennő!

A nagyhét egyházi színeiben, csipkés karingben, selymes, ezüstpikkelyes palástban jött ki a sekrestyéből, és a két ministráns gyerek esengetve lépdelt utána a füstölő urnával meg a könyvvel. Mikor a templomhajón keresztülment, akkor látta meg a leányt, aki merészen, de azért nagyon komolyan állt egy oszlophoz dőlve; karcsú formái elvesztek a templom derengő félvilágosságában, a bő felsőruha redőiben, de amikor elment mellette, kérdőn emelte fel hozzá szép szőke fejét. Úgy illett hozzá ez a kicsit szomorú, gyöngéd alázat – olyan édesen törékenynek, olyan liliomosan tisztának látszott ebben a percben; – a férfi megállt egy pillanat feléig, rákapcsolta a tekintetét, a homloka hirtelen lángba borult, és észrevétlenül, belülről összeszorította az erős, piros száját.

Mikor elmondta a létáriát, és visszajött az oltártól – újra elment mellette, és akkor halkan, fojtottan, ahogy régen szokott —, odasúgta azt a régi, hóbortos, hazug és kipróbált szavát a szerelemnek: “Mindig a régi!” – És a leány lehajtotta a fejét, komoly, malasztos elmélyedéssel, mintha az ég üzenetét vette volna – mint a legendák szüze, amikor szólt: – “Legyen nekem a te igéd szerint!” – csendesen elhagyta a helyét, és beült egy padba. – Most egyszerre eltűnt az életéből megint minden köznapiság, minden unalom – a beszédrészek, a kenyérgondok, a gyerekek, a parasztok —, az álmodó fiatal szűz volt megint, a kolostor növendéke, a templom leánya – és az ő régi, templomos titokzatosságában rezgett át a lelkén megint a tavalyi szerelem.

A gyónó öregasszonyok sorjában járultak a rácsos székhez, és szorosan odanyomták nagykendős fejüket a térdeplő párkányához.

A pap gépiesen mormogta a dorgálás, a vigasztalás sztereotip szavait, és szórta az égi bocsánat jelét az együgyű és alázatos főkre. Még egyszer halkan közeledett – ijedve megállt egy percre, aztán leomlott mellé a leány. Kicsit reszketett a hangja.

– Vétkeztem gondolattal és szóval…

A pap nem volt cinikus. Fiatal, makacs lélek volt, akit a szemináriumában ráneveltek a hivatására, és mert benne volt – becsületes, igaz, kemény akarással komolyan is vette az egészet. De azért nem érezte, hogy profán vagy szentségtörő dolgot követne el ebben a percben. Első, komoly férfiszerelme volt ez a leány – ma is úgy érezte még —, és az ilyesmi igaz mindaddig, amíg úgy érezzük. És olyan szép volt – remegő szájával, megcsillanó aranyos hajával – mint tavaly – csak halványabb talán —, és olyan édesen, üdén suttogott az imádságos hangja. – Ejh – fölérik-e az ő édes szentjét mind a város összes kacagós asszonyai, a csinos papocskáért rajongók, a nyersek, a hangos szavúak, akiknek játékaiban feledést keresett azóta?

– Miben vétkezett legkivált?

– Halált kívántam – suttogott a leány, és olyan jólesett egészen hinni azt, ami csak félig volt igaz.

– Miért?

– Mert azt hittem, hogy meg vagyok csalva!

– Imádkozzék! Az Úr meg fogja világosítni az elméjét, hogy ne legyen elhamarkodó az ítéleteiben, hanem igazságos és bizodalmas. – Még mi a vétke?

– Nem az Istent szerettem mindenekfelett – ahogy az evangélium parancsolja.

– Az Isten végtelenül irgalmas, és megbocsátja az érzések gyarlóságát. Amíg a föld terményeivel élünk, nem vagyunk mentesek a föld gyarlóságaitól.

– Vétkeztem hiúsággal. És a szemem vétkezett, mert gondolatban százszor is láttam azt, akit sohasem kellene nekem látni.

– Bízzék! Az érzékeink gyarlók, és a gondolatok sokszor zabolátlanok. Az Isten megbocsátja a bűnét – hisz erősek, hivatottak, Isten szolgálatára rendelt emberek is vétkeznek ebben.

És így tovább: nem volt bűn, amit műveltek, mert nem érezték annak. – Mikor a leány elvégezte, keresztet vetett, és remegve hajolt meg, hogy az ajkával érintse a lelógó egyházi ruha hímzett keresztjét, ahogy szokás. De a pap gyorsabb volt, megfogta a korlátba fogódzó karcsú leánykezet, és ő csókolta meg az ujja hegyét. Abban a percben valami csodálatos, színes mámor szállongta körül a falusi templom e zugát – zsolozsmás, tömjénfüstös mámor, de azért benne lüktetett, kattogott a fiatal vér szent nyugtalansága, a földi üdvezülés megriadt, édes sejtése.

Még nem volt egészen sötét, mikor a leány kilépett a templomból. Ott benn tovább folyt a gyónás, ő pedig kiegyenesedve, gyors lélegzettel futott végig a rövid úton. Mintha csakugyan nehéz bűntől szabadult volna, mintha csakugyan megbékült volna az Istennel, és azonképpen ő is megbocsátana az ellene vétőknek – valami fölengedt a lelkében – fiatalság, szerelem —, mint a patak jege.

A patakban már valóban ott lubickolt, paskolt a gyereknép, térdig felgyürkőzve, szaporán emelgették a hidegtől kék lábacskájukat és visítoztak.

– A mienk kisasszonyunk mégis különb, mint a tik kántortok! – Üvöltötte felháborodva egy hatesztendős, izmos kis góliát, és derékban kapva, egyszeribe belelódított a vízbe egy hosszúra nőtt, vézna, ingerkedő legénykét, aki már a nagyosztályba járt. A kölyök térdig sáros lett, s bőgve emlegette a másiknak az anyja istenit. – A leány mosolygott – mindenen mosolygott, olyan kedves volt az egész világ —, szeretett volna leülni a földre a síró kis kamaszhoz és csókolni, vigasztalni.

Már a falu utcáján volt, a keskeny, kopogós fapallón, amikor hirtelen meg kellett állnia. A kocsma előtt egy csapat berúgott férfi, a híres legények csapatja bomlott virágvasárnap vigíliáján – elállták az utat, és otromba szókkal ugratták, ingerelték egymást. A leány kerülni akart.

– Félre az útból, te – nincs szemed? Megtanítlak! – Tessék csak menni, kisasszony!

Elhallgattak – inkább a meglepetéstől tán —, és a leány átsietett a kettévált soron.

Antal János volt – a szomszédja. Szélről állt, kezében kalap – és csendesen, komolyan köszöntötte.

És együtt ültek a függönyös, kézimunkás kicsi szobában – akár tavaly. Megfészkelődtek a régi, öreg díványon, ami még a leány elholt szüleitől maradt, és egy régi vizitszobában kényeskedett a hajdani jómód idején. A pap elrejtette az arcát a leány blúzának a puha, ingerlően repdeső csipkéibe, és beszélt – akárcsak most egy éve – lángról, szenvedésről, tilalomról, életről, halálról – mindenről, ami lehetetlen és mindenről, aminek meg kell lennie. A leány hátradőlt most is a kopott plüss párnára, és amíg felfogni igyekezett a zümmögő, megvesztegető beszédmuzsikát, lehunyt szeme, megrezzenő szája, hamvas, tömött selyemhaja úgy várt, mint tavaly – a sok magyarázatlan, igazolatlan, önfeledt fiatal csókra. Ebben a percben egészen férfi volt az egyik – és egészen leány a másik. És hullott a sok csók – a homlokára, a szemére, a haja közé.

– Mit tegyek? – Hisz tudod – nincs vagyonom, és csak erre neveltek. Mit kezdjek?

– Talán nem is volna áldás azon – segített neki sejtő asszonyi érzéssel a leány. – Ne gondoljunk rá.

– De, gondoljunk. Nagyon szeretlek. A tanári diplomát – igen – megpróbálom —, már kezdtem is. De neked biztatnod kell mindig, végig – hogy ne csüggedjek —, neked nem szabad olyan leveleket írni, mint szoktál – szomorúan lemondva. Mintha te akarnád, hogy vége legyen.

– Csak nem akarok utadba lenni. Engem könnyű legyen lerázni – ha utadba kerül valami más – vígabb, könnyebb szerelem – szép asszonyok a városban.

– Édes szép szentem – tisztaságom, fehérségem, ugye, nem igazán hiszed? – Nem! – De ha teérted eljönne valaki, és elröpítne valami jó, biztos helyre – birtokába venne —, ölelne, ahogy én nem ölellek. – Megőrülök! Ugye, elmégy, elmégy?

– Nem megyek.

– Megesküszöl rá?

– Igen.

Kihúzott a zsebéből valamit – egy violaszín, ezüsttel hímzett, habos selyemszalagot. A stóla volt.

– Nálam maradt a gyóntatáskor – elhoztam hozzád —, ma megesküszünk – akarod?

Bólintott és odatartotta a hófehér, gyönyörű virágkezét – a jobbot, ahogy esketéskor szokta a menyasszony. A pap átszorította a szentelt ruhával a szerelmese csuklóját, odakapcsolta szorosan a magáéhoz.

– Sohasem leszel a másé – gondolatban sem —, ugye?

– Nem leszek.

– Mondd utánam az esküt.

És utána mondta forma szerint, híven; – holtomiglan – holtáiglan…

Még nem alkonyodott – csak felleges volt a tavaszi délután, akárcsak a minap, amikor ő járt gyónni. Azóta már elvégezték a falu öregasszonyai is mind – valamennyi szomszédban az ünnepre meszeltek, tisztogattak, és a nyitott ablak alatt néha trécselő fehérnép lépegetett el. Egy percben valaki mintha alattomosan, oldalról beleskelődött volna a szobába – az egyik függönyre sötét árnyék esett. A leány felugrott, és kihajolt az ablakon.

– Maga az, Antalné szomszédasszony?

– Engedelmet kérek – én néztem itt, hogy honn van-é? Már csak, gondoltam, megmondom a kisasszonynak is az újságot.

Az anyóka arcán szélesen mosolygott a büszke öröm. Látszott, szüksége van valakire, aki meghallgassa – minél előbb.

– Mi újság, Antalné?

– Hát csak, hogy megvolt a fiam kézfogója máma. Kerekes Linával – bizony. Hála az én Istenemnek, nagyon jól jár vele – első gazda lánya, meg dolgos is, derék. Most is ott mulatoznak még a vőfélyes népek. Így már nem a farsangon lesz a lagzi, de az mindegy.

Még ott hálálkodott egy darabig, fogadta a jókívánást, aztán elkocogott. A leány visszaült a helyére.

– Házasodik a szeretőm – duruzsolta tréfás búbánattal —, most már csak árván maradok én örökre.

– Gyönyörű kis árvám!

És folytak megint az édes, bolond nagy hazugságok, amik olyan végtelenül igazak, amíg még melegek az ajak tüzétől, amely kimondta őket. Csak addig – de addig nincs a földön igazabb szó hátuknál. Mikor aztán kihűlnek, elfakulnak – éppen olyanok lesznek, mint más egyéb szó.

– Örökre!

Mikor a legboldogabban ostobák voltunk, akkor is tudtuk, hogy az őrültség – ez a szó. És mégis ezt kívánjuk, sürgetjük egymástól, minden szerelemben, mert minden mértéke ez; úgy hiszed-e, hogy örökké fog tartani?

– Hallgass rám – mondta a pap, és megfogta a kezét. – Most elmegyek én – ugye, nem akarod, hogy csak mához egy évre lássalak. Nem akarhatod! Én nem jöhetek ide – hisz tavaly te féltél az emberektől, te küldtél; te sem jöhetsz hozzám, és nincsenek szüleid, hogy oda elmehetnél. De ha itt júniusban elvégzed, a baranyai nagynénédhez mégy, ugye? – Hallgass rám – meg kell tenned, amit kérek! Pesten átutazol. Ott meg fogsz várni engem, találkozunk.

A leány a kezére hajtotta a fejét, és makacsul, sápadtan nézte az album rézcifráját az asztalon.

– Találkozunk – zavartalanul – egyedül – irigy nézéstől távol. Ne félj – nem vagyok én egészen gonosz —, nem, ne félj – de lásd, nem lehet másképp.

A leány érezte, hogy felelhetne valamit. Hogy igen – másképp is lehet —, a baranyai nénjénél is, ha ő vizsgára készül, tanár akar lenni, és az ő egyetlen nőrokona megérti a dolog színezetét. Okos, higgadt és helyes beszédeket mondhatott volna feleletül – és mégsem szólt semmit, hanem nézte az album rezét, és az asztalfutó rojtját osztotta el szálankint az ujjával. Érezte, hogy egyedül, rejtve, fátyolosan fog Pestre menni.

– Eljössz – igen, kell. Majd megírom, melyik szállóba megyünk – és az időt pontosan. Eljössz, eljössz. Csak úgy tudok élni, dolgozni.

A leány egyszer még átremegett a szálloda gondolatára. Ijesztette a rideg környezet, a tisztátalanság levegője, idegen bűnök otthagyott mocska. – Aztán megint lehajtotta a fejét, mert a férfi a haját csókolta. És ő érezte, biztosan érezte, hogy ebben a percben a férfi sem gondol, nem akar semmi rosszat, a rossz valahol ott gomolyodik, alakul, színesedik még a ködlő jövőben, a pillanatok fölpattanásában.

Megállapodtak – bár csaknem hangtalanul —, búcsúztak néma csókkal, és a leány egyedül maradt a nehezülő estében.

Félrehúzta a függönyt, és bágyadtan fúvatta a fejét a tavaszi éjszaka készülődő, berzent fuvalmaival. Már csendesség volt – a pallón nagy néha kopogott végig néhány megkésett kocsmás vagy kútra járó.

– Jó estét! – mondta valaki egészen csöndesen a közelben. Csak ennyit – semmi többet. Nem is mentegetődzött, pedig már rég ideje állhat ott, a falhoz lapulva Antal János, a szomszéd. A lány zavarba jött egy kicsit, és most egyszer elfelejtett mosolyogni.

Valamit pedig mondani kellett. Mit keres itt? – Nem, ezt nem kérdi meg.

– Jó estét, János! Hát hallom a hírt, örülök is neki, János! Nagy szerencse az – olyan derék meg gazdag leányt kapni feleségül.

– Elveszem, igenis! – mondta a legény egy kicsit kemény, valamivel birkózó hangon.

– Csak aztán meg is kell azt becsülni!

– Nem leszek rossz hozzá – ha a kisasszony azt akarja…

– Hogy én? – Igen – én azt akarom, János!

A legény, mintha meghorkant volna egy percig, valami szokatlan görcsös torokhangban akadt meg a szava, és leszegte a fejét – pedig az arca úgyis sötétségben maradt.

– Csak annyit mondok – zihálta gyorsan – és elakadt. – Csak annyit mondok – hogy ha a kisasszony parasztleány volna – még parasztember úgy nem szerette a feleségét, ahogy én tudtam volna szeretni.

Megfordult – nehéz, ütődő léptekkel sietve végigment a házfal mellett. A leány pedig nagyon sokáig – egészen éjfélig és még azon is túl nézett utána a sötétbe.

1907

A jó barát

Újra az asszony és újra egy férfi, akik együtt barangoltak messze utakon, de ezek nem a temető útjai voltak. Gyönyörű, puha ősz volt akkor; apró gyermekhalottakat csak ilyen napon volna szabad eltemetni; – sárgán, csodás, gyönyörű pazarlással hullott a fákról az aranyeső, s az édes, szomorú bíborarany színével a kert, az út, az erdő mind tele volt. Semmi vad ujjongás, rikoltó, lármás szerelem, hangos madárzaj – csak valami megolvadt, áttetsző nagy csendesség mindenen. Ők a város szélén jártak, gyérülő, apró házak felé, keskeny utakon, s a férfi nyugtalanul unszolta az asszonyt.

– Siessünk, siessünk!

Az asszony ránézett. Nem értette. Hisz semmi, semmi nem késztet ma sietségre – hallgatag, aranyos délután, mélységes, álmatag napsütés, a békés apró szatócsboltokból, kibóbiskoló nyájas idegen arcok – a fákról is úgy hull a levél – bevárja egy a mást – és egyre, egyre esik —, miért kellene ma sietni?

– Majd megmondom. Ha kiérünk – a vetésen túl —, a szőlők alatt megmondom majd. Siessünk.

És siettek.

Az asszony hosszú köpenye végigsimult a nyurga, szalmás fűszálakon, és azok bámulva, lassan egyenesedtek fel újra. A férfi letért az útról.

– Te menj itt, az ösvényen!

– Nem – csak maradj!

És letértek mind a ketten a tarló göröngyös szélére. Nevetve bukdácsoltak, megfogták egymás kezét – siettek, siettek. Az árokszélen pipacsok virítottak, nagy, omló, álmatag és rövid életű virágok, és az asszony tépni akart belőlük a fekete hajába – de a férfi gyorsan lehajolt; kíméletlen, siető kézzel egész csomót szakított – tövestül csaknem, és legtöbbje széthullt, mire fölemelte, hogy feléje nyújtsa. Az asszony nem vette el, és most először illant át az arcán valami árnyék. A férfi nem ért rá észrevenni – siettek tovább.

Az út elkanyarodott két lejtős dombhát közé, puha fűtérségek, terhes gyümölcsfák, apró présházak intettek feléjük.

– Most – mondja —, gyorsan!

– Majd a forrásnál. Megpihenünk.

Elérték a forrást, és az asszony újra feledte a szomorúságot, amely ok nélkül szállongott felettük, mint jövő-menő, lenge fellegárnyak a világos égen. A kedves, jámbor és szerény őszi napsugár csendes mókával melengette át őket, amint összesimulva ültek a kövön, az asszony messze, messze elnézett, és bágyadt, laza ujjakkal gombolgatta ki a köpenyét. Alatta finom, gyönge őszi színeket viselt, hószínű, hímzett gallért és kockás, puhán bogozott selyemnyakkendőt.

– Megszomjaztam! – mondta halkan; mosolygott, és szembefordult a napnak.

A férfi habozás nélkül kapta le puha nemezkalapját, kedves, ügyetlen nembánomsággal gyűrte ivóedénnyé, s mélyre hajolva, szinte elfeküdve nyúlt bele a forrás odvába.

– Milyen nyúlánk! – mondta meglepődve az asszony, és öntudatos, nyugodt gyönyörűséggel nézte végig, mikor a víz után nyúlt. Pár évvel ő volt az öregebb.

A kalapból nem volt jó inni, de mögöttük egy pásztor jött csobolyóval, és szívesen kínálta az edényt. Milyen különös, kedves dolog az – nyakatlan csobolyóból inni, összecsücsörített ajakkal.

– Szép időnk van, gazda!

– Szép, hosszú ősz, uram. Későn szüretelünk.

Az asszony mosolygott rá, és megcsodálta a tűzszerszámját, a kovát, acélt, taplót. Aztán egyedül maradtak megint az apró völgykatlanban, a víz halkan csobogott lenn, és egy apró mezei egér egészen közel a lábuk előtt zörgött, maszatolt. A férfi ajka az asszony kezét kereste – ó, nagyon édes, nagyon benső és meleg szavak követje lehetett volna ez az óra. De hirtelen felneszelt az asszony.

– Mondja – miért siettünk?

– Féltem, ha előbb mondom meg, visszatér. Visszaküld. De nem akartam. Ez a délután a mienk.

– Mi történt?

– István haldoklik. Értem üzent – és nagyon szeretné látni magát. Az asszony elvonta a kezét, felállott, és begombolta a kabátját.

– Nem lett volna szabad! – mondta lesütött szemmel. – István, szegény, jó barátunk!

És a kócos, beteg, vézna és züllött fiatal poétára gondolt, akinek a pillantása mindig nyugtalanná tette. Lobogó, szerelmes verseket írt az asszonyról, és az önlegyőző barátság fanatizmusával vezette hozzá a másikat. És egyengette a szerelmesek útját, amíg szükségük volt egy harmadikra. De már régen nem volt rá szükségük.

– Hozzá megyünk! – mondta az asszony, és egymás mellett haladtak újra az ösvényen. A kötelesség fanyar konvenciója rabul fogta őket, de az asszony titokban arra várt, hogy ellenkezzék a férfi. Hisz olyan rég várt, olyan kínnal összeravaszkodott, olyan nehezen megszerzett pár óra volt az együttlétük ideje, amivel a titkos szerelmüknek áldozhattak.

– Nézze – mondta a másik csendesen, félénken —, most három óra. Ötig kinn lehetnénk, és akkor villamoson – el – elérünk – már régen rosszul van – nos —, bízza rám az időt!

Puha, hízelgő szorítással öltötte az asszonyéba a karját, és az csendesen ment vele. A nap előtt suhanva úszott el egy kicsi fellegfoszlány, és a szálló ökörnyál ezüstvonalként csillant meg a levegőben. És mentek.

– Nemsokára ott leszünk! – súgta föléhajolva a férfi, és már látszott a bokrok árnyában az apró tanya – hámló vakolatával, megdőlt kéményével —, az ajtó előtt padka és nyitott tűzhely.

– Az én király-palotám – mondotta, és mókás hódolattal meghajolva nagy kulcsot keresett. Az asszony nagyot lélegzett, és újra teleszívta a lelkét kései szerelmük minden finom, átszűrt és nemes illatával. Még nem járt itt. Ez hát a szőlő, ahol ő szüretelt, ahol gyermekkorában ünnepi tűzijátékokat rendezett, ahol először vadászhatott csöpp fegyverével a mezei egerekre, ahova álmodozni járt, és ahol elkövette első bűnét, amelyben a föld ős termőerejét ölelte magához egy lángoló tavaszéjszakán – a leányban, aki a földek szülötte volt, és a szűz állatokhoz, tudatlanul lélegző növényekhez hasonlított. – Ez az ő szőleje. – Még sohasem járt itt az asszony.

Benyitottak a dohos, sötét, tapasztott földű szobába. A férfi lelt egy ép lábú karosszéket, nádból fonottat – ráterítette a köpenyét, és odavezette az asszonyt, mint valami királyi trónus elé. Újra feledve volt a szorongás, a fekete sejtés. Az asszony a középen állt, kicsit sápadt volt, és mintha remegett volna – a feje hátrahanyatlott, és a szeme lezárult az ölelés alatt. Mint egy törékeny porcelánszobrot, csak úgy lehetett átkarolni, remegőn a szívére szorítani őt – óva a varázsköd szentségét, mely körülfogta és becsessé tette a szerelmet. Szerelmüket, mely már nem volt első, vad fiatalos, kíméletlenül romboló vággyal teljes. A napfényes ősz nemes, érett gyümölcse volt, mely remegve függ gallyán, és egy érintésre lehullhat idő előtt.

– Ugye, nagyon erősnek kell lennem? – kérdezte a férfi egy kicsit szomorú mosollyal, és a két kezével csendesen eltolta magától az asszonyt, pedig a szemében a nyár tüze parázslott. Aztán leült az asszony; ő az ölébe temette a fejét, és érezte, mint babrálnak a finom, sápadt ujjak a hajszálai között. Egymásra néztek a nagy, megvesztegető csendességben – a szoba korhadt padlója alól darazsok zúgása hallatszott, a búbos kemencén egy nagy csodaalma piroslott, és a tulipános tálason ujjnyira állt a por. Csend volt a kis mezei házban, és kinn a félig csukott, apró fatáblák mögött halkan szitált alá az alkony.

– Miért szeretlek? Mi van tebenned? – kérdezte az asszony.

– Egy darab tebelőled.

– Minden titok megfejtése tebenned van. De mi újat adhatok neked én?

– Ne beszélj! A többi nem is létezett. Minden új rajtad – a hangod, az ujjad —, az egész magad, a leheleted illata új.

Az alkonyat árnyai felhúzódnak a szegletekbe, és csodás szimbólumokkal szőtték be a szobát, az egymásra találás leggyönyörűbb szimbólumaivá. Milyen jó volna ki sem menni, nem is mozdulni a rejtekből.

De ki kellett lépniök, és akkor már sötét volt. Nagy távolról egy vasgyár kihasznált izzó érctömege villódzott fel az égre, a másik oldalon a város ezernyi lámpafénye világította be tejfehérré a ködöt. S az égen az ős istennő úszott, a sápadt, igéző, kék boszorkány, a hamis káprázatok varázslámpája. És ők hallgatva mentek az ismerős utakon.

– Siessünk, siessünk! – súgta fojtósan az asszony.

A sajátos világításban, idegei beteg látomásaiban most félelmesnek, ismeretlennek, titokzatosnak tetszett minden. A sötét, rejtelmes völgytorok, ahol haladtak, a lelkek útjának tűnt fel, amelyben ismeretlen, titokzatos végzetük felé vánszorognak – a forrás mély medre a pokol bejárata-e —, a hold kémkedő, el nem űzhető ellenség szeme, amely utána lesked, és ő, íme, egy idegen, idegen férfiúval jár a fenyegető, sötét bokrok ágai között – és milyen messze van még a város. Az oktalan, beteg, hirtelen jött rémületében csaknem felkiáltott.

A férfi előrement, és egy híd karfájára ülve várta be őt. Azt hitte, megpihennek kissé – itt összehajolnak a lombok, s a fekete vízre furcsa, démoni vonásokat rajzolt a holdsugár; – ő szépnek látta ezt. De az asszony lihegve haladt el mellette, és száraz torokkal, rikácsolva kiáltott:

– István haldoklik. Siessünk!

Csodálkozva sietett utána a férfi, és azontúl nem beszéltek többet. Már közöttük feküdt valami – már jött a város széle, lámpafényes utcák, csengető villamosok. Futva kapaszkodtak fel, és az asszony sápadtan, komoran gubbaszkodott meg egy sarokban.

Aztán beléptek együtt egy dohos, beteg szagú kis udvari szobába, ahol nagy, égő viaszgyertyák közül meredt elő a szegény, züllött gyereknek, félbemaradt koldus jogászfiúnak, ismeretlen, apró poétának sárga, megkövült arca, mély gödrű szemei, áttetsző, halotti orra, megélesedett álla. Ahogy kopott, fekete kabátjában besüllyedt félig ványadt alakja a koporsó szalmapárnái közé, olyan igazi jelentéktelen senki és semmi volt ez a nagy homlokú, szegény, szerelmes jóbolond – aki volt —, ez a közömbös, hideg és foszló sejttömeg, amivé lett – ó, Istenem —, csak mintha a gyertyák sápadt fényében lobogna, vonaglana, valami nyugtalanító, valami titokszerű. Azok ketten nem mertek egymásra nézni – ebben a percben csaknem gyűlölték egymást.

– Már fél háromkor halott volt – mondotta akkor gépiesen, közönyös sopánkodással a szállásadó asszonya.

1907

Mélységek fölött

Lágyan és nesztelenül bukott, szédült egyre lejjebb, ám e vak zuhanásban haloványan ködlött még benne az ébrenlét sejtése. Hiszen ez csak álom! Aztán egyszerre, mintha valami kietlen és vak mélység fenekén hirtelen magára maradt volna, s a lidércnyomásos, fullasztó önkívületben szegény tudata kábultan zakatolt, kerengett egy kérdés körül: “Ki vagyok én?” Koromsötét, félelmes helyen állt egyedül és elhagyottan; nedves falakon tapogatott végig, és keze bútorokra akadt, amelyek formája ködösen, haloványan emlékeztette a gyermekkorára. De honnét, de hogyan? És eszeveszett lihegéssel kezdte keresni önmagát, a szálakat, melyek laza és tünedező létét a való formáihoz és az okok eleven láncolatához fűznék; de mintha minden kivezető ajtó bezárult volna előtte. Fulladozott, erőlködött – kimeresztette szemeit, és álmában megnyíltak végre. Kínosan szakadt fel a sötétség, és most egy idegen szobában találta magát, egy régi és különös szobában, ahol fekete, fiókos szekrény tetején két fehér gyertyaszál égett, mint két ellenséges, gonoszul pislogó szem. Szétnézett; gyűlölködő, zárkózott és közönséges volt itt minden, a hallgatag és pökhendi vén zsöllyék, a kék csíkos, széles és rideg kerevet – és a dermesztő, iszonyú magány. Honnét került ide, ki lehet ő? Rémülten takarta el az arcát, és tovább hajszolta, kényszerítene önmagában az élni akarás vak ösztöneit; halántékán fájón lüktetett az erőlködés, verítéket érzett a testén, és ekkor már szavak, zagyva és téveteg fogalmak rajzottak benne. A rémület egy utolsó, szilaj erőfeszítésével vetette rá magát az egyikre – belekapaszkodott: egy név volt csupán, közömbösen eléje gördülő, elpergett gyöngyszem – Karolina. Ám most már fogta görcsös erővel, érezte, hogy valamiképp őhozzá tartozik, elveszett öntudatához vezeti vissza – e szál, melyet az élet dobott a süllyedő felé. Karolina – ó, igen – mindjárt! Így hívtak valakit, aki a közel napok élményeiben bukkant fel – valami cselédet, aki jött – igen, valóban —, a dajka neve ez. Egy mély lélegzetvétel és egyszerre viharosan felpattant, felszabadult az egész láncsor. A dajka – akit a babához fogadott, aki lesz – nem, aki meg is van már —, egy gyerek, akinek az édesanyja ő. Ő, Éva, Menyhért Éva, aki Bertalanné lett, és most betegen fekszik – talán régóta már —, ám most emlékszik; már itt a baba és Karolina, a dajka, és most már minden rossznak vége! Ó!…

Megmozdult, és érintette a verítéktől nedves haját. Milyen vizes a párna is, a fodros, selyemfinom vásznak, melyeken ujjai megismerték a hímzés domború mintáit. És már eszébe jutott az az idő, mikor a kelengyéjén dolgoztak, a hímzést és a drapériák szövetét válogatták – milyen örömteli gonddal. És eszébe jutottak a szülői, akiknek egyetlene volt. Vajon az édesanyja itt, a közelben van-e még? És az ura? Bizonyosan az irodába vitette az ágyát, és korán kel a szegény, mert reggel jönnek a kliensek. Régen; vajon milyen régen is feküdhet ő itt, semmit sem tudva az időről? Már rémlett, hogy akkor, azután – jöttek az orvosok, és számlálnia kellett a kloroformos lárva alatt: egy, kettő… De a baba már megvan, az bizonyos, és most alszik valahol odaát… Karolina van vele… Milyen jó most már! A kezét lassan emelte a szeméhez, és elcsodálkozott, valami kötés borította mind a kettőt.

Érezte, hogy valaki föléje hajlik, megigazítja a párnát. Tűnődött még egy ideig, aztán megszólalt.

– Olyan rosszat álmodtam!

Egy hűvös kéz a homlokát érintette, valaki mondta nyugodt meglepődéssel:

– Ó – lám! Hála Istennek!

– Ki van itt?

– Az ápolóné. Régen felébredt őnagysága?

– Nem tudom. Azt hiszem – most. Sokáig nem tudtam, hogy alszom. De aztán álmodtam, és nem tudtam fölébredni és emlékezni. Azt hiszem, meghaltam volna, ha erővel föl nem ébredek.

Már sejtette, hogy zavart és gyerekes az, amit beszél; mosolygott. Az ápolónő a kezén tartotta a hűvös kezét a selyem takaró fölött. Csend volt egy percig.

– Ugye – kérdezte később félénken —, ugye, itt nincs sötét?

– A rózsaszínű mécses ég – szólt habozva a válasz.

– A szemem be van kötve?

– Igen. Akkor meggyöngült egy kicsit, most várni kell, míg rendbe jön!

– De – ugye, nem ezért voltam én beteg?

– Nem – más baj is volt —, de most már vége, most csak tessék pihenni szépen.

– Mamáék itt vannak?

– Alusznak – most éjjel van —, csak én vagyok itt. Reggel majd megörülnek.

Lázmérőt vett, és a karja alá tette. A beteg csendesen volt, valamin még töprengett. Végre megkérdezte:

– Mondja, ugye, fiú? Kisfiam van?

Késett valamit a felelet, egy egyszerű, rövidke “igen”.

– Mennyi idős most?

– Két hete született.

– Alszik? Szeretném látni.

– Most alszik, most nem szabad zavarni, a mamát. A szeme úgyis be van kötve.

Látszólag megnyugodott e suttogó hang csillapító hűvösségétől. A gondolatai formások voltak már, egyenletesen folyók, csak valami jóleső, puha ernyedtség tompította az ítéletei élességét; mindenen, amit hallott, vagy amire gondolt, kissé csodálkoznia kellett. Oldalt kívánt fordulni a hosszú hanyatt fekvés után, és úgy örült, hogy szabad volt ez is.

Aztán aludt megint, szelíden elzsongó idegekkel, immár csak felszínén úszva a selymes, lágy hullámoknak, amelyek a Semmi irdatlan mélységei fölött csobognak halkan.

Aztán még napokig tartott ez így. A szülői, az ura, a rokonok halkan járkáltak körülötte, minden hangban, amely hozzá beszélt, bánatos gyöngédség rezgett, minden kéz érintése simogató és enyhe; ő sejtő félelemmel maradt és ringatózott e meleg szeretetben, a titkolódzás áldott szemfényvesztéseiben. Már szinte rég sejtette a valót, mikor egyszer mindenki elfáradt körülötte, csend volt, és az édesanyja hosszan sírdogált a párnái fölött. A rettenetes, a kérlelhetetlen szókat nem mondta előtte senki, neki magának kellett először mondania, és körülte a vak sötétségben mindenki hallgatott. Ah, egyszer meg kellett tudnia. Hogy a baba, szegényke, alig élt egy félórácskát, már régen nyugszik. És hogy – igen, a szeme bénultsága nem fejlődik vissza – egyelőre legalább —, igen, egyelőre, ámbár még mindig van remény. És ő értette, hogy soha, soha! És azért csak élt tovább.

Felöltöztették, s járni próbált; tapogatózva, halványan támolygott a bútorok mentén, rátalált az ajtóra, és visszamosolygott, elkeskenyedett, fehér arcát oldalt fordítva a sötét brokátfüggöny redői közül. Az öregasszony utánanézett, az ajkára szorította csipkés batisztkendőjét, és vigyázatlanul, sírón, mégis felcsuklott. Éva átment az ebédlőn, felemelt arccal, félig csukott szemekkel, és kezét széttartva egy kicsinyt, túlról, az ura figyelte visszafojtott lélegzettel, és valami száraz, dühös keserűség szorongatta a torkát.

Rettenetes ez! Bertalan kifogástalan férj volt és odaadó, hű betegápoló, aki felváltva virrasztott a többiekkel a nehéz heteken át. De most – ez itt Éva! A mosolygó, üde szép leány, aki, mint egy viruló, teljes rózsafaág, frissen jött felé nemrégiben, amikor először látta; és felébresztette benne a dolgos férji élet derék és gyöngéd álmodozásait a tűzhely, az interieurök bensősége felől. Ez Éva, aki kacagva gondolázott vele a Lidón alig egy éve! És most már örökre ez a megnyúlt orrú, kihullott hajú, vak asszony lesz, e bágyadt, jelentéktelen árnyék, az ő felesége. Nincs reménység többet gyermekcsicsergésre ebben a házban; és nincs remény bájos és okos reprezentálásokra, csillogón terített asztal mellett, ahol súly és érték volna egy jól nevelt asszony szereplése. Nem, most már egyedül lesz. És ruganyos, egészséges férfilelke már el is fordult az itthon fátyolos szomorúságaitól; már teljes erejével feküdt bele az ő komoly, világosan kidolgozott és valószínű ambícióiba. Férfi volt. Nemrég az asszonyáért, úri házáért, leendő kicsinyeiért dolgozott komoly hévvel, most összeomlott minden, és ő eltökélte, hogy még többet fog dolgozni. Talán hogy ne kelljen gondolkodnia, talán az átformálódó álmaiban feltűnt már egy másik fészeknek a képe, kicsinynek, titkosnak, melyet e szomorú otthon körén kívül meg kell majd építenie. A jövendő lakóját jó ideig nem is ismerte még; de munkába járó, ragyogó szemű, diadalmas szépségű külvárosi lányokat erősen megnézegetett az utcán. Férfi volt.

Az asszony – úgy tetszett eleinte – szelíden hajol meg végzete előtt. Vagy még öntudatára sem jutott egészen. Az elgyöngült és most lábadozó testben az élet halk és könnyű rezgései indultak meg; sejtelmes, gyöngéd csörgedezése a megújuló, fiatal erőknek, valami különös, gyönge mámor ez. És Éva mostanáig napsütésben járt; módos szülők egyetlene volt és szép és fiatal, a sötétség idáig elzárkózott előle. Mélységek fölött is tudatlanul járt, és az élete csak a ragyogó felszínt sugalmazta vissza. Most – mintha nehezére esnék megnyílni a tragédia számára – csak lassan, idő múltán rágódott bele egész szörnyűsége.

Csak később, amikor kezdték már megszokni a többiek, a szerető részvét sebei hegedtek, és mindenki útjára, ügyeire tért. És ő nesztelenül járkált a nagy, puha szobákban, amelyek minden bútordarabját az ő életboldogsága szolgálatára válogatták össze nemrég. Sárgás, kicsiny, finom ujjait végighúzta a karszékek selymén és a jéghideg márványsíkok felett, aztán gondolkodva, hosszasan állt egy-egy szekrényke előtt. Emlékezett minden apró vázára, némelyik a lánykori szobájából való volt még; és most visszakereste elméjében a színeiket. Még sikerült, bár néha fáradságosan. Ilyenkor átpirosodott az opálfehér, finom arcbőre, a homloka összerándult, és ujjai görcsösen a halántékába nyomultak. Ha egyik cseléd ilyenkor benyitott, ijedten és nesztelenül visszahúzódott megint, maga sem tudta, miért. Megtörtént egyszer, hogy néhány lépést tett felé egyikük, és részvevő tisztelettel érintette az asszony a karját, hogy kikerültesse vele az asztal szögletét. Éva felsikoltott az érintésre velőtrázóan, vak rémülettel, és a szőnyegről kellett fölemelni törékeny, leányos testét.

– Nem – mondta Bertalan —, ez nem normális idegállapot! – És zsongító szerekkel is élt azontúl. Úgy élt, mint egy beteg fogolymadár valami nagyon párnás és puha fészekben, felrémülve minden kicsi zajtól és rettegve az ápoló kezet. Ideges félelem volt-e, vagy csak gyerekes szégyenkezés a szörnyű fogyatkozása miatt, de sohasem intézett szót a cselédeihez. Némán, fásultan húzta meg magát egy kerevet sarkában, és tűrte, hogy az édesanyja néha eljött, megsimogatta a haját, és öreg könnycseppeket pergetett arcára.

Egyszerre aztán hirtelen megváltozott. Különös, szilaj akaraterő szállta meg. Valami soha nem érzett, gonosz tehetetlenség háborgott benne; vergődött, erőlködött, agyonhajszolta a környezetét követelő kérdéseivel, mondják meg neki az igazat! Az igazat, amit úgyis jól tudott már. Visszaélt az orvosok kíméletével, megvádolta a férjét, a szülőit. Bizonnyal volna rá mód, volna rá segítség, de nem törődtek vele. Miért nem operálják? Vagy a villanyozás, erről hallott egyet-mást. Hát megpróbálták azt is formaképp, az orvos inkább szórakoztatni próbálta a látogatások alatt. Aztán abbahagyták megint. Az élet néha tűrhetetlen volt a közelében, és az ügyvédet sokszor hívták tanácskozni az ipa házához. Sajnálták őt az asszony szülői, szerették, válásról is ejtettek szót. Jöjjön haza az asszony! De Bertalan tisztességes érzésű, jóravaló úr volt. Nem, ilyet nem! Hiszen ő feleségül vette Évát!

És valami benső, érthetetlen szégyenkezést érzett néha, amikor ránézett. Megsejtette talán, hogy mi történhetik e magányos, fiatal lélekben, mely most tanulja a szenvedést, a legnagyobb nyomorúságot. Ki okozta ezt? – ötlött fel benne az alaktalan önvád. Tudta, hogy nincs igaza, de azért nyugtalan lett; szeretett volna valamit tenni az asszonyért, hogy könnyítsen magán. Tapogatódzva, félve szólalt meg egyszer:

– Mondd, kicsikém, csak nem akarsz egészen hűtlen lenni a muzsikához?

– Megpróbáltam – felelt színtelenül, és a sarok felé fordult, ahol a nagy ébenfa zongora állt.

– Próbáltam, de nem lehet azt úgy. A billentyűket érezném, de újat úgysem tanulhatok. Mindegy! Nem kell nekem semmi!

– Nézd, azt mondják, vannak olyan kották, tudod, domború nyomással. Ugye, tudnád olvasni?

– Azt hiszem. De minek az?

Bertalan elkedvetlenedve menekült, sietett a dolga után. Ám alkonyatkor, ahogy hazaért, a folyosón át a szalonból mégis zongorahangok hatottak át. Tévetegen elszórt, lágy és fátyolos részletek, bánatos Chopin-dallamok – újrakezdve, megszakítva —, ám valami különös, primitív bájjal, valami önkéntelenül igaz megértéssel. A vak asszony játszott – ma először —, de milyen különösen. Ahogy eddig soha. Bertalan mozdulatlanul hallgatta a küszöbön, aztán csendesen lépett be, és homlokon csókolta a feleségét. Hirtelen támadt, becsületes és meghatott szánakozással tette, és ez megnyugtatta kissé. Valóban, hisz jó és gyöngéd lelkű ember volt Bertalan.

– Találtam neked valakit, kicsikém – mondta örömmel másnap az ebéd fölött. – Egy fiatal muzsikus, aki – tudod – kezdettől fogva nem lát. Ő így tanult játszani, és azt mondják, igazi, nagy művész. Külföldön is szerepelt már. Nagy protekcióval ment csak, hogy elvállalta az órákat – igen, tanítani fog téged. Egy kicsit drágán, de az mindegy. Holnap már eljön bemutatkozni.

Korai délelőtt volt; az első, február végi, langyos, tavaszos idő. Az erkélyajtó mind a két szárnyát kinyitotta Éva, és érezte az enyhe, lágymeleg napsugarakat végigömölni bőruhás, lenge alakján. A Duna felől bolondos, rövid lélegzetű, kis parti szellők osontak be hozzá, és meglobogtatták a ruhája csipkés ujjait. Kiment a szabadba, egy kertiszékbe ült, és a vaskorlátra hajtotta fejét. – Levegő, levegő! Lám – hisz nem fog örökké tartani az egyformaság, a befűtött szobák fülledt egyhangúsága – lám, játékos, halk szelek jönnek, és lentről az olvadt, nagy víz üde illata szállt fel. Éva a virágokra gondolt, amelyeket tavaly hoztak neki. A színeiket már nem tudta volna világosan megnevezni, igen, a tarkaság képe eleven volt még, de a megkülönböztetés már homályos. Ám vékony ujjai játékosan rezegtek meg, amikor a bimbók hűs bársonyára gondolt, gyöngén ívelt, csavart szegélyű szirmok kecses formáira és a krizantémlevelek ingerlően bolyhos érintéseire, amint fölöttük vigyázva elhúzná tenyerét. Aztán különösen gyöngéd illatokra próbált emlékezni, mélyen lélegzett, és tisztán felismerte a kissé hervadt, szürkekék íriszvirágét, majd egy virágzó almafa üde lélegzete szállt felé gondolatban; egész felhők, hullámosan torlódó, néha elvesző, majd összefolyó ingereikkel, egy egész illatszivárványt álmodott végig a tavaszi reggelen. Fel, az ég felé fordította az arcát és elmosolyodott. Tudta, hogy alatta lent, három emeletnyi mélységben, siető, vidám emberek, prémes, piros arcú asszonyok járnak; még üvegházi ibolya van a gomblyukaikban, de a nap enyhén világít, és a nagy folyó ezer habja csillogva, ingerkedve torlódik a hídláb előtt. Istenem – a világból – azért sokat meg lehet érezni így is.

Most gyönge földszag ütődött felé alulról – ázott rögök, fölengedő talaj távoli illata —, és ő egyszerre a temetőre gondolt, egy kicsiny, szétporlott gyerektestre, amely egy volt ővele. Talán egészen elmállott azóta. Vajon gügyögne már, ha élne? Gondolkodva állt fel, végigment a szobán, és a zongora mellé ült.

Igen, hát itt volt az idegen ember, tegnap először. A kották felé nyúlt félig gépiesen, elhúzta ujja hegyét a jegyek domború pontocskái fölött, és az erős, rugalmas férfiujjakra gondolt, amelyek úri tartózkodással, de azért biztosan vezették tegnap a kezét. A vak művész, igen! Nesztelenül, tehát zavartalan nyugalommal ült mellette, a mozdulatai rövidek lehettek és fegyelmezettek, lám, az idegen ház és az ismeretlen asszonytanítvány közelségét a jó nevelésű ember biztonságával fogadta. Pedig születésétől fogva vak ez az ember. Istenem, hát lehet azért élni? Lehet!

És a zenére gondolt, amely a virtuozitás hatalmával, a kifejezés egyéni erejével szakadt fel ujjai alól. Keveset játszott még, és Éva nem merte kérni; pedig fojtott csöndben, mereven hátraszegült fővel, csaknem önfeledten hallgatta. Megrázta, viharzón, elevenen át – meg átjárta senyvedő, szomjas lelkét a muzsika, mely azelőtt is, mindig is sokat jelentett neki. Ám most, ó, ez egészen más. Hisz oly nevetségesen, együgyűen fiatal volt néhány hónappal ezelőtt, és most, mintha vak mélységek fölött járt volna át azóta; e percekben érezte, hogy annyi, annyi minden megváltozott benne. Egyedül volt, önmagába merült el, szenvedett. Most, mint az érzékeny hangvilla, úgy rezdült utána a zene hatalmas hullámainak a lelke; fájón, megborzongva, de azért a felszabadulás ámult örömével. Hát ez – a muzsika! És lehet, lehet élni!

Aztán őneki kellett játszania. Habozva siklott át a rég nem játszott dallamokon, néhol sajátságosan összemosva, másutt megcsonkítva őket. Ah, régen, még növendék korában csinálta így; az alkonyati gyakorlóórák magányában, amikor néha olyan összevissza játszott, vagy csak úgy magától; csodálatosan hullámzó, izgatott érzésekkel – és a tanárai meglesték néha. Igen, ez abból a szonátából való, amiért egyszer megdorgálta az egyik; egy különös technikai önkényeskedésért – és nyomban, sietve, próbálgatva utánajátszotta ő is. Pedig nem volt helyesen, nem, így ez nem a szerző; egy hevesen fejlődő, néhol zabolátlan és mégis törékeny asszonyi lélek – ez ő volt akkor —, és úgy érzi, ma újra a régi.

Az asszony észrevette, hogy a mester előrehajlik a székében, és megérezte az alakja élénk, felfigyelő mozdulatát. Elpirult kissé, és most már bátrabban, öntudatosan játszotta önmagát. És halvány félgondolatok is szállongtak agyában ezalatt. – Valóban, hiszen ez ő! Hiszen ez mind megvolt a lelkében, és szunnyadozott régtől fogva, e sok, nyomorékká fékezett vágyakozás, korán elölt elevenségek, ki nem fejezett, mély gyökerű szomorúság. Azelőtt csak a zenében talált formára mindez. Szerencsés volt, a sorsa mindent adott neki; szerették, mulatni vitték, megtanították hálásan, szépen örülni, és okosan adták férjhez. És a benső, igazi lénye átformálódott; a felületen könnyű, játékos színekben csillogott; igen, így kellett mindennek történnie, hogy ő megtalálja önmagát. Igen, a fejlődés álmatag, hullámzó éveiben játszott néha ilyenformán.

Az ölébe hullatta a két kezét, csend volt egy percig.

– Sohasem játszotta Grieget? – kérdezte azután a művész komolyan.

– Egyszer valami ünnepélyen – Anitra táncát.

– A balladákat nem? Meg kell ismernie! Az egyénisége, a kifejezésmódja ahhoz való. De sokat, sokat kell gyakorolnia. A domború kottákat elküldöm.

Halkan beszélt, színes, eleven beszédhangja volt, mélyen, bensőségesen zendülő, mint a harangszó. És a rövid szavakból Éva elismerést érzett ki. Valószínűleg kedv nélkül jött ide. Egy elkényeztetett, beteg asszony makacs szeszélyének hitte csak az egészet; hadd erőlködjék, míg elfogy a türelme. És most, az asszony tudta, hogy már kivívott valamit. Hogy a mestere komolyan figyelemre méltatja őt.

Búcsúzásnál kezet csókolt a férfi nyugodt, szaloni könnyedséggel. Szemben álltak, a kezük egy percig egymáséban pihent.

– Szeretném ismerni arcról is – mondta gyorsan Éva, már csaknem megtalálva a régi, fesztelen modorát. – És akarnám, hogy maga is ismerjen engem.

Nem volt kacérság e szavakban, ők ketten jól tudták ezt, és megértették egymást.

– Parancsoljon! – mondta a mester könnyedén, és előbbre hajolt kissé. És az ujjaik hegye óvatosan, gondos figyelemmel és gyöngéden cirkált keresztül az egymás arcán. Hisz egyedül voltak a szobában.

És az asszony ujjaiban egy kissé erőszakos vonalú, borotvált fiatal férfiarc emléke maradt, gyors ívű homlok, mélyen ülő szemek és eleven ajkak.

És ma langyos, tavaszos februári reggelen a levegőre vitette székét Éva. Lentről az utcáról gondtalan sürgés moraja hatolt fel, és a nagy, olvadó víz illata érzett. Az asszony mélyen lélegzett, az erkély korlátjára hajtotta fejét; és hervadt, szürkekék iríszvirág szagát, majd egy virágzó almafa üde leheletét, egész illatszivárványt álmodott végig az első tavaszi reggelen.

A nagy, vég nélküli sötétségben, a zavartalan elmélyedés teljességében szívták fel a lelkükbe, és úgy élték át minden idegükkel a zene hallatlan szenzációit, a hangok életének örök misztériumát. Egymás mellett ültek, és az ujjaik hegye is csak nagy ritkán ért egymáshoz a billentyűk felett. Egyedül voltak. A külső világ vaskos és közömbös ingerei, mind a tolakodó színfoltok és idegen, összhangtalan kapcsolatok messze maradtak e két lélektől, melyeket immár gyöngéden burkolt a homály, és megőrizett egy külön világ csodálatos és kizárólagos idegrezgései számára.

Együtt ültek, és az órák néha a messze alkonyatba nyúltak. Nem vették észre.

Odaát az ebédlőben suttogva beszéltek néha; Bertalan fogadta valamelyik szülőt vagy a testvéreket.

– Játszik, miért zavarnók. Szegényke, sokkal nyugodtabb azóta. Már félni kezdtem – de ez jó gondolat volt. Elfoglalja.

– Ó, és olyan szép ez, amit játszanak! – suttogta a vendég.

– Nagyot haladt szegényke, kétségkívül. Hisz mindig tehetséges volt, és ez a mester kitűnő. Oly sokat foglalkozik vele. És Éva csaknem egész nap a zongoránál ül és tanul, egész szenvedéllyel. Talán túlzottan is. Az orvos azt mondja: nem kell zavarni.

– Sokba kerül?

– A kották bizony drágák, de az semmi. Egyéb öröme sincs szegénykének!

Megnyugodtak, mentek. És Bertalan is egy jól elintézett ügy elégültségével, csaknem fütyörészve haladt le a lépcsőn; le a villanyfényes, virágillatos áprilisi estébe, ahol új tavaszi kalapban, parfümösen és mosolygón sietnek el az asszonyok. Ment az ő egyszerű, érett és jogosult vágyai után. Hisz napközben erősen dolgozott Bertalan.

Azok ketten pedig ültek egymás mellett, és az ujjaik hegyével sem érintették egymást. Már jó ideje nem. Régebben a tenyerük hűs és gondtalan érintése a látást pótolta, és minden találkozáskor elsiklott a másik arcán és ruháin; oly természetes volt ez és oly egyszerű. Már ismerős volt a férfi ujjainak az asszonyi arcbőr selyemlágy szövete, a tiszta vonalakkal határolt síkok a homlokán és az állán; vékony szálú hajának laza érintése, a vállak gyöngéden aláhulló ívei. Már látták egymást ez érintések emlékén át is. És akkor egyszerre, ok nélkül abbahagyták, tartózkodók lettek, és az asszony néha rezzenve elvonta a kezét, ha a hangjegyfüzetért nyúlva a férfi csuklója pillanatig az övére nehezült.

Egymás mellett ültek, és a lelkük mély, benső megilletődéseit éterien lenge küldetésben közölte egymással a muzsika. Mint mikor a hajnali szél hordozza egymás felé a kétlaki virágok illatüzenetét. És ha fáradtan lehullt a kezük, alig érthető, gyors és homályos igéket váltottak. Milyen nehézkes a szó, ahol mélységeket kell áthidalnia! De itt csak az imént hangzott el a zene.

– Késő lehet! – rezzent föl az asszony.

– Igen. Az erkély felől esti levegő jön.

– Vajon sötét van most itt?

– Mindig sötét van!

– Vajon besüt ide a telihold?

Az asszony jobb keze végigsiklott a zongorán, és az a dallam egy foszlányát sóhajtotta el.

– A hold néha úgy bámul, fényeskedik, mint egy kerekre nyitott, nedves és szomorú szem. Mint egy mély gyűrűs szem, amikor udvara van a holdnak. És olyan nagy kékség az egész!

– Még látja a kéket? – kérdezte a férfi.

– Néha már összecserélem a lilával – tán a zölddel is —, de ebben a percben most tisztán látom. Az éjszaka színét.

A zongora megint sóhajtotta az adagio egy részletét.

– Mondja, miket lát még? – kérdezte halkabban a férfi, és közelebb hajolt. Éva hátradőlt, és összekulcsolta a kezét.

– Néha – mondta révedezve —, néha ezt az egész muzsikát elgondolom látásban. Erőlködöm rajta – akarom. Azelőtt mindig vágytam ezekre az északi vizekre, ahol tarajos, kék hullámok ütődnek a parthoz, és karcsú hajók szeldelik őket.

– A Fritjof hajója…

– Ismeri ezt? Az Ingeborg panaszolkodását is, ugye?

És a keskeny, remegő ujjak elsuhanó, összemosódó ütemekben foglalták össze egy ballada vezérmotívumait. Az epedés végtelensége búgott fel ebben, a fullasztó reménytelenség kínos felszakadása. Az asszony egy verssort mondott hozzá, zizzenő, velőkig vésődő egyhangúsággal feltörekvő szólamokat.

– Itt van az ősz. Zajlik a tenger ölében a vész. Ó, de azért ha mehetnék, lenn ha lehetnék!

– Milyen szép ez így – súgta a férfi. – Én is emlékszem rá. Az apám egyre verseket olvasott nekem gyerekkoromban, és némelyiknek ütemsora a fülembe kapaszkodott. Öreg katona volt az apám, de talán minden verset ismert, amit valaha írtak.

– Míg tanulnom kellett, nem gondoltam vele – mondta Éva, és röviden sóhajtott. – Most, hogy nem tehetek mást, maguktól eszembe jutnak; és csaknem könyv nélkül tudom. A Grieg zenéjéhez úgy hasonlítanak ezek. Emlékszik, mikor a kalózkirály magával akarja vinni a leányt a napsütötte délre, ahol borostyánlombok futják be a márvány templomromok lépcsőit és a karcsú oszlopokat. És mind a ketten tudják, hogy az egész csak álom. Olyan nagy szomorúság ez! Valamit keresni mindig – mindig —, ami talán sehol sincs!

– Nincs? – kérdezte a mester. Felemelte fejét, és egy percig döbbenve tűnődött el. Keze mély nyomással, kényszerítően süllyedt bele a zsöllyeszék könyöklőjébe, amint végigsimított bársonyán.

– Kell, kell! – súgta gyorsan, mintegy önmagának.

Most ő tette a fehér csontlapokra kezét. Játszott; önkéntelenül csattantak fel ujjai alatt a furioso viharos szólamai. Mindaz, ami esemény, gyors, szakadékos ütemű élet, kérlelhetetlenül zuhanó véres cselekmény. Észak népének mély, titokzatos lényében lakik. Vad viaskodás az örök kényszerűséggel, az áttörhetetlenséggel, az élet tragikus korlátaival. Aztán egyszerre torz hirtelenséggel szakadt meg a dallam, a mester hátrahanyatlott székén, és valami különös, fojtott – a végső izgalom feszültségében megcsukló hang tört fel az ajkán. Éva nem tudta, sóhajt-e, zokogás vagy csak egy rövid, állati indulatszó. Az asszony megdöbbent, tapogatózva hajolt hátra, és forró, puha tenyerével megtalálta a férfi görcsösen egymásba kapaszkodó kezeit.

– Ugye? – mondta kissé lihegve. – Ugye, maga még nálam is szerencsétlenebb? Sohasem látta, ugye, a színeket? De nekem rosszabb – higgye el. Én láttam!

Tiltakozó, ideges rezdülés érte az asszony kezét. Csaknem érdes volt a hang, elfojtott ellenszegülés, amint feléje támadt.

– Nem – hagyjon! Nem kellenek a színeik. Nem tudom, mi az, én nem is kívánom. Amit én meghallok a lelkemen át, azt úgysem érheti fel emberi fül. Nem akarok látó lenni – így több vagyok! Ki érezheti azt, amit én? Miért sajnálkoznak? Ember vagyok! Ember vagyok én is, és az életemet követelem.

A hangja rekedten tört elő, keze, mint kérlelhetetlen vaskapocs, görcsösen szorította össze az asszony hajlékony ujjait. Egy darabig halálos, megdöbbent némaságban lesték egymás elfojtott lélegzetét, és a lelkük mélyén apró, bátortalan, majd feltörekvő, tétova ujjongások születtek.

Aztán a férfi egy mozdulattal átfogta és magához hajlította a gyöngéd, leányos vállakat.

Odalentről, az utcáról a boltok vasredőinek csattanása hallatszott. Késő este volt.

A késő délutáni szieszta lehangoltságában, a kelletlen és fülledt csöndben sietve öntögette le a feketekávéját Bertalan, a férj. És az órára nézett.

– Legfőbb ideje – szólt és a feleségéhez fordult —, valóban a legfőbb, hogy a nyárra gondolj. Már mindenki elment!

– Minek az? – kérdezte az asszony tompán, de kissé rekedten, és a szája megremegett. Az ügyvéd gyorsan szítta havannáját.

– Tudniillik, kicsikém – attól függ minden, hogyan akarod. Nekem – tudod – valószínűleg Ostendébe kell mennem, mindössze hat hétre tán. A doktor kényszerít, sokat dolgoztam, tudod. Nem tudom, volna-e kedved…

– Én – mondta Éva bizonytalanul – sehol se látnék egyebet, mint itt.

– A levegő miatt, fiacskám!

– Itt a Dunáról mindig friss levegő jön!…

– Legalább valami nyaralót bérelhetnénk a János-hegyen, nem?

– Itt – makacskodott az asszony —, itt már el tudok igazodni a szobákban, a bútorok közt. És a zongorát – milyen nehéz lenne szállítani…

Elhallgatott – szorongva várt a feleletre. Ám Bertalan gyorsan, szinte megkönnyebbülve biztosította:

– Természetesen, ahogy akarod, kicsikém, ahogy akarod. Tehát egyedül maradnál itt? Tudod, édesanyádnak is mennie kell az apa köszvénye miatt. Nem unatkoznál egyedül? Ah, persze, a zongora. Örülök, hogy szórakoztat. De nem fáraszt nagyon? A cselédek akkor itt maradnak, nemde? Igen, tudom már; a mi kitűnő fiatal mesterünk el fog utazni korán ősszel, már tudom, hangverseny-körútra, ugye? Így hát jól teszed, kicsikém, ha kihasználod az időt. Valaki mondta nekem a napokban, hogy bámulatosan játszol, igaz?

Egy kicsit megnézte az asszonyát, és a pillanat zavart meglepetésében rajta feledte a szemét. Különösnek találta és valahogyan, csaknem idegenül szépnek. Talán az alakja is teltebb, vagy csak lágyabb vonalú most, és a haj laza hullámai mintha pótolni kezdenék a veszteséget. Az arca, az valóban megváltozott a betegség óta, és a kialudt szemek körül merevek, mozdulatlanok a vonalak. De az átfinomult, rajzos száj körül most néha ideges kis remegések vonaglanak át a közömbös kimerültség helyett, és az áttetsző bőr alatt a vér elevensége lüktet. Bertalan kivette szájából a szivart, tágra nyílt szemmel nézte egy darabig, és valami alig tudatos félsejtelemtől megkapva, még egyszer megnyugtatóan ismételte önmagának.

– Igen, igen? Hisz kora ősszel el fog utazni a mestered.

Mintha még gondolt volna valamit. Leverte a hamuját, aztán vállat vont és felállt.

Nem ért rá sokat gondolkozni. Nemsokára csomagolt, frissen, hozzáértő gonddal, buzgón és kedvteléssel. Már nem utazott egyedül…

És itt maradtak a nyár növekvő forróságában, az elnéptelenedett nagyváros bágyadt, rekkenő levegőjén, fülledt délutánokon és mélán enyhe, illatos estéken… a két magára hagyott, világtalan ember. És egyre kevesebbet játszottak a zongorán.

Csak ültek egymás mellett a zsibbadt csendben; érezték száraz, forró kezük bőrén az egymás érlüktetését, és a csodálatos, lázaktól agyonhajszolt, kimerült lényükre mindennap fojtóbban, homályosan és könyörtelenül szakadt le a tragédia. Nem, soha, egyetlen csókjukban nem volt mosolygás vagy pajzán, fiatal derű.

Ültek egymás mellett, szorongva, halkan váltottak szomorú, kicsi szókat, és a kínszenvedés túlcsigázott, beteg forróságában a gyötrő tehetetlenség szilaj erejével, vadul, önfeledten, nagyon szerették egymást. A közös átok súlyát érezték, mely elszakítja őket, és kitaszítja a világosság embereinek idegen közösségéből, és egymáshoz, egymáshoz hajtja a megfinomult idegélet fájó kényszerével, a kitaszított, magukra hagyott lelkek szomjas vonzódásával. Ezt érezték.

A férfi erőlködött néha. Felrázta magát a vak és kérlelhetetlen szomorúságából, melyet most, a nagy, emberi szerelem idején érzett először a lényére nehezülni. Fellélegzett. Vadul, fájós szorítással ölelte meg az asszonyt.

– Éva, Éva! Nem igaz, hogy mi vakok vagyunk! És nem igaz, hogy csak azért érezzük egymás lelkét! Ha ezer színt látnánk is, ugye, akkor is találkoznunk kellett volna?

– Nem tudom – mondta az asszony reszketve, és a karja lehullt. – Nem tudom, minket minden érzésünk megcsalhat. Minden sötét.

– Éva – kiáltott, és megrázta a karját. – Ébredj fel, akarom, érezd egyszer, hogy ki vagyok én. És ki vagy te? Nem vagyunk-e mi ketten igazi, egész emberek? Én néha megszázszorozva is érzem önmagamat. Mi közünk a fényhez? Amiért idegen és közömbös emberek beszélnek felőle nekünk? Kicsodák neked azok? Mi önmagunkért vagyunk és ketten vagyunk.

– Ez a világ az ő világuk – felelte az asszony tompán —, és mi egy lépést sem tehetünk benne.

A mester a keze után nyúlt, s az önámító bizalom e percében keményen, remegéstelenül tartotta fogva, mint egy magabízó, fölényes, erős férfi az asszonya kezét.

– Érts meg egyszer, Éva! Lásd, nem szabad, nem szabadna megalázkodni azért. És lemondanunk. Az élet a mienk is, éppúgy, mint azoké. Én így születtem, és otthon neveltek, az apám katona volt, és nem tanított meghunyászkodásra. Én tudok olyat, amire más ember nem képes; az elragadtatás tapsait sokszor hallottam már, de érzem, hogy a zene igazi mámorát csak én ismerhetem, nem ők. Csak én meg te! Egyedül vagyunk! Mi volna, ha kézen fognálak, és elvinnélek innét, e dohos szobából, ringó hajókon és kattogó vonatokon. Muzsikálnánk. Illatos virágesőt szórnának reánk, és hallanók a tapsokat. Éva, ha hallanád egyszer a tapsokat!

Elhallgatott. Az asszony szava komoran, gyászos józansággal kongott a csendbe.

– Ha most arra kérnélek, vigyél ki a levegőre, az erkélyre egy kicsit, megzavarodnál, ugye? Mert nem tudod, bealkonyult-e már vagy napvilág van-e az utcákon; nem tudod, hány ember nézhet durva kacagással miránk, amikor átölelsz. Nem tudod, hányan láthatnak most, ebben a percben is.

Ideges, eszelős rémülettel bontakozott ki a karjaiból. A férfi még csillapítani próbálta:

– Éva, add a kezed, mindenem vagy. A szerelmünktől félsz, tudom, itt ebben az idegen házban. Bűnnek érzed talán, Éva! Azért jöjj velem; jönnöd kell! Hisz én sem így akarom! Nem ezt akarom csupán. Az életedet, a sorsodat, mindent ide kell adnod nekem. Velem jössz! Sajnálsz itt hagyni valamit?

Megdöbbent. Az asszony kacagását hallotta röviden, gyötrelmes, hisztériás lihegéssel.

– Igen, igen! Menni, menekülni innét. A lépcsőn, ugyebár a lépcsőn le tudsz menni magad? És odalenn a kapuban az öreg szolgád vár reád, kocsiba ül veled, és a lakásodra hajtat. Nem félsz, hogy egyszer rászed, és másfele visz, valami idegen, gonosz és félelmetes helyre? Egyszer álmomban jártam valami borzasztó, idegen szobában, egyedül voltam, és kerestem önmagamat. Mondd, mondd, nem félsz néha?

Oly különös volt a hangja, zizegő és szakadozott, mint a lázbetegé. A remegése a férfira is átragadt; alig bírt szabadulni tőle:

– Éva – az istenért —, nyugodj meg!

Feléje nyúlt megint, ám abban a pillanatban a karjai közt érezte az asszonyt. Heves, meg-megcsukló, de azért könnyítő nagy zokogással vetette oda magát, a keble zihált, és szegény, kialudt szeméből patakzott a könny. A férfi ölében érezte az illatos és gyöngéd alakot, mint egy finom, törékeny virágot, az eleven, remegő szájat érezte, és a zilált, selymes hajpihék az arcához értek. És ő az életet érezte az ölelés erejében, a saját lénye teljességét, a megsokszorozott, igazi, diadalmas életet.

– Jer – súgta a sötétbe rekedten, fenyegetőn. – Nyomorékok vagyunk és kivetett koldusok. De ketten vagyunk. Az enyém vagy!… És a gondolattalanság ilyen perceit keresték, hajszolták ezentúl. Mintha dacos erőszakkal menekülnének a saját józanságuktól, mintha be akarnák fogni szemüket a mélység fölött, hogy ne lássák a szakadékait. Vak túlzással, amely idegen volt a lényüktől, kényszerítették bele magukat a mámor önfeledtségeibe, a fáradtságig, a halálos, rettenetes lehangoltságig.

Így tartott ez heteken át.

És eljött a legutolsó nap, az elhatározás napja és a cselekvésé, a fordulat estéje, amely korcs életüket a jövő felé, a szabadság illatos levegője, a boldogság kuszált, zavaros álomképei felé terelte volna. Éva egyedül volt, és beteg volt ezen a napon.

Nem érzett fájdalmat egy tagjában sem, de valami rettenetesen nehéz, tompa kábultságot az egész testén. Csak az agya élt, vergődött, zakatolt egyre, és borzalmasan konok, mániákus körforgással, mint a taposó malom kerekén, folyton visszatérő, ütemes rendben sorakoztak a kicsi, egyhangú kényszergondolatok. Együgyűek, jelentéktelenek, mindig ugyanazok.

Csodálatos volt ez. A tudata mintha kettéoszolt volna, és az egyik fél rémülten figyelte önmagát. Érezte, igen, az idegek túlfeszítettsége okozza mindezt. A megtámadott, túl finom asszonyi idegek; a közelmúlt betegségeitől elgyöngült szervezet megerőltetései; a lázak okozzák, a zokogás, a tépelődés, a csókok izgalma. Menekülni próbált ez állapotból, és reszketve ment a szekrények felé, ahol a csillapító cseppeket tartotta. Ujjával megpróbálta az üveget – üres volt.

Üres volt. És neuraszténiás félöntudata valami kimondhatatlan borzalommal telt meg emiatt. Mintha valami titokzatos és rettenetes hatalom ujjmutatása lett volna. Ah, semmiség! – akarta mondani önmagának az utolsó ép gondolat erőfeszítésével. – Semmiség, csöngetnem kell a cselédnek, és elküldeni az orvosságért! De már nem sikerült megrögzítenie ezt a gondolatsort. A cseléd? Nem, nem, az rettenetes volna! Hisz itt sötétség van – ó —, ki tudja, mi van itt körülötte, talán fenyegető, vicsorgó rémek, talán senki. És ez a legszörnyűbb! De ha bejönne a cseléd vagy másvalaki, az a háta mögé kerülve megölné őt. Kővé meredten állt a szoba közepén, és a halántékán sűrű cseppekben gyöngyözött a veríték.

És valahonnét – fenyegető messzeségből – vagy a bensejéből – lassan törtettek elő az iszonyat, az önkívület üldöző képei. Ki vagyok én? – kérdezte magától. Sötét és félelmes helyen állt egyedül, nedves falakon tapogatott át vakon, és keze bútorokra akadt, amelyek valami rettenetes, gonosz célzattal tolakodtak eléje. Valahonnét emlékezett rájuk, és azért félt tőlük. És eszeveszett lihegéssel keresett valamit, ami önmagához, a való élet formáihoz vezetné vissza. Fulladozott, erőlködött, látni akart. És akkor, egyszerre felszakadt a sötétség. Látott. Egy idegen szobában találta magát, ahol megfordult már valamikor. Régi, gonosz és különös volt ez a szoba, fekete, fiókos szekrény tetején, mint valami koporsón, két gyertya égett; és gyűlölködő, zárkózott, félelmes volt itt minden. A csúnya, vén zsöllyék, mint guggoló boszorkányok ültek körben, és előttük szélesen terpeszkedett a rideg, kékcsíkos kerevet. És mindjárt, valamennyien rárontanak, és megfojtják őt.

Menekülni!

A vak rémület ösztönével rohant az ablak felé; és kihajolt rajta. Hűs, esős augusztus végi este levegője érte az arcát, a homlokát, és egy kicsiny percre az öntudat enyhe világossága derengett át szegény; beteg agyán. Egy percre nem látta a rettenetes képeket, semmit sem látott, és valami – egy kicsikét – eszébe jutott. Igen, igen! Ez itt a ház, a Duna-parton, ez a harmadik emelet. És odalenn az utcán valaki őrá vár. A mély csendben tompa, öreges lépések toppantak a kövezeten, s a fordulónál halkan fütyörészett valaki. – Igen, igen! – az öreg szolga; az ő szolgája, akit szeret. A vasúthoz fogja vezetni, az impresszárió már tudja. Csak semmi feltűnés! Ringó hajókon mennek majd és robogó vonatokon, zúgó tapsot hall viharzani, és virágok hullnak rá. És csókok hullnak – ó, égő, hajszoló, fárasztó csókok. Mindegy – menni kell. Ott lenn a szolga vár, és kocsiba ülteti őt, minden el van rendezve! De hátha elviszi valami ismeretlen, borzasztó helyre? Elviszi…

Megint megszállta a rémület, és valami iszonyú, vak kényszer. Hogy mennie kell, kell mégis! A végzet, igen! Várják. Ám a lépcsőkön egyedül kell lejutnia.

Megfordult, kirohant, a téboly erejével szakította fel a lakás külső ajtaját. Odakinn a lépcsőházban megállt, a korláthoz dőlt és mélyen, derékon alul kihajolt. Igen, csak le, le, minél hamarabb! Sikoltott, élesen és röviden, mint a játszó gyerek, és térde egy mozdulatával átvetette magát a rácson. A két kezét, mint a látók, védőn a szeméhez emelte, mikor zuhant.

Az első emeletről valami nyaraló mágnásasszony cselédei rohantak ki először a vérbe borult tetemhez. Aztán megmozdult az egész nagy bérház.

Ott kinn a kapu előtt még hallatszott a csendes, öreges léptek várakozó topogása és a figyelmeztető, halk füttyszó…

1907

Tavaszi alkony álma

A legutolsó futamok alatt már nem kormányozta ujjait a billentyűkön, és ahogy húrjaik közt még egyszer átsiklott, végigvergődött és elfulladt a nagy melódia; ahogy megrázta, mint a forróláz a remek zeneszerszám ébenfa testét – ó, ez már nem a virtuozitás volt. Valami más, valami ritka – érzékelése egy eleven és viharzó álomnak, mely száz évnél is régebben öltözött hangokká ama komor és félelmes költőagyban, hogy bomlás felé igézze életre hívóját. A halhatatlan szerző ihlete lebegett itt a fülledt és profán terem freskói alatt, azzal az isteni félkuszáltsággal, melynél összeomlanak a lét forrásai; és utána jő a semmi. Az utolsó szonáta volt ez; és a játékos ujjakban csak lenézett ürüggyé vált minden tudás és mesteriség. De kisírt alóluk az elemi erejű gondolat vergődése a formák kényszerzubbonya alatt.

Aki játszott, egy leány volt – fiatal leány. Az arca keskeny, csaknem fakó színű, mint az asszír edények agyagreliefjei, de formában is éppolyan nemes; a szeme apátcsillogású és mély a pillák sötéten gyűrűs foltjai alatt; válláig ér a haja, és fekete selyemszalag fogja össze lazán a nyakszirtje körül – ejh, mit jelent mindez! Játszott – és az alakja minden rezdülése egy volt ama hatalmas és rettenetes zenével, minden idegszála a zengő húrok életét látszott élni. És csak ma volt a növendéksorból kikerülő.

A két halványsárga, kuszáltan erezett leánykéz halálos zsibbadtan hullt le a fehér csontlapokról; és a vizsgázóteremben csend volt egy percig. A levegőben megcsatázott gyorsan az ámulat töprengése, a meglepődés zavart öröme, a felsziszegő irigység – aztán valaki halkan összeverte a tenyerét, valahol a tizedik sorban. Vidéki zeneiskola igazgatója volt, új nőtanárt jött szerződtetni az akadémiai vizsgájáról. Utána dübörögve harsant fel a tetszészaj a padok sarán, elzúgott meg újra támadt – halk, fojtott szavak röpködtek magasztalóan —, elöl, a tanárok soraiban valamelyik egy kicsit sápadtan hajtotta meg a fejét; egy külföldinek látszó, nagyon előkelően öltözött idegen, akit senki se ismert itt, gyorsan kikapcsolta a zsebkönyvét, és jegyezni kezdett; – a siker – itt még senki se emlékezett ilyen sikerre.

A leány fel akart emelkedni, hogy megköszönje – de ólomnehéznek érezte a két vállát, a fejét —, zúgást hallott, a nyaka mereven hátraszegült, és nem volt semmi gondolata. Egy növendéktársa gyorsan a zongorához lépett, és megérintette a vállát, de abban a percben két karjába kellett fognia az aláhanyatló fejét, és reszkető ajakszélekkel szólt hátra

– Vizet, kérem – és a szolgákat —, hiszen elájult!

Tíz perc alatt le volt küzdve a kicsiny baleset zavara, a pódiumon új kandidátus ült, és titkos szorongások gyerekes izgalmától vibrált megint a levegő. A kicsi irodaszobában pedig töprengve igyekezett felismerni a tapéták cifráit, a percek összefüggését a leány. Belefáradt, összezavarodott, zagyva ütemek lüktettek a feje körül, nyúlánk testén ideges lökések rándultak át a lábujja hegyéig, a pillái egyre csak ólmosan legördültek. Az intézet orvosát künn az ajtó előtt várta meg a külföldi műbarát, nyitott zsebkönyvével.

– Nos, doktor – mi van? – Pardon – a nevem…! Csak lámpaláz volt, ugye, a hőség vagy apró, fiatalleányos dolgok? Csak nem komoly a baj?

– Ahogy vesszük! Rokona a kisasszonynak, ugye?

– Ma láttam először a vizsgán, de érdekel – az ő jövője miatt; a tehetsége…

– Kár! Szeretném, ha közelije volna! Úgy hallottam, egészen árva, és nemigen vannak rokonai; ilyesmit pedig nehéz a betegnek magának megmondani. Ha ez a leány egy éven – egyelőre egy éven belül foglalkozni fog a zenével, tébolydába kerül. Már régebben figyelmeztettem. A baja – fáradt idegek, túlcsigázottság; mondjuk, hisztéria – mert ez a legkevésbé definiálható —, de a vége egy. Menjen férjhez, falura – valami ispánhoz, vagy szanatóriumba menjen. Magamat ajánlom!

Az idegen feltolta a pápaszemét, fejét csóválta, és kihúzta a kis könyvéből az imént beírtakat. Aztán visszament ő is a terembe.

A Balogh Marianne életében így múlt el a nap, amely terhelve volt egy vajúdó, nagyálmú ifjú múlt reményeivel, az uzsorás jövendő minden tartozásával – amely jövőt, egzisztenciát, sikert és haj, művészetet – dicsőséget volt adni köteles.

Egy rokona volt azért mégis. Öreg ember, furcsa ember, magányosan élő, tarka és idegen állatfoglyok között, az állatok kertjében, mert hivatalos őre és intézője is volt e helynek. Üresen kongó szép villa egy zugában lakott, öreg asszonycseléd gondoskodott róla, és ő könyvet írt, tudósat, sok köteteset a ketrecek lakóiról. Megértette és szerette őket, lehet, hogy a nyelvükön is tudott, órákig is elálldogált egy-egy zárka előtt, és a bontakozó lélek villanását leste e fényes és szomorú szemek tekintetében. Marianne az unokahúga volt, és az agg ember csendes szeretettel emlékezett meg róla minden üresen maradt órájában; sőt néhanapján segítve és gondoskodva nyúlt bele az életébe is. Szanatóriumba nem volt módjában menni, ide, hozzá jött most a leány, és itt szűkszavú jósággal fogadták.

– Beteg vagy – mondta neki a tudós —, a magad ifjúságának a betege, amit csenevésszé érleltek. A muzsika tette – hagyján – apádnál egyebek voltak —, de te még fiatal vagy. Akarj egészséges lenni, és meglátod, sikerül. Nem szereted az állatokat? Élj tetszésed szerint nálunk. Háni, a famulusom, jó asszony, és engem nem fogsz megzavarni semmiben.

Ennél hosszabb beszédet sohasem is rögtönzött neki az öreg tudós. A leány mosolygott, bólintott fáradtan, és a terasz korlátjára hajolva körülnézett e helyen. Szép hely volt. A kései tavasz mámoros alkonyata szállt le a kertre, és körül már tömött lombok sötétjében tűntek el a széles, porondos, fehér utak. Nagy messziről, mint bágyadtan vibráló sok ezer fénypontot, sejteni lehetett a várost, a lét sűrű, titokzatos, éjszakai özönlését odakünn, de az óriás falak övén belül már minden pihent, meg nem zavarva a messziről zümmögő álomhangok neszétől. A leány félkarjával átölelte az egyik oszlop derekát, hozzásimult, és behunyta a szemét.

– Álmos vagy, és jó jel – mondta az öreg úr —, eredj, feküdj le, fiam!

– Meg kell számolni a szobasarkokat; ügyel-e, hogy mit álmodik! – biztatta a vén cseléd, és gyertyát gyújtott a vendégnek szánt szobában.

És így; – levetkőzött és felöltözött, meg járt-kelt a furcsa házban napokon át. Néha csaknem egészen nyugodt volt – könyvet vett a kezébe, és egy sarokba ült vele, de nem olvasott. Hinni tudta ilyenkor, hogy csak fáradt. Az utolsó hetek végletekig feszített idegmunkája, a tikkadt, lobogó dallamok holtra hajszolták; de itt most csend van, ide nem hallatszik semmi az élet vad melódiáiból – csend, könnyű porcelánfehér, mint az áttetsző, halvány muszlinfüggönyök szövete —, és amíg nézte a bő, puha redőiket, mintha közömbös, fehér egykedvűségbe merült volna az önmagán való szorongása. Aztán egyszerre más lett minden. Bíboros vérhullám szaladt föl a homlokáig, fölvetette a fejét, mert jól ismert dallamok viharzottak el a lelkén, zagyván, szakadozottan, és az ujjai görcsös, öntudatlan remegéssel keresték a kifejezést. Szörnyűség – az egész házban egyetlen zengő húr nincs sehol —, úgy érezte, hogy így, éppen így kell megőrülnie. Felugrott, átfutott néhány üres szobát, és egy morfiumfecskendőre gondolt égető vággyal. Ha az volna itt legalább – ilyenkor —, hogy aludni lehetne, aludni. És egy-egy ijesztően józan percben megrohanta a hétköznapok gondja is, egy félbemaradt élet borzasztó súlyát érezte, függő helyzetét, a jövő, a kenyértervek, mindenek elvesztését. Szinte jólesett, amikor vérig hajszolt aggyal, halálos fáradtan nem tudott tovább gondolkodni.

Egyik éjszakán mégis elaludt. Nem mély, de lágy és tartós, üdítő szendergés borult rá, habár közben érezni vélte a szobát, ahol ágya volt, és féléber öntudattal áttetsző álomképekre, álomhangokra figyelt. Látta, amint fokonként világosodik a függönyös ablak négyszöge a korai szürkülettel, és halkan, bájos, játékos étude-ök hangjai éledtek körülötte; amaz egyhangúságaikban oly édes ujjgyakorlatokat hallotta, amiket kicsi leány korában játszott apró kacsóival, vagy még régebben, messze a gyermekkor előtt. Pár együgyű trilla változata volt, rezignáltan édes és szomorú – hallotta, amint az iskola gyakorlótermeiből mélán és elmosódva a folyosókra hallatszanak; látta magát mint növendékleányt, és a fejlődés korának szent pillanatai támadtak fel újra a puha és világos álomködön át.

Reggel volt, világosan érezte, hogy ébren van, és körülte az álom folytatása zengett; vagy nem az – messzebbről, kívülről. Tisztán hallotta, zene, zene volt. Sohasem ismert, idegen dallam, az elmélet szabályaival nem is mérhető, de csodásan mélyenjáró, kísértetbe ejtő és fájdalmas. Csak három-négy akkord mindössze, jajongó, éles, nyugtalan dobütések – taam, taam, szól közbe érces, szomorú zengése egy gongnak – e naivan ősi hangszerelés – mindössze ennyi —, ám egy idegen és rejtelmes világ minden démoni és szomorú varázsa benne. Az idegekbe vág, üldöz, meghajszol, mint a kérlelhetetlen végzet, és a csontok velőibe nyilall – a kínszenvedés szépsége ez a muzsika. A leány tölcsért csinált a kezéből, és hallgatódzott – még nem tudta, honnét jön, de úgy érezte, hogy sohasem hallott ennél csodásabbat, titokszerűbbet és szédítőbbet.

Felugrott, tíz perc alatt rendben volt.

– Valami arab emberek mutogatják magukat a kertben – magyarázta a vénasszony – Szemfényvesztők, bolondítják a népet pénzért, és mindig dobszóval kezdik a komédiajátszást.

– Meg lehet őket nézni? Oda lehet menni?

– Hogyne! A kisasszonynak ingyen bármikor. A kisasszony a kertbe tartozik.

Ment azonnal a hang iránt, néhol a harmatos fűbe gázolva, hisz nem ismerte jól az ösvényeket. A ketrecekben, amik előtt elhaladt, éhes fenevadak nyalogatták a rácsok fémrúdjait; és dühöngő, vad üvöltés, szomorú bégetés hangzott felé innen-onnan. Feljebb, a madárházban, etettek már, és zagyva kiáltozások, repeső szárnyak zaja betöltötte a friss, reggeli levegőt. Elsietett mellettük futó, zavart benyomásokkal. Elhagyta a nagy halastavat, gyöpös tisztásra jutott, és meglátta a szőnyeges emelvényt hosszú padok és székek sorai között.

Mögötte sátorok állottak, alacsonyak és szegényesek, csak az egyik volt szépséges keleti szőnyegből való és nagyobb a többinél. Körül zagyva, tarka színű, idegen ruhájú férfinép; négerek és mulattok, arabok és sárga bőrűek sürögtek a reggeli fényben – azután összeverődtek, csend lett egy percre —, és a dobogón egymás mellett állott tizenkét szálas, fehér köntösű keleti ember. Nem volt rajtuk semmi rendkívüli; vegyes fajú, gyülevész népség lehettek, piszkosak, tagbaszakadtak és durvák – de nagy, sötét állatszemükből valami félig egzaltált bágyadtság csillogott elő, amint magasra tartott fejjel, mereven megállottak, és a zene ütemére lassan, nehézkesen megmozdultak. A padokban körül cselédek, gyerekek, néhány fiatal orvosnövendék és a kert lézengő alkalmazottai ültek; a leány az első padok egyikében foglalt helyet.

Először meglendült lassan a tizenkét nagy sötét fürtű fej. Mint a kalászok bólintása a szélben, bágyadt, szomorú integetésnek látszott csak az egész; lassan hanyatlott hátra valamennyi fő, s a széles, inas nyakszirteken megfordulva újra előre esett. Groteszk és szomorú volt az egész. Ám egyszerre gyorsulni kezdett a dobpergés üteme, vészes jajongásba fulladt, sürgetett, hajszolt, kényszerített. A dervisek arca lassan átalakult ezalatt. Amint az ütemek kényszerét követték, az ajkak szétnyíltak, némelyiké csodálatosan torz és magasztosult mosolyra; szemük lezárult, az orrnyílások kitágultak – és félhalk, hörgő lihegés, rövid, állati elbődülések hallatszottak fel néha. A fej mozgása most már szédítő volt, gyors, mint a pörgettyűé, és a gyapjas vagy fürtös sötét haj csapzottan hullott a férfiak arcába. Aztán megmozdultak a tagok is, a sok izmos kar szinte kiferdült, és nagy rángásokkal dobálódzott, mint valami idegen és érzéketlen tárgy. A zene egyre élesebb lett, sikoltott, vijjogott – üvegfúvók hangja sípolt belé; – a vonaglások görcse a lábakhoz ért, súlyos, szilajara dübörgő talpak alatt zengett a padló, végül valamennyi férfi lábujjhegyre állt, az őrületes, repeső finálé hangjára orsóként körülforgott rajta, és egyetlen pillanatban szinte holtmerevvé válva, megállt.

A leány nagyot lélegzett, és felvetette a fejét. Szemben vele, a bíborszínű sátor függönye előtt állt egy arab, és mereven, szöges, mélyenjáró tekintettel nézett az emelvény felé. Nem hasonlított a többire; tiszta fajra valló, szabályos sémi arca volt, de keskeny, összehúzott ajkszélei és nyúlánk, majdnem sovány alakja. A köntöse hímzett, puha sárga selyem, fején hagyományos fehér takaró. A leány az iskoláskönyveiben, mint kicsi gyerek, ilyennek látta rajzolva az igazi arabot – ám az alakja és tartása teátrális voltában volt valami nagyon finom, szinte gyöngéd és tragikusan komoly vonás.

A zene hallgatott. A bokrokon délelőtti szellők borzongtak át; és hallani lehetett a csendben a kajdácsok szavát és a távoli majomház lakóit, amint kiáltanak. Marianne a sárga ruhás főpap tekintetét követte erős, kényszerítő akarással, mereven, viaskodón rászegülő nézéssel, de hasztalanul. Az valami titkos, láthatatlan fonalszálra ügyelt csak, mely a lihegő, hörgő csapathoz kapcsolta. Mintha félnie kellene, hogy minden összeomlik, megzavarodik, ha a szeme tévetegen rezdülne meg, vagy csak elernyedne a két csontos marok görcsös szorítása, amit ott tartott a Korán sötét színű fedelén.

Az emelvényen megkezdődtek a mutatványok. A halálos csendben mozdulatlanul álló emberek között két négergyerek járt-kelt. Tüzes vasdarabokat hozott az egyik, és körülhordozta, közelébe tartotta a közönségnek, hogy érezzék sütésüket – aztán kiosztotta a dervisek között. Testükhöz érintették, nyaldosták, furcsa és csaknem undorító kifejezésével a magasztosultságnak – felfelé fordították a szemük fehérét, és torz mosollyal hörögtek, amíg a sötét színű bőr sercegett és vörös égési sebekkel színesedett. A másik fiú késeket, kardokat hordott körül, és előbb megmutatta, hogy élesek. A férfiak átdöfködték karjukat, és beleszúrtak arcukba, hogy a másik pofacsont alatt ütközött ki a tőr hegye. Végre rövid szíjas korbácsokkal csattogó, kemény ütéseket mértek magukra, és a szíjak nyoma piros vonalban íródott az őrjöngők testére. A leány nagyon is közelről látta őket, eljutott hozzá a színes bőrű fajok jellemző illata, és ebben a percben nem érzett egyebet tiltakozó undornál és részvétteli felháborodásnál.

Ám akkor mozdulatlan arccal lassan előrelépett a sárga ruhás arab. A két fekete ifjú földig hajol előtte, megoldják saruját, és megmossák lábait. Most ékes bronzserpenyőben parázsszenet hoz egyik, a szín közepére teszi, s a tizenkét dervis delíriumos eksztázisban, egész testtel borul le a tűz körül. A főnök rajtuk lépked át. Aztán a két fiú vállára teszi a kezét, arcát magasra emeli és meztelen talpával fölhág az izzó parázsra. Fojtott, zümmögő, aggodalmas melódia szűrődik át e percben a sátorok belsejéből, tele szorongással és tele rejtéllyel. A főpap arca mozdulatlan marad, szája hangtalanul összeszorul, és a szeme lecsukódik; áttetsző kezét lassan kiterjesztve az ég felé emeli, és így marad néhány pillanatig.

Ejh – hisz őrültség vagy primitív komédia az egész! Frivol látványossággá travesztálása ez egy vallás misztériumainak vagy tudatlan, gyerekes játék közismert idegállapotokkal. A leány vállat vont, bosszankodni akart fölényes józansággal, ám a tekintete most már akaratlanul kapcsolódott az idegen viaszmerev arcára. Végre nem erőlködött többé. Átengedte testét-lelkét, a kötetlen fantázia omló gátjait, valami új forrongásnak, ami megindult és gomolygott benne irány és központ nélkül, és nem tudni, a megtévesztett érzékek játéka volt-e vagy a lélek ismeretlen mélységeiből eredt. A saját vérlüktetésének ritmusától vibráló eleven tekintettel, tágra nyílt, fátyolos szemmel nézett rá, és ebben a percben egy rögeszméhez hasonlóan kifejezett és erős kívánsága támadt; hogy odarohanjon, átölelje a selyemszövetbe öltözött embert, mint egy sima, karcsú és szilárd oszlopot, hogy az ajkát hozzászorítsa az ő szájához és megégesse, mint a lábait a piros szemű szén – de éppen most, ugyanakkor —, csupán e rejtélyes, izzó pillanatok alatt.

Vége volt. A zene elhallgatott egy percre, aztán valami oldó, ébresztő és felszabadító dallamba ment át, mely természetes, földi és csaknem profán volt, mint az óra ütése. A dervisek felálltak, a pap egyenként odalépett hozzájuk, és összefogta a sebhelyeket három ujjával, míg halkan néhány szúrát mormogott. A vér szivárgása elállt, a sebeknek csak forradásai látszottak azontúl – ám a felocsúdó emberek bamba egykedvűséggel néztek egymásra, arcuk fakó volt, és a lépteik végtelenül bágyadtak.

Mikor a leány felállt a helyéről, észrevette a saját tagjai könnyű zsibbadtságát. Az elszéledő közönség csoportjai után indult, aztán egyszerre visszafordult, az emelvényt megkerülve a szőnyeges sátor bejárata felé ment, és pár lépésnyire tőle megállt. A főnök még nem távozott el. Kissé meghajolva állt a küszöb előtti szőnyegen, két karja lehullt, mélyen gyűrűzött felleges szeme bágyadtan révedt a semmibe; – ám ebben a percben vakmerően ellenébe szegülve felfogta, mint az eltévedt labdát, és visszaverte a maga égő, követelő, beteg erejű tekintetével a leány. Elérte, amit kívánt. A pillantásuk valóban összetűzött, egymásba rebbent, mint két feszülő, sarki delejáram, és a férfi fel sem rezzenve még, oldalt fordította a fejét. Ámulat, zavar és nyugtalanság rezgett át az arcán – egy darabig tűnődve a földre nézett, aztán megint arra a különös, meztelen arcú rövid hajú némberre, aki a közelébe merészkedett. Ah – ez nem volt káprázat. Marianne látta, amint a mozdulatlan arc halványabbra válik, a remegését megláthatta, érezte az áramot, amely végigpezsdült az idegen, csodálatos férfi valóján, érezte az éteri egyesülés gyönyörű teljességét, és lelkében az asszony részeg démona felujjongott.

– A kisasszony még csak egyszer látta? – kérdezte Háni, gazdasszony.

– Itt vannak már egy hete – de tegnap tisztábban hallatszott el a muzsikájuk szava idáig. Esőt jelent. – Ó, ezek ott mindennap kétszer csinálnak mindenféle ördöngösségeket, és ha elvégezték, henyélnek, veszekednek, szabad tűzön főznek maguknak a sátor előtt. A minap elkérték a konyháról az elefánt maradék rizskásáját, úgy, vízbe főve. De a legfőbb emberüket, aki selyemruhában jár, kiszolgálják, és azt mondják felőle: szent.

– Aha – az algíri dervisek – jutott eszébe az igazgatónak. – Még nem láttam a dolgukat, egy katonaorvos magyarázgatta itt a minap. A templomuk építési költségét táncolják össze Európában. Ide Berlin, Párizs után jöttek, de nem sokra mennek szegények. Az újságokkal rossz lábon állok, és miattam most őket sem reklámozzák – de hát, megmondtam.

Háni uzsonnához készített a teraszon, és Marianne a lesüllyedő nap felé fordult heverőszékével. Visszaemlékezett a dervisek táncára – nem, nem volt ott azóta; a nehéz illatú, verítékes testekre, vastag inú, bestiális arcokra, korbácsütések vörös sávjaira, és látta a kidülledt szemek borzasztó és szánalmas tekintetét. És gondolkodott felőlük. – A csoda ez – mondotta önmagának, és megértette Galilea népének egykedvű közönyét a kinyilatkoztatás e módjával szemben. És megértette, mint lesz a bamba és tehetetlen anyag vakon eszközévé valami légies és rejtett hatalomnak, mely oly megfoghatatlan erejű, mint a kiterjedés nélküli sugár, mint a pillantások mélye vagy a zene hullámkövei, a valódi csodák. – Így gondolkodott, mert okos és világosfejű volt e percben a leány, képzett és finom nyugati agya sorakoztatott és boncolt – ó, mindig félnie kellett önmagától, a benne szunnyadó csodás zűrzavarok dacos lázadásától —, valahányszor ilyen tiszta és éles logikával törpítette valósággá misztériózus álmait. – Valóban – tegnap reggel a szemébe nézett egy egzotikus varázslónak, és e pillantás bűnében annyi gyilkos feszültség feloldódott – oly nyugodtan gyönyörködött a nyugtalanságban, melyet, jól tudta, ez ismeretlen és izgató lélekben ő idézett elő. De meddig tart ez?

– Sápadt vagy megint, és egyre gondolkodol. Talán még sincs ez jól így – a pianínódat – talán elhozathatnád!

– Nem, bácsi – mondta a leány —, már alig gondolok rá. – És igazat szólott.

A terasz körül fiatal égerfák bólintották meg a lombjukat, és összerázkódtak a sötét hedera-levelek. A kert néhány látogatója gyorsult léptekkel igyekezett a széles úton, mely a majomház előtt vezetett el – és egy perc múlva idáig ért néhány kósza, jajgató hangfoszlány. A dervisek tánczenéje volt. Most játszott vele a szél, megtörte, ellágyította, összekeverte – csaknem földöntúli volt néha, és talán csak a leány egyedül hallotta meg. – Eszébe jutott egy fiatal tanárja, a Chopin-játékos, aki szerette őt. Szerelem! Milyen gyermekien áttetszőek és lengén szomorúak voltak azok a régi melódiák, a Chopin gyöngéd mélysége ez álombontó, démoni zsolozsmák jajongásához, melyekből hanyatló fajták fáradtsága, elvirult, ősi kultúrák csillogó salakja, hervadt mákvirágok utolsó, leggyilkosabb lehelete szállott feléje Nyugat szűzének, aki – hajh, mennyivel gyorsabban, az utódok mily rövid során, milyen lejtős rohamossággal jutott el odáig, hogy mindezek megértője és ismerője lehessen.

Felállott, összefogta omlós, fehér pongyolája bő redőit, kendőt dobott a vállára, sietve köszönt, és megindult a kert mélyére vezető úton.

– Olyan furcsa nekem néha a kisasszony, olyan félős! – mondta a vén cseléd, amíg utánanézett.

– Nem kell háborgatni – talán a feje fáj. Ha sétál egyet, elmúlik.

– Csak valami kárt ne tegyen magában egyszer – mint az apja.

Nem a mutatványok térsége felé haladt – nem akarta, nem ott akarta látni az idegent. Valami eszelős makacssággal érezte, várta, hogy egyszer el fog jönni hozzá egyik mámoros tavaszi alkonyaton egészen egyedül. Erre a gondolatra összeszorította a fogait, és úgy szívta be mélyen a fiatal hárslombok nyers illatát. Érezni vélte a remegést, amely a férfi valóját megrázta, amikor orvul és idegen, babonás asszonyi hatalmával a szemébe nézett – látta őt fátyolos, zavart szemekkel megtántorodni és reszketve visszahúzódni az odvába —, érezte, tudta, hogy ő az erősebb.

A jegesmedvék ketrece előtt megállt, és hosszasan elnézte a gyönyörű fehér párt. A hímet, amint megtörve gunnyaszt a barlang szájánál, és megzavart beteg állatlelke tompán szenved e langyosan petyhüdt világ kényszerétől. És ezalatt a nősténye lihegve jár-kel a rácsfal hosszában, szédülten a saját mozdulatai ritmusától – a sarokhoz ér, megcsóválja a fehér, puha szőrű fejét egyszer, és az ellenkező irányba visszalendül. Marianne egyszerre beteges gyors átmenettel végtelen, szívet facsaró lehangoltságot érzett. A halálos tragikumot látta ebben a fáradhatatlanságban, amivel az állat végzi és újrakezdi az örök egyforma, három lépésnyi utat, örökké céltalanul és eredménytelenül, de olyan végzetes komolysággal, mintha valami céltudatos, nagy ösztön parancsát teljesítené. Valahol messze, a fehér és üde hazai világban, valahány generációval régebben, most feszülő, rugalmas inakkal virgonc, tengeri kutyákra vadászott a hím, amíg a nőre – hajh – most van ama hónap elközeledőben, amikor a szerelem teljességében megáldva feküszik bele egy jeges gödörbe, amit forró leheletével mélyít és mohával bélel – aztán betemetteti magát hulló hóval, és a szent gyötrelmek e rejtekéből csak fiataljaival kerül elő megint.

A leány csendesen ment tovább a rácsfal mentén. A túlsó oldalon a mosómedvét látta a párjával a nyílás felé fordulva gunnyasztani. Az állatasszony itt játékos kedvében volt. Meghempergett magakelletően a porondban, elnyújtott nyakkal a társa felé kúszott, érintette a gerincét lágyan, és oldalt szökött. Valami puha, szinte könnyed báj volt e lompos fenevad enyelgésében, Marianne a szemébe nézett, és megdöbbent a különös, álmatag és fátyolos pillantásától.

Megint továbbhaladt. Később egy borzketrec elé jutott, és látta a hímet, amint dühös, acsarkodó sírással zavartan és kétségbeesve futkos egyre a retesz valamelyik sarka felé, ahol összezárulni látja a falakat; keskeny, nyugtalan fejével, lapátos mancsaival a túrás, földhányás mozdulatait mímelve, ahogy szűk sziklalyukban keskeny csatornát, biztos és mély tanyát kellene építenie. Ah, gyönyörű, tavaszi láza a tenyészetnek – és hiábavaló, rettenetesen hiábavaló – hisz van lakása, emberkéz ásta odú – kényelmes, védett, veszélytelen —, és nem lesznek gyermekei. E börtönök falai között megállott az idő, mert fel van tartóztatva a faj.

– Mindegy, mindegy! – mormogta félhangon a leány, és lehunyta a szemét. – Ha egyszer meg kell halnom, mit tudok úgyis a többiről, a fajról azután. Csak én élek.

S az élet nem is volt mély gyökerű benne és erős. A halál gondolata, közelsége, kísértése vele járt minden percben, és megjelent mögötte váratlanul; – hisz apái negyedíziglen oly könnyűnek találták az utat és lágynak a párnát – hogy önként mentek, és lehajtották a fejüket.

A kert szélére jutott, és belenézett a lehunyó napba. Vérszínű volt. A kőfalon túl, a kültelkek raktárai között robogó gyorsvonat közeledett, és elsurrant a fal tövében. Két lompos, eleven állatka a sünök fajtájából rémülten borzolta fel hosszú, tollformájú, fehér tüskeszálait, olyanná lett, mint két zúzmarás bokor; a szomszédban pedig néhány aranynyúl-fiók zuhant neki messziről, ijedt jajszóval, a rács falának. Évek óta vannak már itt – és mindig félnek a szaladó füstös szörnyetegtől.

Egészen este lett, és a leány a kert olyan utaira tévedt, ahol még nem járt azelőtt. Az alkalmazottak lakásaitól messzire volt, és nem hallatszott onnét semmi emberi zaj, de a kőfal mögül távoli cigányzene foszlányai ütődtek hozzá zümmögve, szakadozottan, valami nyári vendéglő kioszkjából. A leány hallgatódzott egy percig, aztán gyorsan egy fa mögé húzódott, mert két idegen férfihangot hallott, és a lépések feléje közeledtek az úton. A kert elkésett, siető látogatói lehettek, és Marianne hallotta szavaikat:

– Egyszerű dolog – vitázott az egyik. – Csak a hipnotikus kapcsolat hirtelen megszakadása. De nem tudom: mi okozhatta.

– Csodálatos! – mondta a másik hang. – Hisz te láttad a napokban a mutatványaikat. Gyönyörű kórtani probléma! De ma én előre sejtettem; már az elalvás sem volt tökéletes. Láttam, ahogy közömbös és együgyűen éber nézéssel bámultak, néhánya teljesen eszméleténél volt. A tüzes vas érintésekor kettő, nagyot ugorva, felordított a fájdalom hétköznapi hangján, és kiejtette a kezéből; de a négerek siettek a törökkel, és a zene jobban ösztökélte őket. Mikor aztán az első vércsöpp kihullott, egyszerre megszűnt minden, a hiányosan kikapcsolt tudat – mondod – akkor helyrezökkent. A szegény ördögök egy darabig bambán tartották a kezükben a vágószerszámokat, és ránk meredtek furcsán, segélykérően; akkor eszelős bőgéssel dobtak el mindent a kezükből, és hátat fordítva, mint a megriadt állatok csűrhéjé, úgy rohantak a sátorok felé.

– Azt mondják – okoskodott az előbbi hang egész közelben —, hogy nem is igazi szerzetesek ezek. Szedett-vedett nép, fullajtárok, kocsisok, teherhordók otthon. Úgy tudom: a valódi dervisnél a hit szuggesztiója maga is elég. De így – minden a főnökön múlik; és ha ő, mondjuk, beteg vagy zavart, az égalj miatt talán… ez a főnök egészen érdekes! . . .

Elhaladtak; már nem hallatszott a szavuk, és a leány mozdulatlan maradt egy ideig a fa tövében. A vérét mintha a torkában érezte volna lüktetni, kezét benyomta a szájába, hogy ne kiáltson, ugrani vagy futni szeretett volna, olyan csodálatos örömet, részeg, mámoros diadalt érzett. Ah, az idegen, a férfi – elveszítette érzékfölötti hatalmát… elveszítette, elveszítette; már nem ura a tűznek és a fájdalomnak – és csak őmiatta egyedül. Újra látta a sápadt arc megdöbbent rezdülését, látta őt megzavarodni és visszavonulni az asszony hatalma előtt. Ó, mennyire szerette, milyen különösen szerette őt e percben.

Le kellett csillapodnia, tovább sietni, maga sem tudta, hová – és rácsos fakerítések közelébe tévedt. Itt friss szénaillat terjedt el, és a fűevők különös fajtáit jelezték a feliratos táblák. Már sötét volt, de az állatok még neszeltek, mintha nyugtalanította volna őket valami, és az égen apró fellegszárnyak repkedtek egymást keresve. Egy lompos alpacca-kecske hosszan dörzsölte hátát a rácshoz, és eleven szemekkel nézett a leányra. A friss alomban puhán lépkedtek a gazellák, egy jaktehén kérődzött az út felé fordulva, és egy nagyobb, szérűs térség közepén most feküdt le éjszakai álomra a teve. Marianne látta nagy teste homályos foltját a sötétben, amint nehézkes mozdulattal előbb a mellső felét rakta le a földre. Elsietett és megint letért az útról. Az ismeretlen odvak mélyéről még hallotta az alvó vadak halk fészkelődését, aztán a sűrűség kezdődött, és szagos tamarinbokrok csalitja előtt magánosan ült az arab. Talán imádkozott…

Amikor egészen halkan a közelébe lopódzott, és meglátta az arcát, összeremegett törpe, asszonyi gyávasággal. Mert iszonyú volt ez az arc; rút volt, tele zavarral, idegenszerűséggel és gyűlölettel. A leányban megdobbant még egyszer a veszendő józanság, érezte, hogy egyedül van itt, és mindent kockáztat. Már csaknem visszafordult, hogy észrevétlenül elhúzódjék, úgy, amint jött, ám egy pillanat alatt megint hatalmába kerítette túlcsigázott, beteg lényét a veszedelem idegen varázsa, és ő egy lépéssel egészen mellette volt.

Az arab úgy rezzent fel, mintha csak egyetlen idegszál surranna át a testén. Végigrándult, mereven a leány szemébe nézett, és csapásra emelve tartotta felé csontos, halovány öklét. Marianne nem mozdult előle; csak különös ívezett, szomorú szájával visszamosolygott rá gyöngén, és mint egy laza szirmú, édes mirtuszvirágkelyhet, meghajtotta a fejét… Úgy történt! A pap keze bénultan esett le a padra, és csak félrehúzta tőle a szétterült selyemköntösét, mikor a leány puha, fehér rongyaival, idegen illatával melléje telepedett. Marianne félöntudata ámulva és elismerően élvezte önmagát. Tudta, hogy csodálatos e percben, amint egy sima és delejes szőrű macska játékösztönével hívja ki és hárítja el a legszörnyűbb veszélyeket. Ám, a lelke beleszédült valami csodálatos végzet látásába, amelynek leheletét érezte, és megdöbbent, habár tudta, hogy nem térhet ki előle.

A férfi dühös, tehetetlen konoksággal fordította félre az arcát, és mindketten körülnéztek. A lombok meg-megsuhogtak mögöttük a keletkező szélben, az orgonafák élesen áthatoló illatuk felhőit küldözték erre, és a fákon túl, a bagoly mesterséges váromladékaiban élet nesze, szárnyak sürgő csapkodása hallatszott. A készülő tavaszi vihar zsibbadt nyugtalansága, feszülő ereje volt a levegőben, és a két ember minden atomja telítődött vele. Majdnem egyszerre történt, hogy megfordították fejüket, és egymás arcába néztek.

– Gyűlöllek, te parázna szemű, idegen asszony, aki elveszed hatalmamat, és álmomban kiszívod erőmet, anélkül hogy érintettelek volna. De te oly csodálatos vagy, mint senki más; nem akarlak kívánni, és nincs okom félni tőled. Mert én szentül élek.

– Asszony vagyok, és te férfi vagy!

Nem az ajkuk beszélt, hangtalanok voltak. Hisz oly egyszerű és fenséges volt a csatájuk, hogy a szavak fegyverét meg kellett vetniök, vagy oly rejtélyes és benső, hogy megnyilatkozásukra az illő szót még nem találták ki. Valami titokszerű intuíció hatodik érzékével biztosan világítottak bele egymásba, és megértették a forma után tapogató gondolatot is. Néztek.

Úgy néztek, mint két kicsiny gyermek, akik még sohasem látták egymást. Vagy két messze világrészből idehurcolt állat, amikor legelőször szembekerülnek, és csak egy ketrec rácsa van köztük. Félelem, kíváncsiság és vágyakozás volt a szemükben, és mind a ketten érezték, hogy ami előtt állanak, pokoli erejű örvény, szédítőbb és hatalmasabb a természet egyszerű ösztöneinél, mert arra való, hogy félrevezesse, összezavarja, megtévessze azokat.

Íme, a tenyészet ereje tiszta és elkülönzött válfajokat akar, és itt valami ellene szegül az ő célzatainak. E nyírott, porzótlan és teljes virágú bokrok, rabbá kényszerített, meddő állatok között egymás felé lobban két eszeveszett kívánság; idegen földek, idegen levegő; rég elszakadt, különvált nemzedékek idegen gyermekeinek szeméből. Kelet sugaras tüze fárasztotta ki az egyiket sok ezer éven át minden hevével, buja és beteg álmaival, vészes, ördögűző, tudatlan tudományával és színpompás bűneivel; a másikat egy beteg gyorsasággal megépült új kultúra nevelte, melynek látása tudatos, képei szürkék, hite önkínzó és bűnei már születéskor méhükben hordják a halált. Ám – a természet, hozsánna néked! Mert a te akaratod teljesül, és önmagad ellenében is hatalmas vagy! Mert te akarod itt elfojtani a folytatást, mert nem engeded, hogy tovább tenyésszen e túltenyésztett faj, egymásba fojtod sarjaikat, melyek olyanok, mint a színes üveg alatt érlelt gyümölcsök íze. Ejh! – Tehát hozsánna!

A két sápadt arc észrevétlenül süllyedt egymáshoz közelebb, egyre közelebb, csaknem érintkeztek, és a szemek bogara kitágulva, eszelősen megcsillant.

A leányban még egyszer, egy pillanatra helyreállt az értelem világossága, és egyúttal különös hűvösséget érzett. “Minden titok zára egy – hallotta bensejében a hangot —, a rejtett istenkép fátyola mögött nincs semmi, semmi, és csak az el nem élt élmények jelentenek valamit.”

Lassan felállt, és lesiklott fehér kendője után akart hajolni – talán hogy tovább menjen —, ám az arab is felemelkedett helyéről, és egy fatörzsnek dőlve, keresztbe fonta a karját. Marianne nem láthatta jól az arcát, árnyékban volt; és a rejtély, a férfi lelkének ismeretlen képe e pillanatban újból megzavarta. Úgy érezte, hogy ha akarna, most még békén elmehetne útjára. Ám akkor sohasem tudna meg valamit, amit tudni akar. És valami elmaradna, ami kell, hogy ma teljesüljön.

Egy lépést tett felé, és előtte állt megint. Akkor egy hangot hallott – az elsőt; – valami elkínzott őrjöngő és vérszomjas hörgés volt, mint bősz és elszánt felordítása a vadnak, amit halálra sebeztek. A férfi az árnyék sűrűjében nem mozdult, és a leány félig azt hitte, hogy csak hallucinált. Ám, a pillanat rémülete megint arcába kergette a vérét, és beidegzette agyát valami őrületesen vakmerő, végső kockavetésre. Lassan, fokonként előbbre hajolt fehér boszorkaarcával, villogó agátszemével a férfi mozdulatlan arca felé, forró selyem ajkszéleivel végigtapogatta, már csaknem érintette a megvonagló, összeszorított száját, aztán egy nagyon halk, éles és rövid kacajjal visszahúzta megint…

Ebben a percben a vállán érezte a két erős, szikár csontú, sárga kezet. Fájt. Lehunyta szemét, és megringatódzott egy percre a veszedelem mámorában, mígnem érezte, hogy derékon fogják és iramodva, meg-megcsukló futással vonszolják tova. Lábai a földet seperték, és hosszú, fehér ruhája megakadt, végigtépődött az ágakon és fatörzseken. Egyszer még a férfi arcába nézett a leány. Már kiértek a sűrűből, Látta, hogy az ajka szétnyílt, a szemében a téboly villáma lobog. Még hallotta a csukló lihegését, amint futott vele… azután behunyta a szemét és elmosolyodott… A sirályok megint kiáltottak élesen, mint az elmerülő hajó utasai a jeges fjordok közt. Pedig csend volt. A vízimadarak tavának sása zizegett, és az égen egymásra találva hömpölygették nagy, sötét gomolyagtestüket a fellegek. A nyugati felén, halvány előőrsképp átlobogott az első, távoli villám fénye.

Egy fiatal öntözőlegény, a kerthez tartozó ember, jött fütyörészve a madárház felől, ahol egy etetőleány ma engedte először megcsókolni magát. A tóhoz közeledve, megállt egy percre, mert mintha csobbanást hallott volna, mely nem volt nagyon hangos, és – valami gyönge asszonyi kiáltást, de nem tudott megbizonyosodni: segélyért volt-e vagy inkább a mámor önfeledt sikolyához hasonlított. A legény tűnődve állt egy ideig, aztán megkerülte az apró nádas sűrűjét, és benézett a tópart felé. Az arab főnököt látta ott; egyedül volt, az arca mozdulatlan, borzasztóan eltorzult és viaszszínű – és mélyen hajolt a víz színe fölé. A köntöse egészen nedves volt, és – igen jól látta – a fél karja lenn a víz alatt reszkető merev szorítással tartott fogva valamit – vagy valakit…

A fiatal kertész – maga sem tudta, miért – eszeveszett rémülettel futott vissza, mint aki lidércet lát. Egy darabig lelkendezve rohant, aztán elszégyellte magát, megállt és gondolkozni kezdett. A sűrűben, egy kerti pad mellett, a földön valami fehérséget látott; utána hajolt, és ijedten nézte egy darabig. Megismerte. Az igazgató úrnál való kisasszonynak rojtos, puha himalaya-kendője volt.

Félősen, idegenül szorította nagy, barna markába, és most már vágtatva indult vele a kert útjain és a bokrok között az igazgató villája felé.

Szorongó csendesség volt a ház körül, talán keresni indultak, valamennyi ablakot tárva hagyták, és künn, a terasz asztalán, nagyokat lobbanva, a vihar szelével küszködve, magányosan égett egy lámpa.

1907

Idill

A léptei előtt szöcskék pattantak fel, és kövér lóhereszálak jóhiszeműen hajoltak meg a hosszú selyemköpeny szegélye alatt; haloványsárga, enyhe napfoltok pihentek a gyepen, és a világ valamennyi fiatal, nyári reggelének derűs elevensége vette körül. Ó, fiatalság! És csendesebben ment, laza és álmodó léptekkel, bágyadtan, de mégis könnyedén; mintha levegő helyett valami különös fluidum venné körül, tétován fátyolszerű és zamatos, mint a mező gyöngéd, egyszerű illatai; és úgy hívnák: fiatalság. Istenem! Egy kicsit szomorú volt, és az jólesett egy kicsikét.

Ment a lucernáskerten át a vetések felé, az ér kicsi pallója felé, ahol az erdő kezdődik, és mindjárt köszönteni fogja őt harmatos páráival, hallgatag, bölcs és komoly sudáraival, amelyek hűsen bólintanak majd, és nem találnak megcsodálni valót őrajta. Mert ők is odabenn a maguk életét élik.

Jobbra a dűlőúton két parasztmenyecske jött sarlóval, gereblyével, az egyik könyökön taszította a társát:

– Né! A tiszttartóné anyjoka, aki Pestről gyütt meg külső országokból.

Az asszony meglátta őket, elfordította az arcát, nehogy köszönjenek, sőt kikerülte az ösvényt; a köntösét hirtelen összefogta, és gyorsabban indult meg. Lám! Az emberek! És valami azelőtt nem ismert feszélyező érzés támadt benne, mint mostanában gyakorta.

A bronzbarna fátyol, a mesterien odalehelt festékpor rétege alatt egyszerre ideges vonaglás zökkent át az arcán. Mit mondott róla? És a harmatos, békés korai reggelben a jámbor, kicsi virágbóbák egyszerre elfogultan, botránkozón fordították utána arcocskájukat. Ah, itt jön megint a fátyolos kalap, a zizegő, szürke köpeny, íme, itt jön ma is az asszony a tiszttartóék háza felől, ahol ilyenkor kávét darálnak, tejet szűrnek el, és a tyúkokat etetik. És lám, ni, ott egy asszony ráért ekkorra szépen kimosdózni, a haját, a képét kiigazítani, és fátyolos kalapban jön, jön rejtett, kis hátulsó kertkapukon át, lucernán, vetésen át. Úgy érezte most már, hogy utánanéznek, hogy valaki a nyomában van láthatatlanul; a kert, a lucernás, a veranda fehér oszlopai látják, ügyelik őt, a piros cseréptető hunyorgó padláslyukaival sandán pislog utána. És nyugtalan lett az asszony itt, a tiszta és világos ég alatt; a fényes nagyvárosok, a redős függönyű, kibérelt fészkek és kibérelt, idegen szerelmek asszonya, aki nyíltnak, szabadnak, emelt fejűnek ismerte önmagát egy életen át.

Igen, most fenyegeti a ház, az idegen, falusi ház, amiért a rendjét, erkölcsét megbontotta. A ház, ahol még sohasem lakott magaformájú, ahol ő is tisztes házias asszony, öreg matróna akart lenni, mert úgy sugallta valami áhítatos, különös vagy beteg szeszély. Annak a hajléka, akit egyszer a világra szült, akinek pénzt küldött bőven a messzeségből, míg emberré cseperedett, és önámító, anyai merengéssel gondolt rá néha; de a világ minden idegen embere közül, érzi, a legidegenebb neki mégis. És hónapok óta idegenül figyeli őt kellemetlen, hunyt zsalus ablakszemeivel a falusi ház.

Valami kicsi felhő feküdt a reggeli nap orcája elé, a gyönge szélben megzörrent az avarfű, és a halovány, játékos fényfoltok eltűntek. Celestine, az asszony, maga elé nézett, és eltöprengett önmagán. Ki ő? Emlékezett az életére, az évek tizedeire, amiket vándorlásban töltött, a testét árulva, ám valami ízléses mérséklettel, egy kicsi fensőbbséges illúzióval, egyszerűen és öntudatosan. Valóban, az ő világában tisztelet és rokonszenv környezte őt, hisz akik vele érintkeztek, eldobták vagy addig félretették az erkölcs szabványait. És aztán, egyre több kicsi hajszálredőt számolt meg az arcán és szürkés csillámot a hajában, ha a festék lement. Különös idők jöttek rá. Egy öreg papot, aki vagyont hagyott neki, valóban szinte ápolnia kellett a halála előtt, és mikor újra a zajba, az életbe ment; néha misés zsongást, tömjénes homályt óhajtott inkább, és mosolygott magán. Ó, az öregség! A vére, asszonyi valója rég szunnyadóban volt már akkor. Hát templomra szokjék ő is, kegyes legyen, mint a többiek? És eszébe jutott, hogy neki törvényes, özvegyi neve van, és fia valahol egy kicsi falun. És ma, a lassan elboruló reggeli ég alatt, a csendes, csalitos erdő aljában világosan tudja: beteg volt ő akkor, hogy e ferde és kényszeredett gondolatra jutott, amikor elbúcsúzott utolsó barátjától; igen, a szokatlan magány, az aggság félelme tette, hogy görcsös erőszakkal, mániákusan és oktalanul, ide, csak ide kívánkozott akkor, úgy hitte, a tisztességbe, a nyugalomba, a szeretetbe, az idegen tiszttartóhoz, a fiához.

A fák közé ér, pihegő lélegzettel és lehajtott fővel megy tovább. Emlékszik az első napra, a borús, hűs tavaszi alkonyatra, mikor a döcögős kis helyi gőzös fáradtan poroszkált be a falusi állomás felé, és ő hunyott szemmel ülve a poros bőrvánkoson, fakó és vaskos vonalakban rajzolta ki a jövendőjét. Már ő ezentúl itt fog élni, ide fogják kihozni az akácbokros, kis falusi temetőbe. Bizony, a hajáról csakhamar le fog már kopni az utolsó, bronzvörös festék maradványa, egy hét múlva elő fognak csillanni a szürke szálak, ha kétfelé választva a homlokához tapasztja. Idővel talán gyöngyös, fekete fejdíszt is helyez rá… A menyével mindenesetre varrat magának bő, tisztes paletókat szürke szatinból, és a nyaknál összetűzi egy régi, elefántcsont tűvel, amely összefogott két kezet ábrázol, fekete lüszterkötőt is szerez majd szőrcsipkével az alján, és maga elé köti, mikor ölbe veszi a kis unokáját. A józanabbik valója mosolygott kissé, és gúnyosan vizsgálta e dacos felbuzdulást; igen, az elvirult kurtizán görcsös, keserű hiúsága mindez, aki a fejébe vette, hogy önként távozik a szerelem kertjéből, mielőtt még gúny vagy mellőzés érné. Lehunyta a szemét, és konokul álmodozott.

Most látja önmagát, amint megérkezik, és kiszáll a kicsi őrház előtt odaát a szőlősdombok alján, és látja feléje jönni a tagbaszakadt, nagy, falusi embert, kicsit zavart megilletődéssel, ám ünnepiesen és komolyan.

– Itt nálunk – mondta később a kocsiban —, itt békén élhetsz ezentúl, anyám. Nem tud senki semmit. A pénzt? Nekünk ne, ha épp akarod, helyezd el Palkónak, ha megnő. Mi csak megvagyunk így is, csendesen.

Aztán itt voltak a hunyorgó ablakú, terpedt falusi házban. Az udvar gyöpén baromfiak szemeltek, és széles szekérnyom kanyarodott a csűrök és béreskunyhók felé, borzas kutyák és maszatos cselédgyerekek kapaszkodtak fel a kocsi hátulján, a tornácban a terített asztalon sűrű főzelék gőzölt, bogarak repdestek a lámpás körül, Palkó bőgött, amikor az ölébe késztették, és egy kartonruhás, apró szemű, kis fekete asszony ványadt hangon kínálgatta az ételét. Ám egyszerre, ó, hogy éli át újra lelkében azt a különös percet, a megzavarodott és feszes családi társaság fölött egy pillantás szállt felé valahonnét az asztalvégről; mély és gyermeki, megdöbbent, ámuló és forró, egy nagyon fiatal, nagyon fekete és fényes szempárból, amely eleinte remegve szegült a tányérjára, ha a tekintetük találkozott, később egyre kérdőbb merészséggel, csillogón és feszülten követte az ajka, a keze, a ruhája minden mozdulatát. És az asszony tán maga sem tudott róla, tán csak a megszokás kényszere volt, hogy az ő tekintete leplezetlen biztatással, ám asszonyos bájjal sugárzott vissza néha. A fiatalembert a tiszttartó mutatta be már előbb, a megérkezéskor.

– Ez a fiú Karsay, az én tiszteletbeli írnokom, akit az édesapja jó gazdává szeretne faragtatni nálam. Különben verseket szokott írni a magtárban a bejegyzési könyvbe meg a zsákcédulákra.

És tud-e felőle ma is még többet az asszony? Látja a dacos, nagy hullámú, fényes, fekete haját, a nevetségesen, egyszerűen piros forró száját, a legényes, feszes, rugalmas fiatal alakját, és nem tudja, hogy történhetett minden. De emlékszik, hogy másnap olyan aprólékos, izgatott és művészi gonddal kendőzte magát, mint eddig soha, sűrű, barna diókenőccsel kezdte pácolni a kopott, fakó haját, és igen, ez cseppet sem ünnepi, sietve meghozatott bizonyos kitűnő, hízás elleni pasztillákat. Kicsit röstellni való mindez. Istenem, egy húszesztendős, falusi kamasz kedvéért már az első héten úgy öltözött, mint régen, az agglegény főurak híres gardenpartijaira, hova kívüle csak divatos színésznőket hívtak asszonyul. Felöltözködött és kisétált, a falu gyerekei a kerítésekhez lapulva bámulták, és a menye azontúl is egymaga szűrte el a tejet.

Tisztásra jutott, ahol még nedves volt az erdei fű a harmattól, a nap megint felragyogott, és a bokrokban sárgarigó szólalt. Celestine sóhajtott, és a köznapiság minden terhe, a mesterkedések, az emberek vizsgálódó szemei, a családja hűvös tartózkodása, ó, minden elszállt ebben. Az első hetek csodás, leányos izgalmaira gondolt, e szegény, szegény negyvenhárom éves asszony, akinek a kalandos, hányódott életében most először, egyetlenszer indult meg ez a kései, korcs és gyöngéd virágzás, a különös ellágyulások, érthetetlen, fátyolos, édesen bágyasztó, mély és titokzatos szenvedések. Akire tán életében először pillantott valaki félénk vággyal, majd forró, fiatal nekibuzdulással, először fogták meg lopva a csuklóját, és eleven, égő fiatal szájjal először csókolták meg igazán – nem az asszonyt, ki csókokat árul, hanem őt, egyedül őt magát, Celestine-t. Igen, otromba gúny az egész múlt, az ő hervadó teste, az ő festékei és erőlködései, fiatal, fiatal ma Celestine, sokkal inkább a jegyzőék piros ruhás kisasszonyainál, akik a segédtanítókat sorban elkacérkodták. De hát valóban szerelemnek hívják ezt, Celestine?

Az asszony felütötte fejét, és egy lépést tett a sűrűség felé; valahonnét túlról, könnyű, puha zajjal közeledő dobogásra neszelt. Igen, a lova, mindjárt itt lesz. Egy fához dőlt, és mosolygott Celestine. És csaknem nyugodt volt ebben a percben, mert a másiknak, a közeledőnek zabolátlan, naiv türelmetlensége, álmatlan szemei, bolond, zakatoló fiatal vére jutottak eszébe. Hogy sarkantyúz most, befordul az erdei útra, leszáll és megköti a lovát, jön, és megsuhannak a bokrok; milyen jó mindez!

– Te anyó! Kicsi anyám, gyönyörű kicsi anyám!

A pázsiton ülnek, a fiú arca az ölébe temetkezett, a finomra puhított kezét, kerek vonalú, fehér ujjait eleven, küszködő, halántékba lüktető csókok érik.

– Anyácska, gyönyörűséges, csodálatos szép asszonyom.

Celestine elnéz a lehajtott fő felett, és a másik keze gyöngéd ujjai közt játékosan, szelíden morzsolja, elválasztja, összebogozza a fényes, makacs hajcsomókat. Most olyan igazi anyásan. És az érett, szabályos arcára megint csak kiül valami kicsi szomorúság. Milyen bolondos is ez a fiú, milyen csacsi, milyen nagy gyerek. Az ő fiatal szeretője.

– Anyóka – súgja csendesen —, bizony, az vagyok neked!

A másik felemeli a tüzelő arcát, szép homlokát, és nagy, szemrehányó gyerek-gyöngédséggel néz a szemébe.

– Már megint ezt? Celestine. Hisz épp azért mondalak így, mert így kellesz! Jó, ha betegség vagy félkótyaság ez tőlem, azt se bánom. Láthatod, milyen sokat törődöm ez emberekkel! Hogy a fiad vénebb nálam? Mi közöm a fiadhoz? Mikor szülted, tizenhét esztendős korodban nem az voltál, aki most, nem te voltál akkor, és most vagy az én asszonyom.

– Hallgass, hallgass!

Amaz folytatja, felkönyököl, és a két kezébe fogja az asszony kezét.

– Ne maradjunk itt, Celestine! Teneked is rossz, nekem is. Ha az apám haragszik, majd nagykorúsítanak, és van egy kicsiny anyai jussom, ház, telek, hisz mondtam. Az anyám, aki meghalt, bizonnyal szeret téged. Jössz?

Celestine elfordul, megtépdesi az apró erdei dudvákat. Valami nagy zűrzavart érez a lelkében, a dolgok kiáltó ellentéteit, a helyzet képtelenségét; és ahogy a földre néz, a szeme lassan megtelik könnyel. A fiú megszorítja a karját szenvedélyes részvéttel, mélységes, emberi felbuzdulással.

– Tudom, igen! Hát mit törődöm azzal is, hogy hol, miképpen éltél idáig, és miket míveltél. Most szeretsz engem, most megszülettél énnekem. Most születtél, mint egy bimbó, olyan a lelked, a többi ostoba előítélet, Celestine. Utálom az egész buta társadalmat, a rendet, az erkölcsöt, ejh, régen túl vagyok már ezeken. Hisz láttad, könyvekkel van tele a szobám, és firkálok, vagy a hegedűn erőlködöm fél éjszakákon. Valahova máshova kellett volna mennem, nem ide, béresekkel vesződni. Úgysem fogok soha; az apám akarná, de én kell, hogy egyszer a magam útjára térjek. A nagyvárosokat, a kultúrát, ezt az egész, csodálatos, ezer formájú nagyvilágot akarom, és te a nagyvilág illatát hoztad ide a ruháidon. Te!

Csak félig értette az asszony. Csak a maga fölényét érezte ki, megvigasztalódva e falusi ifjú naivan csillogó álmaiból. Ám megérezte a pillantását, a szenvedély gáttalan, tomboló erejét benne, a teljes, földi szerelem vad kiáradását, amelytől átizzott a levegő. Lehunyta a szemét, egy fatörzshöz dőlt, és mélyen szívta az erdő levegőjét, a fatörzsek illatát, a korai délelőtt esőre hajló, fülledő páráit és a fojtott, izzó, követelő, a diadalmas férficsókokat a gyerekfiú alig érett, eleven ajkairól. A csendben komolyan őrködtek a sötét fák, néha a mozdulataikra halkan, kíváncsian cserrent meg valamelyik bokorban egy madár, majd egy kicsi szellőre végigborzongott a dús erdei pázsit.

– Te, te!

A szenvedélyes szavak árja megszakadt rég; a saját énjét érezte mindenik megvalósulni és felemelkedni a teljesülésben, mely összekötötte őket. Az asszony rég szunnyadó idegzetét megrázta az ifjúság e büszke és eleven viharzása, és az új, gyermeki frisseségű szenvedély soha nem ismert, nem sejtett érzéseket, boldog meglepetéseket ajándékozott neki. És az ölelés perceit nem számlálta az erdő, és nem mérte a nap.

Észrevétlenül, világos, könnyű esőfelhők húzódtak feljebb az égen. A gallyak megrezdültek néha a támadó széltől, és messziről elhaló zörgés, a hordással siető parasztszekerek zaja hallatszott. Majd mintha valaki járna a fák közt, favágó bizonnyal, bár a lépések neszét elnyomta a többi, egyre erősbödő zaja a támadó esőnek.

– Eressz, most már hazamegyek.

– Ne még! Milyen sokára jössz megint. És ott, a többiek között nem bírlak nézni. Ahol nagymamává erőszakolnak. Téged!… Még egy kicsit maradj.

És lehunyt szemmel, az örökké szent, vak öntudatlanságban élték át még egyszer a szerelem csókjait, az utolsókat, aztán egyszerre döbbentek fel mindketten, fakóra vált arccal támolyogva és merev szemekkel. A tisztás túlsó felén, rejtett, apró cserkészút végében egy férfi állt, és nézte őket, egy bokor árnyékba takarta az arcát, de mégis, ő volt: a tiszttartó.

Rémület csak az első pillanat állati meglepődésében fogta el őket. Aztán az írnok felszegte a fejét, és dacos elszántsággal, kicsit naivan, komor pátosszal lépett előre. Az asszony állva maradt a fa tövénél, és e szörnyűségesen kijózanító jelenetben az ő legbensőbb, okos emberi valója néma és rövid feleselésben leszámolt a történtekkel.

Most már legalább vége az őrültségnek! – mondotta magában hirtelen, és nem vette észre, hogy a legkevésbé sem indokoltan.

Mert nem is történt semmi. A férfi a bokrok sűrűjében már jó ideje figyelhette őket; az arcán most nem tükröződött meglepődés, csak mélységes, csaknem szánakozó lenézés, a komor tisztesség szégyenkezése és egy kevés igazi szomorúság. Az elsötétült homlokát egyszerűen elfordította, és kikerülte az anyja tekintetét, sőt mintha szó nélkül akart volna továbbmenni, de aztán megállt egy percre, és fojtottan, egészen halkan szólt oda a fiatalembernek:

– A béresgazda a kazlaknál vár, reggel óta.

Az elmulasztott kötelesség vádja csupán. Aztán megállt, és merev arccal várta, amíg a fiú néma köszöntéssel, megszégyenülten indul a dolga után. Mikor elhaladt, egyetlen szó nélkül tovább ment ő is az útjára.

Celestine pedig megint egyedül volt, és valami fázós, józan mosollyal adta hírül önmagának: igen, lám, megint egyedül a világon. Úgy érezte, az ő utolsó kis regényéből már csak ez, valami csattanó, szerves befejezés hiányzott, és ezzel vége. Milyen ferde, milyen természetellenes volt ez a jelenet! És e két ember, akik nem tudták, hogyan viselkedjenek, mert ebben a helyzetben még a közfelfogás formái sem adhattak utasítást. És Celestine mosolyogni tudott, mert a magány első pillanatában a sorsának nem a pátoszát érezte már, csak valami keserves, öreges humorát. Az élet furcsa tréfája az egész, mondotta önmagának, és attól a perctől, hogy egy harmadik ember is tudhatott róla, semmi egyéb, csak nevetséges.

És megindult ő is. Az összeszorított, fanyaron mosolygó szája megrezdült néha, a torkában különös, szorongatóan éles fájdalom késztette sírásra, de azért elhatározottan ment Celestine, egyedül a homályos, erdei úton, majd a beborult nyári ég alatt, amíg a szitáló eső átnedvesítette fátyolát, összemarta a festéket az arcán, ment a kicsi szőlősdombok aljába, a vasúti őrház felé, az élet messze, magányos estéje felé.

1907

Neuraszténia

Egyedül ültem a néma és ellenséges házban. Tátongó öblű, ridegen hófehér kandallók üres szája a nedves ősz hidegét lehelte be a szobákba, a homályos sarokban összegöngyölt szőnyegek és leszögezett, zsúfolt ládák bújtak össze alattomosan és gyanakvón, mint a ronda szegénység alakjai szoktak várótermekben és a hajók fedélzetén. Oly átmeneti és zavaros volt itt minden. Utolsó heteket éltem át e házban, mely egykor otthonom volt – készülődtem, és még nem tudtam, hová; de mindazokat, akik hozzám tartoztak itt, már előre elszakította tőlem, és szétvitte nehéz és bizonytalan új utakra a sorsuk, vagy az én nyugtalan akarásom. Egyedül voltam, késő őszre járt, és lassan alkonyodott.

A ház körül átázott, puszta, fekete földek terjengtek nagy kietlen messzeségekig – itt-ott a barázdák közt piszkos, olvadó és bizonytalan csíkjai nyúltak el a korai hónak; és fojtó, fehér ködön, miriád szilánkok kábító sokaságán át a távoli város piciny fénypontjai egyenkint gyúltak ki, és ragyogtak, mint a nedves, fiatal szemek. De milyen vég nélküli messzeségben! Itt a pusztán még nappali józansággal szürkéllett az ég, és lassan csúsztak lejjebb-lejjebb az árnyak. Alkonyatkor el kellett jönnie a város felől egy megfizetett, idegen, fejkendős asszonynak, aki tüzet gyújtson nekem, és megbontsa ágyam. Tudtam, hogy némelykor egy madárarcú, ragyás és villogó szemű fiatal munkás is elkíséri – és ennél a gondolatnál egy kicsiny forgópisztoly csontagyán tartottam a kezem. Féltem tőlük, az egyedüliektől, akiket napkeltéig láthatok. És itt körül csak messze, kietlen, átázott földek, tüskebozótos, alvó szőlőhegyek és elhagyott, néma, szép villák. És egyre jobban fáztam.

Itt ültem egész hosszú napon át önkéntes, szeszélyes száműzetésben; e bomló, sivár otthon levegőjét szívtam, és éreztem kilendülni összhangjából az egész énemet. Idegen, néma és ellenséges volt itt minden. Megdöbbentett. A csendnek hallom-e már zsongó csodás zenélését, vagy a lágy esőpermeteg zilált, halk sóhajtása volt ez kívülről? Igen, a csatorna rézkürtjében tisztán hallható, mint dobol halkan, zengve sok ezer pici vízcsepp.

Öblös, mély, puha karszék ölén gubbaszkodtam össze, mint egy itt feledett, beteg, didergő madár – talpig burkolództam egy ócska köpeny keshedt redői közé —, és félvak gondolatok, mint nagy testű, meleg és lomha pókok, lassan telepedtek le kábult agyamra. Behunytam a szemem, és megfeledkeztem bágyatag és dermedt alakomról a puha rongyok között, ám az agyam élt, a halántékomon idegáramok szökdöstek át, és a szék bársonyába temetett arcom bőrén forró, kerek folt terjedt el lassan a szemem alá. Féltudattal éreztem még magam körül zsongani a rideg ház csendjét, és mint görögtűzfényben az árnyak, a múlt képei lebbentek felém foszlányosan és titokszerűen. Édes, telt gyerekkacaj pergő gyöngyszeme rezeg át a falon, mely mögött az üres, hideg ágyacska áll. A pohárszéken csendül valami amott, és én vendégség zaját, fiatal hangok incselkedését hallom. És itt, a hideg kandallóban egyszerre lengő, vörös tűzalakok űzik forró játékaikat a rőt színű parázs néma szenvedélyéig. A szőnyegek arabeszkjére szeszélyes rezgő betűi íródnak a fénynek, és fehér istenszobrok teste rózsaszínbe borul a párleányon. Ó, az otthon kiszállott lelke jár itt. És megzavar. Nem – ez most már vesszen! Valami másnak, újnak kell ma születni bennem! Gyönge idegláz könnyű és édes mámorát éreztem, és egy halk, fájó rezdülésben vette hírül a félhomályos tudat; igen, valami készül, valami küszködik és gomolyog a lelkemben, még láthatatlanul és az agy forró verejtékpáráiba burkoltan. És gyáván remegtem. Nem lehetséges-e, hogy most tör kifejezésre valami eddig merőben és öröktől fogva kifejezetlen; hogy ama pillanatok egyike közeledik, amikor egy semmin, egy érlüktetésen a halánték bőre alatt, egy közeli bútor hangos roppanásán egy remekmű élete vagy múlása függ? Meg bírom-e kötni, meg bírom-e? Ó, talán csak egyetlen redője lesz a nagy kibontakozásnak, az ősi Öntudatlannak csak egy felderengő, kicsi árnyalata. Megadatik-e nekem a forma, mely életre költse? Íme, máris fakul, elhagy, mielőtt a megvilágítás körébe ért volna! Ejh, meg kell kötnöm egy kicsi részét legalább, csak valamit, egy vérző gondolatfoszlányt mondattá rögzítenem, és akkor érdemes volt élni, lázasra hajszolódni. A józan tudatosság munkás és világos óráiban majd körülveszem szabályos, csiszolt és hideg szók foglalatával, de, azért benne lesz egy szemernyi az igazlátás percéből, és szép lesz, életre érdemes. De hol van megint? Ah – ez itt – a kifejezés egy lenge és csodás fordulata —, már fogva tartom, az enyém!

…Csukott szemem felpattan hirtelen, és káprázva rezdül össze megint. Nem, még mindig nincs sötét! Még egy perc sem telt el azóta, hogy itt feküszöm lelkendező, fájdalmas káprázatában a keresésnek. Még világosszürkén szállong az alkonyat, csakúgy, mint az imént, a függönytelen ablak még nappali ridegséggel önti végig nagy, fehér foltját egy kötés papírnak. Még láthatók a betűk vonalai – ó, milyen szerencse! És félig ösztönnel és félig elhatározással mélyed el sötét nedvébe a toll.

És ebben a pillanatban valami rettenetes, leírhatatlan rémülettől velőkig rázkódom össze. Mi történik velem! Ah, hiszen látom őt! Közel van hozzám, rám mered iszonyú tekintetével, és nem szabadulhatok tőle. Itt van, velem, az iszonyat, a téboly, a halál! Rettentő alakja a toll hegyéről nyúl felém, megmozdul, egyetlen rövid és vak iramlással közeledik ujjam fehér sávjához, és én görcsös, merev tehetetlenséggel szorítom a tollat. Szemembe néz. Sötét, óriás tagjai ázottan és kuszán meg-meglendülnek, és vonagló reszketéssel esnek le megint. Sörtéi ziláltak, összetöröttek, roncsoltan meredeznek a sötét száj körül, rettentő kínban vonagló csápok torzan, csonkán remegnek menekülés után tapogatva. Ó, e szörnytestet át-meg átjárta valami gyilkos, idegen és rettentő bűzű mocsár fekete iszapja, a félszárny törötten, szétázva lóg le, amint lehúzta undok súlyával e sötét, iszonyú tömeg. Fuldokolva, bután kapkodva tátog felém a tapadós száj. És a szemek, e megvakult, rettentő szemek tekintete rám szegül, az enyémbe mered, és tele van váddal. Engem vádol! És tele van halálfélelemmel, az élet makacs, őrjítő vágyával, amely öldöklésre kész. Miért vádol, mit akar tőlem? Iszonyú, iszonyú! És ülök vele szemben, a csontjaimig dermedetten, tekintetemmel bűvölten fogódzva az ő vakságába. Így ültem sokáig, vagy egy percig csupán, de minden vad borzalom, lidérces, gonosz álmaim, gyerekkorom rettegései, az őrület küszöbe, a halál verítéke, minden, minden benne volt e percben. Ó, milyen soká tartott! És azalatt, tudom, oly rettentő közelségben ólálkodott mögöttem a téboly.

Még egy mozdulatát éreztem, amint fuldokló erőlködéssel megkapaszkodott a toll szárába. És egyszerre megrándul görcsös erővel a karom, testem minden íze átreszket a vad félelemtől, és felugorva torzult arccal, a halálrémület vak ösztönével dobom messzire magamtól a tollat… Koppanva hull le a földre, és kerek, alaktalan tintafolt esik utána. És én megállok egy percig, az összeroskadáshoz közel, kábultan fogódzva a szék karjába. De hát mi történt? A halántékomhoz nyúlok, nedves a jéghideg verítéktől. Istenem! és a józanság hangja csendül meg bennem, hűsen, mint a harangszó. Egy semmiség! Egy légy csak, egy kései, ostoba bogár, melyet téveteg ösztöne csalt az üveg fekete levébe, és haldokolva a bemártott toll után kapaszkodott. Ó, a harmatos, hűs józanság már megszólalt bensőmben. De a testem még ízenként remegett, és a homlokomról nedvesen szivárgott a veríték. Nem, nem, ez iszonyú volt. Hogy itt, velem együtt összezárva és egyedül, egy haldokló szörny vergődik lábaimnál a padlón, egy élet, egy élet, amelynek a múlását okoztam. Nagy, mozdulatlan szeme vakon mered a Semmi szédületébe, ahová hullnom kell nekem is egyszer, és ez az élet itt, e torz, idegen, megfoghatatlan és kialvó élet engem vádol.

És újra felviharzó iszonyattal futni kezdtem, eszelősen, lélekvesztetten. Megbotlottam és fél térdre estem, de akkor a karom védőn az arc elé emeltem, és csúszva értem el az ajtót. Aztán talpra szöktem, megragadtam a kilincseket, és csattanva nyíltak fel. Ki, ki innét!… A hűs, redves levegő megcsapott a terasz küszöbén. Éreztem, hogy a torkom kiaszott és száraz, és fuldoklón, csaknem üvöltve tört fel belőle a kiáltás. Most a saját hangom új rémülettel töltött el, és újra kiáltottam, bele a ködlő, alkonyati pusztaságba, a magányba. Aztán még egyszer, és újra, nem tudom, hányszor. És nem tudom, hogyan szedtek föl onnét a nedves küszöbről, ahol ájultan feküdtem.

1908

Az orsó mellől

A tavaszi nappal világosszürkén élte túl delét, és halkan hanyatlott az este kimerültsége felé. Az öreg cseléd még mindig az edényekkel zörgött odakünn, és a mosogatás profán zaja, a porcelánok fáradt csörömpölése szomorúan és siváran neszelt át a nagy, falusi szoba csendjén, és betöltötte azt a fojtó és vigasztalan délutáni órák tűnődéseivel, a céltalanság és fülledt egyhangúság fantomjaival. A csipkeverő orsók fásan csörrentek össze, és a pap felesége a két ernyedt kezére könyökölt.

Mindjárt vége a mának – gondolta, és hátraszegte fejét, mert az idegei élesen, nyugtalanul feszültek a nyakszirtje fölött. Most ki vannak takarítva a szobák, amiket holnap újból söpörni kell – már elszedték az asztalt is, és odaát a füstös, bőrkanapés szobában jóllakottan olvashatja Kantját a férfi, ki miatt a hétköznapok ez apró gépezete forog. És tegnap – és holnap – mindig csak így, e csendes, gyermektelen házban. Pedig lám – a fiatalság napjai ezek! Hát minden ember csak így – felhúzott óra, mely egyhangúan leberreg? Az élet! Ez a szó jutott eszébe, előbb csaknem gépiesen, amíg kinézett a felleges, tavaszi égre; – de aztán egyszerre sok mindenre gondolt. Mint már régen nem – mint valaha, leány korában mindig. A távoli városokra, amiket nem ismert – ahol események loholnak, emberek örülnek, bűnhődnek és cselekszenek. Mert azt hitte, hogy ott mindez látható, hogy az élet, mint hangos kikiáltó rángatja ott szét függönyeit. Mindig falun élt, és elpihent, beletörődött asszonylelkében sohasem aludt ki egészen a lappangó nyugtalanság, mely kevesellte az életet. Soha nem győződhetett meg róla, hogy sehol sem adhat többet az élet, mert nincs többje neki.

Megnyitotta egy kissé az ablakot, és a március léha szellője hullámzott el a munkaasztal fölött, a fűtött szobai levegőben; édes, furcsa szél, csírázástól illatos – ama mindig ugyanaz és mindig új. Az asszony hirtelen felállt, köpenyt keresett, hogy menni fog; ki, messzire a mezőkre, siető léptekkel és egészen egyedül.

A kulcsokat magához vette azért, utasította a szolgálót, és tisztes méltósággal köszönt vissza az embereknek a falu utcáján. Mert nem volt különc vagy hóbortos a pap felesége. Rendes családban nőtt, az apái szintúgy lelkészek voltak negyedízig, sokat olvastak; pipáztak és gondolkodtak; az asszonyaik pedig összefogták a gazdaságot, és gyermekeket neveltek. Őt szigorú, protestáns intézetbe küldték, ismerte a versírók könyveit még leánykorában; és később, mikor férjhez ment, kihordott néhányat az uráéból is. Tétova lázongások, nyűgös disszonanciák keltek sokszor a lelkében, de egyre ritkábban később. Ha így, mint most, magányos sétákra indult a határban, a parasztasszonyok utánanéztek, és néha szóltak valamit egymásnak. Hogy nincs ma vasárnap, se ünnep! – rendesen ezt; de mindig volt, aki ráfelelte, hogy hisz nincsen gyermeke szegénynek! Így élt a papné. Idővel a bölcseleti könyvek holt rendszereiből talált sémákat a kicsiny vakondok-világnézethez, mely mindnyájunké; éppen elég okos volt ehhez. Azt mondta: kötelesség; híven szegte fejét aprócska gondjai közé, szerette az urát, mert nem volt oka, hogy ne így legyen; közben pedig valami mintha elaludt volna benne. Néha, mikor lehunyta a szemét, úgy érezte, hogy a lelke mélyén csendesen, mélán és fehéren havazik. Az élet legtöbb napján nem tudott volna visszaemlékezni az előtte valóra; hogy mi is volt tegnap. Semmi! Főztek, takarítottak, veteményeztek a kertben, és eltették a télére valót.

Kiért a faluból, és az út szélén, a barázdák mellett haladt tovább. Messziről látta az erdő haloványbarna sávját és a felszántott, porhanyó rögök meleg, vörhenyes színét a hanyatló napsütésben. Ment, és a dombhát enyhe lejtője már elfödte előle a falut.

A fejét fölemelte, és megrepkedett a fátyola, a hajszálai a szélben. Tágra nyílt szemmel nézte az eget és a földet – ma valami olyan különös volt a levegőben – vagy a világításban. Odabenn nem lehetett ezt észrevenni, de megérezte talán. A tavasz! A föld szeplőtelen fogantatása. Valami fájó és édes, nyugtalan szívdobogás az egész – valami nagy Nincsen. Távoli hangok tisztán, élesen hallatszottak a megritkult levegőben – nyújtottan zengett a falu felől álomra kívánkozó kakasszó, és a telegráfdrótok sikoltoztak. Ez a hang – milyen ziháló, lázas ujjongás. A szél! —

Hirtelen, nagy rohammal jött felé, belekapaszkodott a ruháiba, és mind arcába szórta a haját. Az asszony fölemelte a karját, a kalapját levette, a köpenyéhez tűzte, és födetlen fővel, összefogott ruhával, szél ellen szaladt tovább. Az ajka szétnyílt – egyszer kiáltott, fojtottan és egészen különösen: és elámult; hogyan jöhetett őtőle ez a hang – belseje micsoda rejtekéből? A torkát még szorongatta valami – különös, jóleső lüktetéssel. Sietett – és lekerült egészen a lejtőn, le az útra. A nyugati égen egy nagy, lilavörös fellegszörny vonszolta át sietve groteszk, iromba testét; óriás tagjait sebbel-lobbal kapkodta maga után, de azért egy tömegben maradt, és élesen, sötétlőn húzódott a hanyatló nap arca elé. Azontúl rohamosan kezdett nőni az alkony.

A domb aljában csendesebb volt a szél – az asszony hátraszegte a fejét, lassabban ment, és gondolatok lebbentek át a lelkén – alig érintve. A leánykorára gondolt, a régi álmaira még az internátusban; egy műkedvelő-előadásra, ahol ő is játszott és énekelt – és megtapsolták. Egy fekete hajú, nem nagyon ügyes diákra, aki szerette őt, és azóta híres ember lett. Meg hogy diakonissza is akart lenni egyszer. És az ifjúság libegő illata mindezeken. Milyen régen volt – milyen rég. És azóta – kilenc éve már, hogy minden egyforma, itt ő a tiszteletesné – az ura jó ember, szeretik, és talán esperes lesz mihamar. Ő a tiszteletesné – itt jó nép lakik —, a háztartása mindig rendben —, és ő nemsokára harmincéves. Már meghalt az édesanyja is.

Egyszerre megállott, és nem tudta, miért. A lábai előtt egy fehér ösvény ijedten kanyarodott oldalvást – az erdőnek tartott, ám elveszett a távolság homályában. De nem – valami eszébe jutott az előbb. Igen – a közelmúltból – egy idegen ember. De hiszen alig jelent valamit. Nyár végén került ide a városból, körorvos volt, mindig egyedül élt, és az arcára kicsiny, éles barázdákat rajzolt a férfikor. Semmi különös nem volt rajta. Az asszony megnézte őt, és látta, hogy annyi mással össze tudná téveszteni; nézte, mint egy könyv szürke fedelét, vagy ahogy az eget és a füvet nézik falun, rendes, robotos munkaidőben. Aztán sokat eljárt hozzájuk – hisz máshova nem is mehetett —; hármas tarokkot játszottak, de az ura mostanság sokat utazott – két más faluja is volt – és rendesen ünnepnapokon. Vagy presbiteri gyűlésbe ment, hosszabb időre. A doktor jött, és ők beszélgettek – jószívvel, emberesen; a férfi a városból jött, és az asszony olvasott egyet-mást. Aztán tőle kapott könyveket, egészen másokat – levésről és fejlődésről szólót —, a kifejezések és az ábrák kivált megzavarták eleintén és foglalkoztatták – de a férfi szóba hozta, komolyan magyarázott egyet-mást, és az asszony előtt feltárult ez új vonatkozása, ez ok nélkül elrejtett kulcsa és összefüggése minden olvasmánynak és tapasztalásnak. Csakhamar természetesnek találta, és örült neki, hogy többet tud az életről; hisz már sok éve asszony volt, józan fejű, egészséges, és az érzékei aludtak vagy föl sem ébredtek. Egyszer szóba került, hogy miért nincs gyermeke, és az orvos mondott valamit az uráról. Nem haragudott érte – hisz ebbe már régen belenyugodott, és az ura nem vádolta őt meddőséggel soha.

Ez még mind a tél elején volt – milyen különös! Az a különös, hogy ez most egyszerre mind az eszébe téved – és ilyen elevenen. Hogy most történésnek látja azt, ami történt, holott akkor azok a napok egészen a többi hétköznaphoz voltak hasonlók – és olyan váratlanul, olyan értelmetlenül jött az egész. Egyszer egy téli estén, az ura pipafüstös, kandallós szobájában ültek, a lámpa nem égett még, és kívül nagy volt a köd. Akkor döbbent meg először a férfi hangjától, mely töredezett volt, csaknem elfulladt néhol a ritkuló, közömbös szavakon. Ám ő nem értett ehhez – az elakadó beszéd, a hosszú, lüktető hallgatások nyelvét rég elfeledte, meg se tanulta tán. Arra szisszent csak föl, amikor a férfi száraz, kemény ujjai a szenvedély brutalitásával markoltak a vállába, ahogy megrázta görcsösen, ahogy látta a homályban föléje hajolni a megdagadt ínú arcot, az eres, redős homlokot, és sütni érezte a lihegést, amely a szavaival arcába csapott. – “Hát mit akar – ébredjen! Hát nem látja, nem érzi – hogy mióta már?” – Csúnya volt ebben a percben a férfi, úgy látta – félelmes, de értelmetlen és idegenszerű. Nem, ő nem érezte, ő nem tudta, ő aludt. És meglepődése, őszinte ámulata lehűtőbb volt e percben, mint a legsértőbb méltatlankodás, a legvadabb harag. A férfi megértette. Egy percig szédülve állt előtte a homályban, azután ment, nem várva lámpagyújtást. Hetekig nem ment hozzájuk – később el kellett utaznia a járáskórház ügyében —, újév napján jött délelőtt, néhány percre – és azóta vagy kétszer – rövid időre, ha a pap otthon volt; és az asszony nem ment be hozzájuk ilyenkor. Alig köszöntötték egymást. Ösztönből csak, kényelemből kerülte az asszony – mert az érzésében nem vált jelentőssé az utóbbi hetekben sem az egész; nagy-néha gondolt rá gyöngén feszélyező kedvetlenséggel. És most – a tavaszban, a szélben, az estében, ahogy kijött az orsók mellől, és végigszaladt az úton, a szántás illatos rögei mellett – valamit keresett, egy gondolatot —, és ezt találta. Nyilván – nem jelent számára semmit az ember – de a szavak, amiket mondott, az élet igéi voltak, a szenvedélyé. És valami történet volt ez – olyas, amiből az emlékek lesznek, ha az ember megöregszik. Milyen kár, hogy mindez oly közelből szól hozzá és annyira valóság!

Még egyre haladt a szürkületben. Alig vette észre, milyen messzire jutott, vitte előre a lépések összefüggő, könnyű ritmusa – néha a szemét is lehunyta félig, és egy pillanatban sajátságos ötlete támadt. Ha itt lenne most ő – az orvos —, csak jönne vele az úton, belekapaszkodva a karjába, párhuzamos ütemű járással – és beszélne; nem úgy, mint akkor, zihálva, követelően, érdes lihegéssel – de valahogy másképp. Ahogy most elgondolja – puhán, szelíden, okosan, mint egy kisgyerekhez lágyan rezgő érzelmességgel. És képzeletében tisztán hallott csendülni egy soha nem ismert, gyöngéden érces férfibaritont, amit leánykorában teremtett tétova és gyönyörködő álmodozása lefekvés után.

Ó – ez a mai nap olyan különös —, ha most itt volna valaki – talán a doktor.

Hirtelen megállt, ösztönszerű ijedtséggel, és visszahőkölt. A lába valami puha és rugalmas tömegbe öltődött, lehajolt hozzá, és borzongás futott végig a gerincén. Pedig csak egy kicsiny állati hulla feküdt ott – egy sárgásbarna szőrű, fiatal kutyáé, félig elfödve a tavalyi avartól, amelynek gazát föléje szórta a szél. Lehajolt hozzá, hogy jól megnézze, mert nem akart félni tőle. Már oszlásnak indult – kitépett, szertehulló szőrcsomói elvegyültek az aszú levelek és gallyak színével —, a fiatal test meghorpadt, csak mint egy nyugalmas, enyhe félrelief emelkedett ki a tavaszi föld illatos, ázott göröngyei közül. Szagát gyöngéden elterelte a szél – a feloszlás foltjai, a csonka fej, a laza tagok – mindez beleveszett a környezet enyhe harmóniájába, az este növekvő sötétjébe. Már csak sejteni lehetett – egyre sűrűbb lett a homály. Ki tudja, milyen régóta feküdt itt a tél jeges takarója alatt, szelíden, mint egy elhervadt kis levél. Szép volt.

Csak most vette észre milyen régóta áll itt, a hosszú járástól zsibbadtan és érthetetlen módon lebilincselve. Már teljes volt a sötétség későre járhatott, és ő nagyon messzire került a falutól. Felegyenesedett, és egész közelben, néhány lépésnyire látta az erdőt, a levéltelen gallyak sötétjét. Ah – hisz ez már a vasúti töltés lejtője, a széles árok – és túl rajta a furcsa, rejtélyes kalyibák, amikben az idegen kubikos munkások laktak. Igen – mindjárt jöttek, mikor elolvadt a hó —, már két hete ásnak itt, és – valóban, a tanyáik üres, leszerelt lécváza áll csak; – menni készülnek tovább. Most messze, a sínek mentén gyúlt ki zölden egy jelzőlámpás; – sötét este volt.

Legfőbb ideje indulni sietve, haza. Még mindig ott állt a sötétben, lábai előtt a kicsi tetem – már tett is egy lépést, de visszafordult. Egy gondolatot elkezdett volt, azt be akarta fejezni; valamit arról, amit egyszer a doktorral beszéltek, hogy milyen egyszerű a halál. Még egyszer lehajolt, egészen közel, hogy lát-e valamit a sötétben; letörte egy kóró felső ízét, és a végével óvatosan, kíváncsian és elmerülve érintette a kis hulla szőrét. Akkor valami hirtelen, erős zörrenésre az erdőalj cserjéiből rémülten rezzent fel, és kiejtette kezéből a fácskát.

A következő percben egyetlen, állati erejű rándítás egyenesítette fel, és kényszerítette, hogy derékban hátrahajoljon. Sikoltás tört elő a torkán, de csak gyönge hördüléssé tompult, és visszacsuklott. Az agya, ítélete vesztegelt, de iszonyúan átvonaglott a teste a rémülettől és fájdalomtól. Egy lökés erejétől a földön feküdt. Egy arc rémlett föléje hajolva a sötétben, fekete árnyékfoltokból előtűnő lapos, baromi sziluett – két alig mozgó, bárgyú, de pokoli tűzben égő szatírszem. Az asszony levegő után kapott, alkohol és verejték otromba párái csaptak arcába, és ő végre kiáltott, eszelősen rázkódva és vergődve a rettenetes karok között. Félöntudata felrettent, menekvést keresett, mint a gyöngébb állat, és körmeit belemélyesztette a tüskés, durva arcbőrbe. Egy ütést érzett a homlokán, majd a vállán egyet – a fájdalma éles volt, bár nem túl erős, de akkor a félelemtől behunyta szemét. Még érezte, hogy néhány lépésnyire továbbvonszolják a szélső bolerók felé…

Föleszmélt – körülötte éjszakai sötétség, és minden tagjában dermedés. A halál – hogy milyen egyszerű —, gondolta, és megint lehunyta a szemét. És akkor lassan, otromba, súlyos valószerűséggel, de még csak mint egyszerű tény emléke nyert alakot a tudatában az, ami vele történt. De mintha valaki mással történt volna; – még nem érzett, és nem ítélt. Megmozdult – egyszerre érezte az éj hidegét; és a fogai vacogva verődtek össze. Akkor felült a földön, szétnézett; görcsös hirtelenséggel födte el mindkét kézzel az arcát, és az undortól, a félelemtől hangosan sírni kezdett.

Percek teltek – egy szekér zaja hallatszott az úton, egyre közeledő zörgéssel. Nem – urasági fogát lehet, és a falu felé tart —, mindjárt fölér a lejtőn, és láthatóvá lesz a töltés mögött. Az asszony fel akart állni, és képtelen volt rá – térdre emelkedett, és éles erőfeszítéssel torkaszakadtából kiáltott. A kocsis megállítottá a lovakat, és a hang iránt fordult a sötétben. Az asszony újra kiáltott, és most, úgy látszik, megismerte a hangját; leugrott a bakról, és pár lépéssel a közelében termett. Ó – az orvos kocsisa volt.

– Hol – merre? Igen, itt! Ó – a tiszteletes asszony! Hát mi lelte, bántotta valaki? Tessen csak belém karolni! Talán valaki ráijesztett? Az imént láttam egy embert az erdő szögében – a fák alól bújt ki —, a taliánok közül volt. Az átkozottak, tolvajok, csakhogy már mennek! Talán attól ijedt meg a tiszteletes asszony – vagy bántotta? – Uram őrizz – hm, hm! —

Nem felelt – alig támolygott. Már benn ült a kocsiban; és az szaladt vele – haza. A felhős ég sötétjéhez emelte a fejét, és a könnyes, dúlt arcába fájón metszett bele a megélesedett szél. Mi történik most? – gondolta. Haza kell mennie?

Tisztuló eszmélete kereste önmagát – az asszonyt, aki ma elindult hazulról, az orsók mellől szeszélyes kicsi sétára a tavaszban. Az asszony, aki kevesellte az életet. De hát mi történt valóban? Megreszketett egész testében, és látta a rettenetes, állatian dúlt arcot, a dülledt, égő szatírszemeket. Iszonyú! Lázas forróság ömlött végig az arcán és a homlokán, és az ajka cserepes lett a szélben. Az az arc – igen! Vagy egy másik – füstös, homályos szobában, a dülledt izmok és eres, redős homlok – a tüzesen lehelő szavak, amikor azt kérdezte, hogy mit akar, miért nem ébred. És megragadta és megrázta görcsösen a vállát. De nem – az más volt. Akkor nem ébredt fel.

És most szalad a szekér, és hazaviszi őt. De hát mi változott meg? Egy semmi, egy villámló véletlen, amely leszakadt rá őrjítően idegenül és irtózatosan. Most már nem az, aki volt? Egy pillanat elszakíthat az előbbi létünktől, az énünk, a jelenünk ezer kapcsolatától. Most már mindörökre megtörtént – a szenny, a gyalázat.

Kutyák ugattak a szekér előtt, és a falu szélső háza látszott. Az asszony végigsimított a homlokán, és most egyszerre ijesztő részletességgel, világosan látta a történteket. Ez a kocsis talán sejti – ez nem bizonyos —, de ki tudhatja! Ő az egyetlen – de talán elmeséli az esetet a faluban. Találgatni fognak – és ő a tiszteletesné. – Az orvos kocsisa az egyetlen, akitől félhet. De hátha – nem, nem – ez rettenetes! Az orvos mondott valamit egyszer az uráról. És hogy ő, az asszony, nem volna meddő. Nem, akkor meghal, akkor meg kell halnia. Bár vannak eszközök, orvosszerek – ó, milyen galád, milyen nyomorult gondolatok ezek! Az ő tiszta, nyugodt lénye, a csendes paplak, az orsók – Isten!

Egy ámbitusról valaki rákiáltott a kocsisra, megálltak! – az orvos háza volt ez. Baj van! – hangzott a bakról – és a háziúr hajadonfőtt lépett ki a kapun. Az asszony látta, amint sietve szót vált a legénnyel, de semmit sem hallott a szélben. Az orvos gyors kézzel emelte ki a kocsilámpát, és hátralépett az üléshez.

– Mi történt? Nincs baj, ugye, semmi? Szóljon, az istenért!

Most hirtelen az arcába fordult az éles lámpafény. Az orvos visszahökkent, átadta a lámpát a kocsisnak, és rémülten nyújtotta felé mind a két kezét.

– De hiszen maga beteg – mi történt —, hol járt ilyen későn? Már keresték!

– Ki keresett? – kérdezte az asszony fojtott ijedtséggel.

– Kati – a cselédjük járt a postamesternénél, hogy nincs-e ott? Mert az urának el kellett utaznia hirtelen, sürgöny jött, és maga köszönés nélkül ment el. Hol járt? Mije fáj? Beszéljen!

Az asszony didergett, a két keze reszketett az övében. Azután hirtelen előrehajolt, és görcsös, vad, eszeveszett zokogással vonaglott a férfi vállán.

– Segítsen rajtam!

Az orvos átkarolta, leemelte a kocsiról.

– Jöjjön, be kell térnie hozzám, hisz nagyon beteg. Valami csillapítót – így nem engedhetem —, hisz nem áll a lábán…

Gyorsan beszélt, sokat, mintegy mentegetődzve, amíg félig ölben vitte a kapu felé. – Igen – ő az orvos, és az asszony beteg. Hogy reszket és a haja az arcához ért. Az asszony vitette magát, hozzásimult, halkan, rekedten tördelte:

– Olyan borzasztó ez! Segítsen!…

1908

Egy nap

Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott, s a szűk vizű, pumpás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében – munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledt szagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek, és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.

Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét, és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel – és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba idegen és ódon – mély, sötétzöld homályú – és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken – és nagy csönd —, valami kimondhatatlanul jó és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez; – “… mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel”, igen, ó, igen, még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből – és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék – a nagy, barna úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott – széles, idegen mívű aranyveretben a mély tüzű követ – egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom – ez mostanában volt valahol – tegnap.

– Még alszol, Éva? – kérdezte egy álmos férfihang a másik ágyról. Nem – nem aludt már. Érezte, hogy fel kell ugornia – kávét főzni az urának, ágyazni, mosakodni. És rendbe hozni ma is ezt a szobát – keshedt spárgaszőnyegeivel a súrolt padlón – kölcsönvett bútorával —, kezdő, vidéki piktorok baráti ajándékaival, amiket rajzszögek tartanak a közömbösre mázolt, légypiszkos falon. “Bohémtanyánk!” – mondta önmagának, és gúnyos keserűség szorította meg a torkát. Megnézte a gyűrött, fiatal férfiarcot a cigarettafüsttől sárga ágynemű közt. Lám – ő az! – gondolta tűnődve – felkönyökölt a párnára, és sokáig nézte. A szerelemre akart gondolni, ami egyszer összekötötte őket, ó, nem is régen – és a lánykorára gondolt.

Már sziszegett a borszesz-masinán a víz, és az asszony alsószoknyában ült mellette. Igen – alig két éve – még otthon volt. A szülőinél, a sokgyerekes, tisztes hivatalnokcsaládban; akik a saját kis házukat lakták, és nem volt tartozásuk egy boltban sem. Az udvaron ott – piros pelargónia-ágyak közepén színes tükörgolyók égtek a nyári verőfényben. Ő zongoraleckéket adott – sokat, igaz —, de ezért otthon volt egy kicsi szobája, pianínó, könyvek – és a kislány húga mindennap friss virágot tett a vázába. És a szülői nem akarták engedni ehhez – a vidéki újság segédszerkesztőjéhez, akinek nem voltak vizsgái – biztos kenyere; csaknem szöknie kellett a szép kelengyével, amit úgy zongorázott össze magának éveken át.

Az ágyon a férfi nyugodt, zümmögő horkolással szendergett megint, a falnak fordulva. “Hogy tud aludni – hogy bír!” – tűnődött a feleség idegenül. Odatette a tejet forrni, és arra gondolt, hogy holnap csak tejet reggeliznek, mert az asszony fog hozni elsejéig, de kávét már nem ad hitelbe a boltos. Milyen régen folyik már így – és meddig?

Talán szerette mégis, amikor hozzá ment. Már huszonhárom éves volt, alig fiatalabb a férfinál, és az a sistergő, tehetetlen szenvedélyével szinte hajszolta sokáig a leányt. Voltak az újságnál, akik zseninek mondották – új formájú vagy formátlan, különös, nyers, szűkszavú verseiért. Ő akkor hitte – egy lángész nemtőjévé, egy értékes élet támaszává kell lennie. Vagy csak mert huszonhárom éves volt? – Várt valamit a jövőtől – emelkedést; – és talán nem is csalta őt akkor a férfi. Talán igazán nagy alkotások kuszált, megdöbbentő ígéreteit érezte játszani a lelkében. Az élet csalta meg mindkettőjüket.

Az élet. A férfi nem fért össze a szerkesztőjével; – más városba mentek. Ott a tanácsurakat leplezte le, a szokott üzelmekért – a dolog elsimult —, de ismét menniök kellett. Az asszonyt a kórházban hagyta akkor – ott hozta világra a korán szülött, szegény kicsinyjét, és onnét temették el. Az élet – hurcolkodások, sikertelenségek – egy letörött tehetség tehetetlen vádja – rendetlen, napról napra élés – gyökértelen, lebegő egzisztencia, homályos jövő. És ez már mindig így!

Keményen zörgettek a pici előszobán, ami konyha is volt. A férfi felriadt.

– A házmesterné lesz – mondta közömbös csüggedéssel az asszony. – Végy magadra valamit, kérlek, és beszélj vele!

– Nézd – te inkább —, te jobban tudsz a nyelvén, Éva! – És kelletlen arccal, sietve megint behunyta a szemét.

A szobabér hátraléka miatt jött valóban az asszony – fiatal gyümölcsöskofa volt, hangos beszédű. Hogy már tizenötödike is elmúlt ő mindig a jó szívéért szenved a háziúrtól – és egyebek; – a szomszédos lakók kíváncsian gyűltek a folyosóra. Szárazság és lenézés volt az Éva hangjában, amíg csillapította – az asszony kiérezte, bőszen rikácsolt tovább, és fátylas kalapját, csipkekesztyűjét emlegette a nagyságának. Fölényes dühvel állt odább, és sápadtan az undortól, feszült, fájó idegességgel lépett megint a szobába Éva. A férfi csendesen, fásultan szedegette fel a ruháit. Éva megállt – mereven nézte —, és valami lobbanó, heves gyűlölet fogta el egyszerre – vad vágy, hogy rárohanjon, megrázza, megüsse. Az életéért – a gonosz, csökönyös nyomorúságukért —, a gyermekért, aki meghalt —, az álmokért, amik semmivé lettek. Az asszony követelő gyűlölete volt ez – aki érzi, hogy a maga részéről eleget tett az anyasággal; és joggal a férfitól várná a többit, védelmet, ellátást, nyugalmat, otthont.

Szétnyitotta a régi kártyaasztalt, és reggelihez ültek. Az asszony az újságba nézett – a férfi mogorván forgatta a kanálon a jó, sűrű pillét.

– No, megálljatok, gazemberek! Gazok!

Félig sóhajtva mormolt maga elé. Az asszony nem felelt – elértette. A polgármesternek szólt és a városatyáknak; – Éva, az asszony járt végre tegnap ott – és sikertelenül. Pénzt kért – szubvenciót egy újsághoz, amit az ura indítna meg. Nem adtak.

– Világosan megmondták, hogy miért. Jól tudják, hogy Vermes is benne lesz – a szocialista. És hogy alkudoztál a szakegyesülettel is. Azért.

– Hát jó – majd megbánják, meglátják még! Csak az bánt, hogy téged odaküldtelek – Éva!

Nem válaszolt – nem volt érdemes. Egy néven akadt meg a szeme az újsághírek közt, és érthetetlenül, valami egészen kellemes kis nyugtalanság rezzent át az emlékezetén. Ez a név – igen, hisz tegnap! Átfutotta gyorsan a riportot.

– Mond – kicsoda az az Arató?

– Arató? Érdekes vén bolond lehet – Márkus a Délvidék-től mesélt felőle tegnap. Veszettül gazdag. A volt főispánnak az apósa – de a lánya meghalt az első gyereknél —, azóta senkije nincs, és külföldön barangol. A múlt hetekben hazajött, és azon kezdte, hogy egy csomó ezeret adományozott az új kórház javára. Hogy legyen miből sikkasztani ezeknek.

– Itt meg a nőegyletről van szó. Hogy annak ötezeret – és a színházalap javára is annyit!

– Vén szamár! Nincs, aki gyámság alá helyezhetné. Különben csodálom, hogy még megírta a Délvidék. Mondta Márkus, hogy tegnap őket is lekenyerezte, hogy hallgassanak az adományai felől. De hát ez közügy – ezt kitrombitálják mindenképp. Nem értem, hogy mért csinálja ilyen nyakra-főre?

– Igen – hogy miért siet – hová? – Éva felemelte a fejét és kinézett – messze túl – egy nyurga, öreg akác gyér levélcsombókjai fölött. Valahogy rezgő és eleven volt a hangjában ez a tűnődés.

– Miért érdekel? Hallottál róla?

– Én találkoztam vele tegnap a polgármesternél. – Igazán?

– Ott bemutatkozott.

– Egészen öreg ember?

– Olyan – ötvenes.

A férfi még kérdőn nézett rá, de Éva gyors mozdulattal kapta össze az abroszt. Dologhoz látott – robotosan, gépmódra rendezgetett, sebtében öltözött. Emberek jöttek.

Az ura emberei; Vermes, a fiatal tanár és Heinz, az előmunkás. Éva valami foltozással az ablakhoz ült félre. Időnként fél füllel hallani kényszerült a közkeletű igéket – vagy ködös és makacs tervezgetéseiket; időnként az arcán érezte a tanár, e tuberkulotikus fiatal rajongó tekintetét, a néma és izzó vallomást. Elfordította a székét – álmodozni akart, és jól tudta, hogy miről.

…Az ujján igen nagy, zöldbe játszó, idegen formájú gyűrű – egy különös agátköves gyűrű volt a mutatóujján – a kékeres, finom kezén.

– Sohasem látott hozzá hasonló arcot. A szikár, csontos arcélét, az állát, ami valahogyan kőbe vésett szobrokra emlékeztet, az orrtő kemény, szittyás csomóját; a karcsú, szép szemöldök alatt két megfejthetetlen, tanakodó vagy gúnyos – vagy fáradt vagy kereső szemét. És valami könnyed választékosság az egész alakján, ruháján. Míg a polgármesterrel szólt, míg bemutatták – az asszony megnézte, felrebbent érdeklődéssel – és azt gondolta: “Ez úr – ehhez hasonló urak nincsenek itten.”

Félrevonult, írásokat lapozott, amíg az asszony töredezve, határozatlanul és oly kevéssé meggyőzően elmondta érveit – a lapról beszélt közérdekről – a pénzről, amit adnának.

A polgármester udvarias volt és gyöngéd. Hogy nincs is állandó alapjuk erre – hogy ami volt, egyébre kell – és igen – Vermes tanár cikket írt az első számba. A főispánnak is feltűnt – szegény professzornak szerencséje, hogy beteg. Az asszony hallgatta – valami fáradt megkönnyebbüléssel, hogy ő már – hál’ isten – túl van a mondanivalóján. Rég tudta ezt – hogy hiábavaló. És mialatt beszélt, érezte a sajátos könnyű zaklatását két idegen, gúnyos vagy szomorú férfiszem sugarának. Akkor történt, hogy a polgármestert kiszólította valaki. Az asszony felállt, menni akart – de hisz nem búcsúzott még. Feszélyezett és kellemetlen volt ez így – egyenesen állva támaszkodott egy aktacsomóra —, és akkor hozzálépett az idegen férfi.

– Ne ütközzék meg, kérem, hogy olyan illetlenül szemmel tartom, amióta bejött. De lássa – egészen megzavar valami – az arcán, a ruháján. Maga nekem az eleven csoda!

Éva szembefordult vele komoly, csaknem szigorú asszonyi pillantással – aztán ő maga jött zavarba. Nem – útszéli, gyors felgerjedés nem lobbant felé e különös szemekből. Valami egészen más – érthetetlen és nyugtalanító, mintha a bebörtönzött lélek aggódva pillantana ki e szemekből. Ám a hangja biztos volt, a modora udvariasan megnyugtató – bár oly különösnek tetszett, amit mondott.

– Ne értsen félre! Egy csodálatos dolog zavar meg ebben a percben, asszonyom – különös véletlen, amivel szemben nem bírok közönyös lenni. Izgat, amióta belépett. – Elmondom, ha érdekli. – Nos – másfél éve, hogy egy képre akadtam Velencében egy szurtos boltban, kicsi piazzettán. Egy elveszettnek hitt Giorgione-portré, aminek a műtörténészek is csak a nevét ismerik. Dogaressa Constanza arcképe. Régi okiratokban is megleltem ez asszony nevét, aki a férje korai halála után titokzatosan eltűnt a szép és vakmerő Castiglionéval, az urbinói herceggel. – Szóval – a kép nálam van, másfél éve. Szép, fiatal, kicsit sápatag asszonyt ábrázoló, ívelő, vékony ajkszélekkel, a haja dús és vörösbarna, a szeme fátyolosan zöld, mintha finom pókhálón nézne át. Sötétlila, csipkés, bő ruhát visel, amely puhán omlik el a lenge, finom test formáin. A szabása is – e vállról leomló redők a kebel felé. Istenem, hisz most nem viselnek ilyet. A két kezében puhán markolva magasan tart egy kötés nárciszvirágot, és hozzáemeli az arcát. Ért engem? Az a kép nálam van, az enyém – és maga ez a kép. A ruhája, az alakja – minden.

Merőn nézett rá, és az asszony átremegett, amíg az arcába fúródott ez a két, kissé merev, talányos kifejezésű szem. Csüggedt volt és fáradt a koldulás lelki megerőltetésében, csaknem narkotizáltan zsongott minden idegérzése – és ez a csodálatos idegen ember most remegésbe hajszolja a furcsa szemével, mély, különös, szenvedő vagy nyugtalan tekintetével. És az ujján viselte a gyűrűt – igen, azt a gyűrűt, amit ő ismert valahonnét – tán csak képzeletben látta vagy álmodott felőle kicsi leány korában. Különösen szép volt ez a gyűrű.

Az asszony megmozdult – megsimította a homlokát —, valami közhelyet mormogott.

– Sajátságos véletlen!

A férfi elfordult – gyorsan, csaknem türelmetlenül nyúlt egy akta után.

– Igen – igaza van! Minden sajátságos, ami történik a világon. Hogy is került maga most ide elém? Ah, igen – kérni jött valamit – az urának, nemde! Nos – mindegy. Én már nem érek rá sokáig csodálkozni az életen. Maga még fiatal. A Dogaressa képe nálam van!

A polgármester visszajött – röviden végzett, búcsúztak. Az asszony széjjelnézett elmenőben. – Arató már nem volt a teremben.

Kijutott az utcára; gyöngéden, zsibbadt lélekkel, megzavartan és révedezve ment az ismerős kirakatok előtt. Haloványan felleges volt az ég – és a város felett még enyhületes, déli csendesség. Alig járt ember az utcán. Ám valaki futva jött a nyomában – már-már elérte. Az asszony visszafordult: – livrés szolga követte őt – borítékba zárt levelet nyújtott felé. Ez volt:

Asszonyom! Nekem jogom van különös dolgokat kívánni. Ön el fog jönni ahhoz a képhez. Értsen meg! Holnap délután hatkor bérkocsit fogad a nevemben, és elhajtat a villámhoz. Mező út kettő. Pontban hatkor. Azt akarom, hogy a Dogaressám mellé álljon, hogy leszedje a kertem nárciszait, és magasra emelje két kézzel. El kell jönnie.

Egyszerre józan és türelmetlen lett – összegyűrte a levelet —, sietni kezdett. Haza – hisz nincs ebédjük. Eltelt a nap sivár és apró küzdelemben – ám hajnalra kelve álmodott valamit, egy zöldes homályú, hűvös és mély szobáról, ahol ezüstveretű edény csillog, és a bútorok dióillatúak. És ma – még érthetetlenebb az egész. Mit akart vele? A rafinált világfi egyszerű fogása volt-e a képtörténet – de hisz az lehetetlen! – Nem – nem úgy nézett rá. Vagy igazán lehetnek csodák. Constanza Dogaressa – akit az urbinói herceg szeretett és megölt.

A vászon az ölébe hullott – keze pihent az álmodozásban. A tanár hangja ütődött a fülébe, és tudta, hogy most megint neki, érette beszél. Volt, hogy asszonyfantáziáját megfogta néha egy-egy bizonytalanul körülírt, de forradalmas hitű utópia, a nagy szent jövőről. De most untatta. – “Hisz nincsen gyermekem, hogy azt megérje!” – gondolta hirtelen. Aztán Heinz felelt valamit – korlátolt, egyoldalú kifogásokat a ma rendje ellen. És hallotta, mint ad neki igazat az ő ura – tévetegen bár, meggyőződéstelenül. Ó, hiszen ő – ő ismerte az urát —, a szuverénul gőgös, konokul elfogult sarját kálvinista nemeseknek – a szellemi kiválasztottság makacs arisztokratáját. Hisz ez annyira nem lénye neki. És hazudja. Hirtelen haragos undor szállta meg mindnyájuk ellen; képmutatók, közönségesek vagy bolondok!

Végre mentek. Dél volt. Egy kis gyárilány szólt be az ételhordó edényekért – Éva terített – szótlan közönnyel kanalazták a sáfrányszínű, ízetlen vendéglői levest; minden úgy történt, mintha el akarna közelgetni ma is az este, mint tegnap, mint mindig – esemény nélkül, változások, történések – csoda nélkül. Már elkészültek, mikor az udvaron sürgetve kérdezte egy hang az ajtójuk számát.

Éva kinézett, és az ideges ijedtség piros kis foltja lobbant fel az arcán. A szolga volt, a livrés inas, aki tegnap levelet adott neki. Kagylóformájú, nagy díszkosár volt nála – színig virággal. És nem adhattak neki borravalót.

Nárciszok, fehérek, csodálatosan nagyok és pompázók, és az illatuk belengte, átlihegte édességével az ételszagú kis udvari szobát. A két ember megdöbbenve nézte egymást.

– Mi ez, Éva? – mondta a férj, és szigorúan próbált nézni. – Virágokat küld neked! Hát beszéltél vele – és úgy?

– Magad mondtad, hogy furcsa és szeszélyes öregúr. Tegnap látott. És szálanként, majd csomósan szedte ki a nárciszokat – az asztalra, a székre. Egy sejtés kapta meg és lám – valóban. A kosár öblét kártyapapír rekesztette el – zsineggel átvonva —, lepecsételve. A férfi szakította fel.

Istenem! Csaknem nevetséges volt az egész! Vagy mesébe illő és hihetetlen, mindenképpen ostoba és mindenképpen gyönyörűséges csoda. Pénz! Egy kicsi bádogdoboz és benne pénz – nem értékpapírok vagy utalványok – pénz, bankó – egyszerűen, bután, lélegzetszakasztón sok. Ezresek – sok – húsznál is több – nem, ne számaljuk. Egymásra nézett a két ember és reszkettek.

– Éva – kiáltott a férfi, csak félig volt eszénél —, Éva! Ez az öregúr hallotta, mikor a polgármestert kérted, ugye?

– Igen!

– Ó – a vén bolond. Most egyszer okos, jó, aranyos vén szamár! Még csak ez hiányzott – hogy magános embereknek is, szegény családoknak osszon. De nem tesszük az újságba, ugye, Éva? Ó, te nem örülsz – Éva – örülj! Most jöjj – számláljunk!

Harmincezer volt – egy élet – nem, két emberélet.

– Éva – mondta a férfi, és át akarta ölelni —, most már minden jó lesz. Te vigyázol a tőkére – a kamatokból élünk – meg nem szorulunk soha. Most már lehet gyermekünk is, ugye? És dolgozni fogok.

Egyszerre az ajtóhoz rohant – majd visszatért. A házmesterné jutott eszébe – de így nem lehet. A pénz váltatlan, nem szabad feltűnően. Pedig az övék – de mégis. Szép nyugodtan fog elmenni a nagytrafikba, felvált egyet, mint az újság megbízottja. És egy vasúti menetrendet is hoz.

Elment. És az asszony halálos kimerülten, lázas, forró csuklóval, az izgalom vérrózsáival az arcán jött-ment a szobában. Az órát nézte; három múlt. Még van idő – ki lehet kefélni a lila színű ruhát – a fátylat kivasalni – szépen eligazítni a haját. Reszketeg buzgalommal készült, készült.

– Hová mégy, Éva? Mi jut eszedbe. Jöjj, nézd csak a menetrendet! Nem várta az asszony feleletét – a házmesternével akart végezni. Egy százassal akarta váltani küldeni – boldog gyermekhiúságában —, ám a kofa visszaadott belőle. De milyen megrökönyödött áhítattal vette kezébe – ó —, gyönyörű látni az ilyet.

Leült, sebtében megírt egynéhány utalványt, régi tartozásokat akart megküldeni postán. Aztán plajbászt vett, le-fel járkált a szobában, számolt. Az asszony a tükör előtt állt, a szép csipkeruhában, amit egy eladósodott drámai szendétől vett tavaly – a haján babrált – elválasztotta középen és szélesen, görögösen tömte ki oldalt. A virágok miatt csinálta így. Igen – a nárciszok miatt. Oly zavart volt, úgy reszketett.

– Ebben a ruhában akarsz utazni, Éva? Mi lelt? Még nem jöttél magadhoz, asszonykám?

Most szembefordult vele az asszony, végigmérte rideg, hisztérikus gyűlölködéssel, és a megvetés jéghideg, száraz hangján dobta felé:

– Nem utazhatom ma. Arató azt kívánta a pénzéért, hogy ma, hat órakor a lakására menjek.

Hosszan, merőn szikrázott egymásba a tekintetük.

– Őrült beszéd – nem értem. Hát? Kívánta, megalkudtatok?

– Egy levélben kért erre. Eldobtam, rá se gondoltam – pénzről nem volt szó. De most más – elköltöttük a pénzét.

– Hóbort, őrület – ez nem történhet meg!

– Visszaadhatod a pénzét sértetlenül? – sziszegte gonosz makacssággal az asszony.

– Éva, őrült vagy és tökéletesen rossz. Aljas! Nem engedlek – rendőrt hívatok.

– A rendőrségen majd elmondom, hogy éltünk vissza egy vénember hóbortjával.

– Letépem a ruhádat – fuldokolta tehetetlen dühvel a férfi. – És beléd fojtom a szót, te gaz!

– Egynegyed hat – nevetett görcsösen az asszony —, eressz!

Nem volt más vágya, mint sérteni, megalázni az urát. Rég gyűlő, vad keserűség, beteges gyűlöletroham tombolt át a lelkén. És a megkínzott ember felemelt ököllel ment felé.

Az ablakot zörrentették e percben, egy hang bekiáltott valamit rajta. A konyhaajtót csörtetve nyitotta valaki. Márkus volt – a Délvidék riportere. A fiatal fiú izzadt volt és pipacsvörös a hőségtől és sietéstől.

– Milyen szenzáció! Itt ültök, mint a kotlósok. Jöjj csak, egész éjjel telefonálnod kell. Arató, képzeld, a jótékony vén nábob, halántékon lőtte magát ma délután háromnegyed ötkor.

Nagyot fújt, örült a hatásnak, szenvedélyesen hadart tovább.

– Amerikai párbajt sejtenek, a rendőrség már lepecsételte a villát. De lehet titkolt betegség is vagy lappangó elmebaj. Bár ezt nem fogják rábizonyítani, mert a közintézeteknek osztogatta a pénzét, szegény öreg. Lehet, hogy csak unta az életét; egyedül kóborgott a világon, és úgy látszik, készült erre. Azért jött haza, azért szórta a pénzt. Az életrajzát kutatom most; régen, mondják, nagyon kedvelte az asszonyokat. Adieu, gyerekek! Siess a redakcióba, pajtás!

Elment. Egyedül maradtak ketten, és döbbent hallgatásban, kimerülve és megcsillapodva ültek sokáig a sötétülő szobában. Az élet árnyékait látták – és oly kicsinynek tűnt fel az egész. Lám – gyűlölködés, szenvedély, becsület, hogy jön sebbel-lobbal, és hogy oldódik fel minden az alkonyatban, mely szétteríti szárnyát. A halál – az már túlról való! Fiatalabbak és jobbak voltak, semhogy sokáig, némán és nagy, kerek szemekkel ne néztek volna egy ilyen nap elszálló világossága után. Besötétült – a férj felállt, és halkan az asszonyhoz ment.

– Isten nyugossza! Ám minekünk pénzünk van – Éva!

Az asszony beletette forró, száraz kezét a férfi tenyerébe.

– Gyújtsunk lámpát – mondta —, mert félek.

1908

Az ember meséje

A furcsa, ereszes, kistornyos kőháza ott könyökölt ki a vízre az északi révnél, a régi kikötő tájékán, ahová csak nagy néha vetődik egy-egy halászladik – az erdő felé pedig ölmagas kőfal zárta körül – a kertjét. A nagy folyam e szigete karcsú volt, hosszú, haltestű, mint egy vitorlás csónak, és a távoli, déli csúcsáról zsivajgó város lámpagyöngysorát, kivilágított hidak szökkenő ívét lehetett látni este. Napjában kétszer jön egy füttyös, apró gőzhajó, az munkába vitte meg visszahozta a szigetbeli férfiakat. Fásult, rozoga koldusnép lakott itten, alig egynéhány család. Munkások legalja, akik a gyárak udvaráról hordják ki a szemetet, és pár hatos a bérük; – ki tudja, micsoda engedéllyel vonták meg magukat háznépestül itt, egy félig lebontott, régi fűrészgyár kidűlt-bedűlt raktáraiban. Mikor a víz befagyott, és nem járt hajó, csikorgó, roskatag fahídon mentek át – ott, ahol a sziget vonala partnak hajol távoli kültelkekig; és éjszínű, téli hajnalokon gyalog indultak a város felé. Ezek közül egy sem ment soha a felsőszigetre, a kőház körül leskedni; csak a halászoktól hallottak felőle néha.

A halászok őslakók voltak itt. A három-négy terpedt, barna viskójuk ott gubbasztott a túlsó, fövenyes part sekélyén, a sötét bükkerdő mögött, ajtóablakos, sunyi arcocskájukkal a nagy víznek fordulva, mely szélesen hömpölygette lágy hullámait a város felé. Tavasszal, mikor a hó elment, a vízparti kövek mohája zölden simult az apró küszöbök elé, kitelelt, sápadt porontyok mászkáltak elő a fövenyre, és penészszagú, tarka ruharongyok szellőztek odakinn – olyankor szó esett néha róla —, míg a kunyhók népe bütykös ujjakkal hálót javított a gyékényen.

– A szeme – mondotta Tráján, a legvénebb —, annak semmi hibája nincsen, csak a nézése olyan, mintha üvegből való, átlátszó volna az, akire ráveti. Amíg beszél is, mintha nem látná az embert, mintha túl rajta, messze egészen másvalakit nézne. De azért nem rossz ember az.

Este volt és fuvalmas, enyhe március, a fölengedt nagy víz lassan, selymesen úszott, és csillogva törte meg a holdfény fehér kígyóit. Az emberek felhúzott térddel ültek a parton, és az arcuk észak felé fordult. A lelkük mesevágyát mindig szorította a magányos kőház odafenn és a benne zárkózó ember.

– Nincs abban boszorkányság – mondta a vén halász. – Hét esztendeje hordom a szigetre a postát; sok jó pénzt kaptam már tőle. Minden héten megyek a révbe a holmival, és néha megnehezül a ladikom, annyit küldenek az ő nevére. Honnét, honnét nem, külső országból. Töméntelen sok levél jön, könyvek; – nagy táltosbibliák – van neki tán ezernél is több. Meg újságok; pénzek idegen bélyegű papíron. És mindig jönnek-mennek az öklömnyi kis ládikók, gyalult fából, mindre ráírva, hogy törékeny. A vízről a falépcsőn viszem az erkélyig a holmit, ott ő kihajol érte, azután ideadja a küldenivalóját. Csupa kis kockaláda az is. Megfizet becsületesen – de igaz, szólni csak akkor szól, ha éppen kell a csomagok miatt; – azt is csendesen és kurtán – és a szeme azalatt is ott jár messze, ahol a napvilág játszik a vízen.

– Mióta lakik ott? – kérdezte súgva egy raktárbeli asszony.

– Régen. Még a gyárteleptől vette meg a telkét; most meg, hogy a városé lett a sziget, alkudtak volna arra is, de szóba sem állt az urakkal. Hát akkor építette oda azt a kastélyt. Mindössze két szobája van; – egy a földszinten és egy odafenn – tudom még, hogy megcsodáltuk a vízre nyíló tornácot meg a fura kéményt ott a torony tetején. Eleinte sokszor lehetett látni, hogy elmegy hazulról. A csónakjába ült, amelyik a faoszlophoz van láncolva, maga evezett partig jó, kemény csapásokkal; – aztán kiugrott a szárazra, nagyot fújt, és sietve indult a város felé. Néha hetekig odamaradt, néha visszajött már másnap; de az mind régen volt. Most, láttam, korhadozik a ladik, és moh meg hínárfű nőtt benne ott a révbeli, csendes vízen. Van talán egy esztendeje is, hogy nem mozdult ki hazulról a kőházbeli úr.

– Vajon mit csinál most? – kérdezte a csendben egy apró, rongyos leány és ásított.

– Tán aranyat. Sok pénze lehet annak!

Fiatal csavargó mondta ezt, és szeme megvillant a sötétben, mint a hiúzé. Tráján közönyösen szítta a pipáját.

– Három töltött pisztoly van nála mindig, annyit tudok. Egy a zsebében, egy az ágya felett lóg, egy meg előtte az asztalon.

Meghökkent egy percre, mert sohasem látta a pisztolyokat. Úgy találomra mondta csak, de lehet, hogy igaz. Kunyhója előtt a száraz rőzsegally kihamvadt üszke felparázslott egy kósza, vízparti szellőtől, és valami különös, mély illatfátyol szegélye lebbent erre.

– Máskülönben – beszélte tovább —, nem aranyat csinál az, hanem mindenféle szagos leveket kotyvaszt. A sok ládikóban is azt kapja, a hozzávaló, idegen fűszerszámokat – ő meg a főztjét küldi vissza postán. A kis kémény azért pöfékel, és a toronyszobából néha hajnalig rezgeti a vízfény a kohója piros izzását vagy a lámpa sárga világát, mikor a sok könyvből tanul. Az a nagy kert meg nyáron telis-tele van virággal.

– Igen – mondta halkan egy beteg asszony, aki idáig néma volt —, a virágokat ki lehet érezni messze az erdőn. – És összehúzta a mellén a szőrkendőt.

– Mégsem jó lélek az – tűnődött egy férfi —, hogy el tud lenni úgy egymagában.

– A kertjében sok virág van, és a toronyban könyvek; – elég az annak. Kétszer egy esztendőben visznek neki a hajóállomástól fűtőszenet, korszervás hordókat meg szalmába göngyölt vasszerszámokat szekéren. Hát azonkívül bizony senki, mióta az a kőház felépült; soha rendég, asszony vagy jóbarát – soha egy árva kutya vagy egy kecskegidó nem lélegzett a kőfalon belül. Azt mondják, valamikor sok földet bejárt, idegen országokat – de senki sem tudhatja születése helyét.

Igazat mondott. A felsőrévbeli ember élt, dolgozott, tanult és kísérletezett odafenn, és a messze Provence nagy illatszerházai arannyal fizették, selymes kazettákban, szalagos, apró üvegekben küldték szét világgá az ő illatgondolatait. Művész volt, és minden művészek között a legboldogabb, mert a teremtés neki egyet jelentett a gyönyörűséggel, és alkotása igazában csak az ő számára élt. Egyedül kellett lennie.

Valamikor, ifjúsága idején, a világban járt-kelt, és az élet képei tarkán és fátyolosan elsuhantak mellette, ám nem maradt számára egyéb, mint kósza emlékek, egy-egy légfoszlányon szállva, néha egy nüansz, egy illatárnyalat. Tört akkordok rezegtek át a lelkén rég feledett gyermekkorából – és az édesanyja ruháinak friss tisztaságszagát érezte. Majd fenyőillatos karácsonyesték, fülledt iskolalég intim kedélyessége, egy kedves játékszer, a festék átható firneisz-szagával – jöttek földes tavaszi párák – rügyek, sejtések, orgonafák – útrakelés, vasúti kupék bőrpárnái, itt-ott egy asszony haja, amint az érzékiség ifjú forgatagában feléje csapódott – egy-egy ismerős lakás jellemző parfümje, finom borok diszkréten szétlengő párái egy lakoma kezdetén – vagy tömjén, koporsógyertyák viaszfüstje; – ilyen és ennyi volt neki a múlt, a fogható valóság – és alig is élt benne az életből egyéb.

Egy volt számára a megismerés és fölmagasztosulás, az érzés és ihletettség forrása; az illat, mely mint glória lengte körül a néma házat, és elveszőn, halkulva áradt szét messze az erdőn. Az illatban élt. Ó, mennyit fel bírt fogni, micsoda sokaságát a skáláknak és az árnyalatoknak – hogy dúskált a végtelen sokféleségben, és mint pihent meg gourmandériája egy szubtilis átmenetnél! A kert illatát szíva alkonyatkor, meg tudta számlálni a virágok fajtáit, melyeknek ágyán átlengetett a szél, és észrevette, ha két tubarózsa elhervadt tegnap óta, és fölcsengő, éles illatszopránjuk gyöngülve érzett ki a karból. És a nagy vizet, a nedves halászhálók szagát, a bükkerdő fiatal, tavaszi hajtásait vagy a távoli város sűrű gőzkörének kóbor ködhullámait egységes alaptónusként érezte meg. Néha hajnalig ott állt lehunyt szemmel, hátraszegült fejjel kertje falához támaszkodva, mint egy tolvaj árnyék. Ideges, finom orrán lassan, egyenletesen szívta a lélegzetet, és kikereste az illattól terhes nyári éjszaka telt, harsogó koncertjében egy odatévedt kakukkfű gyermeteg, friss reflexét.

Majd bezárkózott porcelános, fehér műtermébe odafenn, ahol a polcokon drága, illató olajak álltak sorban, melyek oly erősen törték meg és szikrázva szórták széjjel a kristályüvegek falán a téli délelőttök verőfényét. Hogy ismerte őket, származásukat és készítésük módját, lebbent lelkük bilincsbeverését! Mennyit tanult, mennyit! Komoly és lelkes szakértelemmel kutatta ki a forrásokat, melyeken át a földi lét megnyilatkozásait kapta. Ismerte a gyantás fanemeket, a szervetlen élet ezer vegyületét és az állati pézsmákat, melyekből az eleven vér titokzatos, szúró nyugtalansága párázott. Néha kedvtelésből kézműveskedett, és maga váltotta ki mindezt valami megkötő közömbös alapanyagból, oldott, illóvá tett vagy kristályosított.

Meg tudta metszeni az új-kaledóniabeli szandarákfa kérgét, és kövér olajat csöppentett az alkanna szép, piros gyökeréből, mellyel fürdő görög asszonyok aranybarna hajukat beillatozták. Ismerte a xilaloe növény szagos gyantáját, melynek aranyszínű füstje a Bonaparte császári termeit járta át – ismerte a bergamott-citrom vékony, aranyszínű héjának olaját és a szantálfát a Szenegál hegyéről, melynek kérge sebéből halványpirosan folyik a vér. Szelíd és ünnepi hangulatok borultak rá, ha parázsra tette a szent guajakfa egy darabját, és érezte az égő fakeménye kedves, aromás, gyönge illatú füstjét; aztán maga olvasztotta belőle a kék színű gyantát, mely a középkorban gonosz fekélyeket gyógyított. Volt nála ratanchia-gyökér, az Újvilág terméke, melynek forrázata elállítja a vért; volt az arábiai mirrha különös, erős gyantája és melegítésre illanó, jószagú teje. Kedvelte a cascarilla ezüstfehér, fűszeres kérgű cserjéjét és a linaloé nevű rózsacitrom héjának finom, gerániumszagú nedvét. Elhozatta Görögországból a ritka stóraxfa darabkáit, a híres zsidóbalzsamot, melyet nádlevelekbe göngyölgetve mint drága kincset szállítottak a keleti tengereken. Megszedte zölden a borsosménta levelét, mely az ajk szélén égési sebet okoz, és a halovány holdrutát, mely frissében gyulladásba hozza a bőrt. Boldog Arábia balzsamát, melyről mondják, hogy a magtalanságot gyógyítja, sötét színű dobozok mélyén őrizte. Ide ismerte Tibet szagos állatainak légbe áradó szerelmi mámorát, az átható mosuszokat, melyeknek csak miriameterét viselheti kellemes gyanánt az emberi érzés; és a fizéter cethal zsírját, melynek illata gyöngéden csípős, mint a finom dohányé. Ó, milyen bőség! – gondolta néha, és behunyta a szemét – és úgy érezte, hogy élete az elhagyott földnyelven több a teljesnél; néha túlterhelt – és hogy százszorosan kellene élnie, hogy a lét teljes és titokszerű gazdagságát mind magába fogadhassa.

A hét igazi virágillat, mint hét tiszta skála tökélye élt benne – ám, ismerte a kromatikusok összetett báját, a mesterkéltség izgató, finom hatásait, a rendellenesség sajátszerű gyönyörét is. Tudta, hogy bizonyos növények más-más testrésze, más napszakában szedve, mennyire eltérő illatú; és tudta, hogy az alapesszenciák tisztasága mint olvadna egyhangúsággá a vegyítés fogásai nélkül. Értékelni tudta bizonyos anyagok nehéz, fojtó bűzét is, ha miriádcsöppjük, mint a diszharmónia leheletnyi háttere, csak a tökély emelésére szolgált. Úgy élt az illatban, mint a zeneértő a hangok világában – de ezerszerte korlátlanabbul, mert közege a lég hullámzó határtalansága volt és minden élő és minden élettelen. Ez volt léte. Eljutott a teóriákig, melyeknek ő volt feltalálója, és az illatösszhangzat ábécéjét állandó képletekkel, számára értelmes jegyekkel írta.

Valamikor az emberek között élt, ám, egyre növekvőn érezte az űrt, mely tőlük elválasztja. Egyre jobban távolodott tőlük; – felfogásának formái, a világról szóló képzete más volt, és csak az övé volt; – az illatlétra csodagazdagsága, ezerfélesége – éteri világa a gyönyöröknek. De voltak napjai, amikor valósággal szenvedett a diszharmóniától, mely a lég szálló atomjai közt örökös küzdelemben élt. Ilyenkor abszorbeáló anyagokkal locsolta meg szobáját, és e molekulárisan tiszta légben pihent napokig, hogy megőrizhesse idegbeli fogékonyságát. Élettani és filozófiai könyveiből tudta, hogy az illat érzéke, az emberiség fejlődő szerve, mely a jövendők titkaiba, messze unokák létének sokszoros és tökéletesebb formái felé mutat perspektívákat. Érezte, hogy sajátszerű előrefejlődés révén nagy, látnoki messzeségben túlszárnyalja kortársait, és lassan megnyugodott az egyedüllét gondolatában. Hisz abnormitásként kellett zsenijét palástolnia, ha ügyeit intézve az emberek közé keveredett.

Nem volt társa a földön, nem ismert barátot vagy rokont, akivel beszélhetett volna arról, ami lényét eltöltötte; és sokáig az asszony volt az egyetlen szál, mely időnként visszavonta még az élet zavartalanul haladó rendjébe, mely őnélküle is nyugodtan folyt tovább. Fiatal és életerős volt, néha csónakjába ült, mely a faoszlophoz kötve ringott a vízen, kemény csapásokkal, keresett, fárasztó izommunkával evezett partnak, és nagyot fújva, gyalog indult meg a város felé. Idilljei egyszerűek és rövidek voltak, habár nem is egészen útszéliek: – de azért erőszakkal kellett eltompítnia szubtilitását ilyenkor egy időre – és szinte vak félálomban, könnyed, vállvonító lenézéssel merült el a földi szerelem egyszerűen teljes, mély és rövid mámorába, mely üdítette és visszaadta önmagának, mint tápláló étkei és tiszta kútvize.

Ám jött idő, amikor az is elmúlni látszott, amikor egyre hosszabb hónapokon át nem mozdult kőfala mögül, és a csónak fenekén moh meg hínárfű nőtt a révbeli, csendes vízen.

Akkortájt, amint lassan kibomlott a tavasz, és gyöngéd, földes illatú, hideg színű virágai átélték bájos életüket – különös és új nyugtalanságok szálltak rá. Nem volt beteg – sohasem érezte magát könnyebbnek, és soha kevésbé terhére nem volt a teste, bár alig gondolt szükségleteivel. Járt-kelt az olvadásos, csírákat fogantató szelek illatában, födetlen fejjel, s túlnéző, opálos szeme szinte vakon, a láthatókból mit sem látva világlott a messzeségbe. Vágy szállt reá, és megzavarta léte nagy harmóniáját; – mert egészen emberi és csaknem gyerekesen férfias volt; az alkotás nyugtalansága. Harmincegy éves volt – keresett valamit, és a munka már nem volt egy számára a gyönyörűséggel; vajúdás volt, küzdelem.

Mit akart? Talán, hogy műve, amelynek álma lázasra szorította tettvágyát, teljes és örök életű legyen – valami, ami kimerítse talentumát, és elzárt, közömbös lelkek tömegét nyissa meg a szépség új és végtelen forrásainak? Hogy tanúskodjék róla, ha majd ő eltűnik; és kései, fejlettebb embergenerációkat ihlessen testvéri megindultságra a szerző, a nagy előreérző iránt? Vagy bár csak egy távoli, ismeretlen sejtő lelkét érlelje meg az élvezet boldog öntudatosságára; mit tudta ő? Talán minderre nem is gondolt! A lángelme súlyát érezte, valami alaktalan és szorongó kötelességérzetet, amely elhitette vele, hogy legbensőbb énjének végre fel kell oldódnia egy nagy és egész alkotásban; hogy kímélet nélkül ki kell tárnia mindent – felverni minden szunnyadót, és napfényre hozni minden rejtezkedőt.

Nem – sokkal inkább és sokkal régebben önmagáé volt már, semhogy a többiek, a megértők képe elevenen kísértette volna. Vak és tudatlan művészösztön lett úrrá felette, és már-már a rögeszme csökönyösségével ragaszkodott hozzá. Lelkének szent, nagy nyugalmát eljegyezte a zavar. Járt-kelt az erjesztő, márciusi szélben, fedetlen fővel, bódultan a kavargó illatálmoktól, melyek lénye belsejéből szakadtak rá; – és a lázas, tavaszi éjszakákban bezárkózva, küszködve dolgozott hajnalig.

Néhányszor, mikor egy-egy részletmegoldást sikerültnek hitt, alattomos próbaként küldte el jegyzetét a messze Dél gyáraiba. Rövid válaszok érkeztek: “Nem használhatjuk – értelmetlen, zavaros!” – és ő szomorú büszkeséggel hitte, hogy jó nyomon van, ha amazok nem értik. És ott volt a kezdet kezdetén.

Meg akarta fogni és anyagba rögzíteni a lét egész tartalmát, de csak azt, ami álomként leng fölötte, a bizonytalanságot, a félreliefeket, halk illatemlékeket, melyek egyedül maradnak meg számunkra a dolgok, események tünékenységeiből. Az otthon friss tisztaságszaga – fenyőfácskák, festett játékszerek —, tavaszpárák, iskolai lég, lakomák borgőze, asszonyi hajfürt, koporsógyertyák – és mindezeknél százszor rejtélyesebb, finomabb és bensőbb érintéseink, melyek egyszerre elevenre tapintanak lelkünkben, és talán az élet előtti élet megnevezhetetlenségei rezdülnek bennük. Mindezt érezte és akarta. És verejtékesen kereste a formát, a módot, hogy úrrá legyen az anyagon, valami új eljárást, mellyel időtartamra megkötni, mérsékelni vagy szükség szerint hangsúlyozni lehessen egy-egy bonyolult vegyület parányainak illattá oszlását. Tehetsége, mely eddig önmagában teljes volt, így vergődött most a nagy tavaszi éjszakákon fehér lombikjai közt és a kohó piros tüzénél – a kezdet kezdetén. És akkor történt, hogy eljött hozzá az élet, és hályogos, túlnéző, nagy emberszemére rátette a kezét.

A fehér, kerek toronyszobában ült akkor is, éjfél már elmúlt, benn lobogott a tűz, és az ablak nyitott félszárnyán nedves, üde éjszakai szél suhogtatta ki az égő olajok füstjét, a gyanták nehéz terpentinszagát. Reszketeg kézzel cserélgette az esszenciák hajszálvékony üvegcsöveit és a kötőanyagok öblös kőkorsóit; – majd jegyzett és törült; – és a lelke mélyén vadul felsírt a csüggedés. Nincs semmi, semmi! Ma betegesen felfokozott érzékenysége egyre analízissel zavarta meg az összérzést és az összegondoltság harmóniájából nyersen, siváran ütközött ki a durva szervetlenség, a kőszénkátrány bűze vagy a benzol sértő élessége. Érezte fájni az idegeit, megszédült kissé, és egy kicsiny üvegpermetező, a kezéből kiesve, sikoltó zajjal tört szilánkokra a padlón.

Utánahajolt – és amikor feltekintett, az ablaküveg megzörrent halkan, és egy állat szökött be rajta. Egy kicsi állat, egy közönséges, fiatal, szép, szürke macska. Nesz nélkül átdobta magát a párkány korlátján, puhán surrant el egy szék karja fölött, egy pillanat és az asztal tetejéről nyitott kerek szemekkel, komolyan, otthonosan szembenézett vele. Egy percig, nem tovább. Aztán hirtelen megint az ablak felé fordult, visszaszökkent a párkányra, és kihajolt a sötétbe. Benézett a szobába halkan, nyugtalanul nyávogott, és megint mélyen előrehajolt. Az ember elfehéredve meredt rá – aztán szinte szuggesztív engedelmességgel követte az állat kívánságát —, kinyitotta az ajtót és kilépett.

Hűsen lehelt homlokára a tavasz éjszaka, magához tért kissé, és a lépcső korlátjába fogódzott. Csend volt, a nagy folyó enyhén loccsantotta széles, könnyű fodrait a ház falához; közel és távol semmi – sehol egy ladik piciny lámpása a vízen, csak a toronyból rezgett ki az ablak sávja, és halvány csillagfény világított. A férfi gyújtót keresett, és leszaladt a lépcsőn. Ott, a földszinti terasz küszöbén egy fehér csomagot látott a földön – közelment, lehajolt hozzá, és pici, egyenletes lélegzet halk zihálását érezte. Az ember halántéka riadtan, szinte hallhatóan lüktetett – végigtörült kezével a homlokán, és felrántotta a takarót. Bársonyos, meleg arcbőr érintette az ujját, majd egy piciny, gömbölyű kéz formája; – igen, egy gyermek feküdt ott a földön, és az éjszaka hűs szellője harmatfinom kis testére lehelt… Gyorsan a karjába fogta, és egy óvatos mozdulattal betakarva, felhaladt vele a lépcsőn. Mikor a toronyszobába ért, a szürke macska már nem volt sehol.

Letette kicsiny terhét a bőrheverőre, ahol őt szokta munkaközben elnyomni az álom. Az üveggörebek és hajszálcsövek, borszeszlámpák és fecskendők hallgatag, hideg csillogással nézték a csöpp jövevényt; a férfi mozdulatlanul állt előtte, és valami különös, tompa kábulással küszködött. Hogy ez – ez itt eleven – meleg vér lüktet a parányi testben – egy gyermek, amilyenből az ember válik. Csodálatos – csodálatos – gondolta egyszerre —, az emberek, a világ! A kőfalon túlélnek, nyüzsögnek, elvégzik ügyeiket; és az asszonyok gyermeket szülnek!… Erővel fel akart ocsúdni, szétnézett, és hallotta, hogy piheg a kis idegen egyenletesen, halkan, mélyen. Milyen nagy némaság van itt! – gondolta akkor ámultan – erőlködött, közelebb lépett hozzá.

Tiszta, egyszerű pehelydunna burkolta lágyan és egész könnyedén. Két-háromhónapos fiúcska volt, a szája gyűszűnyi és nedves, arca pufók, a haja alig serkedt; mikor szétnyalt a vánkos, kifeszített kövér lábacskáit, ökölbe szorított kezét, és egy hosszú mély lélegzettel álmában nagyot, édeset nyújtózkodott. És valami halk illat – puha, kedves és kacagtató —, a meleg tej és tiszta, üde gyermektest mély párája csapott a férfi arcába. Reszketve és gyöngéden takarta be megint – hirtelen eloltotta a lámpát, és kiment a teraszra.

Szétnézett, látta a küszöböt, ahol kicsi vendége feküdt. Tehát valóban!… Halántékát a két keze közé szorította, és gondolkodni próbált. És a gondolatai annyira újak, elevenek, könnyedén gördülők voltak – átrohanva rajta, mint nyaraló, üde szelek egy rég elzárt, dohos szobán… Egy gyermek tehát! Ide hozta valaki, nyilván az anyja – és akarva tette az ő küszöbére. Miért – miért? És ki lehet és kié? Egyszerre megint bolondos forró izgalom járta át minden idegét – szorongva, nyugtalanul kutatott a múltban. Ó – az asszony —, olyan jelentéktelenül eltűnő semmiség, futó ideghangulat volt számára beláthatatlan idők óta… Hasztalan keresett emlékei közt amaz időből valakit, egyet – akinél igazabb vagy tisztább léleksugár csillant volna felé, mint néhány arany visszfénye. Vajon szerette őt valamelyik?… Őrültség! De a gyermek itt – nála. És semmi sem adhat választ – a ruhácskája tiszta, fehér és egyszerű; varráshoz értő munkásleány vagy úrinő egyformán szerezhet ilyet. Talán csónakon hozták, gyorsan és zajtalanul – ugyanúgy menve vissza az öbölig. A vízen csend!… De miért – miért hozták ide e barátságtalanul néma házba… Íme, egy kérdésen töprengett a magány embere – valamin, ami tragikusan megoldhatatlan és örök amin a föld férfiának lelke szokott átdöbbenni a földi asszony gyermekének bölcsője előtt.

Nem tartott soká. Messze, a keleti parton, távol hegyek és erdők vonala fölött halvány fehérség derengett. A hajnal. Az ember felemelte a fejét, és mélyről, könnyülten szakadt fel a sóhaja. Valami egyszerre egészen magától és könnyedén eltisztult előle. Hát nem mindegy? – kérdezte önmagát. Hogy beteglelkű, ábrándos halászlány lopta-e hozzá árva kicsinyét, vagy megtévedt úrinő menekült így a szégyentől? És hogy van-e benne egy csepp az ő véréből – nem mindegy-é? – Ezt gondolta, mert hiszen mégiscsak egyedül élt évek óta – és ez nem volt előírásos gondolat. Hogy nem egy-é az egész élet, és nem szülnek-é mindenütt a föld kerekén gyermekeket a nők?…

Felriadt. Hangos, türelmetlen, követelő panasszal sírni kezdett odabenn a gyermek. Bement sietve – világot gyújtott. E kopár, néma toronyfalakon – mintha az ő bensejében – csodálkozó visszhangot vert e zengő, tele hangja az élni akarásnak. És mintha ösztön vezetné – az ember jött-ment —, tejkonzervet és vizet tett a forralóhoz, poharat keresett – egy másikat a hűtésre – a csöppség sírt kimerülten, szakadatlanul —, egy cukordarab még és minden rendben…

Egy pillanat, amíg mohón utánakapott – aztán mély, enyhült csendben, boldogan, mint egy éhes, kicsi pióca, kortyolta az édes, langyos tejet. Lámpa nem égett már, és odakünn szürkülve derengett. Az ember érezte a vánkoson át az eleven gyermektest melegét a karján, és nézte, mint fogy lassan a pohárban a tej. Milyen nagy nyugalom ez! Hasonlít valamihez, ami régen volt, otthon az édesanyjánál, akinek ruhái illatosak voltak a tisztaságtól – vagy kedves, fenyőfás téli estén, amikor festett falovon nyargalt be a karácsony… Hogy eszik – szegény jószág! Így jó! Mi lenne, ha nem adhatott volna neki?

Egy csöpp volt még a pohárban; elengedte, jóllakott; – a feje hátraszegült, és szőke pillái lassan, álomnehezen gördültek alá. Egy pici tejcsöpp fehérlett a pufók állon – a szájacska édes, buta kis mosolyra húzódott álmában. Az ember nézte, és semmit se gondolt – hozzáhajolt – közel, hisz egyedül volt —, és megcsókolta az arcát. Világosság áradt szét akkor, most kelt a nap – és az élet frissen, telin, győztes derűvel bekacagott hozzájuk az ablakon.

Reggel volt – odakünn csobogó zaj. Tróján hozta a postát. Az úr kihajolt – és ránézett; egyenesen, kicsit fontoskodva, egészen úgy, ahogy ember emberre szokott.

– Keresnie kell a számomra egy asszonycselédet. Fiatalt? Mindegy! – Olyant, hogy értsen – a gyermekhez. Mert – egy gyermek van itt nálam. Elvigye-é? Meglátjuk – majd meglátjuk. De egyelőre – szükségem lesz egy tejelő kecskére hamar.

Gyorsan beszélt – örült, hogy túlesik —, mosolygott és magára hagyta az elképedt öreget. Bement, és hallgatta a gyermek lélegzetét. Friss, vízszagú hajnali szél surrant át a szobán, és a reggel fehér derűjében csillogott az egész. Tevékeny elevenség szállta meg. Bekapcsolta egy porszívó készülék apró motorját, megnézte a konzerveket, hány van, épek-e, párnát keresett és puha gyolcsot. És amit gondolt, mind csupa újság volt, rég feledett, okos és egyszerű ötletek. A kis vagyona – a kamatait egy külföldi bank küldözi pontosan —, rég nem is gondolt vele. Valóban – két éve már! Vannak levelek, ügyek – majd elintézi. És igen – a pénz!

A nagy, fehér kőasztalra esett a tekintete, és szédületes messzeségben érezte maga mögött a tegnapi gyötrődést, a lázat, az elveszített csatát… Miért lett volna az – kinek?

A vegyész odalépett a mestersége csillogó szerszámaihoz. Felnyitott egy próbaüvegcsét – az illat, erőteljesen, uralkodón áradó virágé —, a lelke nagy művének volt eleme tegnap még. Biztos technikával nyúlt kiegészítése után. Kipróbált, kedvelt fogások egész sorát alkalmazta egy leheletnyi háttér – könnyű, diszkrét csípősség —, valamivel több él és erő! Így, ez bizonnyal tetszeni fog! Egy szerencsés percben nekilendült még, és e perc szülötte egy eleven és sajátságos árnyalat volt, az illat egy mély, csaknem szimbolikus rezdülése, az, amit szakértők hízelegve az ő külön stílusának neveztek. Egészen ügyes! – gondolta hirtelen, és eszébe jutott a pénz, amit küldeni fognak. Egy pillanatra akkor lehunyta a szemét, a feje hátraszegült és az orrcimpája gyöngén vonaglott… Ejh! Semmi! Vállat vont; a gyermek aludt fehéren a párnán.

1908

Ünnep

A lépcsőházban villanykörték sápadoztak már, s a korai délután szennyes, vizenyős szürkesége betört az előcsarnok tejüvegén; majd halkan, bizonytalanul csendülve ütődött a feljárat fokaihoz a sarkantyú, és két szolid, fekete leánycipő könnyű toppanása kísérte a szőnyegen. Odafenn egy pincér intett elmenőben a szobaleánynak, és mindketten utánuk néztek, amíg el nem tűnt a húszas számú ajtóban e pár – e sötét katonaköpeny és gyászfátyolos, kicsiny kalap. “Hátha testvérek!” mondta a szobaleány hirtelen – de aztán kinevette önmagát ezért.

Benn voltak. A leány szétnézett, téveteg, zavart igyekezetével a mosolynak; és állva maradt a közepén. A szokásos vendéglői szoba volt ez, bizonytalan színű és poros ripszterítőkkel, ócska zsöllyékkel és szappanos mosdóvíz szagával a levegőben. Rosszuleső szobák ezek. A bútorok mögé gyülemlett piszok sejtése támad fel itt önkéntelen; sivárak, átfűtetlenek, sértőn lélektelenek. A leány szétnézett, ám mindezeknek csak valami bágyadt félérzése révedt el a szemén. A férfi megérezte.

– Ez – mondta bizonytalanul —, ez túlságosan egyszerű hely talán. Kevés időm volt, délelőtt érkeztem, és nem ismerem jól ezt a várost. Ha Wienbe jöttél volna, Nell!

– Nem – sietett a leány —, itt rokonaim vannak, egy néném – hisz tudod. És holnap odamegyünk.

A kesztyűjét húzogatta akadozó kézzel – felnézett és szeme az ágyra esett, az idegen ágy petyhüdt vánkosára a sértőn félrehajtott takaró alatt. Gyorsan elfordult.

– Az én számomra – folytatta a tiszt halkan – a szálló másik végében vettem szobát. A könyvbe ezt írtam: Robert Reinach és nővére.

A hangja csupa melegség volt, kímélő, aggodalmas szeretet; az ablakhoz vonta, és a leány gyöngén adta vissza a kézszorítását. Ott lenn a sáros, fekete aszfalton a nagyváros korai szürkülete kavargott, gyors léptű, prémes alakok és kattogó, vizes lópaták zaja a puha robogású fogatok előtt. Egyetlen téveteg pillantásba fogta össze a leány az egész képet, e sok mozgó pontot, akik mennek, és mindnek külön élete van, és mindegyik volt egyszer kisgyerek. “Idegen az egész világ!” – gondolta szorongva, amíg a keze a vőlegénye kezében pihent.

– Igen, Nell! Már megkerestem a térképen a nénéd lakását, holnap odamégy, mintha a vasútról jönnél. Én délelőtt látogatást teszek nálad – már régen kívántam ismerni a rokonaidat —, és együtt leszünk az ünnepeken. Hanem a mai este a mienk lesz, Nell, ahogy terveztük. Kis Nell! – Miért nem felelsz? Már a kocsiban is… Te sírtál? Egy éve nem láttalak – Cornelie!

Ez kellett. A leány ránézett, és megrezdült az ajka – beleharapott, küszködött, és – már a férfi vállán vergődött a fényes barna hajú leányfő. Mennyi minden feloldódik így. Ez kellett. A férfi átfogta a derekát, a pamlaghoz vezette, gyöngéden, bensőséges részvéttel becézte, mint egy fivér.

– No látod – látod. Tudom, az édesanyád is azóta – kedves szegénykém. És nem lehetett a temetésre mennem. Őreá gondoltál, ugye?

– Nem tudom – fuldokolta a leány. – Rá és mindenre. És hogy idejöttem – erre a helyre —, és hogy miért akartad mindenáron? Mikor olyan elhagyott vagyok.

A férfi elvonta karját a leány derekától, kezét kezébe fogta, és a nevelő szelíd komolyságával nézett rá. A fajtájának minden bensősége és logikus, programszerű jósága, gőgös becsületkultusza és igényteljes érzelmessége ott tolongott a szavaiban.

– Igen, Cornelie – talán neheztelsz rám; – olyat erőltettem, aminek ellene mondtál. Lásd – nekem kellett ez az este, ez a karácsonyeste így, egyedül, veled. Előbb csak magamra gondoltam, egy tetszetős szeszély volt – tudod, nekem sohase volt karácsonyom. Az én anyám újra férjhez ment, és én mindig internátusban voltam. Sohase vittek ki az ünnepre. Ezt megírtam neked, Nell – és olyan szépen kigondoltam —, hogy mi ketten, két elhagyottak, most összeülünk, minden gonoszságoktól bezárkózunk, és a magunk ünnepét üljük. Rosszul esett, hogy nem örültél ennek, Nell!

– Nem azért – Róbert – próbálgatta bánatos hangon a leány, és megtörülte a könnyes szemét. – De annyi okom van félni az emberektől. Ha megtudnák odalenn! Te nem tudod, milyen egyedül vagyok.

A férfi megint simogatta a rugalmas, finom szálú hajat.

– Ez az éppen – látod. Te nem érzesz igazán magad mellett engem. Hát nem hiszed, hogy meg tudnálak védeni mindenkitől? És nem érzed, hogy minden hely tiszta és szent, ahol mi vagyunk a szerelmünkkel?

– De igen, de igen! Csak lásd – nem tehetek erről. Egyre azokra a szavakra kell gondolnom, amiket az emberek mondanának, az idegenek, akiktől függök – és a rokonaim. Csúnya szók azok!

– Tartozunk-e mi számolni valakinek? Légy büszke, mi vagyunk a különbek, épp azért, mert nem is értenének meg. Mi csak egymásért vagyunk – ha ezt nem érzed erősen hogy bírjuk el a hosszú várást, messzeséget, mindent? És hát jó! Áldozatot hozol most – valamit a nevelésed formáiból – az előítéletedből – de másból nem, Nell – te tudod ezt? Hát egy kis áldozatot akarok – egy próbát, most itt vagy —, tudsz mosolyogni a kedvemért?

És a szemébe napsugárzott a leány hősi mosolya. Ez voltak ők – ez volt a szerelmük —, e súlyos gyöngédségek, lemérhető mélységek, csaknem rendszerbe foglalható nüanszok. A férfi énje volt ez; erősebb, kifejezettebb, és magához formálta a másikat. De igaz volt mindez, belőlük való volt – azért szép.

Már nem sírt a leány. Hátradőlt, maga elé nézett, és kitágult szép szeme még ragyogott a könnyektől, és eleven, fiatal szája, karcsú, telt formái a szorosan simuló fekete kabátka alatt. A férfi elmondta már, amit mondani akart – ez a kicsi, gondozott, fehér kéz mint egy puha, meleg, édes fiókmadár fészkelt meg a tenyerében —, akkor hallgattak egy kicsit, régen rejtőző, halk lüktetések bátorodtak fel a csendben, és ez volt az első csók, mióta megérkeztek.

A szolga jött, hogy befűtsön; szétrezzentek, és befelé, röviden sóhajtottak mind a ketten. Egy pillanatra összeszorította az ajkát a férfi – hátradőlt és szelíd halk beszélgetésbe kezdtek. Az idegen szobában jótékonyan nyújtóztak erre-arra a szürkület árnyékai.

– Most – számolt be lassanként a leány —, most jók hozzám odalenn megint az emberek. Mikor szegény mama beteg volt, annyian látogatták – és a temetésre koszorút küldtek, és vigasztaltak engem. Hogy mennyire becsülnek, szeretnek – mondták. Ugyanazok, akik akkor – emlékszel – mennyit bántottak.

Egy könnyű simítás felelt a karcsú, fehér kéz fején – és hallgatva álmodták vissza az első időket. Ott lenn a kicsi városban. A kétszobás kis udvari lakást, régi porceláncsészéivel, bőrkötésű fényképalbumaival és horgolt csipketerítőivel. És a vén hársak az ablak alatt, amelyek beintegettek alkonyatkor mély illatú, fehér virágujjaikkal. És a leány anyjára emlékezett – e jóságos, szikár öregasszonyra, aki néha megfeddette őket.

– Kedvelem magát, fiam, főhadnagy úr – de mit akar ilyen szegény leánnyal?

Habos kávét adott neki, és úgy intett. Ők pedig egymásra néztek és nevettek.

– Szegény anyám – szólt bele a gondolataikba a leány —, neki azért igaza volt.

Igen, az intelmeknek mindig igazuk van. “Meddig kell várniok – mondta sokszor —, és milyen nehéz az élet azután is – vagyon nélkül. Én tudom – az apja is katona volt, és csak őrnagy korában kelhettünk egybe.” – Ezeket mondta; – ők egymás kezét szorították, és mosolyogtak.

– Emlékszel arra a tavaszra? – kérdezte a férfi, és a kályhatűz első, piros sugara lobbanva táncolt végig a padlón s az asztalterítőn.

A tavasz – igen. Akkor már hazakísérte őt mindig a leckeóráiról, ahol a módos családok leánycsemetéit oktatta elkínzott, nyögdécselő zongorákon – nap nap után és évek óta. De akkor virágzott a hárs – együtt mentek haza a lombos kis utcákon át a langyos, illatos alkonyatokban, és otthon egyre nyugtalanabbul járt körülöttük az egyenes tartású, öreg katonáné.

– Talán – mondta —, talán beszélni fognak itt, mert az emberek rosszak, édes fiam – és a leányom a leckéiből él. Akkor maga kérni fogja az áthelyezését, főhadnagy úr, mert úgyis soká kell várniok. És a leányom apja is tiszt volt.

– Meg fogom tenni, ha jónak látja, Gnädige! – felelte akkor elszántan és gyors nekikomolyodással a főhadnagy. Mert tiszt volt a leány apja is.

Nem kellett várni soká. Az emberek hamar beszéltek – a züllött zongorák gazdái —, az asszonyok és a nagyobb tanítványok. Nem nagy dolgokat, de csúnyán – a szavakban és a feltevésekben sáros köznapisággal. Vagy két házat elvesztett akkor a leány. És a tisztet – felsőbb parancsra helyezték át, rövid úton, a szolgálat érdekében. A képzett vagy rátermett fiúkkal szokott így a hadsereg – ilyen atyai indulattal —, de sohasem elég korán. Őt nagy, élénk határvárosba küldték, ahol felejteni lehet – de ők ketten tudták, hogy ez hiábavaló. Nem váltottak ígéreteket, nem beszéltek hűségről, és nem féltették egymást. A lényük, a vérük, egész idegalkatuk az egységes, osztatlan és tartós szerelemre rendelte rá őket; – ők összetalálkoztak. A leány egy könnyet törölt el, és a férfi keze remegett a búcsúzásnál. Ennyi volt. És hetenként levelet írtak egymásnak – és már egy éve annak.

Álmodoztak arról a tavaszról – csend volt, és leszállt az alkony. A szent este – gondolta egyszerre a leány —, és a gyermekkorára emlékezett; a kirakatokra, amelyek előtt epedő, lelkes csodálattal ácsorgott iskolából jövet – és a jó, mézes-mákos tésztára otthon. És mindenre. A húszas szám ajtaján hangosan kopogtak.

– A fát hozzuk, kérem alássan! – hangzott kívülről. Róbert felcsavarta a villanyt, és a gyors fény káprázatában sietve cipelt be a szolga egy karcsú, sugaras ágú gyerekfenyőt. A pincér is segített. A szobaleány tálcával állott az ajtóban, és mind mosolyogtak.

– Róbert – ugrott fel a lány —, ez a mienk? A mi fánk? – mondta és körüljárta az asztalt. Nevetett – egyszerre megállt a vőlegénye előtt, és végighúzta a puha, keskeny tenyerét az arcán, a bajuszán – családiasan, kedvesen. – Róbert! Most feldíszítjük, de – mivel?

– Akad az is – mondta a férfi, és mosolygott, apró helyes kis ráncok ingerkedtek a világoskék szeme szögében – csomagokat emelt le az ágyról – bontogatta; örült, mint a megdicsért jó gyerek.

Habsütemények kerültek elő, cukordiók, üvegcsillám-golyóbisok. A leány sorra fogdosta mind.

– Jaj – mennyi minden! most mindjárt hozzáfogunk!

– Vesd le a kiskabátodat – mondta a férfi, mert egyszerre észrevette, hogy már jó meleg van itt.

– Igaz – és kávézzunk előbb!

A szobaleány valóban otthagyta a tálcát – a kávé híg volt, de jó illatú és meleg – a zsömlék aprók, de omlósak, nagyvárosiak. Jólesett. A leány elgondolkozott utána.

– Te! – mondta. – Most egy percig nekem olyan volt, mintha a miénk lenne ez a szoba.

Hozzáfogtak. A katona elegyengette az ágakat; – a tollkésével kis éket faragott egy fahasábból, a kályha mellől, és megerősítette a talpat. Ámulva nézte Cornelie.

– Hogy tudsz te ilyeneket!

– Meg kell tanulni – mondta melegen, és hozzálépett —, hogy majd otthon, a magunk házában tudjam.

A leány elborult egy kicsit. Maga elé nézett.

– A mi gyerekeinknek, Nell!

– Lesz is nekünk házunk, gyerekünk!

– Lesz! Igen, még nem is mondtam. Újra fogunk folyamodni királyi kegyelemért – és ezt is el kell intézni holnap. Hogy aláírd. A múltkori elutasítás politikai dolgok miatt is lehetett – mondják. Hogy a fenség elé nem is kerültek az írások.

Elhallgattak – aztán a leány hirtelen nyúlt a munkához. Pamut is volt. Rákötözte a csillogó holmikat sorjában, szép, hegyes, zongorás ujjaival. Már újra mosolygott.

– Hogy becsaphattak téged ezekkel!

– Valószínű! Majd mindig együtt vásároljuk!

A csokoládéból nyalakodott néha, és a vőlegénye szájába is tömött. Már vörösen izzott a vaskályhában a faparázs, és a leány kigombolta a meleg, fekete szőrblúzát fent. Csak egy gombot – egy vakító darabja villant ki a finom, fehér bőrnek a vonalas, gyöngén ívelt nyakon. A férfi néha abbahagyta a munkát.

– Milyen gyönge a fogója ezeknek! – szorgoskodott a leány komolyan. A fiú mellette termett. Előbb a kezét kapta el csaknem vadul – összefogta mindkettőt —, és csókolta sokszor, erősen – pirosló, kicsi foltokat csókolt ki a fehér bőrön. A szeme félig lehunyt – átkapta derékon, és a leány szisszenve hajolt hátra.

– Róbert! – kiáltott.

Már egyenesen álltak, majdnem mereven és reszketve egy kicsit.

– Róbert – én elmegyek!

A fiú arcába nézett, és megbánta ezt. A szégyenkezést látta, a szomorúságot, küszködő megfékezést – és látta, hogy biztonságban van itt.

– Hát látod – te gyerek! Nem szabad! Jónak kell lennünk!

Jók lettek. Babráltak, dolgoztak a fán, igyekvő kézzel – majdnem izgatottan —, mintha valaki nagyon várná az elkészültét. Néha átszóltak egymáshoz a gallyak közt.

– A berendezésre gondoltál már? Nem kell sok szoba, ugye?

– Nem, minek az – hagyta rá szuggerált hittel a leány. – Elég lesz kettő. De nem csinálunk hálószobát és szalont – ugye, ez nevetséges? Szeretném, ha a te szobád lenne az egyik – a másik enyém. Kihordható, tábori ágyakkal – hogy nappal az ne fogjon helyet. A tiedben lehet egy nagyobb asztal az étkezéshez.

– Így akarod?

– Szeretném! Nekem nem tetszik a közös hálószoba!

– Az csak eleintén volna. De nem bánom. Én úgyis néha korán indulok, és felzavarnálak téged.

– No bizony! Azt hiszed, nem fogok reggelit csinálni neked!

Már csak a gyertyák hiányoztak a fán. De az nehéz mesterség volt hogy egyenesen álljanak, és a láng ne pörkölje meg a gallyakat.

– Valamire megint nem gondoltál, csacsi! – mondta egyszerre nevetve a férfi. – A gyerekek – azok hol lesznek? Én különben nem bánnám, ha nem lenne egy darabig!

– De csak legyenek! Lesznek! – mondta büszkélkedve a leány. – Az első fiú lesz! – Egy kicsit belepirult azért, de nem bánta. – Még beszéltek néha ezekről, és gyerekes örömük telt benne, hogy tiszta érzésekkel, nyíltan beszélgethettek. Nem úgy, mint az álszemérmesek – a jól őrzött társasági babák és tökfilkó-udvarlók – mondogatták néha egymásnak.

Kész volt a munka. A férfi egyenként gyújtogatta meg a gyertyácskákat, és nőttön nőtt idebenn a fény. A kis fa ragyogott mosolygó tarkaságában, és szétterpesztette zöldellő karjait, mint egy ünnepi ruhába öltöztetett kisleány. A két ember összeállt – meleg arcukat egymáshoz szorítva – és nézték. Itt volt köztük, harmadikul a szobában, és szép volt. Az élet enyhesége volt, szelíd könnyek folyása, a mosoly bensősége – jámborság, hit, hagyomány – mindaz, amin az esztendő egynéhány percében nem szégyenkeznek az okos emberek. És mind a családiasság – a düledező, korhadt oltár, nevető lángocskái – mindaz, amiben hinni szeretnek a próbálatlanok, és amiben hinni jó.

Nézték soká. – Néhol megsercegett a fa gyantája az apró lángok fölött – megigazgatták, aztán megint nézték. Később leültek a pamlagra. Igen – hát készen volt!

Telt a perc – és ők már hallgatagon ültek. Egymástól vártak valamit – szinte idegenkedő türelmetlenséggel —, valami továbbit. Hogy hát most – mi legyen most? És egyszerre a leány csaknem felkiáltott örömében

– Tudod mit, Róbert – ez nagyszerű lesz! Most fel fogunk hivatni az utcáról valami gyereket – egy szegény kisgyereket, aki az utcán csatangol, és nincs neki karácsonyfája. Oda fogjuk neki adni az egészet, hogy vigye haza. Ugye – ez pompás lesz, Róbert!

Hogy örültek ennek! Már csengetett is a férfi, nekibuzdulva, megkönnyebbülten. Elébe ment a pincérnek, és az ajtóban oktatta ki, nehezen keresgélve a magyar szavakat. Végre rendben volt minden. És a szolga elindult, le az utcára – árván csatangoló szegény gyereket keresni karácsony estéjén.

– Mondtam neki – szorgoskodott Róbert —, hogy jelentse előre, ha hozzák. Mert most eloltjuk a gyertyákat, hogy ne égjenek le addig.

Úgy tettek – aztán leült a férfi is, kitette az óráját és várakoztak. Vajon soká jön? A gyertyák nem égtek, és szét lehetett nézni megint a szobában – és a leány látta a poros villanykörtéket, a kopott zománcú mosdóasztalt és az ágyat petyhüdt párnáival. A férfi némán ült, nem akart sokat látni és gondolkodni. Érezte maga mellett szent és titokzatos elevenségét e leánynak, az egynek, akit kiválasztott és megígért magának, és forró fellázadások pitymallatát érezte. A leány apja is tiszt volt – gondolta —, aztán haragudott önmagára ezért. – Nem, nem volt szükség erre gondolni. És a homloka néha átpirult.

Jöttek végre. A szobaleány volt, nyújtott hangján valami fölényeskedő csodálkozással a szokatlan kívánságukon.

– A szolga volt lenn, kérem. De nem lehet most olyan gyereket találni. Ilyenkor otthon ülnek, már késő is van – aztán félne feljönni akármilyen gyerek is. Kitanítják otthon – hogy hátha rosszat akarnak vele.

A két ember zavartan nézett egymásra, és a kis fa ágai rezegtek a nyitott ajtó légvonatában. A pincér jött, okosan mosolygott, és félretolta a leánycselédet.

– Mindjárt fog jönni egy gyerek – jelentette vidám alázattal a jövendő borravaló fejében —, nagy nehezen kerítettem egyet.

Hamar a gyertyácskákat! És fénylett, lobogott megint a fa, e kedves, néma szimbólum, akivel íme, nem voltak egyedül itt az idegen szobában. Az övék volt, meleg és tiszta hangulatuk, naiv, gyöngéd álmuk. És most jött a kis idegen, hogy elvigye – már topogtak apró léptei a folyosón —, jött a gyerek.

Fiúcska volt – elég rendesen és melegen öltözött —, talán ötesztendős, eleven szemű és illedelmes. Az ajtóban megállt – a kis kucsmáját tisztességgel forgatta a keze közt, és visszanézett az apjára, míg bejön az is. Jött és köszönt, egy kicsit zavartan, Félhangon. Jobbféle mesterembernek látszott – az öltözete után —, hivatalszolgának, akár napidíjas írnoknak. És úgy látszott, röstelkedik egy kicsit. De már benne volt – rábeszélték —, és hát ezek úgyis elmennek, hadd teljék a gyerek kedve.

– Gyer ide, Fiacskám! – kezdte Cornelie, és a két keze közé vette a gyerek fejét. – Mi a neved?

– Balatoni András – mondta hangosan a kisfiú, és a fát nézte.

– Hol laktok? – erőlködött a katonabácsi is.

– Itt a földszinten.

– Van mamád is?

A gyerek rábámult. Nem tudta, mi az – hogy valaki mama nélkül is lehet. És biccentett a fejével jó nagyot, mint a csikó.

– Hát mit csinál most anyád?

– Pucol – kacsát! – mondta hirtelen a fiú, elvörösödött és az apjára nézett. Tán nem jól mondta.

– Készülődik az ünnepre, kérem – igazgatta az apja némi büszkeséggel —, azt látta a gyerek.

A leány kezdte megint – egy csókot nyomott a fiú friss arcára —, úgy biztatta.

– No nézd – ez a szép karácsonyfa itt most egészen a tied lesz. Elviheted haza, most mindjárt. Örülsz neki?

– Igen! Már otthon is van egy.

– Na – röstelkedett a pincér —, de ez csak mégis szebb. Ugye, szebb? A gyerek megint biccentett – már csaknem türelmetlenül —, és az ajtóra nézett. Annyian állták itt körül és faggatták.

Az apja se bánta már, ha mehetnek – senki se bánta. “Köszönd meg szépen!” – parancsoltak rá, és kezet csókolt.

– Fogsz emlékezni erre a nénire meg a bácsira? – kérdezte még a leány. De a gyerek már nem értette. Előreszaladt. Az apja cepelte utána a fát. A szép kis gallyak omlódva csapódtak az ajtóhoz – néhány aranydió potyogott el a küszöbön, és hallani lehetett, amint az üveggolyók összeverődve csendültek a lépcsőn. És bezárult mögöttük az ajtó.

És nagy csendesség maradt akkor a húszas számú szobában; és a poros ripszkanapén, a hűlni kezdő vaskályha előtt két magányos ember ült egymás mellett. Még együvé zárták őket e falak, e részvétlen, cselédlelkű szobáé, ahol ő előttük az élet tarka és jelentéktelen átmenetiségei leltek tanyát, ki tudja, hányszor; – utazó ügynökök – útszéli kalandor párocskái – operálásra készülő vidéki betegek… Ma ők ültek itt, és egyedül maradtak az imént, mert elvittek tőlük egy aranyfüsttől csillámló fiatal fenyőt, és elvittek egy gyereket, aki kacagott és örült, mert otthon is van egy karácsonyfája, és pecsenyét fog enni az ünnepen. Erre gondoltak, és az adakozó szívek önzéséből valami halvány szégyenkezés maradt a lelkükben.

Még együtt ültek, de már nem volt hátra semmi – mindent elmondtak, végiggondoltak, megcsináltak – amit számukra ez a nap adhatott. Egymásra néztek, és homályosan érezték, hogy minden ámítóan szép, teljes kis óra után el kellene aludnia kevésig az időnek. – És lassú, homályos felhőként terpeszkedett bele gondolataikba valami oktalan fásultság. Talán álmosak voltak.

A férfi készülődésre gondolt – a szálló másik végén egy más számú szobába. – Milyen éjszaka! gondolta egyszerre, és váratlan világossággal csapódott a lelkéhez a tehetetlen harag. E sok, sok ígérettelen éjszaka ellen, amik még jönnek, reménytelenül hosszú sorban, és lassan emésztik fel lelküket, a fiatalságuk, a szerelmük nagy, termékeny pillanatait. Várni fognak! Jól van ez így? Nem lesz-é galvanizált halott a teljesülés – lesznek-é valamikor egészséges, szép gyermekeik?

És a leánynak is eszébe jutott, hogy ő mindjárt itt fog maradni egyedül, és aludnia kellene abban az ágyban. Nem – az rettenetes! Csak már reggel lenne – gondolta fájó türelmetlenséggel – csak már mehetne vissza a világosságba, tiszta szobák és nyugalmas szokások rendjébe, az emberi jóváhagyások zavartalanságába. A rokonaihoz, a zongoraleckéihez és szép, hosszú mátkaleveleihez hetenként.

Ki tudja, mi jobb ennél? – sejtette meg egy pillanatban. Hátha csal az élet hazug, álságos kirakatai azok, amelyek előtt ácsorogni szoktunk reszkető vágyban – áttörni, elérni. – Pedig hátha olcsó hitványságok rejtőznek odabenn – ünnepi, meleg lángocskák naiv kérkedése mögött.

1908