Читать книгу: «Éhség – Hazatérés»

Fejezet 1

Az esőcseppek dárdaként ostromolták a tenger morajló felszínét.

Lily unottan félredobta az előtte heverő napilapot. Kortyolt egy utolsót teájából, amely már rég jéggé hűlve árválkodott a komód szélén. Elgondolkodva meredt a tenger távoli, habzó kékjére.

Tétován az ablakhoz sétált, elmélázva figyelve a tajtékzó vizet. A kikötőnél egy rozoga halászhajó, dacolva a viharral, elszántan igyekezett a part biztonságos közelébe érni.

Elképzelte, hogy milyen lenne egyszerűen csak fogni magát, meg a legszükségesebb holmiját és kisétálni a házból. Maga mögött hagyni ezt az életet, elhajózni innen jó messzire, és nem kötni ki soha többé…

Ekkor az ablak melletti asztalkán álló fényképre tévedt a pillantása. A rajta mosolygó házaspár tekintetéből felhőtlen boldogság sugárzott. A férfi haja itt még hosszú, dús hullámokban omlott le a derekáig. Aranybarnán csillogott a napfényben, csakúgy, mint dús szakálla és bozontos szemöldöke. Kedves mosolyával és élénken csillogó, kerek, kék gombszemeivel összességében véve mégis sármos volt. Hátulról karolta át az asszonyt, aki, bár bő fél fejjel alacsonyabb volt nála, mégis vonzotta mindenki tekintetét. A nő haja élénkvörös színben játszott; szeme a zöld és a halványsárga színek különös elegyének keveréke volt, mintha csak egy ritka ásványból csiszolták volna. Bőre szinte világított a napfényben, haja fénylő koronája pedig olyan puhán lebegte körül az arcát, mintha csak a naplemente vetítette volna vonásai köré. A férfi egyszerű farmeröltözéket viselt, s a felesége is egy hétköznapi, horgolt nyáriruhában állt előtte. Mégis volt benne valami különleges elegancia, melyet, néha úgy tűnt, hogy csak királynői alkatának és gyönyörű idomainak köszönhetett. Néha viszont olyan természetességgel áradt belőle, mintha csak veleszületett tulajdonsága lett volna.

Lilyből akaratlanul csüggedt sóhaj szakadt fel. Szülei hiánya mindenhová társául szegődött, de nehezebb időszakokban még inkább magányosnak érezte magát nélkülük. Igaz, az anyját, Lydiát sosem ismerte; ő a születésekor halt meg. Apja pedig nem sokkal a lány 18. születésnapja után szenvedett balesetet.

Most azonban anyja képét vette jobban szemügyre. Kislányként sokszor álmodott róla, hogy másnap épp olyan ragyogó külsővel ébred majd fel, mint amilyen az övé volt. Igaz, az apjára sem hasonlított. Pontosabban mindkettejükből örökölt valamennyit, de a szó szoros értelmében megállt valahol félúton, kettejük között. Utálta a szemeit; ha csak tehette, kerülte, hogy a tükörbe pillantson. Egyik szeme épp olyan volt, mint hajdan az anyjáé; akár egy ékkő. Másik szeme azonban halványkéken világított vörös pillái között. Örökölt valamicskét Lydia hajszínéből és bőre is olyan hófehér volt, akár az anyjáé. Szerencséjére nem volt nagydarab és vállas, mint Oliver, de olyan telt idomú, karcsú derekú szépség sem, mint Lydia. Arca figyelemfelkeltő volt ugyan, de ha az összképet nézte, úgy érezte, sosem tudna igazán elbűvölni külsejével egy férfit sem.

A falu lakói között nem mintha túl sok versenytársa akadt volna; a fiatal nők épp úgy menekültek innen, mint a korabeli férfiak. Azonban Lily sosem tudta megállni, hogy ne hasonlítsa össze magát szinte mindenkivel, aki szembejött az utcán. Az ő külsején sokan meghökkentek: bőre világított, mint egy neonlámpa, vörös haját pedig ki nem állhatta; az nem idézte édesanyja meggyszínű fürtjeit, inkább zsenge sárgarépára emlékeztette őt. Felemás színű szemeivel és apró termetével olyan hatást keltett, mint egy elárvult, fehér kismacska. Legalábbis neki mindig ez volt a benyomása, ha a tükörbe pillantott. Irigykedve szemlélte azokat a nőket, akiknek kreol bőrük és dús hullámokban aláomló, sötét hajuk volt, csábító alakjuk pedig vonzotta a férfiak éhes tekintetét.

Végül vállat vont. Mit tehetett volna? Lerázta magáról a keserűséget, mint már annyiszor, majd táskájáért és kamerájáért nyúlt. Ha másra nem is, arra legalább büszke lehetett, hogy sohasem szorult másokra. Ezért pedig keményen meg kellett dolgoznia. Sietős léptekkel a ház előtt parkoló dzsipjéhez indult.

Gabriel unottan toporgott a fagyos novemberi hidegben. Nem tudta, meddig kell még ezen a nyamvadt patkánytanyán rostokolnia.

Végre megcsörrent a telefonja. Reus volt az, hála az égnek.

– Megvan a csaj – vakkantott bele a készülékbe, meg sem várva, hogy a másik megszólaljon.

– Milyennek találod?

Gabriel legszívesebben a falba öklözött volna. Egész napját azzal töltötte, hogy valami nő után leselkedett a világ végén. Reus nem épp a legjobb alkalmat választotta ki a faggatózásra.

– Eddig csak egyszer keféltünk, de egész ígéretes tehetség.

– Micsoda?!

A férfi nem állta meg kaján vihogás nélkül. Társa a vonal másik végén cifrát káromkodott.

– Ne szórakozz. Be kell gyűjtenünk, minél hamarabb. Szedd fel, és vidd magaddal…

– Reus, átvettük már vagy ezerszer. Kívülről fújom.

– Jó, csak nem akarom, hogy elcseszd.

– Szerinted én igen? – Gabrielen ismét bosszúság vett erőt. – Az én farkamra szereltétek fel a céltáblát, bassza meg. Ha valaki elszúrná, nem lenne épp őszinte a mosolyom.

– Jó, jó tudom, nyugi – dörmögte a másik a vonalban. – Csak maradj annál, amit megbeszéltünk.

– Így lesz – azzal Gabriel kinyomta.

Zsebre vágta kezeit, s sebes léptekkel kocsija felé indult. Dühítette, hogy kételkednek benne. Még most is, még akkor is, amikor az ő bőrét viszik a vásárra. Nagyon is jól tudta; bármit tehetne, akkor is ő maradna a fekete bárány. Korcs, ahogy drága gyámja, Arwel szokta mondogatni.

Idegesen toporgott a kocsija mellett, egyik cigiről a másikra gyújtva. Nem elég, hogy a Bentley-t nem épp terepre tervezték, a csípős, tengeri szél sem volt ínyére. Ráadásként még az eső is szakadni kezdett. Már jó ideje figyelte a falu lakóinak életét, s látva lelassult, álmos hétköznapjaikat, csak azt csodálta, hogy azok még nem fojtották bele magukat a kikötőben sorakozó, halolajtól bűzlő konténerek valamelyikébe.

A mai nap, úgy tűnt, különleges eseménynek számít; valamiféle utcabál zajlott épp a falu főutcáján. Mindenütt színes lampionok, lufiárusok és édességes bódék sorakoztak. A levegő megtelt a vattacukor és különféle sütemények illatával. Az óriáskerék tömve volt gyerekekkel, csakúgy, mint a körhinták tarkabarka forgataga. Gabriel megpróbált észrevétlen maradni; feltételezte, hogy a lány is meg fog jelenni az eseményen, elvégre mindenki ott tobzódott. Neki pedig az volt a dolga, hogy amíg nem talál megfelelő alkalmat, hogy beszéljenek, addig is meg kellett győződnie a felől, hogy a lány egyben van-e még. Így már napkeltekor megérkezett a faluba, s közömbösen nézett a kilátástalannak tűnő várakozás elé.

Nagy mellénnyel vágott neki a rá váró feladatnak; csak fognia kell ezt a lányt, és lehetőleg egy darabban eljuttatnia északra. Tisztában volt vele, hogy a Klánok nem minden tagja van elragadtatva az ötlettől, hogy egy olyan valakit vigyen az Uralkodó Család székhelyére, aki emberek között nevelkedett, sőt, akinek szent meggyőződése, hogy ő maga is az. De ez nem riasztotta vissza; megszokta már, hogy őt magát is selejtesnek tekintik, s bár vérvonalának köszönhetően társai tartózkodtak a nyílt összecsapásoktól, pontosan tudta, Rosewill mely környékeit érdemes elkerülnie sötétedés után. Úgy gondolta, az ellenséges érzületű Családokat kicseleznie nem lesz akadály. Viszont ezen a ponton tanácstalanná vált; hogy győzze meg a lányt, hogy vele menjen? Sosem alkalmazott volna erőszakot egy emberi nővel szemben. De még ezzel kapcsolatosan is csak sejtései voltak… tulajdonképpen ki vagy mi ez a csaj? Fajtárs, vagy ember? Mindkettő? Egyik sem?

Jó kérdések voltak. Jók és megválaszolhatatlanok. Az Uralkodó Családtól is csak egy-egy elejtett félmondatot kapott válaszul, úgymint „megtudsz mindent, ha eljött az ideje”. Ezzel mégis mi a francot kezdjen? Még azzal is többre ment, amit Reus, az Északi Család Testőrségének vezetője mondott neki, amikor megkereste őt. Gabriel megpróbálta felidézni a köztük lezajlott tárgyalások részleteit.

– Az Uralkodó, Ais, Ais fia kifejezetten kérte, hogy téged bízzunk meg egy teljesítendő feladattal. Megkért, hogy szó szerint adjam át neked az üzenetét; tudja, hogy személyesen még nem volt szerencsétek egymáshoz, de nyomon követte a sorsodat, amióta csak elhagytad a Családod. Téged talál a legalkalmasabbnak arra, hogy Lylianát, Lydesiana lányát biztonságosan eljuttasd hozzánk. A részletekről személyesen fog tájékoztatni, amint megérkeztetek. Cserébe te az Uralkodó Klán kitüntetett védelmét fogod élvezni. A későbbiekben felkeresünk, miután átgondoltad, vállalod-e a feladatot.

Magán a feladaton nem kellett sokat rágódnia. Még jó, hogy vállalja. Nem ismerte ugyan ezt az Aist, de be kellett látnia, hogy a faszi tudja, mit csinál; ha nyomon követte a sorsát, pontosan tudnia kellett, milyen kilátástalan helyzetben van. Nagyon is jól tudta, miért dobja be csaliként a lehetőséget, hogy az Uralkodó Klán védelmezettjévé válhat. Így Családja nem férhet hozzá, ha szerencsésen eljuttatja ezt a Lylnemtomkit az Uralkodónak. Talán még azt is kibulizhatja, hogy ne kelljen a Családja közelébe mennie soha többé. Ha hihetett Ais szavának, neki csak az volt a dolga, hogy lepasszolja nekik a csajt. Utána az boldogan él, míg meg nem hal, fullos királykisasszonyként, ő pedig végre végleg megszabadul a kötelékektől.

A későbbiekben annyit még azért sikerült megtudnia Reustól, hogy ez a Lyliana Lydesiana hercegnő lánya volt. Lydesianát várta a trón, mint elsőszülöttet, csakhogy a hercegkisasszonynak más tervei voltak; letiplizett szépen a királyi rezidenciából, és összebútorozott egy emberi férfival. Hozzáment, és nem sokkal később megszületett a lányuk, Lyliana. Lydesiana további sorsáról nem tudtak sokat; szépen éldegélt férjével, Oliver Craigwooddal. Persze a kis halászfaluban nem kezdett szórólapokat osztogatni a származásáról. Lydia Craigwoodként élt férje mellett, lányát pedig Lily Craigwoodként ismerték.

Ais, Lydesiana öccse minden percben visszavárta nővérét. Halogatta a trón elfoglalását a végsőkig. Kész volt megbocsátani neki, s bár mind a Klán, mind a Családja egyre sürgették, hogy lépjen közbe, ő makacsul kitartott meglátása mellett. „Nincs jogom beleszólni a sorsába. Tiszteletben kell tartanom a döntését.”

De nem mindenki tapsikolt örömében, hogy a leendő uralkodó egy ember szukája lett. Lydesianát alig egy évvel az eltűnése után holtan találták. Állítólag Ais a történtek után hónapokra a szobájába zárkózott. Ha igazak voltak a pletykák, nem szólt senkihez, az evésre és az ivásra pedig csak erőszakkal lehetett rávenni. Csakhogy nem az Uralkodó teljes elidegenedése és keserűsége volt a legfőbb probléma. A trónörökös megölése nyílt hadüzenet volt az északiak felé. Gyors ellenlépésekre volt szükségük, hogy erősen megingott pozíciójukat ismét megszilárdítsák. Aisnak azonban ezek szerint továbbra is ott lebegett soha el nem feledett nővére képe a szeme előtt; viszont akarta látni unokahúgát. Mi másért küldte volna el őt, Gabrielt a keresésére?

Neki végül is édesmindegy volt. Mindig is kerülte fajtársai csatározásait. Nem tartotta magát közéjük valónak; éppúgy kívülálló volt, mint az emberek világában. Már csak a jó lapokra játszott, s igyekezett mindenből kimaradni, vagy ha már belekeveredett, épp bőrrel kimászni belőle.

Megcsörrent a mobilja. Épp hogy csak a kijelzőre pillantott, s nyomban arrébb is dobta a készüléket. Val hívta. Semmi kedve nem volt ma este a társasághoz.

Lily sóhajtva maga elé húzta a hamutálat, s beletörődéssel vegyes eltökéltséggel megnyitotta a mappát. Itt sorakoztak eddigi munkái; rengeteg félbehagyott grafika. Mintha csak az álmait látná, melyekbe újra meg újra mohóan belekapott, csakhogy ugyanilyen erejű csalódottsággal dobja őket félre.

A helyi lapnak dolgozott. Eme álmos kis porfészek fotósának lenni nem éppen olyasmi volt, amiről bárki is álmodozna. Főleg nem olyasvalaki, aki nem olyan rég még nagyszabású terveket szövögetett fényes újságírói karrierjéről.

Átnézte a következő számba szánt anyagokat; egy rakás unalmas kép a halászfaluban évente megrendezett emléknapról. Ez a dátum csak a helyiek szemében számított fényes eseménynek; valami ismeretlen pasasnak szánták ezt a napot, aki állítólag halált megvető bátorsággal mentette meg egy csapat halász életét a hullámsírtól.

Lily vaktában pörgette végig a fotókat; egy rakás arctalan ember, rengeteg stand, perecárusok… Nem is értette, miért várnak tőle egész sorozatot ezekből a képekből. Számára mindegyik egyformának tűnt.

Ekkor azonban megakadt valamin, illetve valakin a szeme. Egy idegen férfin. Nem csak azért tűnt fel neki, mert egy új arc arrafelé ritkaságszámba ment. A különös alakon első pillantásra látszott, hogy nem odavalósi. Hosszú, fekete szövetkabátot viselt, melynek gallérját egészen a halántékáig felhúzta. Talán csak a rossz megvilágítás tehetett róla, Lilynek mégis olyan érzése támadt, hogy a férfit valami különös, szelíden derengő aura veszi körül. Mintha sápatag bőre világított volna, ezzel mintegy jelzőfényként kiemelkedve a sokszínű kavalkádból.

A lány pár percig elmélázott fölötte, de végül arra jutott, hogy ostoba, légből kapott gondolatok helyett a munkájával kéne foglalkoznia. Az órára pillantott; negyed öt. Úgy tűnik, soha nem lesz kész, gondolta.

Elszántsága mégsem tartott ki sokáig; újra meg újra azon kapta magát, hogy mindegyik fotón a férfi arcára kalandozik a tekintete. Az ugyanis minden egyes képen feltűnt. A háttérben állt az épületek árnyékába húzódva, mintha csak megpróbálna elrejtőzni a kíváncsi szemek elől. Mégis, a lánynak olyan érzése volt, hogy mindvégig őt figyelte, miközben dolgozott. A férfi, bár szinte elveszett a vásári forgatagban, mindegyik képen egyenesen a lencsébe tekintett.

Lily kinagyította a képeket, hogy jobban ki tudja venni az idegen vonásait. Fogalma sem volt, ki ez a rejtélyes figura, aki minden jel szerint utána leselkedett, de az arcát elragadónak találta. Aranyszőke hajával, s világos, már-már áttetsző íriszével éteri lénynek tűnt. Mint egy angyal – Lilynek ez volt az első, ami eszébe jutott róla. Ahogy gondosabban tanulmányozni kezdte az alakot, nyugtalan érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy ostobaság, mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy van valami a férfiban, ami nem emberi. Most az arcára koncentrált. Azon kapta magát, hogy édes, izgató bizsergés fut végig a tagjain, tenyere pedig különös módon izzadt és forró volt. Arcát elöntötte a pír; mélyen elszégyellte magát, hogy már egy puszta fénykép látványa is ilyen hatással van rá. Mégis, képtelen volt levenni a szemét róla. A duzzadt, vérbő ajkak, a széles állkapocs és a túlvilágian fénylő szemek hipnotikus hatással voltak rá.

Ekkor azonban valami egész máson akadt meg a tekintete. A valami egy kis fekete kereszt volt, mely a férfi nyakában függött. Négy végén színes kő foglalt helyett, közepét pedig egy meglehetősen nagy, vörös rubin-féleség uralta. Innen indultak ki az aranyszínű indák, melyek az egész keresztet kígyószerűen hálózták be, egészen az apróbb kövekig. Lily felvont szemöldökkel mustrálta a különös medált. Nem tudta, mit jelent a furcsa kereszt, ha jelentett valamit egyáltalán. Az ő ízlésének kissé giccses volt, a férfi külsejéhez pedig végképp nem illett. Mintha csak egy csapnivaló fényképész kezdetleges próbálkozása lett volna arra, hogy két teljesen különböző képet montírozzon össze.

Lily tudta, hogy nem merenghet sokáig. Vissza kellett térnie a fotósorozatához.

Aznap éjjel egy szőkét választott. A lány unottan lebiggyesztette a száját, s a bárpultnak támaszkodott. Hegyes körmei közé csippentette a szívószálát, s szórakozottan kavargatta vele az italát. Megvetéssel tekintgetett körbe a teremben. Gabriel rögtön látta rajta, hogy nem felel meg neki a felhozatal; ilyen lányt minden klubban találni. Ms. Végzet Asszonya tökéletesen meg van győződve róla, hogy első osztályú nő. Nem vagyok akárki, ez sugárzott a testtartásából.

Gabriel egy darabig csak az egyik félreeső sarokból figyelte őt, s nem tudta megállni, hogy ne fintorogjon. Lehet, hogy a lány különlegesnek hitte magát, a külseje azonban nem volt valami meggyőző; a fehér ruhácska, mely megfeszült minden porcikáján, látni engedett mindent, melyre a szemlélő vágyott. Mézszőkére festett haja s tökéletesre kikészített arca vonzóak voltak ugyan, de semmitmondóan révült tekintete s a nikotinsárga műkörmei alatt megülő mocsok a legkevésbé sem.

De ma este nem húzhatta sokáig az időt. Nagy levegőt véve odalépett a lány mellé. Ahogy a pultra támaszkodott, ügyelt rá, hogy öltönyének ujjából kivillanjon az órája. A drága ékszer többet ért a lányok felszedésében, mint bármilyen szó.

Mereven előretekintett, a pultos felé, a mellette álldogáló nőről tudomást sem véve. A szeme sarkából azonban nagyon is jól látta, hogy a lány tekintete megakad az aranyon, s tekintete feljebb vándorol, észrevétlen végigmérve öltönyös alakját, a drága ékszereket a ruháján, mígnem szemeivel kitartóan fixírozni nem kezdte a férfi vonásait, kacéran felé hajolva, állát a tenyerébe támasztva.

– Szia – szólította meg végül búgó hangon, mosolyt lövellve Gabriel felé.

– Szia – fordult felé a férfi, mintha csak most vette volna észre. Teljes testével a lány felé fordult, mintha más ember nem is létezne a világon. Lassan, csábítóan rámosolygott a lányra. – Hogy szólíthatlak?

– Amanda.

Ki hitte volna… Gabriel kezdte úgy vélni, hogy ezeket a lányokat szabásminta alapján készítik. Amanda, Jessica, Miranda… ugyanazok a nevek, ugyanazok az unalmas tekintetek, talán még a testük is tökéletesen egyforma, ki tudja…

– Amanda… nos, Amanda, mesélj, mit keres egy ilyen lány egy ilyen lepra helyen, de előtte áruld el, mit iszol.

Túl egyszerű volt. Mindig. Túl. Egyszerű. A lány előtte lépkedett, ujjaik összefonódtak, ahogy sietősen elhagyták a klubot.

Gabriel abban a pillanatban mindenre vágyott volna, csak szexre nem, de nagyon jól tudta, hogy nem fog menni másként.

Amanda kitartóan riszált előtte. A férfi végigmérte; ahogy ringó csípőjére pillantott, a teste azonnal keményedni kezdett. A könnyed pamutruha tökéletesen áttetsző volt; a lány nem viselt alatta mást. Mindenesetre bátor, gondolta magában a férfi. Kint fagyos hideg volt; ő szorosan összehúzta magán fekete szövetkabátját, Amanda azonban csak egy rövid prémdzsekit viselt.

– Nehogy megfázz nekem… – jegyezte meg incselkedve.

– Sose félts engem! – A lány hívogató mosollyal hátrafordult hozzá. Gabriel azonnal magához húzta, s ujjai máris könnyeden a nyakára siklottak.

Amanda értette a dolgát; mélyen megcsókolta, egész testével hozzáfeszülve. Kezeit a szövetkabát alá csúsztatta, s lassan végigsimított a hátán, miközben gyengéden beszívta az alsó ajkát; fogai lágyan harapdálták a bársonyos bőrt, majd nyelvével játékosan végigsimított a férfi száján. Körmeit egy pillanatra a vállaiba mélyesztette. Elhúzódott, s várakozóan Gabrielre pillantott. Nyilván kíváncsi volt, milyen hatást gyakorolt a férfira. Ez csak a kezdet, sugallta tekintetével.

Gabriel már jól ismerte ezt a pillantást. A lányok a drága öltönyök és ékszerek láttán azonnal bedobták magukat, s tudták, az első ölelkezéseken múlik minden; abban bíztak, hogy olyat tudnak mutatni a férfinak, amit senki azelőtt. S akkor talán nekik is csurran-cseppen valami abból, amit addig Gabriel a zakóira költött.

Szegények, milyen ostobák… Ez járt a fejében, ha ezekbe a várakozó szempárokba nézett.

A férfi már szinte sajnálta őket…

Szinte.

Részt vett a színjátékban; félig lehunyt szemei mögül parázsló tekintetet lövellt a lány felé, s halkan felsóhajtott. Látva Amanda önelégült arcát, újra magához húzta, ügyelve rá, hogy kemény vesszője mindvégig a lány hasához simuljon.

Az azonban eltolta magától egy kissé, s hízelegve a füléhez hajolt.

– Nincs kedved inkább… valami kényelmesebb helyen tölteni az éjszakát? Felmehetnénk hozzám.

Gabriel gúnyosan elmosolyodott, elpillantva a lány válla fölött. Ez a mondat is olyan ismerős volt, annyira ismerős… Hangsúlyából érezte, hogy csak az udvariasság kedvéért ajánlja a saját otthonát, s közben mindketten pontosan tudták, hogy valójában az ő, Gabriel lakásába kívánkozik.

– Menjünk inkább hozzám. Tetszeni fog neked, ígérem.

Amanda abban a hiszemben lépkedett a férfi oldalán, hogy minden a terve szerint alakul. Arca ragyogott, s biztos volt benne, hogy a legjobb úton halad afelé, hogy végre egy pénzes pasit kaparintson magának.

Gabriel egykedvűen szemlélte diadalittas arcát, miközben a kocsi felé terelgette. Azonnal a volán mögé pattant, s már száguldott is a lakása felé. Minél hamarabb túlesik rajta, annál jobb. Szíve szerint már az utcán elintézte volna a dolgot, de a lány valószínűleg nem díjazta volna az ötletet. Ezen az estén pedig nem akart bajt. Nem akarta azzal húzni az idejét, hogy egy újabb lányt keressen.

Ahogy becsukta az ajtót mögötte, látta, hogy Amanda ámulva tekint körbe a szobában. Na, igen… a nőket mindig lenyűgözte ez a hely. Esetlen szeppentséggel járták körbe a nappalit, volt, aki próbálta leplezni, mennyire odavan a drága bútorokért, s akadt olyan is, aki minden méltóságát sutba dobva, kikerekedett szemekkel forgatta ujjai között a dísztárgyakat.

A lány óvatos mozdulatokkal forgolódott a nappaliban; a sarokban álldogáló zongora, s a mellette helyet kapott plazmatévé épp úgy lekötötték a figyelmét, mint a mahagóniból készült italosszekrény, a kristályasztalka és a bőrgarnitúrák.

A szoba berendezése ennyiben ki is merült. A lakásba sikerült valahogy betuszkolni még egy konyhát, amely méreteiben akár egy szappantartóval is vetekedhetett volna. A fürdő azonban akár focimeccsek rendezésére is alkalmas volt, csakúgy, mint Gabriel hálószobája.

Amanda bekukkantott mindkét ajtón; az üvegfalakkal körülvett zuhany éppúgy lenyűgözte, mint a csempébe süllyesztett jakuzzi.

A hálóra azonban épp csak egy pillantást vetett. A férfit ez nem lepte meg különösebben; az ágyán kívül ebben a szobában csak kedvenc karosszéke, s néhány könyvespolc álldogált. Ahogy az sem hökkentette meg, hogy amint a lány szeme megakadt a falba süllyesztett gardróbszekrényen, rögtön afelé vette az irányt, s halknak szánt mozdulatokkal félretolta az ajtaját.

Nem egy nővel találkozott már, aki szintén ruhatárát vette szemügyre elsőként, míg ő a konyhában időzött. A legtöbben szerették felmérni a terepet, mielőtt ágyba bújtak vele; a szemük elé táruló választék végleg meggyőzte őket, hogy azon az estén jól választottak. Ruháin és az italkínálaton kívül más nem igazán kötötte le a figyelmüket.

Amanda abban a hitben lopakodott vissza a nappaliba, hogy Gabriel semmit nem vett észre a kutakodásából; kényelmesen elhelyezkedett az egyik kanapén, lábát kihívóan keresztbe vetve.

– Nem ülsz inkább ide, mellém?

Ahogy a férfi meghallotta a lány erotikusnak szánt hangját a nappaliból, visszatért a szobába s a bárszekrényhez lépett. Nem volt hajlandó fecsérelni az idejét udvarlással, s meggyőzőnek szánt mondatokkal ostromolni a kiválasztott lányokat. Tisztában volt vele, hogy bőven elég meglobogtatnia előttük a pénztárcáját, s a bankók ígérete úgy hat rájuk, mint bikára a vörös posztó. Ezért is hagyott nekik elég időt rá, hogy kedvükre kinézelődhessék magukat a lakásban. Ha könnyen is megkaphatja, amire vágyik, minek nehezítse meg a saját dolgát? Attól nem tartott, hogy eközben elemelnek valamit; már akkor észrevette volna első rezdülésüket, mielőtt azok megmoccanhattak volna.

– Mit iszol? – vetette oda épp csak foghegyről, miközben már fordult is a palackok felé.

– Hm… van itthon vodkád?

– Hogyne. – Kellemes mosolyt villantott felé, s az italokkal a kezében mellé lépett. Amanda kissé félrehúzódott, hogy Gabriel mellé férjen. Ez azonban felesleges volt; a kanapén akár hatan is kényelmesen elüldögéltek volna. Viszont a lány nem hagyta volna ki az alkalmat, hogy fenekét kissé megemelve ne mutasson meg még többet abból, amire minden férfi vágyott; fehér szoknyája feljebb csúszott, s szinte csak a derekát takarta. Poharát az ajkához emelve, lassan kortyolt az italból, s szemeit a férfi arcára függesztette. Szinte világítottak félig lehunyt szemhéjai alól, ahogy kihívó pillantással falta a vonásait.

Gabriel nem tudta megállni, hogy ne villantsa fel megszokott, önelégült mosolyát. A lány pontosan úgy viselkedett, ahogy azt várta tőle; Amandát elbűvölte a férfi pénze, s cserébe igyekezett elbűvölni őt a testével.

Gabriel arcáról akkor sem olvadt le a gunyoros félmosoly, mikor végigmérte a kanapéján ücsörgő lányt; magas volt és nagyon-nagyon vékony, s alkatához képest terjedelmes keblei arról árulkodtak, hogy Amanda nem sajnált sem időt, sem pénzt, sem plasztikai sebészt, ha a külsejéről volt szó. A két szilikoncsoda felett szinte pattanásig feszült az apró pamutruha.

A férfi legszívesebben faképnél hagyta volna. De élt, s a vére forrón dobolt az ereiben, most csak ez számított.

Lassan közelebb húzódott hozzá, s apró csókokkal borította el a vállát. Amanda sem váratta meg; azonnal félretette a poharát, s kézen fogva a hálóba vezette.

Nem teketóriázott sokáig; ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, rögtön megszabadult ruháitól s a férfi elé lépett. Meztelen testével hozzásimult; Gabriel még ruháin keresztül is érezte bőre melegét, s azt, ahogy mellei az övéhez nyomódtak. Amanda lassan leereszkedett elé; szemei vágytól izzottak, s csábító mosolya végtelen gyönyört ígért. Végigsimított a férfi combjain, s kezei az ágyéka felé vándoroltak. Gyakorlott ujjakkal masszírozni kezdte a férfiasságát, s ajkaival a slicce körül játszadozott. Ahogy Gabriel vesszője megkeményedett, a lány a nadrágján keresztül, óvatosan körülfonta a szájával.

A földre dobta a zakóját, s nem sokkal később követte az ing és a nyakkendő is. Kioldotta a sliccét, s kibújtatta hímvesszőjét a nadrágjából, mely addig fájóan ráfeszült merev falloszára.

A lány csak az alkalomra várt; ujjaival könnyeden cirógatni kezdte, s futólag a férfi arcára tekintett. Gabriel vágytól ittasan lepillantott rá, s érzékien a mézszőke tincsek közé túrt. Amanda nem várt tovább; nyelvével hosszan végigsimított férfiasságán, majd lassan szopogatni kezdte a makkot.

A férfi lehunyta a szemét, s csak az érzésre koncentrált, melyet a lány adott neki; testét elöntötte a forró verejték, ahogy egyre mélyebbre hatolt az ajkai között. Csak arra a pontra figyelt, ahol a testük összekapcsolódott. Nem nézett a lányra; teljesen ki akarta zárni a tudatából egész lényét, mert félő volt, hogy ha nem teszi, nem lesz képes folytatni.

Finoman érintette az ujjai alá simuló tincseket, melyek meglepően selymesek voltak.

Ahogy a testét elragadta a szenvedély, rámarkolt a hajzuhatagra, s keményen előretolta vesszőjét a lány szájában. Amanda mindent beleadott; ahogy megérezte, hogy a férfi csípője vágytól telve előrelendül, még mélyebbre vezette magában, teljes hosszában birtokba véve a férfiasságát.

Gabriel hátravetette a fejét, fogai közt beszívva a levegőt. Mozgása egyre gyorsult, s Amanda kitartóan követte. Egyre feljebb jutott a gyönyör hullámain; épp, mielőtt tetőfokára hágott volna a szenvedély a testében, lassan eltolta magától a lányt. Amanda utoljára, könnyeden végigcirógatta ajkaival a hatalmas hímtagot, s arcán diadalittas mosollyal a férfira pillantott. Gabriel vágytól összeszűkült szemekkel viszonozta a tekintetét; megragadta a lány könyökét, s egyetlen mozdulattal az ágyra lökte. Félredobta a nadrágját, s mellé térdelt, szétnyitva a barna combokat. Amanda egyre növekvő izgatottsággal figyelte, ahogy a férfi közéjük férkőzik, s arcát a nedvességben úszó redők közé temeti.

Amint megérezte forró, bársonyos nyelvét, halkan felsikkantott, s csípője máris előrelendült. Egész testében összerándult, ahogy a gyönyör szétáradt a testében.

Gabriel kezdte elunni a dolgot. Amanda fáradhatatlan volt; a férfi egyre inkább úgy érezte, hogy egy gondosan begyakorlott, előre megkomponált színjáték alanya.

– Ez az… csináld… Ízlik neked a puncim? Felizgat, Édes? Oh… kefélj meg…

Szívesen elhallgattatta volna. Amanda abban a hitben volt, hogy a férfinak tetszik, hogy minden egyes mondatával dicséri a teljesítményét. Kitartóan zihált, s sikkantgatott az ajkai alatt, teste vonaglott a vágytól, csípője vadul körözött. Megragadta a férfi haját, combjaival átkulcsolva a vállait.

Gabrielt végtelenül fárasztotta, hogy a lány ilyen elszántan színleli; egész teste extázisban fürdik, s kínzó vágyaira ő, csakis ő hozhat enyhülést. Megelégelte a dolgot.

Feljebb csúszott a lány testén, s mélyen megcsókolta. Amanda hevesen viszonozta ajkai hívogató ölelését; szinte beleharapott, ahogy szorosan magához húzta a tarkóját, s lábaival átfogta a derekát.

A férfi mélyen a testébe vezette kemény vesszőjét, arcát a lány nyakába temetve. Amanda szinte szolgaian engedte át magát neki; combjait szélesre tárta, körmeivel a hátába markolt, s fejét hátraszegve zihált.

– Igen… így… Nyomjad, bébi, keféld meg a puncimat…

A lány elragadtatottnak szánt hangjától a férfi legszívesebben kiugrott volna az ágyból. Amanda pocsék színésznő volt.

Óvatosan beszívta a sima bőrt az ajkai alatt; azonnal megérezte a nyakában futó, lüktető ereket. Gabriel éhsége ismét győzött undora felett; észrevétlen mozdulatokkal végigkarcolta a szemfogával, s finoman átmetszette a lány vénáját.

Míg Amanda minden figyelmét lekötötte a szex, semmit nem vett észre abból, hogy Gabriel bódultan a vérét szívja.

Gabriel komor elégedettséggel nyúlt végig a drága bőrkanapén, mely legkedveltebb bútordarabjai közé tartozott. Az ivástól mindig eltunyult kissé. Rágyújtott, hosszan beszívva a füstöt, majd a whiskysüvegért nyúlt. Elmerengve lötykölgette az italt, mikor váratlanul kialudt a komódon álló lámpa fénye. Nocsak. Nem várt vendéget az éjjel – ami azt illeti, az így érkezőket soha nem látta szívesen vendégül. A lámpa fénye ismét kigyúlt, s a félhomályban egy apró, vékony alak körvonalai rajzolódtak ki. Egy nőé, aki vastag, fekete csipkepalástba burkolt testével, feje tetejére tűzött, piszkosszőke hajával, s keskeny vágású szemeivel inkább hasonlított egy groteszk dögkeselyűre, mint emberi lényre.

– Mit keresel itt?! Még nem telt le…

– Szóval itt laksz – vágott a szavába az asszony. Hideg hangjából Gabriel arra következtetett, hogy nincs éppen elragadtatva a lakásától.

Kecses léptekkel járt körbe a szobában, tekintetét körbejártatva a bútorokon. Nem ért hozzá semmihez, csak rosszallóan csóválta a fejét.

– Képes voltál feladni a Családot ezért…

– Nézd, Arwel… nem hiszem, hogy azért állítottál be hozzám, hogy lakberendezési vitát folytassunk. Nyögd ki végre, mit akarsz, vagy kotródj.

Az asszony bosszúsan méregette. A kemény szavak feldühítették, de nem is számított másra. Belátta, hogy minél hamarabb közli a mondandóját, annál hamarabb túleshetnek a látogatáson, amiben egyikük sem lelte épp örömét.

– Valóban nem telt még le az idő… De ez kivételes eset. A Család hívat, s tudod, hogy ez mit jelent.

Most Gabrielen volt a sor, hogy dühödten meredjen a nagynénjére. Igen, nagyon is jól tudta, mit jelent a Család hívása. Ha az ember eleget tett a kérésüknek, az egyenlő volt egy oltári szívással, ha viszont valaki nem ment el, a Családnak jogában állt megölnie az illetőt.

– Megtudhatom, milyen okból hívattok?

– Nem. – Micsoda meglepetés. – Holnap este megtudod, ne félj.

Azzal Arwel távozott. Gabriel értetlenül meredt hűlt helyére. Nem tudta, mit terveznek vele, amiért muszáj megjelennie a Család összejövetelén, de az ilyesfajta meghívások soha nem jelentettek jót.

Na, nem, ehhez most semmi kedve. A nagynénje és udvartartása volt a legutolsó, amire most vágyott. De tudta, hogy a találkozás immár elkerülhetetlen. Meg kellett jelennie a Család tagjai közt, ha meg akarta őrizni a békességet.

Csak hogy kezdjen magával valamit, egyenként felhúzta a redőnyöket. Most, hogy nagynénje elment, ismét magára maradt… Az az őrült gondolata támadt, hogy még a megátalkodott perszóna is jobb társasága lenne, mint a néma falak.

Az ablakon kitekintve még látott egy-két arra járó embert az utcán. Irigykedve nézte őket. Mit meg nem adott volna érte, ha köztük járhatna, ha részt vehetne a város zajos életében!

Ahogy Gabriel végighajtott a kihalt folyóparton, szinte nem is nézte az utat, csak bosszúsan meredt maga elé. Gyűlölte ezeket az estéket, amiket rokonsága körében kellett eltöltenie.

Letörten pillantott végig a vizet övező kietlen tájon. A város ezen részére senki nem merészkedett önként. A folyót ócska drótkerítés vette körül, a kiszáradt, göcsörtös hársfákat már rég benőtték a gyomok, amelyek úgy fojtogatták a haldokló növényzetet, mint mérgeskígyó az áldozatát. A folyó zavaros vizén szemétkupacok úsztak, a levegőben oszladozó dögök súlyos bűze terjengett.

Kilométereken keresztül nem látott mást, csak a szennyszínű, iszapos habokat. Végül az út mellett felbukkantak az első ütött-kopott viskók. Megérkezett.

Ez a siralmas környék valaha a Rosewill-i temető része volt, de erről már csak az itt-ott fellelhető, enyészetnek indult csontkupacok árulkodtak, amelyeket az elvadult kóbor kutyák kikapartak a földből. A sírköveket lassan benőtte a növényzet, s nem maradt más a parcellák helyén, csak egy elhanyagolt, gazokkal teli bozótos, amit az emberek csak jobb híján neveztek erdőnek.

A környékbéli gyerekek gyakran riogatták egymást kísértethistóriákkal. Pár kissrác fogadott, hogy melyikük mer egy éjszakát eltölteni itt. Az egyikük, Peter végül kimászott a szobája ablakán, s egy zseblámpát magához véve kimerészkedett a régi temetőbe. Azonban az alatt az egyetlen éjszaka alatt nyomtalanul eltűnt. Ennek már tizenkét éve, s azóta sem érkezett hír róla. Természetesen a szülők azonnal futottak a rendőrségre, de mindhiába; a keresés nem hozott eredményt. Peter szülei azonban nem adták fel ilyen könnyen; miután a rendőrök lemondtak a kisfiú megtalálásáról, az édesanyja és az édesapja pár önkéntessel és hozzátartozóval még hetekig folytatták az erdő átkutatását. Végül fél évbe telt, mire az asszony is elfogadta; a kisfiú minden bizonnyal nem élte túl.

A tragédia nagy port kavart a környéken, s azóta senki nem merészkedett az erdő közelébe.

Gabriel nagyon is jól tudta, hogy mi történt azzal a gyerekkel, s mikor a hír a fülébe jutott, végképp elzárkózott a Családtól. Az évi egy látogatás azonban továbbra is azon szükséges rosszak közé tartozott a számára, amit szívesen elkerült volna, ha teheti. De ha nem akarta az egész Nyugati Klánt maga ellen fordítani, akkor kénytelen volt megjelenni náluk.

Behajtott az erdőbe, s leparkolt a fák között, hogy senki ne szúrja ki a kocsit. Erre nem csak azért volt szüksége, mert könnyűszerrel elköthették volna a Bentley-t. Nem, az sokkal jobban aggasztotta, hogy a Család mit szólna, ha megneszelnék, hogy gépjárművet használ.

Nehézkes léptekkel a fák között meghúzódó tisztás felé vette az irányt. Ez volt annak idején a nagy múltú, nemesi családok parcellája, s a földből kiemelkedő, hatalmas sírkövek és kripták eredeti állapotukban magasodtak az arra járó fölé. Bár a moha s a kúszónövények vastagon beszőtték őket, az idő nem fogott rajtuk.

Gabriel kelletlen léptekkel lecsoszogott az egyik kripta nyirkos lépcsőjén, amely egy kőből faragott előtérbe vezetett. Az előtér polcain sorakoztak örök nyughelyükön a „Nagy Múltúak”, vagyis, a Család azon tagjai, akik megengedhették maguknak, hogy idő előtt fűbe harapjanak, hisz’ mázlijukra valami hatalmas, hősies tett közepén múltak ki. Gabriel fanyarul elhúzta a száját, ahogy az urnákra pillantott. Hát persze… a Családban egyenesen főbenjáró szégyennek számított, ha valaki idő előtt ment el, s az ilyesfajta árulóknak nem is járt ki a tisztességes temetés. Azonban ha valaki egy jó kis tömegmészárlás közepén, tegyük fel, lelövette magát, akkor az a „Nagy Múltúak” közé emeltetett.

Ahogy egyre közeledett a kőfalba süllyesztett bejárat felé, úgy érezte, mintha súlyokat kötöttek volna a lábára. Legszívesebben sarkon fordult volna, de tudta, hogy nem teheti.

Mielőtt belökhette volna a kripta ajtaját, az hangtalanul feltárult előtte. Ahogy sejtette, Arwel állt előtte, s széles mosollyal fogadta. Ajkai közül kivillantak fehéren izzó szemfogai. Mivel asszony volt, azok sokkal kisebbek voltak, mint férfitársaié. Ugyanakkor senki sem mert ujjat húzni vele; agresszivitása és vérszomja legendás volt.

Gabriel meg sem próbálta viszonozni a neki címzett mosolyt. Mindketten pontosan tudták, hogy nem önszántából van ott, ahogy azt is, hogy Arwel szívélyes viselkedése nem őszinte. Bár mosolygott, a szemei villámokat szórtak, ha csak meglátta unokaöccsét. Most az egyszer ne cseszd el… Gabriel mindig ezt olvasta ki a tekintetéből.

– Bent már igazán jó a hangulat – jegyezte meg most sokat sejtetően.

Gabriel pontosan tudta, hogy ez mit jelent; ha szexről volt szó, fajtársai általában nem válogattak. Arwelt követve áthaladtak a külső helyiségen, amely egy hosszú folyosóra vezette őket. A férfit minden nyomasztotta; az alacsony mennyezet, amely épp, hogy nem súrolta a fejüket; a plafonról alálógó, üvegburába erőltetett gyertyák, amelyek suta fényükkel épp csak annyira világították meg a falakat, hogy az ember ne bukjék orra a saját lábában.

Végül megérkeztek egy hatalmas, amfiteátrumra emlékeztető szobába; a mennyezet itt is ugyanolyan alacsony volt, azonban a padlóba süllyesztett medence, a kőből faragott kandalló, s a pazar, színes szőnyegek és párnák már-már barátságossá tették a hideg kőfalakat.

Pontosabban barátságossá tették volna, ha a Gabriel szeme elé táruló látvány és az orrát megcsapó szagok nem töltötték volna el tömény undorral. Akárhányszor is lépett be ebbe a szobába, úgy érezte: minden ép elmével rendelkező ember a padlóra okádna, ha ilyet tapasztalna.

A Család épp kedvenc időtöltésének hódolt; a káprázatos szőnyegeken henteregtek, s a kárpitokat beterítő vér arról árulkodott, hogy ma este hamar belecsaptak a szórakozásba. Gabriel a sarokba pillantott; az unokatestvére, Ryon épp három nőtársát kényeztette. Egyikük felette térdelt; a férfi kábultan a combjába harapott, miközben egy másik rajta lovagolt. A harmadik lány e mellett a nő mellett térdelt; a mellbimbóját cirógatta, s ajkuk heves csókban forrt össze.

Gabriel elfordította a fejét róluk, s pillantása most egy másik párocskán akadt meg; az egyik férfi hanyatt fekve, széttett lábakkal tűrte, hogy Arwel párja, Magory a torkába mélyessze két szemfogát, s kéjesen szívogatni kezdje, miközben ujjait egy percre sem vette le a férfi duzzadt vesszőjéről. Kortyolt egy párat a véréből, majd elé térdelve az ajkai közé vette lüktető férfiasságát. Az hátravetett fejjel, gyönyörrel telve figyelte a férfit, miközben dús, barna hajzuhatagába túrt.

Gabrielnek ennyi elég volt a műsorból; szokás szerint lekuporodott a fal mellé, minél messzebb maradva társaitól, s inkább az italkínálatot vette szemügyre; töltött magának egy pohár bort, s merően maga elé bámult. Arwel szerencsére nem vesztegetett több időt rá; nagynénje már rég lemondott róla, hogy megpróbálja „visszatéríteni a Család hagyományaihoz”, s megelégedett annyival, hogy Gabriel jelen van a körükben.

Helyette inkább visszatért otthagyott partneréhez; a lány aranybarna haja már rég kicsúszott kontyából, s most kócos tincsekben terült szét az arca körül. Ahogy észrevette a felé közeledő nőt, arcán izgatott, várakozó mosoly terült szét. Azonnal szétnyitotta selyempalástját; meztelen teste feltárult, mellei szinte világítottak a gyertyák fényében, s lábait engedelmesen széttárva, kihívóan végignyúlt a földön. Na, igen… Gabriel jól tudta, hogy a nagynénje imádja a fiatal nőket. Ha csak tehette, azzal töltötte az idejét, hogy kettőt-hármat az ágyába csábítson, s a nappali órákban is velük volt.

A férfi nem ivott bele az italába, csupán az orrához emelte a poharat; a bor parafaillata elvett valamit abból a bűzből, ami a szobából áradt. A Család hagyományai között ugyanis nem szerepelt a tisztaság szeretete. Gabriel minduntalan csalódottsággal vegyes utálattal tekintett körbe, ha csak itt járt; a padlót beterítették az emberi belsőségek és csontvázak s a kővé száradt vér, csakúgy, mint a földre borult italok, a szőnyegekbe kenődött ennivaló, s a mulatozások egyéb nyomai. A többiek mit sem törődtek ezzel; akár a hiénák, kéjesen vihorászva fetrengtek saját mocskukban, az ópiumtól és a bortól megrészegülten. Gabriel lemondóan tekintett végig a gyönyörtől vonagló nőkön, akik minden este kiéhezett tigrisként vetették rá magukat a csapat férfitagjaira, s ölni is képesek lettek volna, ha valaki megtagadja a testüket tőlük. A Család számára mindegy volt, férfi vagy nő, nekik ugyanaz volt a lényeg; hogy valamelyest kielégítsék vérszomjukat, s csillapítsák vágyaikat.

Gabriel gyűlölte őket, s nem egyszer került vérre menő vitába velük, mert nem volt hajlandó hálni a Család tagjaival. Ezek a szajhák képesek voltak hivalkodó ékszereikkel körülvenni magukat, hajukat elegáns kontyba tűzni, s finom, drága selymeket és csipkéket magukra ölteni, de a testükből áradó bűztől, a fogukra száradt vértől, s a körmük alatt éktelenkedő maradványoktól a férfi minduntalan viszolyogni kezdett.

Ekkor izgatottság söpört végig társain, ami őt is kizökkentette merengéséből. Az asszonyok és férfiak mind-mind körbekuporodtak a szőnyegen, s Arwel jelent meg mellette. Gabriel értetlenül nézett a nőre. Aztán beugrott neki; igen, az áldozati szertartás. Legalábbis a Család így hívta azokat az alkalmakat, amikor mindenki összegyűlt, hogy végignézzék, ahogy a férfiak nyilvános megaláztatásoknak teszik ki az este elejtette emberi nőket. Gabriel számára ezek voltak a leggyűlöletesebb órák, amióta megszületett; a társai a meztelenre vetkőztetett szüzeket egy kampóra lógatták fejjel lefelé, kezeiket a lábaikhoz kötözték, s mialatt a Család elszavalta az Istenekhez szóló imákat, a férfiak egyesével megkorbácsolták az aznapi áldozatukat. De a móka csak ezután következett; a nőket egy asztalhoz kötözték, s azok úgy vergődtek tehetetlenül, hanyatt fekve, szétfeszített combokkal, mint a hátukra fordult bogarak az út szélén. Nem egy közülük megfulladt a szájába tömött rongyoktól, s ők voltak a szerencsésebbek; a többieknek először végig kellett szenvedniük a szertartás többi részét.

Gabrielnek hosszú éveken keresztül kellett néznie, mit tesznek társai ezekkel a fiatal lányokkal, de részt venni nem volt hajlandó benne. Minden, az első alkalmon átesett férfinak kötelessége volt, de ő kivételt jelentett.

Ekkor ismét megjelentek a szobában férfitársai, a vének pedig ütemesen verni kezdték a dobokat. Ahogy egyre közelebb értek a szertartás végéhez, azok az átkozott dobok egyre gyorsabb ritmusban szóltak. Gabriel figyelte, ahogy Magory fél kézzel felemeli és a kampóra akasztja az aznap esti lányt, mintha csak súlytalan lenne. A nő nem sírt; túlságosan meg volt rémülve, semmint hogy sírni tudott volna. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, s elkeseredetten kapálódzott béklyóiban. Ez már csak az életösztön kilátástalan küzdelme volt; tudta, hogy nincs menekvés. Próbálta elfordítani a fejét, hogy lássa, mi fog vele történni, de azok ezúttal is jó munkát végeztek; a lány moccanni sem tudott.

Gabriel körbepillantott az asszonyokon; azok széles vigyorral, izgatottan mocorogtak a helyükön. A szertartás végéig nem kelhettek fel, de alig győzték kivárni a pillanatot.

Gabriel ismét a lányra pillantott. Rosszul tette; a nő könyörgő tekintete rávetült, s hirtelen félelem helyett döbbenettel vegyes reménykedést lehetett leolvasni róla; Gabriel volt az egyetlen, akinek az arcán éhes izgatottság helyett szánalmat és undort látott. A lány tágra nyitott szemekkel meredt a férfira, s betömött szája ellenére is beszélni próbált. Gabriel nem egyszer találkozott már ezzel a pillantással; a foglyok többsége észrevette rajta, hogy pokolba kívánja az egészet, s ösztönösen felé fordultak, a segítségében bízva. A férfi minden egyes alkalommal szembesült azzal a vidám kis felismeréssel, hogy bármit is próbálna tenn, hasztalan lenne. Annak esélye, hogy meggyőzze a Család tagjait a lány szabadon engedéséről, nemhogy esélytelen, hanem egyenesen röhejes ötlet volt. Egymaga pedig aligha tudta volna kiszabadítani az áldozatokat; még a kripta ajtajáig sem jutottak volna, a Család már ki is végezte volna őket.

Nem bírta tovább elviselni a lány kérlelő tekintetét. Szó nélkül felpattant a helyéről, s még mielőtt bárki visszatarthatta volna, szinte kimenekült az erdei tisztásra. Rágyújtott, idegesen szívva be a füstöt, ami úgy hatott rá ilyenkor, mint fuldoklóra a friss oxigén; kissé megnyugodott tőle, s feje is kitisztult. Ujjaival végigszántott a haján, egyhelyben toporogva a kripta előtt. Tudta, hogy nemsokára vissza kell mennie, de abban biztos volt, hogy a szertartás végignézésére nem kényszerítheti senki; inkább ő is ott pusztul abban a nyomorult kriptában, mintsem hogy részt vegyen a Család elfajzott, perverz játékaiban.

Csak pár perc enyhülést hozó magány jutott neki; mint ahogy azt jól sejtette, Arwel azonnal utánament, hogy visszaráncigálja. Az asszony nem nézett rá; megállt mellette, de csakúgy, mint ő, nagynénje is mereven maga elé tekintett. Végül rideg hangon megszólalt; a szavaiból áradó megvetés nem lepte meg különösebben a férfit.

– Nem tudom, mi a franc volt ez megint, de tőled nem is számítottam másra. Hidd el, nekem is örömre szolgálna azt mondani, hogy most már elkotródhatsz, de a mai este kivételes; a szertartásnak mindjárt vége, s akkor vissza kell jönnöd közénk… napkeltéig velünk kell maradnod – azzal sietős léptekkel faképnél hagyta.

Nocsak… – gondolta. Vajon milyen meglepetéseket tartogat még számára a hőn szeretett Család?

Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja. Amint belépett a kripta ajtaján, Arwel eléje sietett, s tőle szokatlan módon meghajolt előtte. Gabriel meghökkent az alázatos mozdulaton, s rosszat sejtett; a Család csak ünnepi alkalmakkor ragaszkodott az ilyesfajta formalitásokhoz. Főként, ha róla, Gabrielről volt szó.

Mégsem figyelt nagynénje szavaira. Ugyanis az asszony feje fölött elpillantva remek rálátása volt az áldozati szertartás nyomaira; a lány még mindig ott hevert az asztalhoz kötözve. Már halott volt; a Család hagyományosan élve szétmarcangolta az áldozatokat, mintegy hatásos záróakkordként. Gabrielbe most villámként csaptak az emlékek: gyermekkorában számtalanszor végignézte, ahogy az éles fogak a húsba vájnak, a nők pedig tehetetlenül üvöltöttek földöntúli kínjaik között.

– Itt az idő, hogy elmondjam, miért tartottam oly fontosnak, hogy eljöjj ma este – búgta az asszony ünnepinek szánt, méltóságteljes hangon. – Ezennel tudatom veled, hogy nem kisebb megtiszteltetésben van részed, minthogy nőül veheted a dicsőséges Magory Főherceg leányát, Raven hercegnőt.

Gabrielre úgy hatottak ezek a szavak, mintha súlyos kövekkel telt volna meg a gyomra… Végre magához tért merengéséből, de képtelen volt megszólalni, csak mély döbbenettel, elakadt lélegzettel bámulta nagynénjét. Ez nem lehet igaz… Ha házasságra lép az unokatestvérével, azzal neki befellegzett. Pontosan tudta, miért teszi ezt Arwel; ha elveszi a hercegnőt, azzal végképp a Család elkötelezettjévé válik, hisz’ egy királyi sarj kezét csak az nyerhette el, aki a legméltóbbnak bizonyult. Ennek mércéje többnyire a kegyetlenség volt. Vagyis a Család olvasatában a hősiesség. Aki a legtöbb emberi lényt gyilkolta meg, s a legválogatottabb módszereket alkalmazta a kínzásukra, csak az nyerhette el egy nemesi származású nő kezét. Ezek a tettek még a rangot is háttérbe szorították, pedig a Család tagjai adtak a jó vérvonalra.

Gabriel, bár a „Nagy Múltú” Assino fia volt, vagyis a hajdani Főherceg közvetlen leszármazottja, soha nem gyilkolt, ezzel a ranglista legaljára került. A férfiak általában sportot űztek az emberek vadászatából.

Gabriel lázasan kutatott az elméjében, hogy milyen kiutat találhatna a helyzetből. A váratlan események teljesen megbénították, s engedelmesen tűrte, hogy nagynénje kézen fogja, akár egy nyűgös kisgyermeket.

– Kérlek, most jöjj velem – folytatta az asszony rezzenéstelen arccal –, hogy megfelelően tudd fogadni a társadat.

Ahogy elhaladtak a Család tagjai előtt, Gabriel érezte a belőlük áradó jeges megvetést; azok, bár Arwelhez hasonlóan mély meghajlással fogadták, lehajtott fejüket megemelve gyűlölködő pillantásokat vetettek rá, s a férfi pontosan tudta, hogy szívük szerint soha nem asszisztálnának a frigyéhez. A főhercegi párnak azonban senki nem mondhatott ellent.

Arwel bevezette az egyik hátsó folyosóra, ahonnan a Család tagjainak lakosztályai nyíltak. Ahogy kikerültek a kíváncsi szemek kereszttüzéből, Arwel sutba dobta a tiszteletteljes hangnemet; berángatta a férfit az egyik szobába, majd ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a nő megragadta a nyakát, s a levegőbe emelve a falnak nyomta. Hihetetlen ereje volt, ezt Gabriel nem egyszer tapasztalta már.

– Ide figyelj, te nyomorult – fröcsögte gyűlölettől összeszűkült szemekkel. – Ígéretet tettem apádnak, hogy az életem árán is megóvlak, s biztosítom számodra a herceghez méltó életet. Ha nem tettem volna, most megölnélek. A Család szégyene vagy, s csak apád emléke tart vissza minket attól, hogy ne végezzünk ki, mint egy utolsó korcsot. Remélem, ezzel tisztában vagy.

Gabriel nem felelt, csak szótlanul nézte dühöngő nagynénjét. Már rég tisztában volt mindezzel, bár Arwel nem mondott teljesen igazat. Az apja a halála előtt nem arra kérte őt, hogy óvja meg a fiát. Nem, Assino már régen nem hitt benne, s a nemesi sarj védelme egyvalamire szolgált; a makulátlan vérvonal megóvására. Amíg ő élt, a Család számára olyan volt, mint egy spermadonor, amely biztosította a számukra a megfelelő utódok nemzését.

De nagynénjétől nem várt mást, mint effajta szónoklatokat; előszeretettel vágta az arcába, ha csak tehette, hogy a Család mintegy föláldozza magát a kedvéért, minden szeszélyét kiszolgálva. Szembenéznek még azzal a végzetes szégyennel is, amelyet a Klán többi tagjától el kell szenvedniük, ha csak neve szóba kerül.

Arwel elengedte; ernyedten csúszott le a fal mentén, akár egy rongy. Nagynénje még vetett rá egy utolsó megvető pillantást. Zihálva igazgatta kontyából kiszabadult tincseit, s igyekezett úrrá lenni dühén. Végül anélkül, hogy rápillantott volna, az ágy felé intett.

– Szerencséd, hogy Raven jó nevelést kapott. Egy porcikája sem kívánja, hogy frigyre lépjen veled, de hercegi sarjhoz méltóan viseli a helyzetét. Ajánlom, hogy te sem tégy másként, s ne hozz újabb szégyent ránk azzal, hogy méltatlanul viseltetsz iránta. Most pedig öltözz át. Így – gúnyosan végigmérte a férfit, aki még mindig öltönyében feszített – nem állhatsz ki a Család elé.

Azzal elhagyta a szobát. Gabriel keserűen pillantott az ágy felé, amelyen már gondosan ki voltak készítve a megfelelő ruhadarabok. A fekete bőrnadrág, vörös selyempalást, s a súlyos aranyékszerek inkább illettek volna egy elfuserált rockzenekar videoklipjébe, mint eljegyzési szertartásra. Gabriel végigpillantott a lakosztályon, ami egykoron az övé volt; a drága bársonykárpitok, olajmécsesek, s az ósdi fabútorok látványa ismét elcsüggesztették.

Gyermekkorában még őszinte elszántsággal próbálta meggyőzni társait arról, hogy el kellene hagyniuk a kriptát; abszurd gondolat, hogy a föld alatt éljenek, barbárok módjára gyilkolva, s emberi maradványok között csússzanak-másszanak a földön.

Gabriel gyakran kiosont a kriptából, főleg a téli napokon, amikor hamar sötétedett; bemerészkedett a város emberlakta részeire. Eleinte hihetetlenül félt, hisz’ ő is hallotta a Család vénjeitől azokat a mendemondákat, amelyek az emberek kegyetlenségéről szóltak. Ezekben a történetekben az emberek nem voltak mások, mint állatok, akik nem tiszteltek semmit és senkit. Ők, ahogy az idősebbek mondták neki, nem rendelkeznek oly fejlett kultúrával, oly fennkölt történelemmel, oly gazdag hagyományokkal, mint fajuk Klánjai. Ahogy a vének mondták, ezek a lények megtagadják saját fajukat, kitaszítják gyermekeiket, elűzik atyjukat, s saját életüket is sárba tiporják koszos kis fillérjeikért. Gabriel akkor hitetlenkedve hallgatta őket, s bármennyire is félt ezektől a lényektől, a kíváncsiságát nem tudta legyűrni; még kamasz volt, amikor először közelebb merészkedett hozzájuk.

Gyalogszerrel jutott be Rosewillbe, s bejárta minden szegletét. Ámulva figyelte a villódzó fényeket, az autókat, amelyek sebesen és zajosan szelték az utakat, az emberi nőkkel pedig nem tudott betelni. Nem mert odamenni hozzájuk, de egyre közelebb óvakodott, hogy minden porcikájukat láthassa. Annyira mások voltak, mint a Család tagjai. Élettel telik, bársonyos bőrűek, a nevetésük pedig a fiú szívéig hatolt. A legjobban mégis az illatukat szerette.

A testvére, Amathist észrevette, hogy nem tölti otthon az éjszakákat. Egyszer utánaosont, s amint meglátta, hogy a fivére a városba megy, azonnal beárulta őt a szüleiknél. Amathist gyűlölte őt, amiért atyjuk állandóan kivételezett vele, s abban reménykedett, hogy ha sikerül valami igazán alávaló dolgon kapnia őt, akkor apjuk előtt ő léphet a bátyja helyébe.

Assino furcsálkodva hallgatta Amathist beszámolóját, s amint Gabriel hazatért, magához hívatta. Öccse sötét elégedettséggel kísérte Gabrielt a színe elé, arra várva, hogy végre megbüntetik az engedetlenségéért. Assino azonban úgy határozott, hogy a fia már elég érett rá, hogy kimehessen vadászni a Család férfitagjaival. A vezető szíve szerint még várt volna ezzel; szerette volna, ha fia megerősödik, mielőtt portyára indul a csapattal. De látva kalandvágyát biztosra vette, hogy Gabriel azért járt ki éjszakánként a tudta nélkül, hogy egymaga elfogjon egy embert, melyet áldozatként mutathat be a vezető szent színe előtt, ezzel biztosítva feltétlen hűségéről és rátermettségéről. Assino végtelenül büszke volt, s elnézően mosolygott gyermekére, édesanyjuk, Amalthea pedig némán könnyezett. Gabriel nem mert megszólalni, s úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha nem árulja el az igazságot. Amathist ellenben fuldoklott a méregtől, amikor tudomására jutott a döntés. A Család férfitagjai elismerően veregették az ifjú vállát, hisz’ rég nem ért már senkit ilyen megtiszteltetés, hogy az első alkalma előtt a vadászok tagjai közé emeljék, az asszonyok pedig már azon gondolkoztak, hogy vehetnék rá Assinót, hogy az ő leányaik közül kerüljön ki Gabriel jövőbeni párja.

Persze az ígéretes kezdet után a folytatás már nem volt olyan fényes… Gabriel újra és újra kudarcot vallott, a vadászathoz végtelenül ügyetlen volt, undorodott a vértől, s gyakran futni hagyta az áldozatait. Képtelen volt gyilkolni, bár tudta, hogy ha nem táplálkozik rendszeresen az emberi faj nőstényeiből, vészes gyorsasággal ki fog száradni, míg végül a teste összeaszalódik, akár egy szilva. Fajtársait pedig már kezdetektől megtagadta. Irtózott tőlük.

Így hát ivott az emberi nőkből. Legyűrte félénkségét, s szóba elegyedett a lányokkal. Megcsókolta és megérintette őket, miközben nagyokat kortyolt a vérükből. Nem mert szenvedélyes lenni, s nyakukon is épp csak akkora vágást ejtett, hogy hozzájusson a vérükhöz. Miután végeztek, a lányok felrángatták magukra a bugyit, rendbe tették a ruhájukat, s már siettek is vissza a klubba, ahonnan Gabriel kicsalta őket egy futó menetre. Másnap ugyan kissé csodálkoztak, mikor a tükörbe pillantva apró, szúrásszerű sebeket fedeztek fel a nyakukon, de a dolognak ezzel vége volt.

Társai hamar ráuntak, hogy vele vadásszanak. Mint ahogy azt a vezetőnek is elmondták, fia lassú, ügyetlen, s akár pirkadatig is eltart, míg sikerül összeszednie egy nőt. Assino lemondóan csóválta a fejét, de engedélyezte, hogy Gabriel a többiek nélkül, egyedül vadásszon.

Egy előnye volt a dolognak: így társai soha nem tudták meg, hogy közösül az emberi nőkkel. Ugyanis ezt a faj összes tagja végtelenül visszataszítónak találta… Az embereket nem tekintették másnak, csupán állatoknak, áldozati kelléknek, s szórakozásnak, s ha a fülükbe jutott volna, hogy Gabriel inkább választja ezeket a lényeket a Család nőtagjai helyett, ott helyben felkoncolták volna.

Aztán eljött az éjszaka, amikor úgy tűnt, végleg búcsút mondhat a Családnak. A férfiak nem mentek ki vadászni, de Gabriel ismét kiosont.

Azokon az éjszakákon, amikor nem kellett a többiekkel az utcákat járnia, a város külső kerületeit rótta. Már évtizedek teltek el az első itt töltött órái óta. Rutinosan mozgott a falak között, s nem tudta megállni, hogy az emberi nőket ne próbálja meg közelebbről is megismerni.

Szóba elegyedett egy Sophie nevű lánnyal. Nem volt épp szépnek mondható, eszesnek meg végképp nem, de végtelenül kedves természete miatt a fiú mégis ragaszkodott hozzá. Napközben egy gyorsétteremben dolgozott, így nem vette zokon, hogy a fiú éjszaka látogatja. Első találkozásukkor a lány hajléktalannak nézte, mivel az étterem mögötti kukák körül őgyelgett. Igazság szerint csak a kíváncsisága hajtotta; megérezte a konyhából jövő illatokat s megpróbált belesni az ablakon, hogy kiderítse, mi az a hely. Akkor ütközött bele az egyik kukába.

Megpróbálta meggyőzni Sophie-t, a lány azonban hajthatatlan volt; megkérte, hogy maradjon ott zárásig. A fiú behúzódott az egyik kapualjba, s nem sokkal később a lány feje meg is jelent a résnyire nyitott hátsó ajtóban. Behívta a fiút. Tetszett neki az az elragadtatottság, ami Gabriel arcán ült, ahogy végignézett Sophie testén. Gabriel szemét különösen szerette; akaratlanul is elpirult, ha a fiú ráemelte a tekintetét. Naivan érdeklődő természetét pedig elbűvölőnek találta. Sophie az a fajta lány volt, akinek mindig megesett a szíve a gyámoltalan kóbor állatokon, s még a meglőtt galambokat is befogadta magához, míg azok újra szárnyra nem kaptak. Gabriel sem volt más a számára, mint egy elhagyatott kiskutya, akit befogadhat. Sophie volt az, aki megtanította olvasni. Az írás tudománya lenyűgözte.

A lány, ha csak tehette, könyveket ajándékozott neki, s ezeket a fiú a lakosztályában rejtegette. Bele sem mert gondolni, mit szólna a Család, ha rájönnének, hogy olvas. Ezt ugyanis az emberi képzelet ostoba szüleményének tartották, s kijelentették, hogy Isteneik ellen való. A fajnak megvolt a maga eredettörténete, s egyenesen istenkáromlásnak tartották az írott szót, s az emberek zagyva elméleteit a világ keletkezéséről.

Sophie egyre jobban a bizalmába fogadta, s beavatta őt terveibe; szerette volna otthagyni az éttermet, s New York-ban szerencsét próbálni. Gabriel erősen kételkedett a lány terveiben, de szótlanul hallgatta, s lelkesedéstől kipirult arcát ellenállhatatlannak találta. Megmutatta neki, hogy mennyi pénzt gyűjtött eddig össze a befőttesüvegében, amit a hűtő tetején tartott. Nem is volt kevés. Gabrielbe fájóan hasított ez az emlék… pontosabban az, ami ezután következett.

Ahogy Sophie a hűtő teteje felé nyújtózkodott, az étteremben viselt kis szoknya felcsúszott a combjáról. Kifejezetten alacsony lány volt, s inkább volt gömbölyded, mint karcsú, de fehér bőre olyan volt, mint a legdrágább porcelán. Barnás-vörös, sötét, göndör haja a vállára omlott, s szinte szikrázott a konyhai lámpa fényében. Ahogy végignézett a lány testén, férfiassága azonnal megkeményedett. Sophie az asztalra szórta a pénzt, keze között gyűrögetve a bankókat, Gabriel azonban nem vette le a szemét a lány ajkairól.

– Mit nézel? – kérdezte végül sután. A fiú imádta a lány zavart hangját. Szemei most a mellkasára vándoroltak, s látta, hogy az sebesen emelkedik minden egyes lélegzetvételénél. Nem tudott betelni a lány hatalmas, gömbölyű melleivel, amelyek szinte pattanásig feszítették a vékony kis pamutblúzt.

– Téged nézlek… Bolond is lennék, ha nem tenném – suttogta rekedt hangon a fülébe, miközben félresöpörte a göndör fürtöket, hogy a nyakához férkőzhessen.

Sophie halkan nevetgélt, ahogy Gabriel végigcsókolta a bőrét. A lány borzongásából rájött, hogy érintése csiklandozza, ezért az orrával is végigsimított a nyakán, mire a lány hangos nevetésben tört ki, s vállait igyekezett minél feljebb húzni, hogy elmenekülhessen a fiú ajkai elől. Gabriel mindezt széles vigyorral nyugtázta, s hirtelen mozdulattal magához fogta a lányt, mélyen megcsókolva, nyelvével finoman simogatva az övét.

Rövid időn belül az ágyban kötöttek ki. Sophie hihetetlenül szenvedélyes volt, s ahogy vad lovaglásba kezdett a csípőjén, melleinek ringatózása szinte megbabonázta.

Eljött a hajnal, s Gabrielnek vissza kellett térnie a Családhoz. A lány üde mosollyal egy utolsó csókot lehelt az ajkaira, s azzal váltak el, hogy a következő éjjelen Gabriel ismét eljön hozzá.

Csakhogy amikor Gabriel visszasurrant a kriptába, a Család már várta. Assino alig tudta visszafogni tomboló dühét, hogy ne ölje meg azonnal elsőszülöttjét; Amatisht ismét utánalopakodott, s amint rájött, hogy Gabriel egy emberi nővel szűrte össze a levet, nem volt rest azonnal jelenteni a dolgot Assinónak. A Család csúfondáros nevetésben tört ki, ahogy a fülükbe jutott, micsoda gyalázat érte a főhercegi családot. Gyűlölték Gabrielt, s csak arra vártak, hogy elbukjon.

Kárörömük nem tartott sokáig; a vezető úgy járkált fel-alá a falak közt, mint egy ketrecbe zárt vadállat, s a falhoz vágva összetört mindent, ami a keze ügyébe akadt.

– Uram… – Zaharia, Assino másik húga térden csúszva közelebb óvakodott. – Egyet se félj, kivégezzük a nyomorultat, amint a kezünk közé kerül…

Befejezni már nem tudta a mondandóját; bátyja egy hirtelen mozdulattal elkapta a torkát.

– Kussolj, ribanc! – sziszegte az asszony arcába, s a nyakánál fogva a falhoz vágta. A Család többi tagja ijedten szűkölt, s alázatosan hátráltak a közeléből. Assino fékevesztetten, artikulálatlanul üvölteni kezdett, karjaival tehetetlenül hadonászva az ég felé.

Gabriel ekkor lépett be a kripta ajtaján.

* * *

Zavartan a kikészített ruhákra pillantott. Nem akart emlékezni arra, ami ezután történt. Beletörődő sóhajjal átöltözött. Vetett még magára egy utolsó, fitymáló pillantást a kétszárnyú tükörben, s öltözékét továbbra is röhejesnek találta. Undorodva gyűrögette a selyempalástot, s már előre utálta az egészet. Ráadásul nagyon is jól tudta, hogy Raven inkább meghalna, semmint hogy az ő párja legyen.

Arwel már az ajtó előtt várta, mikor kilépett a szobából.

– Na, végre… helyes, helyes…

Az asszony tetőtől talpig végigmérte, s megnyugodva látta, hogy legalább ezzel nem lesznek gondok; Gabriel nyilván rájött, hogy mit kell tennie.

– Nem lesz más dolgod, mint kivárni, amíg bemutatjuk neked a párod. A megfelelő pillanatban felállsz, s illően fogadod. Utána pedig elismétled, amit Magory mond. Ha megpróbálod elrontani, s a Családhoz méltatlanul fogsz viselkedni, vagy megpróbálsz kihátrálni, esküszöm, hogy saját kezűleg öllek meg. Világos?

Gabriel felmordult. A parancsoló szavaktól ismét felforrt benne a düh, s képtelen volt igennel válaszolni. Arwel nyert. Karon ragadta, akár egy hisztiző gyereket, s magával vonszolta. Csak a terem előtt engedte el, ahol a Család összegyűlt, hogy fogadja a jegyespárt. Arwel lépett be elsőként, ő pedig engedelmesen haladt mögötte.

Gabriel, Assino fia immár készen áll, hogy fogadja leendő párját, Raven hercegnőt, Magory Főherceg lányát.

A Család tagjai engedelmesen tapsoltak, mikor belépett a terembe. Mélyen meghajolva köszöntötte őket, majd helyet foglalt a számára kijelölt helyen; a leendő pár férfitagja számára egy trónust emeltek, hogy innen szemlélhesse meg jövendőbelijét.

Amint leült, Arwel ismét megszólalt:

– Gabriel, Assino fia, kérlek, tekintsd meg választottadat, s bizonyosodj meg róla, hogy méltó párod lesz majd.

A férfi hallgatott. Nem is kellett mást tennie, hisz’ az egész rohadt frigy el volt döntve. Az esküt tévő pároknak egyébként sem kellett sokat jártatni a szájukat; a szülők beszéltek, ők hallgattak, maximum annyit tehettek, hogy maguk alá csináltak a gyönyörűségtől, hogy ilyen hatalmas megtiszteltetésben lehet részük, bla-bla-bla… Gabriel okádni tudott volna az egésztől.

Ekkor Magory is felállt, s Arwellel együttesen az ajtó felé fordították a tekintetüket. A Család sem tett másként, s most Magoryn volt a sor, hogy folytassa a szertartást:

– Lépj hát be, Raven, Magory elsőszülöttje. Járulj leendő párod s a Család színe elé, hogy esküd örök jegyét büszkén viselhesd szívedben.

Gabriel vonakodva felpillantott, mikor az unokatestvére megérkezett a trónushoz; a lány dereka és combjai be voltak tekerve valamiféle lila palástszerűségbe, amely több méter hosszú volt, így azt a földön húzta maga után. Felsőtestén nem viselt egyebet, csak egy hatalmas, apró ékkövekből kirakott nyakéket, amely befedte a melleit is. Haja egy része fel volt tűzve, a többi szabadon lelógott a vállán, egészen a derekáig. Két tenyerén súlyos aranytálakat tartott, melyek szintén csordultig meg voltak pakolva ékkövekkel. Mezítelen lábain mégis oly kecsesen vonult végig a Család tagjai közt, mint egy macska. Egy pillanatra megállt a terem közepén, s kivárta, míg a társai között felzúgó taps elhal, s eközben le sem vette a szemét Gabrielről. Valóban kifogástalanul viselkedett, a férfinak ezt el kellett ismernie, ahogy azt is, hogy ha nem irtózott volna ennyire, a szertartást akár még szépnek is találta volna.

Raven előrelépett, s könnyed mozdulatokkal a lábai elé helyezte a tálakat.

– Fogadd tőlem eme zálogot, Gabriel, Assino fia, örökkön tartó frigyünk jelképéül. Büszkén fogadom meg eskümet Isteneink előtt; nincs, ki nálad méltóbb párom lehetne.

Raven hátrált pár lépést, továbbra is farkasszemet nézve vele, s megállt Arwel és Magory között. Kezeit összekulcsolta maga előtt, ajkain szende mosoly látszott. Tökéletesen játszotta a szerepét. Ha Gabriel nem ismerte volna annyira, s nem tudta volna, hogy a Klánok között igazi szajha hírében állt, elhitte volna, hogy ártatlan szűzlány.

Magory ismét megszólalt, s hívó kezét felé emelte:

– Szólj hát, Gabriel, Assino elsőszülöttje. Méltó párod lesz-e Raven, Arwel leánya?

– Méltó lesz – dörmögte csüggedten. Páran felkapták a fejüket, s szúrósan pillantottak rá. Ilyenkor általában a leendő pár férfitagjai majd’ kiugrottak a bőrükből boldogságukban, s szinte ordítoztak a ceremóniát vezető Főherceggel. Gabrielt azonban nem érdekelte, mit gondol a Család, csak minél hamarabb túl akart lenni az egész szarságon.

Magory valószínűleg hasonlóan érzett, mert ügyet sem vetett a többiekre.

– Büszkén foglalod-e el helyed az oldalán?

– Igen…

És ez így ment tovább, hosszú órákon keresztül, bár Gabriel nem volt biztos benne, mennyi ideig tartott a szertartás; ő egy örökkévalóságig érezte. Közben lopva újra meg újra Raven felé pillantott, aki lassan egy áruházi próbababára kezdett hasonlítani. Az egész szertartás alatt ugyanolyan félmosolyba rendeződtek a vonásai, ami szende helyet már-már bárgyúnak tetszett. A ceremónia végére Magory tekintete szinte villámokat szórt, látva, hogy unokaöccse meg sem próbál az alkalomhoz illő örömöt tanúsítani; épp ellenkezőleg, ahogy telt az idő, Gabriel egyre elkeseredettebbé vált, s szinte már lefolyt a trónusról, mintha csontjai felszívódtak volna. Raven arcán ekkor sem látszott semmi érzelem; míg apja legszívesebben kettéhasította volna jövendőbelijét, addig ő üres tekintettel, bamba mosollyal meredt a semmibe.

Lehunyta a szemeit, bár biztosra vette, hogy az egész Család látja tiszteletlenségét. Elképzelte, hogy mennyasszonya hosszú, fehér ruhában áll előtte, haja elegáns kontyba tűzve, arcát fátyol borítja, s a rengeteg hószín lepel úgy terül el körülötte, mint egy mennyei felhő. Ő pedig szívében édes izgatottsággal várja, hogy az ujjára húzhassa a gyűrűt, szerelmük zálogát. Bár az álomképbeli lánynak nem volt arca, s ő maga is tudta, hogy ez soha nem fog megtörténni vele. Mégis ebbe a látomásba kapaszkodott, s ez volt az, mely átsegítette az estén anélkül, hogy felpattant és kirohant volna a ceremónia vége előtt.

A szertartást hagyományosan nagy ünneplés követte, melyben a pár kitüntetett figyelmet kapott; a Család koccintott a frigyükre, s jókívánságokkal halmozta el őket. Ezúttal sem volt másképp, csakhogy Gabriel mindebből kimaradt. Miután megkötötték a jegyességet, félrevonta Arwelt s kerek perec megmondta neki: megtette, amit kértek tőle, most pedig hagyják elmenni, ez az egész mulatozás úgysem róla szól. Az asszony ünneplő társaira pillantott; valóban. Míg azok körüldongták Ravent, Gabrielre ügyet sem vetettek. A nyílt ellenségeskedésről most lemondtak, helyette egyszerűen levegőnek nézték.

Arwel végül egy lemondó sóhaj kíséretében legyintett, mintha csak egy pimasz legyet akarna elhessegetni.

Gabriel vetett még egy utolsó pillantást a lányra. Raven továbbra is csak mosolygott, de testbeszéde annál árulkodóbb volt; peckesen kihúzta magát, s hagyta, hogy a Család többi tagja kiszolgálja. Azok pedig kötelességtudóan hordták elé az ennivalót és a bort.

A férfi úgy érezte, ennyi bőven elég volt neki jegyeséből. Kifordult az ajtón, s meg sem állt az erdőben parkoló kocsiig.

Ahogy beült a volán mögé, pár percre sikerült megnyugodnia; görcsösen szorította a kormányt, mintha az lenne az utolsó kapaszkodó, amely még vissza tudja rántani a való életébe. Minden, a Családnál tett látogatás után úgy érezte magát, mintha egy bizarr rémálomból ébredne. Mindig is olybá tetszett a számára, mintha ez a kripta meg az egész tetves környék egyszerűen nem lenne része a valóságnak, s gyakran maga sem akarta elhinni, hogy bármi köze van azokhoz a lényekhez, amelyek ott élnek a föld alatt, állatias ösztöneiknek hódolnak, megrögzötten ragaszkodva primitív hagyományaikhoz.

Kipattant a kocsiból, cigarettára gyújtott. Szívott pár gyors slukkot, de most még ez sem használt; szétvetette a düh, ha arra gondolt, mibe ment bele az imént. Az éjszaka eseményeitől szinte eszét vesztette. Elhajította a cigit, s nagyokat rúgott a kocsi oldalába. Két kezével tépte a haját, s ordított tehetetlenségében. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy a jegyesség örökre a Családhoz béklyózza; vissza kell térnie a kriptába, s társai között leélni az életét. Ha nem teszi meg, azzal végleg bizonyítékot ad róla, hogy megtagadta a gyökereit, s ezzel mintegy feljogosítja a Családot, hogy kivégezzék. Arwel biztosra ment; vagy végleg hozzájuk köti magát, s „jó útra tér”, vagy megölik. Akárhogyan nézte is, ők nyertek, s ezzel nagynénje is tisztában volt.

Semmi kedve nem volt hazamenni. Már maga előtt látta, ahogy végeláthatatlan köröket ró az üres lakás falai között, akár egy vágóhídra szánt állat, mely tehetetlenül vergődik ketrecében. A gondolatra felüvöltött.

Még mindig zihált, amikor egy utolsó pillantást vetett a kocsijára. Minden értéke benne volt; bankókkal gazdagon tömött tárcája, s pazar ékszerei, de nem érdekelte. Mit számít egy rohadt óra, amikor halálra van ítélve?

Elindult a fák között, mindent hátrahagyva. Egyre mélyebbre ásta magát a rengetegben, karjával utat törve magának a sűrű növényzetben. Maga sem tudta volna megmondani, hová megy.

* * *

Mélyeket lélegzett, s nyugodt tekintettel pásztázta a zöld lombokat. Az ösvény melletti fák végtelen sora mintha örökké tartott volna, s láncuk soha nem akart volna megszakadni. Idővel azonban a kép tisztulni kezdett; a növényzet egyre ritkásabb lett, s lassanként az ágak között előtűnt a tenger távoli, csillogó kékje. Az erdőben tökéletes csend honolt; nem hallatszott más, csak Hope erős lélegzetvételei s patáinak dobogása, ahogy elszántan baktatott a kanyargós kis úton.

Lily feje teljesen kitisztult; nem létezett más, csak a föld illata, melyet a kanyargós kis ösvény ontott magából és Hope hatalmas, erős teste, ahogy újra meg újra megfeszült gazdája alatt. S lágy, meleg fújtatása, ahogy békésen lépkedett a lombok sűrűjében.

Az ösvény végéhez érve egy tisztás tárult a szemük elé; Lily lenyűgözve pásztázta az előtte elterülő pusztát. A távolban föld és ég eggyé váltak, s a Nap lassan kúszott felfelé. Még utoljára piros sugaraival csókot lehelt a horizontra, mielőtt felemelkedett volna a felhők fátylai közé, csak azért, hogy este ismét nyugovóra térhessen.

Hope feszülten toporgott alatta. Lily minden porcikájában érezte, ahogy az állaton lassan valamiféle jóleső izgatottság lett úrrá; mintha tudta volna, mi következik. Csakhamar Lilyn is elhatalmasodott ez az érzés, mintha az energia Hope-on keresztül áramlott volna belé. Nem várt tovább; sarkait egy hirtelen mozdulattal az állat oldalához nyomta, s egyetlen hangos kiáltással előrelendült. Hope rögtön sebes vágtába kezdett, s szinte repült lovasával. A világ hirtelen végtelennek tetszett, s Lily ekkor érezte meg igazán, mily’ apró is ő.

A szél újra meg újra a hajába kapott, teste hűen követte Hope mozgását. Még soha nem érzett ekkora erőt magában; biztosra vette, hogy bármire képes, hegyeket megmozgató energia lakozik tagjaiban. Ez az érzés több volt, mint amit valaha is átélt, s jobb, mint amit el tudott képzelni.

Jobb volt, mint bármi, amit halandó ember megtapasztalni képes. Biztos volt benne; akármilyen gazdag is valaki, bankóit akár ki is hajíthatja az ablakon, ilyet semmi pénzért nem kaphat meg. Jobb, mint a siker, mint a győzelem. Jobb, mint a szex, jobb, mint bármely ital vagy étel…

Ez az érzés… maga a szabadság volt.

Hope száguldott. Lily érezte maga alatt a feszülő izmokat, melyek mozgatták az állat testét. Érezte, milyen hihetetlen erő lüktet alatta. Eme varázslatos utazás azt az illúziót kelti a lovasban, hogy ő uralja ezt az energiát. Ő irányít.

S közben, mintegy észrevétlenül, rádöbben: bár látszólag ő a birtokló, valójában őt birtokolják. Testén lassan elhatalmasodik az az erő, melyet lova ad neki.

Lily úgy érezte, szinte eggyé válik Hope-pal, ahogy közösen átszelték a zölden tündöklő lankákat a Nap felkelő fényében. Hirtelen enyhe keserűség nyilallt belé, ha arra gondolt, csak ezekben a pillanatokban érzi magát igazán gondtalannak.

A falu lakóit messzire kerülte; azok édesanyja ideköltözése óta furcsállkodva nézték a családot, bár Lily sosem értette igazán, miért. Apja mindig elhessegette ezt a témát, ha a kislány faggatni próbálta. Nem mondhatni, hogy vidám gyerekkora volt; valahogy sosem tudott barátkozni. Azt hitte, később minden könnyebbé válik majd. Hisz’ – gondolta utólag – azon nincs semmi csodálkoznivaló, hogy a gyerekek csúfolták őt. Furcsállták szokatlan külsejét, s azzal sem tudtak sokan mit kezdeni, hogy szülei miért éltek annak idején oly csendes visszavonultságban. Igaz, édesanyja nem sokkal az ő születése után meghalt, de a kicsi, zárt közösség nem felejtett egykönnyen.

A helyzet azonban később sem lett jobb; Lily úgy érezte, erején felül próbálkozik, hogy közelebb kerüljön a korabeliekhez, de mindez meddő kísérletnek bizonyult.

Végül mégis úgy tűnt, rendeződni látszanak a dolgai. Egy fiatal férfi randevúzni hívta. Alexander akkor végzett a New York-i egyetemen, és azonnal át is vette az épp nyugdíjba vonuló helyi orvos praxisát. A helyiek nem örültek ugyan semmiféle változásnak, de hamar bizalmukba fogadták a visszahúzódó, türelmes fiatalembert. Amint látták őket kézen fogva az utcán, Lilyre is egészen más szemmel kezdtek nézni. Elvégre ha egy ilyen rendes férfi lát valamit ebben a nőben, tűnődtek, akkor csak nem lehet olyan rémes némber.

Ahogy azonban telt az idő, Lilynek rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem illenek össze választottjával. Alexander csendes természete végtelen becsvágyat takart. Azért választotta a falusi háziorvos szerepét, mert ezt a pozíciót tisztelet övezte a helyiek körében, s ő nem is vágyott többre. Lily csakhamar ráébredt: nem vállalkozik nagyobb kihívásokra, mivel gyávasága még becsvágyát is legyűrte.

Bár nem volt túlzottan tehetséges, a belé vetett bizalom lassanként önhitté tette. A maga módján szerette a lányt, aki kezdetben végtelenül hálás volt azért, hogy a férfi törődik vele. Mégis elkerülhetetlenül belefáradt a férfi diagnózisaiba, melyek Lily különös kórját kutatták. Alexander vashiányt állapított meg nála, s diétát rendelt el a számára. Tulajdonképpen az orvosi rendelőjében ismerkedtek meg. Lily ugyanis már-már kényszeresen kereste a magyarázatot a tüneteire. De hiába tömte magába a brokkolit, zöldborsót, paradicsomot; hiába szedett vitaminokat, s ki tudja még hány különféle pirulát. Alexander mind bosszúsabbá vált; saját diagnózisát nem kérdőjelezte meg ugyan, ellenben arra gyanakodott, hogy Lily titkon nem követi az utasításait.

Pedig a férfinak már kész terve volt közös jövőjüket illetően; úgy képzelte, Lily, szakavatott segítségének hála, szép lassan rendbe jön. Az ő feleségeként megbékél végre a falusiakkal. Nem szorul majd arra, hogy munkáját otthonról végezze, levelek útján tartva a kapcsolatot a kiadójával. Hisz’ a diétának és gyógyszereknek köszönhetően nem fog már élettelen zombiként, álmatlanul kóvályogni éjszakánként. Általános gyengesége is elmúlik idővel, nem is beszélve a többi furcsa tünetről.

Lily már kevésbé volt bizakodó. Bár mindent megtett, amit Alexander javasolt neki, kezdett kifogyni a béketűrésből, és ráunt a férfi megátalkodott konokságára is, mivel annak arcán eleinte elnéző mosoly terült szét, ha a lány megkérdőjelezte javaslatait, később pedig, ahogy egyre inkább elvesztette a türelmét, egyszerűen letorkollta, vagy beérte egy-egy dühös fintorral.

Végül, alig tíz hónap együttlét után, Lily szakított vele. Természetesen az esemény híre villámsebesen elterjedt. A lányt immár végképp elítélték, mondván, hogy összetörte annak a jóravaló, becsületes embernek a szívét.

Lily lemondóan felsóhajtott. Ha mást nem is, azt mindenképp be kellett ismernie, hogy nem stimmel vele valami. Azonban hiába vizsgálgatták a különféle szakemberek, hiába utazott Rosewill-be, a legközelebbi nagyvárosba. Hiába szeretett volna eljutni New York-ba, további segítség után kutatva, arról csak lebeszélték, mondván, ha itt nem találtak magyarázatot a tünetekre, pénzkidobás lenne a kilátástalan utazgatás. Lilynek be kellett ismernie, hogy igazuk van, s maga sem tudta, miért keres még mindig ilyen elszántan valamiféle magyarázatot. Csak annyit tudott, hogy válaszokat akar.

Most azonban nem akart mindezzel foglalkozni. Elhessegette a fájó emlékeket, kissé megsarkantyúzta Hope-ot, s élvezve a száguldást a ház irányába vágtattak.

Gabriel csak menetelt előre. Fogalma sem volt, mióta csatangol céltalanul az erdőben.

A fák egyre ritkásabb csoportokban emelkedtek előtte. Ahogy azonban közelebb ért volna az előtte elterülő tisztáshoz, megtorpant; furcsa zajra lett figyelmes.

Ahogy minden érzékével a hangra összpontosított, rájött, hogy paták dobogását hallja. Macskaléptekkel közelebb lopakodott ahhoz a helyhez, ahol az állatot sejtette, s óvatosan kilesett a fák ágai közt.

A látvány úgy hatott rá, akárha szíven döfték volna.

Egy lányt pillantott meg, aki játszi könnyedséggel lovagolta vadul vágtázó hátasát. Hosszú, vörös haja volt, mely úgy hullámzott mögötte, akár egy vízesés. Képtelen volt levenni a szemét karcsú derekáról s ringó alakjáról, mely olybá hatott, mintha a lány valami mágikus táncot járna. Mintha csak az erdő is azért burkolózott volna a titokzatos félhomály köntösébe, hogy elrejtse a kíváncsi szemek elől ezt a csodát.

Ahogy a fák előrehajló ágai közül csendesen figyelte lovagló alakját, az a hirtelen ötlete támadt, hogy odamegy hozzá és megszólítja. Pár lépés után azonban megállt. Dühös volt magára. Mégis, mi a fenét képzel?! „Hello, Bébi, csak épp a környéken jártam. A tök kihalt erdőben, épp a te házad körül lopakodva… ja, ne ijedj meg, ne, ne menekülj be a házba előlem. Nyugi, ne hívd a zsarukat, nem vagyok bolond.”

Nem volt sok ideje az önszitokra, mert a lány hirtelen felkapta a fejét. Gabriel lába alatt megreccsent egy apró ág, amely puskalövés-szerűen hatott az öböl néma csendjében.

A férfi óvatosan hátrébb húzódott, s némán káromkodott. Lélegzetvisszafojtva várt. A lány pár másodpercig az erdő sűrűjét kémlelte, azután arra juthatott, talán csak egy mókus kutat ennivaló után az ágak között, mert végül hátat fordított a rengetegnek. Sarkait hátasa oldalába vájta, s az állat könnyed poroszkálásba kezdett.

Gabriel képtelen volt levenni a szemét róla. Törékeny alakja szinte megbabonázta, ahogy lágy mozdulatokkal ki-kiemelkedett a nyeregből. Nagyokat nyelt, s érezte, hogy szemei szinte kiugranak üregükből.

Nem tudta, miért van rá ilyen hatással a lány. Az érzés viszont megrémítette. Sebesen hátrálni kezdett; minél hamarabb menni akart, szabadulni ennek a nőnek a bűvköréből. Ekkor azonban észrevette, hogy bal lába beleakadt az egyik fa gyökerébe, mely meredeken kiboltosodott az aljnövényzetből. Már nem volt ideje kirángatni onnan; a növény elgáncsolta, ő pedig hangos puffanással hanyatt esett az avaron. Ezt már nem csak a lány, hanem alatta ügető lova is meghallotta. Az állat azonban nem állt meg, nem fürkészte szótlanul a körülötte elterülő tájat. A menekülés ösztöne minden zsigerét uralta; amint Gabriel váratlan csattanással a földre zuhant, az állat megugrott lovasa alatt. A lány nem volt felkészülve a sebes vágtára; csaknem azonnal elvesztette egyensúlyát, s kibillent a nyeregből. Ujjai épp csak érintették a kantár szélét, így az kisiklott közülük.

Gabriel, amint földet ért, rögtön talpra ugrott; el akart tűnni onnan, mielőtt még a lány a nyomára bukkan. Ekkor azonban meghallotta az éles sikoltást, s gondolkodás nélkül kirohant a fák közül. Amint megpillantotta alakját, amint a porba zuhan, s hátasa megvadulva, nagyokat bakolva körbe-körbe vágtázik, tudta, nincs vesztegetni való ideje. Tekintetét a hátasra emelte. Hope megérezte a reá szegeződő pillantást, s Gabriel jelenléte azonnal hatott rá.

A férfi megérezte az állat testében feszülő félelmet; érezte heves szívverését, feszülő inait, a remegést, mely a csontjáig hatolt. Szemeit összehúzta, homlokán elmélyültek a ráncok; minden figyelmével Hope-ra koncentrált. Mintha eggyé váltak volna: amint sikerült közel férkőznie az elméjéhez, a ló immár csak őrá figyelt. A férfi, bár minden idegszála pattanásig feszült, nyugalmat erőltetett magára. Mélyen, egyenletesen lélegzett, tagjait ellazította. Hope szinte szolgain vette fel levegővételei ritmusát, s a férfi érezte, ahogy dobogó szíve is egyre nyugodtabban kalapál hatalmas bordái alatt.

Tudta, hogy az állatra már nem lesz gondja; az immár komótosan lépkedett, s orrával a közeli karám oldalán elterülő fűben turkált.

A lány mellett termett; nem mert hinni a szemének. Annyi falusi lány közül épp a kis hercegnőjelöltet kellett kifognia. Óvatosan mellé térdelt, s aggódva vizsgálgatta. Ujjaival megtapintotta a nyakát; fellélegzett kissé, amint megérezte a fehér bőr alatt futó erek élettel teli lüktetését. Ahogy tudata kissé kitisztult, már látta, hogy Lily mellkasa szelíden emelkedik fel-le. Szemeit azonban továbbra sem nyitotta ki. Gabriel erősen végignyomogatta mindkét lábát; bár a lány nem volt eszméleténél, térdei reflexszerűen megrándultak az idegen érintéstől. Végül az arca fölé hajolt, elsimítva az útból az elé hulló tincseket. Lily még így is gyönyörű volt, ahogy aléltan feküdt a karjaiban. A férfi csak nézte őt, porcelán bőrét, lágy vonásait, kecses testének vonalait.

Furcsa zaj térítette magához, de ahogy felkapta a fejét, rájött, hogy csak Hope prüszkölését hallja.

Egyik karját óvatosan, már-már félénken a lány tarkója alá csúsztatta, másikat a térdhajlatába. Lassan felemelkedett vele, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az arcáról.

Ahogy a házba lépett, ismét nyomasztó érzés kerítette hatalmába; itt kóvályog egy vadidegen házban, ráadásul egy olyan lánnyal a karjában, aki valószínűleg megsérült miatta. Miatta, mert nem volt jobb dolga, mint szatír módjára leskelődni utána a fák közül.

Megrázta a fejét, hogy elméje kissé kitisztuljon. Tudta, össze kell szednie magát, és a lányra koncentrálnia.

Az előtérből csak két helyiség nyílt, egy konyha és egy nappali. Utóbbiban azonnal megpillantotta a felfelé vezető, kopottas falépcsőt. Bár tudta, hogy a lánnyal a karjában nehezen fog feljutni, mégis arra gondolt, mindenki szívesebben ébred a saját hálószobájában. Ha magához tér, valószínűleg nem fog emlékezni semmire, s azt fogja hinni, csak egy mély álomból riadt fel.

A lányt az ágyra fektette; a ruhája csupa piszok volt, haja kócosan terült szét arca körül, csizmáját vastag sárréteg borította.

Nem hagyhatta csak így ott. Fölé hajolt, s a nadrágja kigombolásába fogott. A mozdulat közepén azonban megállt. Ajkait összeszorítva tekintetét a lány arcára függesztette. A gondolat, hogy kihasználva az állapotát levetkőzteti, s meztelen bőrét érinti, nem tűnt helyesnek. Elképzelte, milyen lenne megsimogatni a hófehér combokat… mikor a lány a karjában feküdt, forró teste hozzápréselődött. Az illata, mely oly üde s élettel teli volt, mint egy mezei virágé, szinte megszédítette. Vágyott rá, hogy újra hozzábújhasson alabástromszín bőréhez, hogy újra érinthesse ezt a törékeny, jázminillatú szobrot. De úgy érezte, ha ezt tenné, az olyan lenne, mintha megbecstelenítené a lányt. Bemocskolná. Elrontana valamit, ami ily’ tökéletes.

Mégsem volt rá képes, hogy csak úgy otthagyja, koszos ruháiban, szétvetett tagokkal az ágy tetején. Nagy levegőt vett hát, s ismét fölé hajolt.

A nadrágot könnyűszerrel kigombolta, de a szoros anyagot képtelen volt lecsúsztatni a lány combjain. Megpróbálta felültetni, de még mindig nem nyerte vissza az eszméletét, s úgy zuhant vissza az ágyra, akár egy élettelen fabáb. Az az ötlete támadt, hogy fog egy ollót, és egyszerűen levágja róla a nadrágot, de gyorsan elvetette.

Végül a lány lábait a vállára vetette, térdhajlatát kulcscsontjának támasztva. Ahogy a feneke elemelkedett az ágytól, már könnyűszerrel lehúzta a nadrágot a bokájáig. Próbált tudomást sem venni erről az erotikus helyzetről, de egész teste bizsergett, füleiben pedig oly hangosan dobolt a vér, hogy szinte megsüketítette.

Csizmáitól egyetlen mozdulattal szabadult meg, vastag pulóverével azonban már bajban volt, s csak hosszas műveletek árán sikerült kibújtatnia belőle.

Végül minden ruhadarabjától megszabadította, s gyengéden visszafektette az ágyra. Azonnal a fürdő felé fordult; az esélyt sem akarta megadni magának, hogy bámulhassa.

Miután megnyitotta a vizet, visszatért a szobába. Lily úgy festett, mint aki alszik. Gabrielt ismét átjárta a rémület: miért nem ébred már fel? Nem mintha különösebben örvendetes fordulat lett volna a számára. Alapvetően megnyugtatta volna a helyzet; így megkímélhette magát a magyarázkodástól. De mégis…

Ügyelt rá, hogy a lehető legkisebb zajt csapja. Képtelen volt levenni a szemeit a lány meztelen testéről. Bőre szinte világított a sötét takarón. Mellei lágyan szétterültek, bimbói megkeményedtek a szoba hűvös levegőjétől. Feje hátrabukott, ajkai enyhén szétnyíltak, akárcsak… a combjai. Gabriel csak állt az ágy mellett, s gyönyörködött a lányban. Legszívesebben mellé feküdt volna, s addig csókolta s simogatta volna mindenütt a testét, míg fel nem ébreszti.

Ahogy ehhez a gondolathoz ért, elkáromkodta magát, s idegesen a hajába túrt. Vesszője egyre keményebb lett, s a nadrágjához feszült, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy a saját testével legyen elfoglalva. A kád megtelt vízzel, s a lánynak szüksége volt a fürdésre. Ahogy ruhátlanul hevert ott, Gabriel látta, hogy enyhén reszket, s ujjvégei lilás színben játszanak. Nem vesztegette hát tovább az időt, egyetlen elszánt sóhaj kíséretében odalépett hozzá, s karjaiba emelve a fürdőbe vitte.

Óvatosan a vízbe csúsztatta a lábait; egyik karjával a fejét tartotta, a másikkal pedig finoman átdörgölte minden tagját, akárha a lány egy kisbaba lett volna. Talált a kád peremén egy mosdószivacsot; nem akart csupasz kézzel a lányhoz érni. Amennyire csak lehetett, meg akarta őrizni kettejük közt a távolságot. Bár maga sem tudta, miért, úgy érezte, hogy máskülönben bűnt követne el Lily ellen.

Végigsimította vele a lány lábait, ahogy azonban egyre feljebb haladt a combján, egyre inkább elbizonytalanodott. Végül a combok találkozásánál megállt. Felpillantott; Lily arca nyugodt volt, szemeit lehunyta. Feje kissé félrebillenve, Gabriel könyökhajlatában pihent.

Végignézett a testén. A lány oly apró volt, hogy kényelemesen elfértek a kádban kinyújtott lábai. Bokái karcsúak voltak, lábszárai pedig – a lovaglásnak hála – tökéletes formájúak. Akárcsak a combjai. S a köztük megbúvó, apró háromszög… Csupasz dombja a legizgatóbb volt, amit Gabriel valaha látott. Ahogy elképzelte, milyen lenne a szorosan zárt combok közé férkőzni… Apró csókokkal kérlelve, hogy tárja szélesre lábait, engedje közelebb ahhoz az édes nyíláshoz, melynek megízlelésére már annyira vágyott… A gondolatra megborzongott. Tekintete felsiklott a tökéletes, lapos hasra, majd még följebb. Keblei feszesen álltak, s a víz lágyan hullámzott teste körül, újra meg újra gyengéden megostromolva a feszes bimbókat. A lány teste mintha csak zavarba jött volna ettől a buja udvarlástól; bimbói s arca már-már kipirultnak tetszettek.

Gabriel tudt, ha még sokáig legelteti a lányon szemét, nem fogja tudni visszafogni magát. Egyszerűen kikapta könnyű testét a vízből, s meg sem állt vele az ágyig. Nagy kurafi volt, ez igaz, de soha nem tudott volna egy nőt bántani és csak olyanokkal volt együtt, akik őszintén vágytak rá. Bár azt meg kell hagyni, ha ez a lány kérte volna, hogy legyen vele… Nem ellenkezett volna. Egy percig sem. Ha kell, puszta kézzel tépi le magáról a ruhát, csak a lány legalább egyszer fogadja magába cserébe…

Döbbenten meredt maga elé. Azon gondolkozott, vajon mikor ment el az a maradék esze is. Olyan hatással volt rá ez a nő, amilyet még sosem érzett azelőtt, s ami halálra rémítette.

A lány mocskos ruháit félredobta. Minden fiókot kihúzogatott valami használható ruha után kutatva. Farmerok és pulóverek, gyapjúkardigánok, csupa vastag, ormótlan holmi. Gabriel elgondolkodott, vajon hány éves lehet ez a nő… Talán idősebb, mint amilyennek látszik. Azok a fiatal lányok, akikkel eddig találkozott, csupa szexis, habkönnyű csipke és selyem holmikba öltözve jártak. Még senki olyannal nem találkozott, aki ilyesmit hordott volna.

Hosszas keresgélés után találta meg, amit keresett; egy bő pamutpólót és rövidnadrágot. Valami pizsamafélét akart keríteni rá, de úgy döntött, ezzel is beéri. A maga részéről soha nem értette meg, hogy tudnak az emberek még éjjelre is kényelmetlen ruháikba burkolódzni. Ha csak tehette, meztelenül aludt, sőt a lakásában is előszeretettel járkált így. Bár imádta a drága holmikat, ilyen – ahogy ő mondta – visszataszító ruhadarabra soha nem lett volna hajlandó kiadni. Rengeteget élcelődött emiatt Vallal is; mivel az ipse ebben is, mint mindenben, első ránézésre szánni valóan kispolgári volt. Előszeretettel viselt éjszaka spenótzöld, hosszú szárú és ujjú, végig gombos hálóruhát, ráadásul gusztustalan, sárga mintákkal teleszórtat. Abból az anyagból valót, amellyel bárhogy küzd is az ember, szúr, viszket, kibolyhosodik. Gabriel egyszer hagyta rábeszélni magát, hogy egyik náluk töltött éjszakája során egy ilyenbe bújjon… Tizenkét órán át tartó gyötrelem után arra jutott, a legjobb döntés lenne az emberiség számára, ha egyszerűen tűzre vetnék Val egész ruhatárát a hátsó udvarban.

Apró, elhaló sikolyt hallott az ágy felől. Riadtan odakapta a fejét; azt hitte, a lány felébredt, vagy ami még rosszabb, mégis megsérült, s most fájdalmában nyög.

Amit viszont látott… nos, azt szavakkal le se tudta volna írni. Szemei tágra nyíltak, s még levegőt sem tudott venni.

Lily álmodott… a takarót időközben lelökte magáról, s most Gabriel képtelen volt máshová nézni, csak bámulta vonagló testét. Egyik kezével a párnájába markolt, s az ajkát harapdálta. Combjait összeszorította, s csípője vadul körözött a gyűrött lepedőn.

A férfi vesszője egy pillanat alatt kőkeménnyé vált, egész teste megfeszült. Lily gyönyörű volt; arca lázas izgatottság pírjától égett, haja ziláltan szétterült körülötte. Gabriel nem tudta, kiről vagy miről álmodik, de hirtelen az jutott eszébe, bárcsak ő lenne az, aki csillapítja vágyait, még ha csak így, álmában is.

A lány most magasan felhúzta egyik lábát, s ahogy a hátán feküdt, feltárult nedvességben úszó ágyéka a férfi ámuló szemei előtt.

Gabriel úgy érezte, nem bírja tovább; mintha egy csapásra kinőtte volna a nadrágját, vesszője szinte átszakította a finom anyagot. Nem tudta, mit tegyen. Most a lehető legjobb ötletnek az tűnt, ha egyszerűen kimenekül a szobából.

Határozottnak szánt léptekkel, lehorgasztott fővel elindult az ajtó felé. Már majdnem kiért a folyosóra, ekkor azonban szeme sarkából megpillantotta, ahogy Lily keze lassan elindul lefelé a testén… Az az apró, édes, törékeny kéz az alabástrom combok közé siklott, s csakhamar rálelt az immár izgalomtól duzzadt csiklóra. Kutató ujjai a nedves redők közé simultak, s sebesen fel-le jártak köztük. Gabrielnek földbe gyökerezett a lába. Lily immár gyönyörtől megfeszült tagokkal vetette fejét a párnába. Arca egyre jobban eltorzult a kéjtől; szemöldöke már-már fájdalmas redőkbe rándult, s egyre csak dörzsölte, izgatta teste legérzékenyebb pontját, egyre hevesebb gyönyörrel ajándékozva meg saját testét.

Gabriel azzal nyugtatta magát, hogy Lily úgysem fogja megtudni, hisz’ úgysem lesz köztük semmi, a lány pedig semmire nem fog emlékezni az egészből.

Bár ezek nem voltak épp a legnemesebb érvek, legalábbis ahhoz elegek voltak, hogy ismét elmerüljön a látványban, amelyet Lily nyújtott neki. A lány újra meg újra felsikkantott, s most már csípője s keze is vad táncot járt. Gabriel látta, hogy tenyere is nedves, s hogy egész testét forró verejték lepte el. Mellbimbói keményen meredeztek előre; szinte hánykolódott az ágyon, hol erre, hol arra fordult. A vágy a csúcsig repítette, s egész lényét kitöltötte a kéj.

Gabriel szorosan behunyta a szemeit, s nagyokat lélegzett. Úgy-ahogy kitisztult a feje. Ahogy szenvedélye alábbhagyott, ködös tekintettel Lilyre pillantott.

A lány immár békésen pihent. Vonásai ellágyultak, s mély, sóhajtásszerű légvételeiből Gabriel tudta: az elmúlt percek édes enyhülést hoztak tomboló testének. Ajkain jóllakott, már-már pajkos félmosoly játszott, melynek láttán a férfi is akaratlanul elmosolyodott. Mintha csak ő költöztette volna ezt a békét a lány lelkébe.

Ahogy erre gondolt, hirtelen keserű csalódottság áradt szét a tagjaiban, melyhez hasonlót még soha nem tapasztalt. Nem, nem ő volt az. Nem hatolt a lány törékeny, gyönyörű testébe, nem ő halmozta el gyengéd érintéseivel. Nem ő adta meg számára az enyhülést, melyre – minden bizonnyal – a lány már régóta vágyott.

Undorral vegyes kiábrándultság kavargott benne, s legszívesebben a falhoz vágott volna valamit. Amíg a lány vonagló alakját nézte… az az érzés fantasztikus volt. De most, hogy tudatosodott benne, mit művelt az imént, szánalmasnak érezte magát. Eltelt immár több mint 120 év az életéből, s ez idő alatt sikerült eljutnia idáig. Idegen nők szobájába lopózik be, s lesi meg őket maszturbálás közben. Ennél közelebb még soha nem sikerült kerülnie egy olyan nőhöz, aki legalább távolról is értékesnek vagy érdekesnek tűnt.

Mivel hangosan nem tehette meg, magában, némán dühöngött hát tehetetlenségében.

Gondosan betakargatta a lányt. Egy darabig még elgyönyörködött alvó arcában, s aláomló tincseit simogatta. Tudta, meglehetősen bizarr, amit művel, de már nem törődött vele. Eddigi élete sem volt épp szokványosnak mondható. Kezdte elfogadni, hogy ez a sors jut neki.

Elgondolkodva Lily levetett ruháira pillantott. Azokat már csak nem fogja a mosógépbe gyűrni. Végül csak összehajtogatta és egy székre tette őket. Szerette volna, ha a lány mindent szép rendben talál, amikor felébred.

Képtelen volt elindulni. Minden pillanatban, amikor már elszánta volna magát, hogy kilépjen az ajtón, talált egy újabb ürügyet, hogy maradhasson, s így újabb másodpercekkel hosszabbítsa meg idejét, melyet a lánnyal tölt. Igazított egyet az így is tökéletesen sima takarón. Ellenőrizte, hogy nem hagy-e hátra semmit, amiből Lily rájöhetne, hogy járt valaki a szobájában. Újra és újra összehajtogatta a lovagláskor viselt ruháit.

Bolondnak érezte magát. Tudta, jobb, ha beismeri saját maga előtt; nem tud, és nem is akar elmozdulni a lány közeléből. Körbejárt a szobában, szemügyre véve minden tárgyat, mely nap mint nap körülveszi Lilyt.

Azzal nyugtatta magát, hogy ez a csendes nézelődés még mindig fényévekkel jobb, mint amit az imént tett Lily tudta nélkül. Puha léptekkel óvakodott körbe a szobában. A lakkozatlan fabútorok, melyeket láthatóan a lány maga festett le, valami különös, otthonos hangulatot árasztottak magukból. Bár a halványzöld, ósdi szekrények, hatalmas ablakok, s a régies mintájú, súlyos kárpitok egyáltalán nem nyerték el a tetszését. Ha valaki más házában látja őket, nem állta volna meg, hogy ne tegyen rájuk egy-egy csípős megjegyzést. Itt viszont… különös módon úgy érezte, még ezek is jól mutatnak.

Végignézett minden polcot, a szoba minden kis szegletét. Kezébe vette az apró dísztárgyakat, mintha minden kis részletüket az emlékezetébe akarná vésni. A szoba sarkában álló tükrös asztalkához lépett. Oly óvatosan vette tenyerébe a rajta gömbölyödő ékszeres dobozkát, mintha csak egy csecsemőt emelt volna a karjaiba. Csakúgy, mint az apró, finom ezüstláncot s medált, melyek a doboz mellett pihentek. Egyéb nem állt az asztalon.

Csak most eszmélt rá igazán, milyen nagytermetű. Ez igencsak ostoba gondolat volt tőle, mégis; ezek között az apró, finom holmik között, melyek oly távol álltak tőle, úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Vagy inkább… nos, mint egy fenevad a porcelánboltban.

Más bútor nem is volt a helyiségben. Egy darab ruhásszekrény, egy könyvespolc, ágy, fésülködőasztal, szék. Alapjaiban véve a szoba meglehetősen puritán hatást keltett volna nehéz, gyér fabútorzatával. Valószínűleg a lány örökölhette a ház berendezését, s nem lehetett valami sok pénze. Egy-egy vázával, festménnyel próbálta otthonosabbá tenni a lakhelyét, mellyel sikerült sajátos bájt kölcsönöznie neki.

Lilynek furcsa álma volt.

Hope-ot lovagolta éppen, amikor az állat valami váratlan zajtól megijedt, s nagyot ugrott. Ő, Lily nem tudta megállítani a vad vágtába lendülő kancát, s hanyatt esett a talajra.

Ekkor az álomnak hirtelen vége szakadt, mintha csak valamiféle ködös látomás foszlányai elevenedtek volna meg előtte. De nyomban folytatódott is. A különös az volt benne, hogy látni nem látott semmit, csak apró neszeket érzékelt. A kádban feküdt, legalábbis úgy érezte, hogy víz simogatja mindenütt a testét… de volt még ott valami vagy valaki más is; mintha egy kéz érintését érezte volna magán. Nem tudta, miért ilyen biztos benne, de meg volt róla győződve, hogy férfi az illető.

Két erős kar fonta körül a testét, s érezte, hogy emelkedik. A háta valami puha, vízszintes felülethez nyomódott, s az ismerős illat ráébresztette, hogy az alak saját ágyára fektette. Az álom ismét megszakadt, de visszatérve immár tisztán s élesen látott mindent maga körül.

Egy magas férfi állt az ágya mellett, akit még soha nem látott azelőtt. Szőke, hullámos haja, s sötét, már-már állatias tekintete hihetetlenül vonzó volt. Drága öltönyben feszített, mégsem tűnt piperkőcnek. Bár inkább volt vékony, mint izmos, határozott kisugárzása oly erőt sugallt, hogy Lily biztos volt benne; veszélyes, s nem is akármennyire.

Lily azonban nem erre figyelt. Az alak merev férfiassága ugyanis szinte kettészakította a nadrágját; a vékony anyagon keresztül is kirajzolódott minden részlete. A lány képtelen volt levenni a szemét a hatalmas vesszőről. Nagyokat nyelt, s némán imádkozott, hogy az ismeretlen lépjen közelebb hozzá. Szabaduljon meg a ruháitól s feküdjön mellé. Még soha nem vágyott ennyire egyetlen férfi testére sem. Ágyéka tűzben égett, combjai síkosak voltak a nedvességtől; akaratlanul is összeszorította lábait, s enyhén szétnyíltak az ajkai. Tudta, hogy tekintetében kétségbeesett kérlelés ül, ahogy a férfiasságát bámulja, de nem törődött vele. Csiklója fájóan lüktetett, s mintha ez az izzó sajgás minden zsigeréig eljutott volna; combjai nedvétől csillogtak. Nem tétovázott; közéjük csúsztatta remegő ujjait. Még soha nem érzett magában ilyen szenvedélyt, ez az új érzés mintha minden kételyt kiölt volna belőle. Nem gondolkozott, csak vágytól telve simogatni kezdte saját testét, s egy pillanatra sem vette le tekintetét a férfiról. Lily egész teste remegett, bőre verejtékben úszott. Az ismeretlen látványa s illata a legizgatóbb dolog volt, amiben valaha része volt. Egyre csak dörzsölte, izgatta vágyban fürdő testét, s izgatott ujjai csakhamar a csúcsra juttatták. Felkiáltott; az orgazmus szétáradt a tagjaiban, a kéj a csontjáig hatolt, miközben nedve beborította a kezét s combjait.

Az álom épp oly gyorsan s váratlanul foszlott semmivé, mint ahogy elkezdődött; Lily nem is emlékezett rá, mikor ért véget.

Amikor azonban felébredt, egyből kijózanodott a látványtól. Az álombéli férfi ott állt a szobájában, s mereven nézte őt. Lily először szóhoz sem jutott rémületében, utána velőtrázóan felsikoltott.

Miközben hazafelé tartott a faluból, Gabriel még mindig nem tudott napirendre térni saját viselkedése fölött.

Nem akart még visszamenni a lakásába, így céltalanul kószált, s egyetlen társasága az autópálya mellett álló, sormintaszerű utcalámpák voltak.

Tudta, hogy elcseszte. Lily meglátta, látta az arcát, csak veleszületett reflexeinek köszönhette a szerencséjét; ezt nevezték jobb híján láthatatlanná válásnak egymás között. Valójában pusztán arról volt szó, hogy faja génjeinek köszönhetően mozgása gyorsabb volt, mint ahogy azt az emberi szem követni tudta volna.

Mégsem tudta kiverni a fejéből… újra meg újra azon kapta magát, hogy maga elé idézi a lány alakját; ahogy megüli hátasát, ahogy a kádban fekszik… bosszúsan felmordult. Egy hirtelen mozdulattal félrekapta a kormányt, s lefékezett az egyik útmenti pihenőnél. Leállította a motort, s percekig csak dobolt a műszerfalon. Nem tudta visszafogni féktelen dühét; beleöklözött a szélvédőbe, fejét a kormánykerékhez csapkodta, akár egy elmebeteg. Az éjszaka zavartalan csendjében még a közelben bagózó benzinkutas is odapillantott az éktelen zajra. Amint meglátta, hogy mit művel a férfi, beóvakodott bódéjába, s aggodalmas tekintettel fürkészte tomboló alakját, immár tisztes távolságból.

Gabriel is rágyújtott, de legszívesebben cigarettatárcáját is kivágta volna az ablakon. Beletaposott a gázba, s dühödten kapkodta a kormányt. Úgy érezte, muszáj valahogy levezetnie a feszültséget, mely szinte szétvetette belsőjét. Vagy megőrül.

Lily képtelen volt visszaaludni.

Egyre csak a furcsa ismeretlenre gondolt. Betörő – ez volt az első gondolata. Mióta egyedül maradt, állandóan rettegett; gyűlölte, hogy egyedül él ebben a hatalmas házban, s az ódon épület minden kis neszére felriadt. Recsegett a padló, gurguláztak a csövek a falban, s Lilyt nem nyomta el az álom; újra meg újra körbejárt a házban, behatolók után kutatva.

Persze soha nem volt rajta kívül senki a lakásban, s egy idő után felhagyott az éjszakai őrjáratokkal.

Egészen addig, míg Gabriel meg nem látogatta.

Csak jobb híján nevezte ezt magában látogatásnak. Nem betörés volt; miután a férfi egyszerűen köddé vált, körbejárta a ház minden egyes szegletét. Nem tűnt el semmi, bár Lilynek ötlete sem volt, hogy ha valaki mégis arra adná a fejét, hogy betör hozzá, mit vinne magával. Semmi értéke nem volt, csak pár kötvény a bankban, de azok sem értek valami sokat.

Remegő ujjakkal kavargatta teáját, de keze végtelenül ügyetlennek bizonyult; végül csak félretette az egyik komód tetejére; félő volt, hogy tagjai cserbenhagyják, s a csésze ripityára törik a padlón.

Karjaival átölelte saját testét s kibámult az ablakon, bár a kivilágított nappaliból csak sötétséget látott.

Mikor a férfi eltűnt a szeme elől, első dolga volt minden lámpát felgyújtani a házban, s azóta mást sem tett egész nap, mint megrögzötten bámulta az utcát otthona rejtekéből.

Értetlenül tekintett körbe. Utolsó emléke az volt, hogy Hope-pal átszelik a vidéket. De mikor tudata kitisztult, rájött, hogy a hálóban, az ágyon fekszik, lovagláskor használt ruhái, bár a sár s fűszálak vastag rétegben borították őket, gondosan összehajtogatva hevertek az ágya mellett. Bőre üde illatot árasztott; valaki megfürdethette… Vagy ő maga volt az? Nem emlékezett rá, hogy megfürdött volna.

Fejében lázasan kavarogtak a gondolatok. Kirohant az istállóhoz – Hope békésen szendergett a helyén. Valaki leszerszámozta, de szőre éppoly csatakos és sárfoltos volt, mint az ő ruhái.

Amióta visszatért a házba, csak le-föl körözött a nappaliban, s újra meg újra az ablak felé fordult, révülten a semmibe meredve. Mintha csak várna valakit; várná, hogy az idegen visszatérjen hozzá.

Két kezébe fogta a fejét, s minduntalan a zilált tincsekbe markolt. Nem tudta, hogy mindez csak egy álom volt, vagy a valóság. Megrémült a gondolattól, hogy csak képzelete játszott vele; voltak pillanatok, mikor biztosra vette: megőrült. A rengeteg magányosan töltött nap során, melyekben csak Hope volt társa, megroppant az elméje, s már azt sem tudja biztosan, mikor mit cselekszik.

Gabriel kész idegroncs volt.

Fel-alá járkált a lakásban, s nem győzte kivárni az éjszakát. Nem tudta elfelejteni Lily képét. A hajnal eseményei még mindig hatásuk alá vonták, s úgy botladozott a nappali bútorai között, akár egy zombi.

S nem ez volt az egyetlen, ami nem hagyta nyugodni; a Család döntése súlyként nehezedett a lelkére, s elkeserítette a tudat, hogy nem tehet mást, mint kivárja az eskütétele napját. Még soha nem kívánta ennyire, hogy olyan lehessen, mint bármelyik emberi lény, akik között észrevétlenül járt-kelt. Ha megtehetné, gondolta, akkor legalább elmondhatná, hogy a Családtól távol töltött, utolsó egy évét tartalmasan élte. Így viszont… az éjszakázásokon kívül más nem jutott neki.

Nos, ez azért nem volt teljesen igaz; nemrég hívta fel Valt. Soha nem vágyott jobban Val és kedvese, Tyra társaságára. Ez a két ember olyan volt számára… nos, mint a második családja. Az igazi családja. Néha mulattatta a gondolat, hogy bár sokkal, sokkal öregebb volt mindkettejüknél, azok mégis fiukként kezelték. Emberi szemüket megtévesztette a férfi külseje, mely még mindig egy alig 30 éves fiatalemberé volt.

A lépcsőházban felharsant Tyra ismerős, rikoltó nevetése. Gabriel szívét elöntötte a melegség, s jóleső mosoly ült ki az arcára; ha vészhelyzetekről volt szó, a páros soha nem okozott csalódást: mintha csak hívására várnának, azonnal ott termettek. Nem tettek fel felesleges kérdéseket, nem húzták az időt értetlenkedéssel; jöttek, mert hívta őket.

Tyra szokásos stílusában egyszerűen rátörte az ajtót, ami hangos dörrenéssel a falnak csapódott, s visszapattant róla. Az asszony határozott lépteivel egyenesen odasétált hozzá, magassarkú csizmába bújtatott lábai lyukat fúrtak a padlóba, s kopogásuk szinte rémisztő volt.

– Szia, drága.

Agresszív fellépése után hangja meglepően lágyan csengett, s nyájas mosolya finom tónust adott kemény vonású arcának. Gabriel hálával telve fogadta az asszony üdvözlését; szorosan a karjaiba zárta, mélyen beszívva a bergamott illatot, melyet mintha testének pórusai árasztottak volna magukból.

Feltekintve megpillantotta Valt. A férfi szokásához híven a sarokban ácsorogva várta, hogy Tyra előresiessen, s csakúgy, mint minden alkalommal, elbűvölje az őt körülvevőket. Val tipikusan az a fickó volt, aki inkább csendben meghúzódott a fal mellett, s kivárta a megfelelő alkalmat a színrelépésre. Akár a színdarabok mellékszereplői, kik csak a történet elején bukkannak fel, majd eltűnnek a nézők kíváncsi tekintete elől. De csak azért, hogy hatásos belépővel térhessenek vissza a zárójelenetben, megmentve a főhőst, s elkápráztatva közönségüket.

Ahogy Tyra elhúzódott tőle, Val előrelépett, s barátságosan megszorította a kezét. Gabriel megilletődötten pillantott rájuk; senkije nem volt ezen a nyomorult világon rajtuk kívül.

Azok hasonlóképpen tekintettek vissza rá. Csak ácsorogtak egymással szemben a néma csöndben, s nézték egymást.

Természetesen Tyra volt az, aki elsőként megelégelte ezt a szeppent hallgatást, s megtörte a csendet.

– Kaphatnék végre valami piát?! Fel ne faljátok egymást a szemeitekkel, ez már nekem kínos.

– Tudom, hogy csak féltékeny vagy, mert Valnak jobban kell az én seggem, mint a tiéd. De ne félj, velem lehet egyezkedni.

Tyra undorodva lelökte lábáról a csizmákat, s elcsigázva masszírozni kezdte a talpát. Lustán elnyúlt a kanapén, s királynői mozdulattal intett kedvese felé. Val mintegy engedelmesen mellé telepedett.

– Nem egyezkedem. Ide az egyik flaskát, vagy vérengzésbe kezdek. Te leszel az első áldozat. – Tyra játékosan Gabriel felé bökött a fejével, s futó csókot lehelt párja ajkaira.

– Na mi van, Bébi, csak nem nehéz napod volt? – kérdezte megjátszott aggodalommal a hangjában. Soha nem merte volna bevallani előtte, hogy temperamentuma végtelenül mulattatja.

– Ó, azt te el sem tudod képzelni. – Az asszony bosszúsan felsóhajtott, s színpadiasan Val vállába temette az arcát.

A két férfi lopva egymásra pillantott, s nem tudták megállni, hogy ne vigyorodjanak el. Tyrának ugyanis mindig rossz napja volt. Az asszony végtelen törtetéssel gázolt át mindenen s mindenkin a cégénél, s a legapróbb ellentmondás is felbőszítette; feletteseitől – csakúgy, mint beosztottaitól s ügyfeleitől is – megkövetelte, hogy mindenben az ő szavának engedjenek, s csakis az ő ötleteit valósítsák meg. Szerencséjére mindig igaza volt, s ezt ő maga is tudta.

Gabriel hetek óta először önfeledten nevetett. Ha másért nem, ezért a két semmirekellőért sajnálta itt hagyni a várost, s visszatérni a Családhoz.

Eszébe jutott közelgő esküje, s arca elkomorult. Ahogy az már lenni szokott, két társa azonnal megneszelte, hogy valami nem stimmel.

– Gáz van? – Val hanyagul vetette oda a kérdést, mintha semmi jelentősége nem lenne szavainak. Nem nézett Gabriel szemébe, helyette nagyot kortyolt az italából. A férfi végtelenül hálás volt neki, amiért ilyen jól tudta, mikor kell a kemény témákról úgy beszélni, mintha csupán jelentéktelen apróságok lennének.

– Nem… csak a családom. – Felállt, hogy még egy whiskyt töltsön magának, s ezzel jó ürügyet szolgáltasson rá, hogy hátat fordíthasson nekik. – El kell vennem egy lányt. Muszáj megtennem.

– Jó nő?

Gabriel abszurd módon elnevette magát. Tudta, micsoda képtelenség, hogy mulattatja a dolog, mégsem tudta megállni. Val, akármilyen éles eszű és lojális pasas is volt, azért mégiscsak egy perverz disznó. Naná, hogy számára az jelentette a sztori lényegét, hogy mennyire csinos a nő, akit el kell vennie.

– Hát… tudja a franc. Ízlés kérdése. Nem az én esetem.

– Értem. Az szívás.

Gabriel komoran kortyolgatta az italát. Tyra és Val is hallgatott.

– És mi van, ha nem veszed el? – vetette fel végül tétován az asszony.

– Akkor kinyírnak.

– Szó szerint?

– Szó szerint, igen.

Újabb csend telepedett közéjük. A pár már rég lemondott róla, hogy közelebbi részleteket húzzanak ki Gabrielből, ha a magánéletéről volt szó. Annyit tudtak róla, hogy gazdag és kiterjedt család sarja, s apja örökségéből tartja fent magát. Mivel pénzét a családtól szerezte, így még mindig függött tőlük. Eleinte faggatták a férfit, de hamar belátták, hogy egyenes válaszok helyett csak mellébeszélést fognak kapni, bármily kitartóak is lennének.

Azt hitték, a férfi családja talán a maffia tagja, sőt; azok, akiket családjaként emleget talán nem is rokonai – lehetségesnek tartották, hogy a fiú maga is egy bűnszövetkezetnek dolgozik. Zokszó nélkül elhitték neki azt is, hogy el kell vennie azt a nőt, vagy megölik.

Gabriel éjszakai kiruccanásai során nem tudta elkerülni, hogy ne csapódjon mellé egy-kettő a mulatságot keresők közül. Nem is kellett sokat járnia a klubokat; Val, és kedvese, Tyra szinte az első estéjén mellé szegődtek. Gabriel megtetszett a nőnek, s megpróbálta elcsábítani. A férfi meghökkent Tyra erőszakos nyomulásán, s azon még inkább, hogy Valt ez egy cseppet sem zavarta.

Érdekes módon a páros figyelmét pont Gabriel visszautasító viselkedése keltette fel. Kezdetben azt gondolták róla, hogy nehéz eset, s a kihívás izgalma hajtotta őket. Nem szálltak le róla, s Gabrielnek is meggyűlt a baja velük, mire le tudta rázni őket.

Úgy tűnt, Gabriel, Val és Tyra útjai minduntalan keresztezik egymást; a páros mindig ott bukkant fel, amerre épp a férfi járt. Mindenütt ott voltak; ha nem az utcán futottak össze, akkor éttermekben vagy klubokban.

Egy idő után a pár régi jó ismerősként kezelte őt; odaköszöntek neki, megszólították, s Gabriel sem tiltakozott. Már letettek róla, hogy megszerezzék maguknak, s csak egy érdekes fiatalembert láttak benne, aki társuk lehet a szórakozásban.

Ahogy telt az idő, Gabriel mindinkább rájött, hogy a pár a mindennapjait nem züllött élvhajhász módjára éli; „civilben” Val könyvelő volt, Tyra pedig menedzser. Igazi üzletasszony, rendkívül okos, s olyan szexuális kisugárzással bírt, mint senki, akivel addig Gabriel találkozott. „Szia. Van kedved inni velem valamit?” Ez volt az első mondat, amit a nő Gabrielhez intézett, s őszintén megvallva, a férfi elsőre prostinak nézte. Tyra tökéletesen begyakorolt léptekkel riszálta magát tűsarkain, fekete ruhába szorított idomait kacéran felkínálva az őt körbedongó férfiaknak. Ahogy leült Gabriel mellé, lábát lazán keresztbe vetette, s a kivillanó necc látványa nagy hatást gyakorolt rá. A nő rendkívül izgató jelenség volt, ezt kár lett volna tagadnia. Hosszú, kékesfekete hajkoronáját soha nem fogta össze, így az méltó keretet adott keleties vonásokkal ékített arcának.

Ahogy azonban Gabriel elpillantott a válla fölött, meglátta Valt; ahogy a férfi Tyrát nézte, egyből kitalálta, hogy csak a párja lehet. Amikor Val elkapta a férfi tekintetét, elmosolyodott, s poharát felé emelte, mintha csak köszöntőt mondana a tiszteletére. Gabriel a barátságos gesztust végképp nem tudta mire vélni.

Tyra is hátrapillantott, két ujjal hanyagul intett kedvese felé, s csibészesen rákacsintott.

– A párom nagyon… érdekesnek talál téged – búgta a nő a fülébe. Ebből Gabriel számára végre összeállt a kép, s rájött, hogy mindketten szívesen ágyba bújnának vele.

Ez viszont nem volt az ő műfaja. Ironikus, hogy pont őt sikerült kifogniuk, valószínűleg az egyetlen olyat a Klánból, aki nem lett volna hajlandó férfiakkal hálni.

Ugyanakkor nem tudta megállni, hogy ne mustrálja végig Valt. Első ránézésre ugyanis a legjellegtelenebb alak volt, akivel Gabrielt valaha összehozta a sors. Képtelen volt megérteni, hogy egy ilyen ragyogó nő mit keres mellette.

Nem tudta eldönteni, hogy mi a legelfuseráltabb rajta; az, hogy míg ő szokásos öltönyében feszített, addig Val képes volt kockás flanelinget húzni egy klubban; az a vastag keretes szemüveg, mely elmaradhatatlanul ott lifegett az orrán; vagy az, hogy egy ilyen első osztályú helyen is elszántan ragaszkodott ahhoz a kétdolláros sörhöz, amelyet szertartásszerűen fogyasztott minden este. A férfi hajlott rá, hogy az asszony számára egyetlen dolog lehet vonzó benne; a tárcája s a benne lapuló bankók.

Azonban Gabriel lassacskán rájött, hogy nem is tévedhetett volna nagyobbat a férfi kapcsán; Val a maga nemében zseniális fazon volt. A társaságában megállás nélkül rázta a nevetés, s bár Gabriel első látásra fitymálva méregette elhanyagolt külsejét, rá kellett jönnie: Val nagy ívben szart a világra, s ha épp arra szottyant volna kedve, a legelegánsabb fogadásokon is képes lett volna mackónadrágban részt venni. Imádta a szex minden formáját, akárcsak Tyra. Ha csak tehették, minden idejüket a hálószobában töltötték, s ha épp nem egymással voltak elfoglalva, minden lehetséges terepen újabb partnerek után kutattak. Mindenhez vonzódtak, amiben volt valami extrém, valami számukra rendkívüli. Nem véletlen, hogy Gabriel felcsigázta őket.

A férfi kimondottan kedvelte őket, s egyenesen irigykedett rájuk. Akárhogyan is, de a köztük vibráló elragadtatott szenvedély mindenkiben sóvárgást kellett, hogy keltsen. Mindamellett, hogy nem tudtak betelni a másik testével – vagy bárki testével, ami azt illeti – mélyen szerették egymást. Fizikai valójukat megosztották ugyan másokkal is, de sosem jártak külön utakon, s maguknak azt tartották meg, amit igazán fontosnak véltek. Lelkük s szellemük csak az övék volt, s érzelmeiket csak egymásnak engedték át, féltve őrizve a párjukat, együtt nézve szembe a mindennapokkal, vállt vállnak vetve. Össze sem tudta hasonlítani a párt azokkal a nyálas, „apuci-kedvencei” kölykökkel, akiket csak a jó balhé ígérete vonzott, amikor mellé csapódtak éjszakai kirándulásai során.

Ma este azonban még az ő jelenlétük sem segített; nem vágyott rá, hogy azok ketten minden figyelmükkel feszült vonásait pásztázzák. Tudta, hogy ezekből a helyzetekből csak egy úton menekülhet.

– Mi lenne, ha elmennénk inni valamit? – vetette fel, s igyekezett, hogy meggyőzően játssza a nemtörődömöt.

Bár tudta, hogy minden színjáték hasztalan; barátai számára viselkedése már rég nyitott könyv volt, s bármennyire is próbálta megjátszani magát, átláttak rajta.

Valt és Tyrát viszont nem abból a fából faragták, hogy kellemetlen kérdéseket szegezzenek neki; tisztában voltak vele, hogy Gabriel hazudni fog, amíg csak erejéből telik. Az ilyen vitákban nem győzhettek.

Egy percig sem mutatták, hogy meglepte volna őket a férfi kérdése.

– Bulizni megyünk? – rikkantott fel Tyra, s már vissza is bújt magassarkú csizmáiba. Sokkal jobb színész volt, mint Gabriel. Azonnal a kis csapat élére állt, s oly izgatott ruganyossággal lépdelt előttük, akár egy gyerek. Val csendesen követte őket. Gabriel megtorpant, hogy maga elé engedje. Ahogy Val elhaladt mellette, egy pillanatra találkozott a tekintetük; aggodalmasan összeszorította az ajkait, s jelentőségteljesen barátja szemeibe nézett. De nem szólalt meg, helyette csak megveregette Gabriel vállát, s mintegy megnyugtatóan megszorította egy pillanatra. A férfi lehajtotta fejét, s nem volt hajlandó Val szemébe nézni. Úgy érezte, azonnal elárulná magát, s egy pillanat alatt kitörne belőle az a keserűség, melyet oly elszántan rejtegetett előlük.

– Én vezetek!

Már a parkolóházban jártak, s Gabriel kiáltására Tyra sebesen futni kezdett. Ez régi játék volt közöttük; a férfival minden egyes alkalommal megküzdöttek a kormányért. Csak úgy, mint eddig is, Gabriel volt a gyorsabb. Egy mozdulattal a volán mögé pattant, s Tyra cifrát káromkodva behuppant mögé. Val szokásos méltóságteljességével követte őket, s csendesen párja mellé kuporodott.

Tyra kecsesen eligazgatta szoknyáját, s egész úton be nem állt a szája.

– Hová megyünk? Ugye nem megint a Toledóba? Már nagyon unom azt a helyet.

– Ahova csak parancsolod, hercegnő – válaszolta halkan a férfi. Komoran nézett az asszonyra a visszapillantó tükörben, de azonnal el is kapta a tekintetét, ismét az utat figyelve.

– Ó, én választok? Akkor legyen a… Ricky.

– A Ricky?! Ne már! Annál a szemétdombnál még a Toledo is jobb – fanyalgott Val, s hitetlenkedve rámeredt.

– Jaj, fogd már be! – harsogta Tyra. – Egész jó hely. Isteni koktéljaik vannak – erősködött.

– Koktélok… – Val úgy ejtette ki ezt a szót, mintha azt mondta volna: „csótányok”.

– Tudod, hogy soha nem iszom ilyesmit. Koktélt bárhol kaphatsz, viszont a Ricky egy igazi romhalmaz. Csodálom, hogy nem dőlt még össze.

Ezt már az asszony sem hagyhatta szó nélkül. Nyomban heves vita kezdődött köztük. Gabriel azonban néma maradt, s szinte nem is hallotta, miről beszélnek. Teljesen máshol járt, s erre a páros is felfigyelt; megszokták, hogy a férfi az estéik lelke, nincs olyan vita, olyan balhé, amiből ő kimaradt volna, s általában az utolsó szót is ő mondta ki. Még Tyrát is képes volt lehűteni, ami nem kis teljesítmény volt tőle.

– Te mit gondolsz? – szólalt meg Val némi hallgatás után.

– Nekem édesmindegy, mondtam már – vetette oda oly bosszús türelmetlenséggel, mintha csak egy pimasz legyet akarna elhessegetni.

A páros megütközött pillantást váltott. A férfi haragját azonban egyikük sem tudta komolyan venni.

– Hmm… nem tetszel te nekem – jegyezte meg az asszony, hangjában tettetett szigorral. – Beszélj. Mi a gond?

– Nincs semmi gond. – Gabriel tartózkodó hangja sokkal árulkodóbb volt, mintha ordibálni kezdett volna velük.

– Tényleg? Nem úgy nézel ki – replikázott az asszony. Amikor ilyen hűvös hangszínre váltott, az hatásosabb volt bármely vezényszónál; valószínűleg még egy éhes tigrist is meghunyászkodásra tudott volna kényszeríteni vele.

Ez most azonban más volt. Gabrielt nem érdekelte volna az sem, ha Tyra baseballütővel esik neki.

– Már elmondtam, hogy a családom megkavarta körülöttem a szart, nem? – Hangja épp oly kemény volt, mint az asszonyé az imént.

– Szerintem nem csak erről van szó. Van még itt más is… nagy gáz van, csak épp azt nem értem, miért nem lehet kihúzni belőled egy büdös szót sem.

A férfit hirtelen felbőszítette az asszony elszánt faggatózása. Elege lett belőlük. Ez a két pletykafészek csak szaftos sztorikra vágyott, semmi másra. Hirtelen úgy érezte, akár két dögkeselyűvel is utazhatna.

A páros megdöbbent, amikor a férfi egyetlen éles fékcsikorgással megállt az út mellett. Mielőtt azonban szólásra nyithatták volna a szájukat, Gabriel hátra sem pillantva felmordult:

– Kifelé!

Feszült csend telepedett közéjük. A szeme sarkából látta, hogy azok ketten elkerekedett szemekkel bámulnak rá, s csak hápogni tudnak a meglepetéstől.

– Jól hallottátok. Ennyi elég volt belőletek erre az estére. Takarodjatok!

Tyra ismét szólásra nyitotta a száját, s felháborodott arckifejezése alapján semmi jóra nem lehetett számítani. Ujjai ökölbe szorultak a dühtől.

Mielőtt bármit mondhatott volna, férje megragadta a könyökét s kirángatta az autóból. Gabriel még hallotta, amint azt mormogja az asszony fülébe: – Hagyd békén végre! Szar napja van. Lecseszheted később is.

Így hát mindhárman hallgattak, s Gabriel még látta a tükörből, ahogy a házaspár csendesen végiglépdel a sötét utcán. Követte őket a tekintetével, amíg be nem fordultak a sarkon, eltűnve a szeme elől.

Gázt adott. Ahogy kiejtette a sértő szavakat, már meg is bánta, amit mondott. De nem volt visszaút; átkozott büszkesége sosem hagyta, hogy szabadkozásba kezdjen. Soha nem kért bocsánatot.

Ő maga is tudta, hogy igazságtalan volt; barátait soha nem a gyarló kíváncsiság furdalta, ha kérdéseikkel bombázták. Ami azt illeti, közömbösek voltak a buta pletykák iránt, s mások magánélete a legőszintébben hidegen hagyta őket. Nem, ha róla, Gabrielről volt szó, a férfi őszinte aggodalmat vélt felfedezni a tekintetükben, s segítő kezekként rohantak volna, ha tudják, hogy védelemre szorul.

De hát mi értelme lett volna beszélnie? Nem voltak anyagi gondjai, nem gyászolt meg soha senkit… nem volt szerelmes sem soha. Nem volt semmi olyan az életében, amihez barátai vigaszt nyújthattak volna. Az ő gondjain még ő maga sem segíthetett.

Tépelődéséből egy ismerős hang zökkentette ki.

– Hé, Mester!

Gabriel odakapta a fejét; Jared volt az. Egy a sok élvhajhász ismerős közül, akiket éjszakai kóborlásai során megismert. A fiú alig lehetett több húsz vagy huszonkét évesnél. A drága selyeming úgy lengedezett vézna alakja körül, akár egy hálóruha, s szinte komikus hatást kölcsönzött viselőjének. Egyik fülében aranykarika éktelenkedett, s meglehetőst piperkőc megjelenésén gondosan ápolt, szőkére festett frizurája, s magas, már-már kényeskedőnek ható hangszíne sem segítettek sokat.

A férfi unottan szemlélte őt. Mielőtt azonban még kereket oldhatott volna a fiú elől, az már oda is intette cimboráit a kocsi ablakához.

– Gyerekek, ő az, akiről már annyit beszéltem. Gabriel, a Rickybe megyünk, velünk tartasz? Higgyetek nekem, ahol ez az ürge felbukkan, ott tuti nem fogunk unatkozni.

Egy csapat kiskölyök gyűlt az autója köré. A férfi csupán egy fitymáló tekintettel viszonozta izgatott vigyorukat s lelkes integetésüket. Szája keserű fintorba húzódott. Eleinte élvezte a főkolompos szerepkörét. Nem is volt különösebb csodálnivaló azon, hogy ezt kivívta magának; akárcsak fajának többi tagja, ő is hihetetlen vonzerővel bírt az embernők felett. Kölyökkorában még lenyűgözte az a hatás, melyet rájuk gyakorolt, s önhitt peckességgel járt-kelt közöttük. Azonban lassan ráébredt; ez csupán a természet játéka. Olyan volt akár egy dögvirág, mely bódítóan magához vonzotta a legyeket, csak hogy gyilkos szorításába zárja őket, melyből nincs menekvés.

De akármennyire is gyűlölte ezt, a vérükre szüksége volt. Cimborái csak ámultak rajta, hány nőt szed fel egy este. Csodálták, ahogy a pénzt szórta, csodálták vonzerejét, magabiztosságát, s azt a fajta rideg, királyi gőgöt, mely minden pórusából sugárzott, s amely még a férfiakat is borzongásra késztette.

Lily félénken lépdelt a sötét utcákon. Nem tudta, hova megy, azt sem, miért indult el. Egyszerűen csak úgy érezte, mennie kell, különben megbolondul. A reggel történtek még mindig hatásuk alatt tartották, s biztos volt benne, hogy most nem bírna a sötét, magányos házban maradni.

Próbált magabiztosnak tűnni az őt pásztázó pillantások kereszttüzében. Bármennyire is élvezte a mohó tekinteteket érezni mindenütt a testén, ugyanakkor végtelen zavarban volt, s legszívesebben sarkon fordult volna. Idegesen igazgatta szoknyája alját; az apró kis koktélruha épp hogy eltakarta a fenekét, s hirtelen úgy érezte, botladozik magassarkú cipőjében, akár egy ormótlan fabáb. A ruhán kívül nem viselt mást, csupán egy selyemzakót; didergett, s újra meg újra kirázta a hideg.

Mégsem fordult vissza. Megpillantott egy kis kocsmaszerűséget, melynek apró ablakai a folyó felé néztek. Az épület fölött ócska neonreklám hirdette, hogy a Ricky nevű kis lebuj előtt ácsorog éppen.

A lengőajtó ekkor hirtelen felcsapódott, s Lily ijedten félreugrott. Restelkedve lesütötte a szemét, az ajtón kiözönlő emberek azonban ügyet sem vetettek rá. Hangos nevetések és káromkodások közepette a folyó felé tartottak. Lily gyorsan besurrant a kicsapódó ajtószárnyak között.

Úgy osont végig a fal mellett, akár egy lopakodó macska, s becsúszott az egyik félreeső bokszba. Az odasiető pincértől nyomban rendelt egy Martinit, s a zajosan mulató tömeget pásztázta. Az asztalra tette elegáns, fekete retiküljét, elővette cigarettatárcáját és sietve rágyújtott, miközben körbehordozta tekintetét a pub közönségén.

Láthatóan nem ő volt az egyetlen dohányos a közelben; szinte vágni lehetett a füstöt, s a jellegzetes kátrányszag sem maradt el.

Összességében véve úgy érezte magát a kocsmában, mintha megállt volna az idő; a falakat lakozott lambéria fedte, a kerek, tányérra emlékeztető lámpák elszántan izzottak, dacolva a levegőben terjengő, vastag füstréteggel. A pult felett gondosan elrendezve, felakasztva sorakoztak az üvegpoharak. A bokszok ócska, piros bőrkanapéi egy lepukkadt buszváróra emlékeztették.

Ekkor az ajtó ismét felcsapódott, s a hang kizökkentette mélázásából. Felkapta a fejét, s érdeklődve a frissen érkezett társaság felé pillantott.

Rögtön ki lehetett szúrni, melyikük a csapat vezéregyénisége; egy nyúlánk, fiatal, szőke férfi, aki méregdrága öltönyben feszített a gárda közepén. Ő volt mindőjük közül a legharsányabb, s széles, színpadias gesztusaival vonzotta a tekinteteket. Lilynek azonban egész más miatt szúrt szemet… Valahogy ismerősnek találta. Kizárt dolog volt, hogy valaha is találkoztak volna. A lány szinte sosem hagyta el a falut, az a pasi meg mindennek kinézett, csak épp olyannak nem… olyannak nem, aki ilyen helyekre látogat a szabadidejében. Ekkor belenyilallt a felismerés, mely szinte letaglózta. Ez a férfi bukkant fel újra meg újra a fotókon, ez a férfi volt a kora reggeli álmának (vagy látomásának?) főszereplője! Megpróbálta higgadtan átgondolni a különös egybeesést. Nem lehet más magyarázat, mint hogy annyira megragadta a férfi rendhagyó külseje a figyelmét, hogy álmában is kísértette. Ez nagyon is logikusnak tűnt. Lily megkönnyebbült, hogy sikerült rendeznie zavaros gondolatait. Ennek ellenére nem tudta megállni, hogy ne sandítson újra meg újra felé.

A társaság férfitagjai a vállát veregették, hahotáztak ugratásain, míg a nők látványosan vihorásztak, s szemükben éhes kifejezés ült. Állandóan ürügyeket kerestek és találtak rá, hogy megérintsék a karját, észrevétlen az oldalához dörgölőzzenek, feszes ruháikba szorított keblükkel hozzásimuljanak. A férfi láthatóan élvezte a kitüntetett figyelmet, ugyanakkor Lily biztos volt benne, hogy nem először részesül benne. Szemlátomást a felsőbbrendűség érzésével telve tekintett társaira, s természetesnek vette csodálatukat. Lilynek felfordult a gyomra, s megvetéssel szemlélte őket. Mikor a társaság a pulthoz vonult, ő is elfordult. Továbbra sem tudta, miért vágott neki a városi éjszakának, s miért pont ebbe a nyomorúságos kocsmába lépett be. Nevetségesnek érezte magát, s az a bizarr érzés kerítette hatalmába, hogy a bárban jelen lévők is mind rajta mulatnak. Jobb ötlet híján elhatározta, hogy marad még pár órát a pubban, és megpróbálja kitalálni, mitévő legyen.

Időközben kiürült a pohara. Körbetekintett, azonban a pincérnek nyomát sem látta. Nem volt mit tenni, bizonytalan léptekkel odasétált a pulthoz, bár egyáltalán nem fűlött a foga hozzá, hogy a nemrég érkezett társaság közelébe menjen.

A pultra könyökölt, miközben magán érezte a férfiak tekintetét, akik elismerően gusztálták. Kivéve egyvalakit; a szőke, öltönyös ficsúr egy pillantásra sem méltatta. Helyette kitartóan fixírozta a sörét, pedig nem egy cimborája a vállát bökdöste, s jelentőségteljes pillantásokat vetettek hol rá, hol Lilyre.

A lány próbált nem törődni a jelenettel, s ismét rendelt egy Martinit. Amikor a csapos a kezébe nyomta az italt, a szőke végre ráemelte a tekintetét. Szemében olyan mély lenézés tükröződött, amely akarata ellenére is vérig sértette. Hamar úrrá lett felháborodásán, s sikerült a férfi pillantását jéghideg, dölyfös arckifejezéssel viszonoznia. Kissé kihúzta magát, épp csak annyira, hogy az elegáns, fekete ruha és a magassarkú cipő kiemeljék karcsú alakját. Miközben italába kortyolt, kissé hátravetette a fejét, amitől vörös tincsei a válla mögé hullottak. A többi férfi fátyolos tekintete erőt adott neki, a szőke pillantását azonban gondosan kerülte, mert biztosra vette, hogy abból árad a maró gúny.

Miközben visszafelé sétált az asztalához, lopva rápillantott s csalódottan látta, hogy igaza van; az öltönyös fanyarul félrehúzott szájjal, felvont szemöldökkel, kitartóan nézte őt hideg szemeivel.

Lily megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a bokszban. A férfiak már rég nem törődtek vele, s ismét beszélgetésbe merültek, de a szőke le sem vette róla a szemét. A lány igyekezett másfelé nézni, de hiába; a tekintet, amelyet magán érzett, nem hagyta nyugodni. Arcát elöntötte a pír, s zavarában a haját kezdte babrálni. Végül megelégelte a dolgot; reszkető kezeivel igyekezett holmiját a táskájába süllyeszteni, felkapta könnyed kabátkáját, s sietve a hátsó ajtó felé indult. Elöntötte a jeges rémület, bár fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mitől is fél.

Csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a kis csapóajtó bezárult mögötte. Nekidőlt az épület falának, s mélyeket lélegzett. Most eszmélt rá, hogy a szűkös, levegőtlen helyiségben mennyire felkavarodott a gyomra. Vállára terítette könnyed zakóját, s botladozó lépésekkel a sikátor kijárata felé vette az irányt.

– Ez lenyűgöző volt. Színitanodát végeztél, vagy a született tehetséged keresi magának a kiutat?

Lily megtorpant. Nem mert hátrafordulni, csupán döbbenten meredt maga elé. A szőke férfi állt mögötte. Nem vette észre, mikor jöhetett utána. A mély orgánum éles késként hasított a füleibe a dermesztő, hideg csendben. Sejtése sem volt, mit akarhat tőle, de a megjegyzése úgy hatott Lilyre, mint egy váratlan pofon. Már első ránézésre is kiolvasta a férfi tekintetéből, hogy mélységesen megveti őt, de nem számított rá, hogy valaki így az arcába vágja a véleményét.

– Hogy mondtad? – Igyekezett, hogy szavai éppoly határozottan csengjenek, mint a férfiéi az imént, de a hangja megremegett.

A szőke válaszra sem méltatta. Arcán csúfondáros mosoly terült szét, miközben lassan közelebb lépdelt hozzá. Mustrálóan végigmérte, s elismerően felvonta a szemöldökét, ahogy elidőzött a mellein és a csípőjén. Lily végtelenül megalázónak tartotta a férfi fellépését, és szíves-örömest behúzott volna neki egyet. Ugyanakkor… azt el kellett ismernie, hogy minden önteltsége és visszataszító modora ellenére is… eszméletlenül szexi volt. Kimért mozdulatokkal sétált felé, lépései alatt ropogott a frissen hullott hó. Hosszú, fekete szövetkabátjában és elegáns öltönyében magas, szikár alakja természetfelettinek tetszett, ahogy a félhomályból kilépve kirajzolódott az utcalámpák fényében.

Ahogy Lily arcát is szemügyre vette, mosolya még szélesebbre húzódott. A lány átkozottul dühös volt magára. Ugyanis teljesen tisztában volt vele, hogy a szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt, a szemei pedig épp ki akarnak ugrani a helyükből. Eme végtelen ostoba arckifejezésén kissé tátva maradt szája sem lendített sokat. Miután sikerült rájönnie, milyen szerencsétlen benyomást kelthet, úgy döntött, a legjobb, ha minél hamarabb távozik. Kissé megrázta a fejét, hogy valamelyest összeszedje magát.

– Nézd, nem értem, minek jöttél utánam… De ha nem haragszol, most megyek.

– Nem mész.

– Tessék?!

– Nem mész – ismételte meg a férfi. Arcán immár a gúnyos kifejezés helyett szinte derűs mosoly terült szét. Kijelentése nem hangzott parancsolóan, inkább úgy, mintha egy magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen igazságot közölt volna, ami nem kíván további magyarázatot.

Lilynek ismét elakadt a szava, de most már az őszinte haragtól, amit ez iránt a visszataszító, nagyképű férfi iránt érzett. Csak az érdekelte, hogy hogyan tudna minél hamarabb megszabadulni ettől az alaktól.

– Nem te fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak… Nem ismerlek, nem tudom, mit akarsz tőlem, de most elmegyek.

A szőke halk nevetést hallatott.

– Kérlek… Parancsolj! – s hanyag mozdulattal maga elé intett. Lily nem tudta mire vélni nevetős arcát, gúnyos hangszínét. Mindenesetre határozottnak szánt léptekkel előre iramodott. Feltett szándéka volt, hogy otthagyja a fickót.

Azzal a lendülettel fogta magát, és már az első lépésnél elvesztette az egyensúlyát, magassarkús lábai kicsúsztak alóla, és parádés mozdulatokkal elterült a földön.

Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Nyilván ez az önelégült szemétláda pont erre számított. Tudta, hogy ő, Lily nincs épp a hideg időhöz öltözve, és biztosra vette, hogy a tűsarkúi nem lesznek alkalmasak rá, hogy végigbotladozzon bennük a jeges utcán.

Ekkor megjelent két fekete, fényesre suvickolt férficipő a látóterében. A fickó odasétált hozzá, hogy közvetlen közelről vigyoroghasson le rá.

– Hm… kicsit hamarabb, mint számítottam rá, de ez valami káprázatos volt – kajánkodott az ismeretlen. Lily nem válaszolt, így a férfi folytatta: – Persze nem én fogom megmondani, hogy mit csinálj, de azért megjegyezném, hogy elviszlek, ha gondolod. Bár… ott fetrengeni is egész kellemes lehet.

– Ha tényleg úriember lennél, most felsegítenél a földről ahelyett, hogy pofátlanul vigyorogsz rajtam.

Lily tisztában volt vele, hogy dühtől fuldokló hangjával csak még inkább kínos helyzetbe hozza magát, de képtelen volt úgy tenni, mintha hidegen hagyná a férfi viselkedése. Szétvetette a méreg, de nem tudta eldönteni, hogy saját magára haragszik, vagy a férfira, aki továbbra is mozdulatlanul álldogált mellette. Láthatóan rendkívül jól szórakozott rajta, ahogy megpróbált újra meg újra felkecmeregni a földről, de minduntalan megcsúszott.

Ahogy a szőke elmélyedve élvezkedett a szerencsétlenkedésén, nem tudta megállni, hogy ne szúrjon közbe egy újbóli megjegyzést.

– Soha nem állítottam magamról, hogy úriember lennék. Az viszont biztos, hogy egy ilyen nőt soha nem hagynék ki.

Lilynek végre sikerült felkászálódnia a földről. Most már nem tudta visszafogni magát.

– Mégis mi a fenét képzelsz magadról?! Én most hazamegyek. Ha szórakozásra vágysz, menj csak vissza… biztos rengeteg csinos nőt találsz, akik minden további nélkül alád fekszenek. Lehet, hogy az olcsó nőkhöz vagy szokva, de akkor hadd lepjelek meg: én nem vagyok az.

A fickó hátravetett fejjel, zabolátlanul felnevetett.

– Hát persze… persze, hogy nem vagy az. Elvégre a legtöbb erkölcsös asszonyka hasonló helyeken szokta múlatni az időt egy ilyen göncben.

Lily nem akart több szót vesztegetni erre az alakra. Ismét előrelépett, s a lehető legrövidebb úton haza akart érni. Ekkor azonban a férfi elkapta a karját. Lily az őt fogó kézre meredt, majd a férfi arcára. Kihúzta magát, állát felszegte. Azonban ahogy a szőke önelégült, gunyoros arcára nézett, mintha belül kocsonyává vált volna.

– Mint mondtam, szívesen elviszlek. Igen… nagyon szívesen.

Csábítónak szánt hangra váltott. A rekedt, búgó szavak mégis úgy érték a lányt, mintha leforrázták volna. Pár percig megsemmisülten meredt maga elé. Ennek az alaknak teljesen igaza volt: Lily mindvégig azzal hitegette magát, hogy csak emberek közé vágyik, hogy még mindig jobb egy olcsó, de nyüzsgő kis bárban mulatni az idejét, mint otthon ücsörögnie, míg végleg be nem csavarodik. De az igazság az volt, hogy nagyon is szerette volna, ha egy férfi megszólítja. Ha észreveszik végre. Minél inkább próbálta meggyőzni az ismeretlent az ellenkezőjéről, szánalmas erőlködése csak még inkább átlátszóvá tette. Ismét ráemelte immár megtört tekintetét. Szótlanul bólogatni kezdett, majd hagyta, hogy átkarolja a vállát és kivezesse a sikátorból, a kocsija felé.

Egykedvűen tekintett ki a kocsiablakon. Mellette az ismeretlen alak az utat nézte, s leghalványabb jelét sem mutatta az iránta való érdeklődésnek. Rá sem pillantott, meg sem szólalt, a vezetésre koncentrált.

– Hol laksz?

– Mit érdekel az téged? – kapta fel a fejét a lány meglepetten.

– Nehezen tudlak hazavinni, ha nem mondod meg a címed. Persze, így sem lenne lehetetlen, de mindenesetre megkönnyítenéd vele a dolgomat, ha elárulnád.

Lily pár pillanatig elmélyülten tanulmányozta a férfi vonásait. Hangja szárazan, közönyösen csengett, arca nem árult el semmilyen érzelmet. Lily nem tudta mire vélni a dolgot; a férfi korábbi szavai alapján azt hitte, az ismeretlen lakásán fognak kikötni. Lediktálta neki a címét, majd próbált erőt gyűjteni, hogy a végére járjon a dolognak.

– Nem… nem azt mondtad, hogy egy ilyen nőt nem hagynál ki? – tette fel végül a kérdést.

– De, pontosan ezt mondtam. – A férfi kedves, már-már gyengéd mosolya elbűvölő volt. – Viszont egyelőre megelégszem a számoddal is.

Megint ez az önteltség! – mordult fel magában a lány. Egyszerűen csak kijelentette, mintha törvényszerű lenne, hogy megadom neki, gondolta.

– Nem vagyok öntelt. Csak nem szeretek felesleges kérdéseket feltenni.

Lily furcsállóan nézett a fickóra.

– Honnan veszed, hogy önteltnek tartalak?

A férfi egykedvűen megvonta a vállát.

– Tippeltem. Szóval?

– Legalább a nevedet mondd meg! – Lily leginkább azért hozta ezt szóba, hogy húzza az időt.

– Gabriel. Gabriel vagyok.

– Nos… örülök, hogy megismertelek, Gabriel.

A fickó harsány nevetésben tört ki.

– Hát hogyne – vigyorgott rá szélesen –, részemről a szerencse, kedves…

– Lily. Mi olyan vicces?

– Hm… Lily – ízlelgette a férfi, mint valami rágós falatot.

– Szóval, min nevettél az előbb?

– Csak tetszik, hogy ilyen udvarias vagy. Igazi úrhölgy.

Szavainak nyomatékot adva rákacsintott. Ezzel elfordult, és ismét minden figyelmét az útnak szentelte.

Megérkeztek a keskeny bekötőúthoz, amely a faluba vezetett. Amikor az első farmok felbukkantak mellettük, Lily megkérte a férfit, hogy álljon meg. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy valaki ne adj’ isten meglássa őket, és ezzel okot adjon bárkinek is a pletykálásra.

Ahogy a férfi lelassított, a lány már a kilincset markolta.

– Akkor… köszönöm, hogy elhoztál – s lesütött szemekkel várta a választ.

Az azonban nem érkezett. Lily rövid várakozás után kiszállt a kocsiból. Pár lépés után hátrafordult, s észrevette, hogy a férfi merően őt nézi.

Az éjszaka homályában szinte vészjóslónak tetszett, ahogy kifejezéstelen arccal meredt rá. Összehúzott szemei úgy sejlettek elő, mintha két tengeri ásvány csillogna rá a víz tükre alól.

Bőre megborzongott, s nem tudta levenni tekintetét róla. A férfi úgy nézett ki, mint egy ugrásra kész vadállat. Ez a tekintet egyszerre lenyűgözte, s halálra rémítette. Gabriel állkapcsa megfeszült, s nyakán kidagadtak az erek. Látta, hogy nagyokat nyel, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a testéről. Biztos volt benne, hogy képes lenne most azonnal földre kényszeríteni őt. Felfalni. Birtokba venni.

A feszült pillanatnak végül a férfi vetett véget; oly hirtelen kapta el a fejét róla, hogy szinte hallani vélte nyaka reccsenését. Egyszerűen csak elhajtott, mintha az elmúlt percek semmilyen hatással nem lettek volna rá.

Gabriel tövig nyomta a gázpedált.

Legszívesebben a világ végéig hajtott volna. Amikor meglátta Lilyt abban a bárban, döbbenet s mély csalódottság támadt benne.

Persze a lány kivételes szépség volt; apró, fekete ruhája megfeszült lágy, inkább karcsú, mint gömbölyded idomain. Teljes mértékig megértette, hogy jelenléte ilyen hatást gyakorolt a bár közönségére, de épp elég szép nőt látott már azelőtt is.

Eszébe jutott, milyen volt, amikor Lily szobájában töltötte a hajnalt. Mintha évek teltek volna el azóta. Számára a lány kinyúlt, kötött pulóverében s vastag nadrágjában vonzóbb volt, mint bármilyen kihívó koktélruha.

Talán mégsem olyan különleges, gondolta. Talán csak egy a sok, tudatlan falusi kislány közül, akik amint kiszabadulnak a vidék nyomasztó egyhangúságából, a legközelebbi pubban kötnek ki.

Eleinte Gabriel kifejezetten kedvelte az ilyen nőket; barátaival szinte sportot űztek belőle, hány ilyen lányt tudnak felszedni egy este alatt. Úgy ugrottak rájuk, mint a kiéhezett tigrisek, meg sem kellett erőltetniük magukat udvarlással, szép szavakkal, italmeghívásokkal. Ezek a nők már attól is elolvadtak, ha egy ilyen férfi a legkisebb érdeklődést is mutatta irántuk.

Sajnos hamar unalmassá váltak. Igen, Gabrielnek ez volt a legfőbb problémája velük. Hamar rájött: minél gyorsabban szabadul tőlük, annál jobb.

Lily azonban más volt. Kár érte – ez volt az első gondolata, amikor megpillantotta a pultnál.

Nem tudott napirendre térni a fölött, hogy ilyen naiv volt. Csak nézte, ahogy a lány illegeti magát az őt mustrálók tekintete előtt s azon törte a fejét, hogy hihetett annak a pár apró tárgynak, miért gondolta pár régi könyv meg kép alapján, hogy ezúttal mással van dolga.

Mégis utánament, amikor látta, hogy a lány feláll az asztalától. Cimborái persze azonnal észrevették, mire készül.

– Hé, haver, mehetünk mi is? – kérdezte az egyikük, arcán felvillanyozott vigyorral.

– Áh, ne álmodozz… ez a szemétláda soha nem osztozkodik. – Persze Jared sem tudta megállni, hogy ne szóljon bele, s lázas izgatottságtól elcsukló hangjától Gabriel akaratlanul is libabőrös lett. Undorodott ettől az alaktól.

– Aztán csak ügyesen…

– Azaz… ne hozz ránk szégyent, öreg!

A férfi ügyet sem vetett rájuk. Nem törődött a pajzán megjegyzésekkel, vállveregetésekkel, kacsintásokkal.

Pusztán azért indult utána, mert tartott tőle, hogy a lány esetleg valami bajba keveredik. Bár eddig is tartani kívánta magát az északiakkal kötött megállapodáshoz, a kényszerházassága után szentül megfogadta, hogy ha kell, éjjel-nappal követni fogja Lilyt. Egyetlen reménysugara az volt, hogyha sikerül egy még kedvezőbb alkut kicsikarnia az Uralkodótól. Egyszóval, ez a lány volt az ő jegye a szabadság felé.

Amikor azonban meglátta a nő félénk tekintetét, olyan volt, akár egy reszkető őz a vadász csapdájában. Viselkedése inkább hasonlított egy ártatlan szűzleányéra, mint kiéhezett, élvhajhász szajháéra. S amikor a szemébe nézett… az a csodálatos zafírszín tekintet sugárzott a lámpák fényében. Gabriel szinte megbénult, mintha áram rázta volna meg. A testén mély borzongás futott végig, szinte reszketett, s férfiassága azonnal megkeményedett. Így még egy nő sem hatott rá, még akkor sem, amikor a lakására érve megszabadultak a ruháiktól. Lilynek viszont elég volt a szemébe néznie, s Gabriel egyszerre érzett addig soha át nem élt izgalmat a testében és mély melegséget a szívében.

Nem akarta otthagyni az éjszaka közepén; szerette volna biztonságban tudni, s akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, ha maga gondoskodik róla.

Rágyújtott egy újabb cigarettára. Úgy tervezte, még nem megy haza. A vezetés mindig megnyugtatta, minden gondolatot kiűzött a fejéből, csak az útra koncentrált.

Most azonban hatástalan volt. El akarta felejteni ezt a nőt, hiszen mindenkinek az a legjobb, ha nem bonyolódik bele az ügybe.

Amint hazaért, tudta, hogy egy újabb kellemetlen beszélgetésen kell átesnie. Úgy tűnt, elcseszett élete csak egyre elcseszettebb lesz. Reus kereste. Ebben nem volt ugyan semmi meglepő, hisz’ mióta elvállalta a megbízatást, a Testőrség vezetője folyamatosan a nyakában lihegett, helyzetjelentést várva a hercegnővel kapcsolatban. Az Uralkodó Család egyre türelmetlenebbé vált, ahogy telt az idő megállapodásuk óta. Gabriel néha arra gondolt, hogy ha ez az Ais nevű fazon is ugyanolyan buzgómócsing, mint közvetlen alattvalói, akkor északon sem számíthat sok jóra. Mostani beszélgetésük sem volt épp élvezetesnek mondható; Gabriel igyekezett szűkszavúan válaszolgatni a faggatózásra, de mikor Reus azt kezdte firtatni, sikerült-e már kapcsolatba kerülnie Lilyvel, nem kellett sok neki, hogy megtörjön.

– Mit műveltél?! Mégis mi a francot képzelsz magadról? Szerinted van időnk kivárni, hogy kedvedre kefélgesd a csajt? Le kell szállítanod, méghozzá időben, mikor fogod már föl végre?!

– Reus, állítsd le magad. Eszemben sincs lefektetni, és pontosan tudom, mi forog kockán.

Gabriel igyekezett higgadtan viselkedni, de remegő hangja nem volt a legmeggyőzőbb. Nagyon is jól tudta, hogy nem halad épp a legjobban az üggyel, s Reus hisztérikus telefonhívásai csak rontottak a helyzeten. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy érezte, mentem szétcsattan a feje. Óvatosan masszírozni kezdte az orrnyergét. Mintha ez alatt a pár nap alatt száz évet öregedett volna. Szótlanul hallgatta a másik szitkait; végül miután levezette rajta az indulatait, a férfi lecsapta a telefont. Gabriel némán káromkodott, s úgy meredt a telefonra, mintha azt várná, mikor fog felrobbanni.

Bármennyire is nehezére esett elismernie, tudta, hogy a pasinak igaza van. Minden egyes becsmérlő szó jogos volt. Jobb lesz, ha távol tartja magát a lánytól, és meghúzza magát egészen addig, míg nem dönti el, hogyan tovább ezek után. Ha elveszik tőle ezt a megbízatást, gondolta, esélye sem lesz rá többé, hogy megszabaduljon a Családtól.

Már több mint két hónap telt el a kocsmában történtek óta, s Lily biztosra vette, hogy Gabriel – ha ugyan tényleg ez volt a neve – nem fog jelentkezni. Az azon az estén viselt ruháját azóta sem tisztíttatta ki, s titkon néha elővette. Mélyen beletemette az arcát, érezve rajta a cigi és alkohol keverékének penetráns szagát. Mégis, amikor elővette, nem tudta megállni, hogy ne szívja be az illatot, mintha ennél édesebbet még nem érzett volna életében.

Minden erejével igyekezett uralkodni magán, s megbékélni régi mindennapjaival. Reggelente rendbe tette a házat; kitakarított, megfőzött, s délutánonként nagyokat sétált a parton. Az asztalokra takaros virágcsokrok kerültek, melyeket még azelőtt lecserélt, hogy azok engedhettek volna üdeségükből. A könyvek és magazinok katonásan sorakoztak a polcokon, a padlóról enni lehetett volna, s nem volt olyan nap, hogy az előző napi maradék vagy étteremből hozatott ennivaló került volna az asztalra.

Nem tudott mihez kezdeni magával. Az elmúlt két hónapban már hozzászokott a tényhez, hogy vissza kell térnie a régi kerékvágáshoz. Ugyanakkor úgy érezte, hogy eddig egy gyönyörű, díszes terem küszöbe előtt ácsorgott, s mire épp összeszedte volna a bátorságát, hogy belépjen, az arcára csapták az ajtót.

Nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá percenként a telefonjára, hátha jött egy üzenet Gabrieltől. Tisztában volt vele, hogy nem fogja többet keresni, mégsem tudott uralkodni magán, s folyamatosan reménykedett.

Mintha félálomban töltötte volna a napjait. Semmi nem tudta kizökkenteni közönyéből, amelyet a felszín alatt érzett. Aztán a beköszöntő tavasz váratlan fordulatot hozott. Lily éppen a konyha takarításával bíbelődött, amikor hirtelen megcsörrent a mobilja. A kijelzőre pillantva a szíve nagyot dobbant, gumikesztyűbe bújtatott kezei reszketni kezdtek, s egyszerre járta át félelem és végtelen öröm.

Na, hali… éppen a környéken járok. Összefutunk? :)

Gabriel az. Üzenetet küldött neki. Látni akarja… Lily megdermedt. Isten látja lelkét, hetek óta erre várt, s szíve szerint máris eszeveszetten rohant volna a férfihoz. Csüggedten lehorgasztotta a fejét. Akármennyire megalázó is volt ez Lilyre nézve, ő maga is tudta, hogy igent fog neki mondani. Nyilvánvaló volt, hogy ha lenne egy kis esze, válaszra sem méltatná a férfit, de ezzel már elkésett. Ha lenne egy kis esze, gondolta, akkor már a kocsijába sem szállt volna be. Egyáltalán, a közelébe sem ment volna annak a kocsmának.

Lily viszont nagyon is szerette volna újra látni. Maga sem értette, miért volt rá ekkora hatással a férfi. A fene egye meg…

Lázas készülődésbe fogott. Gabriel aznap este akart találkozni vele, s ahogy azt üzenetében írta, fél tizenkettő körül várni fogja azon az úton, ahol első találkozásukkor elváltak.

Szíve csordultig telt izgatott örömmel, s úgy szökellt fel a lépcsőn, akár egy gyerek. Feltépte a szekrénye ajtaját, s egy mozdulattal kisöpörte a mélyére tuszkolt, elfeledni kívánt ruhadarabokat.

Ruháit válogatás nélkül szétszórta a padlón, s tüzetesen megvizsgálta valamennyit. A fehérneműtől kezdve a cipőig mindent gondosan ki akart választani, de fogalma sem volt, mi nyerné el a férfi tetszését. Eddig csak egyszer találkoztak, s a fickó akkor sem rejtette véka alá, hogy olcsónak találja a nő külsejét. Első pillantásra olyannak tűnt, aki szívesen múlatja az idejét könnyű nőcskék társaságában, s bizonyára értékeli a kihívó darabokat.

Lily elbizonytalanodott. Igen, Gabriel vonzódott az ilyen nőkhöz, ugyanakkor nem tarthatta többre őket könnyen feledhető, alkalmi szexpartnereknél. Igen, ezek a nők az olcsón kapható kefélés eszközei voltak. Lily pedig… nem akart ilyen lenni. De mi mást akarhatott volna a férfitól?

Amint elküldte az üzenetet, szíve szerint visszaforgatta az időt, hogy semmissé tehesse a meghívást. Lily olyan hatással volt rá, amilyet még sosem érzett azelőtt. Minden vágya volt közelebb kerülni a nőhöz, s első találkozásuk óta milliószor elképzelte már, ahogy azok a hatalmas, zöld és kék szemek fátyolos tekintettel pillantanak rá, miközben együtt fekszenek az ágyában, s ajkai bejárják a lány bársonyos bőrű, hószín testét.

A lány felidézett képe olyan volt a számára, mint egy kincs, melyet szíve legtitkosabb zugaiban rejthetett el, s nem tudta elvenni tőle senki.

Hitetlenkedve megrázta a fejét. Töltött magának egy újabb pohár gint, s próbálta elterelni a gondolatait Lilyről. Felhajtotta az italt, majd új elhatározással felkapta a slusszkulcsát. Akárhogy is lesz, ez a nő kétségkívül nem mindennapi teremtés, és ő ki fog élvezni mindent, amit csak meg tud szerezni magának belőle.

Lily már ezerszer elátkozta magát, miközben a sötét utat kémlelte. A falu határában várakozott, épp úgy, ahogy azt a férfival megbeszélte. A gyomra összeszorult, s idegesen toporgott a fagyos út mellett. Ismét a mobilja kijelzőjére pillantott; 23:36. Gabriel bármelyik percben megérkezhetett, Lily pedig türelmetlen izgatottsággal várta. Ahogy telt az idő, egyre inkább rettegett a gondolattól, hogy átverték.

Nem tudta, mire számítson ezen az estén. Idegesen igazgatta a kabátját, miközben nyakát nyújtogatva kémlelte az utat. Még egyszer végignézett öltözékén, s továbbra sem volt biztos benne, hogy megfelelő erre az alkalomra; egy egyszerű, szűk farmert, bő pulóvert és magas sarkú csizmát viselt. A sminket sem vitte túlzásba, s haja frissen mosottan terült szét a vállain. Szeretett volna tetszeni a férfinak, ugyanakkor nem akarta, hogy az könnyű prédának tartsa. Most mégis bizonytalanná vált, s ugyanakkor ez egyre inkább bosszantotta. Mégis mit számít, hogy mit gondol róla ez az ismeretlen pasi?

Csak akkor eszmélt fel, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Gabriel megérkezett. Leparkolt az út mellett, s a kocsiból kiszállva rágyújtott. Lily egy pillanatig azt hitte, oda fog sétálni hozzá, de úgy tűnt, rá vár. Hanyagul intett felé cigit tartó kezével, s továbbra is az ajtónak dőlve pöfékelt.

Lily tétova léptekkel elindult felé, s úgy érezte, mintha a gyomra lassan megtelne kövekkel. Ez a hűvös fogadtatás még inkább bizonyossá tette a számára: a férfi nem kíváncsi rá, nem érdekli igazán, nem tartja többre egyszerű szórakozásnál.

Vett egy nagy levegőt, s Gabriel elé lépett.

– Öhm… szia.

A férfi nem válaszolt. Kissé végigmérte, majd szótlanul felé nyújtotta a dobozt. Lily elfogadta a cigarettát s próbált úrrá lenni remegésén, hogy meg tudja gyújtani. Miközben ezzel bíbelődött, a férfi végre megszólalt.

– Miért így öltöztél fel?

– Mire gondolsz?

Zseniális kérdés. Pontosan tudta, hogy mi lesz a férfi válasza. Legutóbb épphogy csak a feneke nem látszódott ki a ruhájából… Istenem, micsoda ócska helyzet! Mi a francot képzelt?! Arra vágyott, hogy a férfi értékes nőként tekintsen rá, hogy másnak lássa, mint az addigiakat. Romantikus álmokba ringatta magát, s mégis, ahogy a férfi csettintett neki, egy pillanatig sem habozott.

– Jobban tetszel így.

Lily szíve nagyot dobbant.

– Köszönöm.

– Indulhatunk? – intett a férfi a kocsi felé.

– Igen, persze.

Miközben a belváros felé tartottak, Lily idegesen dobolt a combján. Gabriel láthatóan sokkal rutinosabban kezelte a helyzetet, mint ő. Rideg modora semmivé lett, kedélyesen cseverészett a városi közlekedésről, apróbb bókokat szórt a lány felé, érdeklődött a napjáról.

Lily ezzel szemben végtelenül feszült volt. Gyűlölte ezt a helyzetet. Miért nem magyarázza meg a férfi, hogy miért kereste meg két hónap hallgatás után? Gabrielen látszott, hogy ez a derű nem vall rá. A megjátszott kedvességtől lúdbőrzött a háta. Már nem is figyelt a férfi szavaira, s hirtelen ötlettől vezérelve a szavába vágott.

– Miért kerestél meg mégis?

A férfi mesterien mímelte a meglepődést, amikor Lily nekiszegezte a kérdést.

– Miért ne kerestelek volna? Mondtam neked, hogy szívesen találkoznék még.

A lánynak ehhez már nem volt türelme. Elege volt belőle, hogy a bolondját járatják vele.

– Mikor is beszélgettünk utoljára erről? Két hónapja? Ne haragudj, de nem igazán értem, mi változott azóta.

– Az idő lényegtelen, de nem volt kötelező eljönnöd.

– Látom, nem szándékozol komolyan válaszolni.

– Nem erről van szó. Mégis mit vársz, mit mondjak? Eszembe jutottál, és szerettelek volna látni.

Lily elhallgatott. Ő maga sem tudta, milyen válaszra vár. Talán jobb is, ha nem feszegetik a dolgot.

Kínos csend telepedett közéjük. Lily nem akarta elrontani az estét. Úgy döntött, akárhogy is alakulnak a dolgok, ki fogja élvezni, ha az együttlétük csak pár órát jelent is.

– És… hová megyünk? – érdeklődött könnyednek szánt hangon. Úgy gondolta, még vissza tudja terelni a beszélgetést egy nyugodtabb mederbe. Láthatóan működött: a férfi arcán feltűnt egy halvány mosoly, s mesélni kezdett Lilynek az egyik kedvenc helyéről. A lány azon gondolkozott, vajon hány nőt vitt már el abba az étterembe, amiről éppen neki beszélt. Biztos nem kevesen fordultak már meg ott vele. Lily elképzelte, ahogy a derekukat átkarolva betessékeli őket az ajtón, alájuk segíti a széket, bort és előételt rendel, s ugyanolyan kenetteljes hangon beszélget el velük, mint ahogy azt most vele teszi. És pár pohár borral később egy kényelmes kanapé párnái között kötnek ki. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hány nővel lehetett előtte. Megrázta magát. A férfi nem tartozik neki elszámolnivalóval. Akár egy egész stadionnyi nővel is szeretkezhetne egyszerre, ha ahhoz lenne kedve. Egyedülálló, független, neki, Lilynek pedig nincs joga felróni minden egyes kalandját. Próbált minden zavaró gondolatot kiűzni a fejéből. Ne törődj vele, ne törődj vele, ne törődj vele…

– Hát, megjöttünk.

Felpillantott. Egy mexikói stílusú, diszkréten megvilágított épület előtt álltak. Az étterem körül hatalmas kerthelyiség terült el. Egyszerű, de végtelenül barátságos benyomást keltett faragott oszlopaival s a kertben lévő parányi tavacskával, melyet virágok vettek körül. Vizén szendén tükröződött a holdfény, mintha ezer meg ezer apró kis ékkövet szórtak volna szét rajta.

Gabriel kiszállva a kocsiból megkerülte azt, s kisegítette őt az ülésből. Modora továbbra is kifogástalan volt, mint ahogy azt Lily várta.

Ez nem változott akkor sem, amikor a rendelésre került a sor; a férfi mindenben alkalmazkodott az igényeihez, olyan bort rendelt, amilyet a lány szeretett volna, ügyelt rá, hogy soha ne legyen üres a pohara, érdeklődött, hogy megfelelőnek találja-e a helyet, ízlik-e neki az étel.

Lily csakhamar rájött, hogy ez a bájolgás nemcsak hogy bosszantja; mi több, végtelenül untatja. Rá kellett ébrednie, hogy a férfi vonzereje rideg, öntelt modorában rejlik, s hogy ez a megjátszott udvariasság a lehető legtaszítóbb, amit valaha tapasztalt. Ismét rágyújtott. A férfi adott neki tüzet, miközben ahelyett, hogy áthatóan a szemébe nézett volna, vagy ennek az intim mozdulatnak ürügyén szemügyre vette volna a dekoltázsát, szemlesütve várta, hogy a cigaretta meggyulladjon.

Lily összehúzott szemmel, bosszúsan méregette a férfit. Mélyen beszívta a füstöt, miközben továbbra is kitartóan fixírozta a férfi vonásait. Gabriel láthatóan semmit nem vett észre a dühéből.

– Te most éppen mit csinálsz? – szegezte neki a kérdést hirtelen jött keménységgel. A férfi felvonta a szemöldökét, s kissé megütközve pillantott rá.

De legalább már rám néz – gondolta Lily.

Gabriel hamar úrrá lett meglepettségén, s kellemes mosolyt villantott felé.

– Úgy tudtam, éppen vacsorázunk. Bár ez talán nem is pontos így. Én jelenleg fajitast eszem, te pedig, mivel az előétel után nem kértél semmit, jobb híján a borodat kortyolgatod, miközben engem vizslatsz.

– Miért lettél hirtelen ilyen kedves hozzám?

A férfi nem adta fel egykönnyen, vonásai továbbra is diszkrét mosolyba rendeződtek, s tétován tenyerébe fogta a lány kezét.

– Ha egy ilyen csinos nő hajlandó rá, hogy együtt töltsön velem egy kis időt, akkor nem is fogok másként viselkedni. Nem szokásom gorombaságokat vagdosni a partnerem fejéhez. Vagy mégis ezt tettem? Megbántottalak valamivel, hogy így elment tőlem a kedved?

– Nem. – Lily elpirult. Gyűlölte, hogy a férfi ennyire ostobának nézi. Hogy el kell magyaráznia neki, mi bosszantotta fel. Pedig olyan egyértelmű!

– Nem bántottál meg semmivel. De… ez nem te vagy. Ha pedig erre vágynék, akkor nem veled jöttem volna el ma este. Ne haragudj, de őszintén szólva felfordul a gyomrom ettől a játszadozástól. – A lány felállt. – Azt hiszem, talán az a legjobb, ha most elmegyek.

– Ülj vissza! – A férfi suttogott, de ezzel a hangja mit sem vesztett parancsoló éléből. Keményen megragadta a csuklóját, s szinte visszarántotta a székre. – Nyilván arra a kis sikátori összezördülésünkre gondolsz. Én meg azt mondom, hogy felejtsük el. Tudok kedves és előzékeny is lenni, igen, de nem hiszem, hogy tudni akarod, milyen, ha magamat adom.

– De, igenis tudni akarom… – morogta, fogai közt préselve a szavakat. Nincs szüksége egy újabb férfira, aki meg akarja mondani, hogy mi jó neki, és mi nem.

– Nem, nem akarod. Nem tudod, hogy mit akarsz, hogy mire vállalkoznál, ha valóban meg akarnál ismerni. Jobb lesz így neked, hidd el.

– Ha így állsz hozzá… akkor nincs mit mondanom. – Lily ismét felpattant, azonban most nem várta meg, hogy a férfi győzködje. Kiviharzott az étteremből, s szinte futott lefelé a járdán. Alig tett meg pár lépést, mikor riadtan megtorpant. Gabriel ott állt előtte, pedig pár perccel azelőtt még az étteremben ült. Ez nem lehet…

– Én próbáltam kedves lenni – kezdte a férfi halkan, miközben ugyanazzal a lassú, de kimért mozgással közeledett felé, ahogy pár hónappal azelőtt a sikátorban is tette. – Szerettem volna mindent úgy csinálni, hogy neked jó legyen. De te nem kértél belőle – folytatta, s az arca már csak pár centire volt Lilyétől. Szavait az ajkaiba suttogta. – Ha annyira akarod tudni, hogy milyen vagyok… akkor megkapod – s ezzel egy hirtelen mozdulattal megragadta Lily karját és a Bentley felé vonszolta.

– Mi a fenét művelsz?! – Lilyben a düh és a félelem furcsa elegye kavargott. Megpróbálta kitépni a karját a férfi szorításából, de az szinte magához bilincselte. Esetlenül botladozott mögötte, hisz’ Gabriel szinte futólépésben vonszolta a kocsi felé. Még sosem látott ennyire feldúltnak senkit. Lily zihált az erőlködéstől, ahogy hasztalan próbálkozásokat tett arra, hogy kiszabadítsa magát. A férfit szemlátomást azonban mindez hidegen hagyta; mintha meg sem hallotta volna a lány sikoltozását, egyszerűen feltépte az ajtót, keményen az ülésre lökve őt. Lilynek ideje sem volt, hogy lélegzethez jusson, Gabriel máris a kormány mögött termett és belelépett a gázba. A Bentley szinte repült, a motor felbőszült vadállatként bőgött fel, a kerekek panaszosan felsírtak az éles kanyarokban, a férfi viszont mintha egy másik univerzumban járt volna.

Lily képtelen volt megszólalni. Egyre csak a saját mellkasát szorította, görcsösen átölelve magát, miközben úgy érezte, elméje végképp felmondja a szolgálatot. Hátán patakokban folyt végig a hideg veríték, s észre sem vette, hogy hangosan zihál. Nem tudott gondolkozni, képtelen volt visszatérni józan eszéhez, a pánik eluralkodott érzékein.

Eleinte fogalma sem volt, hová viszi a férfi. Mikor észrevette, hogy Gabriel egyszerűen a halászfalu felé vette az irányt, végképp összezavarodott.

Gabriel esztelenül száguldott Lily otthona felé. Ő maga is tudta, hogy azzal, amit most tesz, csak eddigi ámokfutását koronázza meg. Tudta, hogy őrültség, mégis úgy érezte, eddigi, több hetes töketlenkedésénél csak jobb lehet.

A cérna akkor szakadt el nála végképp, amikor Lily – kisebbfajta jelenetet rendezve – faképnél akarta hagyni az étteremben. Gabrielt kétségbe ejtette, hogy a lány visszautasítja, de úgy érezte, az teszi végképp kilátástalanná helyzetét, hogy Lily teljes mértékig átlát rajta. Nem hazudott, mikor azt mondta, szeretné, ha jól érezné magát, mikor vele van, de ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie: fogalma sincs, hogy ezt hogy érhetné el. Nem esett nehezére udvariasan és előzékenyen viselkednie, de azt is tudta, ő nem az a kicseszett gentleman, aki fehér lovon (manapság fehér sportkocsin) érkezik. Tudta, hogy énjének egyik fele mindig is az a vadállat lesz, aki a kripta falai között nőtt fel. Mindennél jobban szerette volna, hogyha igazán közel kerülhetne a lányhoz. De hogy lenne képes ilyesmire, ha ő maga sem tudja, hogy kellene bánnia vele? Gyűlölte a negédeskedést, de azt a fajta halálfélelmet, melyet hirtelen jött dühe váltott ki Lilyből, még inkább. Nem mert felé pillantani vezetés közben. Képtelen volt napirendre térni saját viselkedése fölött, s most szíve szerint csak megállt volna előtte, hogy a lány élő bokszzsáknak használhassa. Az sem érdekelte volna, ha kiveri belőle a szuszt. Vastagon megérdemelte volna. Igaz, hogy fogalma sem volt, hogyan kellene… udvarolnia, vagy mit szoktak manapság mondani az ilyesmire, de sosem volt erőszakos. Nem, gondolta magában, nőket lecsapni és a lakására vonszolni végképp nem az ő stílusa volt.

Persze jó oka is volt rá, hogy váratlanul felkereste a lányt. Mikor az a szemétláda a nyakába varrta ezt az egészet, vagy lövése sem volt afelől, mit ró rá, vagy nagy ívben szart rá. Nem kapott semmi támpontot: még maga az Uralkodó sem tudott Lilyről semmit. Az is piszok mázli volt, hogy a lány nem költözött el szülei házából, másképp az egész kurva bolygót átkutathatta volna utána.

Hál’ istennek a lányt megtalálni nem jelentett kihívást. Innentől kezdve azonban meg volt lőve. Nem alkalmazhatott erőszakot; Reus kikötötte, hogy a leendő hercegnőn egy karcolás sem eshet. Nem mintha csomagtartóba tuszkolni nagyobb élmény lett volna, de ahogy telt az idő, Gabriel úgy érezte, még azzal is többre menne.

Tudta, mikor a ma esti találkát megbeszélték, hogy mindenképp fel kell vennie újra a kapcsolatot Lilyvel, csak épp ötlete sem volt, hogy adja be neki az egész sztorit, ráadásul úgy, hogy a lány önszántából vele menjen északra.

Vezetés közben sem tudott megnyugodni; egyre pörgött az agya, átkozta magát ostobaságáért, gyengeségéért, miközben tudta, hogy nem kerülgetheti tovább, hogy feltárja a lány előtt az igazságot.

Ahogy beléptek a házba, Gabriel az aprócska konyhába vezette a lányt és letessékelte az étkezőasztal mellé egy székre. Lily hagyta, hogy vendégként kezeljék a saját házában. Még mindig a férfi haragjának hatása alatt állt. Végül a szőke alak megállt előtte. A lány ráemelte tekintetét; Gabriel csak nézte őt összeszorított ajkakkal és komor arccal. Eszeveszett dühét keserűség váltotta fel. Zsebre vágott kézzel toporgott az asztal mellett. Újra meg újra nagy levegőt vett, szólásra nyitotta a száját, de végül csak egy megfáradt, lemondó sóhajra futotta tőle. Megállás nélkül a tarkóját dörzsölgette, mintha megpróbálná visszaerőltetni göndör, rövid tincseit a fejbőrébe.

– Kérsz egy teát?

Gabriel meghökkenve kapta fel a fejét.

– Tessék? – kérdezte, mint aki rosszul hall.

– Csináljak egy teát? – ismételte meg a kérdést emelt hangon a lány. Már nem félt a férfitól. Ahogy elnézte néma küzdelmét mondandójával, jobbnak látta, hogyha addig is átveszi a házigazda szerepét. Megtörte hát inkább a feszült csöndet, s abban bízott, hogy előbb-utóbb csak kinyögi, mi ez az egész.

Választ sem várva felpattant ültéből, hogy a konyhapult mögötti bíbelődéssel legalább elfoglalja magát. Most Gabriel volt az, aki lehuppant a megürült székre. Ujjaival idegesen dobolt az asztalon, szétvetett tagokkal, hátravetett fejjel, s úgy festett, mint akin végigsöpört egy szökőár. Szótlanul hevert így, míg Lily elkészítette és felszolgálta a teát. Mikor a lány elé tette a bögrét, olybá tűnt, hogy a férfi fel sem fogja a jelenlétét. De amint helyet foglalt vele szemben, két kezében dédelgetve a kerekded szilkét, Gabriel végre kiegyenesedett ültében, tekintetét a lányra emelve.

– Köszönöm – lehelte felé.

– Szívesen – motyogta a lány, miközben nagyokat kortyolt a forró italból. – Szeretnél beszélgetni valamiről?

Nem vette le a szemét a férfiról, aki látszólag kedvetlenül piszkálta az előtte álló bögrét. Lily csöndesen szürcsölgetett, várva, hogy a másiknak megeredjen végre a nyelve.

A férfi újonnan jött eltökéltséggel fogott bele mondandójába.

– Édesanyádat… Lydiaként ismerted, ugye? Lydia Craigwood, ez volt a neve.

Lily szemöldöke magasra szaladt, s döbbenten meredt a férfira, de csak bólintott egyet. Az elmúlt hetek zűrzavara után mindenre számított, csak arra nem, hogy Gabriel a családfájáról akar majd csevegni vele. Mindenesetre meg akarta várni, mire akar kilyukadni mindezzel.

– Az apád pedig Oliver Craigwood volt. – Mivel Lily továbbra sem szólalt meg, Gabriel elszántan folytatta.

– Lydia nem sokkal a születésed után sajnos elhunyt. Az édesapád legalábbis így mondta neked. De az igazság az, hogy sosem tudhatta meg biztosan, mi történt vele. Egyszerűen eltűnt, és a testét sem találták meg. Oliver pedig… ha jól számoltam, nagyjából kilenc évvel ezelőtt távozott el, látszólag balesetben. Amit viszont nem tudsz, az az, hogy… Lydia szülei már régen eltávoztak ugyan, de volt egy öccse. Illetve van is. Ő ugyanúgy összeroppant, mint apád, amikor a nővére meghalt. Meg akart keresni titeket, de úgy vélte, nagyobb biztonságban vagytok, hogyha távol marad tőletek. Most, hogy úgy érzi, eljött az ideje, szeretne megismerni, és szeretné, ha meglátogatnád. Mármint őt és a családod többi tagját.

Gabriel, aki eddig kitartóan a térdét fixírozta, most a lányra emelte a tekintetét. Lily azonban továbbra sem szólalt meg. Úgy érezte, képtelen hirtelen egyszerre ennyi mindent befogadni. Lázasan jártak elméje fogaskerekei, miközben újra meg újra átismételte magában, amiket az imént hallott.

– Te is ismered anya testvérét? Barátok vagytok?

– Öhm… olyasmi. Futólag ismerem. Igazság szerint engem kért meg, hogy kísérjelek el hozzá.

– Akkor mégis csak jól kell ismernetek egymást – jegyezte meg, kutató pillantásokkal fürkészve a férfi arcát.

– Nem… nem mondhatnám. Ez kicsit bonyolultabb ennél.

– Hogy értetted azt, hogy apa sosem tudhatta biztosan, mi lett anyával, meg hogy csak úgy eltűnt? – vágott a szavába váratlanul.

Gabriel tanácstalanul meredt maga elé. Hogy mondhatná el a lánynak az igazságot anélkül, hogy Lily ne nézze komplett idiótának? Amennyire sejteni lehetett, Lydiát az ellenlábas Családok valamelyike ölte meg, Gabriel azon sem csodálkozott volna, ha Magory vagy Arwel intézte volna el. A teste sosem került elő. A férje nem lehetett biztos benne, hogy a felesége baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e, vagy szimplán lelépett, hátrahagyva őt és a lányát.

– Az utóbbi időben furcsán érzed magad, igaz? – terelte inkább más témára a szót. Elvégre volt még egy elég komoly dolog, amiről tájékoztatnia kellett a lányt. Csak most, mielőtt ezt a kérdést megfogalmazta, jött rá, miért válhatott olyan égetővé Ais számára, hogy megtalálják a lányt. Nagyjából két éve tölthette be 25. életévét.

– Ezt hogy érted? – Lily láthatóan most már tökéletesen megzavarodott.

– Állandóan fáradt vagy. Sokat alszol. Máskor látszólag ok nélkül fékezhetetlen düh önt el. Étvágytalan vagy. Sokszor reszketni kezd a kezed, majd remeg az egész tested. Csillapíthatatlan szomjúság gyötör, álmatlanul hánykolódsz éjszakánként, vagy lidérces álmok kínoznak. Izzad a tenyered, és olyan görcsös fájdalmat érzel minden tagodban, mintha valaki késekkel szurkálna. Egyik pillanatról a másikra verejték lep el, és annyira meleged van, hogy szíved szerint még a bőrödet is lekaparnád a helyéből. Pár másodperccel később már vacogsz, mielőtt ismét leverne a víz. A poklok poklát állod ki, de senkinek nem mertél beszélni róla. Illetve persze lehet, hogy volt, akinek beszéltél róla. Ha így is volt, nem tudtak segíteni neked.

Mégis honnan tudhatja mindezt? Lily, miközben képtelen volt túljutni megrendültségén, bizarr módon úgy érezte, valamiféle reménykedés férkőzik mélységes döbbenete mellé. Lehet, hogy ez a férfi valóban ismeri a családját? Talán tényleg tud segíteni rajta?

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Gabriel szavakba öntötte azt, amiben a lány titkon reménykedett.

– Tudom, hogy mi bajod van, és azt is, hogy ki vagy. Nem vagy beteg. Csak… mondjuk úgy, hogy vitaminhiányod van. Olyan vitaminról beszélek, amihez nem lehet csak úgy hozzájutni, de neked piszok nagy szükséged lenne rá – tette hozzá sietve, látva, hogy a lány közbe akar vágni. Intően felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – A családodban és bennem sok közös vonás van. Mindünknek szüksége van erre a… szóval, erre a vitaminfélére. Ahogy neked is. Különben nemsokára… nem maradnál életben nélküle.

– Mégis, mi a francról beszélsz? – Lily kezdett kifogyni a béketűrésből. – Mondd el, miről van szó, ha kitettél ennek az egésznek, akkor mondd el!

Gabriel azonban hallgatott. Hogy tudná könnyebben tálalni?

– A vér az – bökte ki végül, magát is meglepve a nyers közléssel.

– Mi van? – Lily felpattant ültéből.

– Kérlek, hallgass végig! – A férfi békítően kitárta felé a karját, miközben ő is felemelkedett az asztal mellől. – Tudom, hogy ez nagyon betegen hangzik… figyelj, talán egyszerűbb lenne, ha megmutatnám.

– Mégis mit akarsz megmutatni? Ez az egyik perverz játékod, amit a lotyóiddal rendszeresen művelsz, de én, szegény buta falusi kislány túl egyszerű vagyok hozzá, hogy ismerjem?!

Gabriel csüggedten nézett a lányra, akinek immár minden tagja remegett az indulattól. Magában ismét elátkozta az Uralkodót és Családját, amiért ilyen helyzetbe hozták. Most nekik kellene itt állniuk és gyorstalpalót tartani a faj vitaminokban dús táplálkozásáról!

Lily földbegyökerezetten állt és némán meredt a férfira. Az semmi látható szándékot nem mutatott rá, hogy ismét megszólaljon, csak kitartóan figyelte a lányt, mintha minden apró rezdüléséből olvasni tudna.

Lily képtelen volt felfogni, milyen lehetetlen helyzetbe keveredett. Két kézzel a hajába markolt, idegesen toporgott egyik lábáról a másikra állva.

Percekig álltak így, némán nézve egymást. Gabrielnek fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Átfutott az agyán, hogy megmutatja a lánynak éles szemfogát, de biztos volt benne, hogy azzal csak még jobban felzaklatná. Ha már az eddigiek is ennyire felkavarták, nem akarta tudni, mit szólna egy gyakorlati bemutatóhoz. A rohadt életbe! Ez kicseszettül nem az ő asztala volt. Valaki olyat kellett volna ideküldeniük, aki jó a lelkizésben. Sajnálta Lilyt árván tengetett élete miatt, de ennél többre nem futotta tőle. Ja persze, szólalt meg egy gúnyos kis hang hirtelen a fejében, mert téged mire tudnának használni, bunkókám? Hogy ledumáld róla a bugyit?

– Menj el – szólalt meg Lily, de olyan halkan, hogy Gabriel alig hallotta. – Kérlek, most menj el.

– Nem. – Gabriel hangjában nem volt semmi dacos vagy kihívó; csaknem éppúgy suttogott, mint a törékeny alak vele szemben.

– Takarodj! – sziszegte emeltebb hangon a lány.

Döbbenten látta, hogy a férfi ismét keserűen megrázza a fejét, miközben kitartóan meredt az asztallapra; látszott rajta, hogy legalább annyira feszélyezi a helyzet, mint őt. De nem mozdult. Olybá tűnt, a megfelelő szavakat keresi, s mikor megszólalt, lassan és megfontoltan fogalmazta meg mondandóját.

– Megértem, hogy most látni sem akarsz. Sőt, elképzelhető, hogy az életben soha többé sem. Nem foglak terhelni a további mondókámmal, de sajnos nem mehetek el. Vigyáznom kell rád. Mint mondtam, a nagybátyád barátja vagyok. Ő maga kért meg erre, és állnom kell a szavam.

Kitartóan beszélt, megpróbálva nem törődni vele, hogy Lily arca, ha lehet, egyre felháborodottabb kifejezést öltött minden egyes szava hallatán.

A lánynak azonban hirtelen eszébe jutott valami.

– Ha valóban a családom barátja vagy, miért nem kerestél? Miután hazahoztál a bárból, egyszerűen eltűntél és akkor is úgy beszéltél velem, mint egy rakás szarral. Miért nem mondtad meg már az elején? Miért kerülgettél hónapokig?

– Azért, mert… – Gabriel nem tudta, hogy hogy felelhetne az özönlő kérdésekre anélkül, hogy tovább bonyolítaná a dolgokat. – Figyelj, a közeledben próbáltam maradni, hogy biztosra vehessem, hogy jól vagy. Nem tudtam, hogy adagoljam be mindazt, amit most elmondtam. Te hogy látnál neki? – Nem várta meg, hogy a lány bármit is feleljen. – Tervezgettem, el sem tudod képzelni, mennyi ideig, hogy hogyan fogom majd elmondani neked. Belátom, hogy baromira elrontottam.

– Arra gondolsz, hogy randira hívtál meg végigráncigáltál az utcán? Hát, az tényleg nem volt a legjobb stratégia.

Gabriel nem tudta, mit mondhatna erre. Inkább leharapta volna a saját nyelvét, minthogy beismerje; a lány olyan hatással volt rá, amitől teljesen kifordul önmagából és hülyeséget hülyeségre halmoz.

Lily továbbra is fagyos tekintettel méregette a férfit, amikor észrevette, hogy annak fásult arckifejezését valami egész más váltja fel; szemében mintha ismét tűz lobbant volna.

– Legalább elüthetnénk valamivel az időt… tudod, addig is, míg kidobsz. – Azzal ajkához emelte a poharat, valószínűtlenül kék szemét Lilyre szegezve. Hangja már-már közönyös volt, de attól, ahogy ránézett, megint úgy érezte, hogy csontjai gumicukorból vannak.

A lány figyelte, ahogy ajkai óvatosan körülfonják az üvegperemet. Igyekezett elterelni a gondolatait, s nem tudomást venni a felé lövellő pillantásról. Hogy kezdjen magával valamit, a kandallóhoz fordult, hogy begyújtson. Az igazság az volt, hogy szeretett volna kiszakadni a férfi bűvköréből, de továbbra is magán érezte a tekintetét. Szinte lyukat égetett a tarkójába.

– Mégis mire gondoltál? – fordult végül felé, mikor már végképp nem akadt ügyködnivaló a tűz körül. Karba font kézzel ácsorgott a téglafal előtt, s ismét dühét hívta segítségül, mikor a gúnyos kérdést feltette. Hűvös pillantással méricskélte Gabrielt, aki láthatóan mindebből semmit nem vett magára. Arca szinte kifejezéstelen volt, azt leszámítva, hogy továbbra is szinte lángoltak a szemei.

Játszhatnánk valamit – felelte. Szinte már nem is pislogott.

– Aham. Monopoly, dominó, sakk?

– Nem. – Gabrielről teljesen lepergett mindenfajta gúnyolódás. – Most az én játékomat fogjuk játszani.

Lilyt hirtelen ismét félelem kezdte hatalmába keríteni. A férfi elmélyülő hangja egy csapásra vált hideggé és kimértté. Ahogy közelebb sétált hozzá, a lány csak most fogta fel igazán, mit tett. Egy vadidegen férfit engedett a házába, aki valószínűleg nem teljesen épeszű. Lassú mozgása, s az, ahogy lesütött szemhéjai mögül elővillant sötét tekintete, végtelenül izgató volt. Ugyanakkor félelmetes is. Tudta, hogy Gabriellel szemben semmi esélye nem lenne.

A férfi csak akkor szólalt meg ismét, amikor már csak centiméterek választották el őket egymástól.

– Kérlek, hadd mutassam meg.

Lily szinte megrendült, olyan alázatosságról árulkodott a férfi kérlelő hangja.

– Nem tudom, mit mondjak – motyogta, szemét egy pillanatra sem levéve a férfi szájáról. Gyönyörű volt.

– Nem kell mondanod vagy tenned semmit. – Gabriel most már suttogott, s hangja dorombolásszerű morgássá torzult. – Csak engedd meg…

Lilyben a félelem és a vágy olyan ötvözete kavargott, melytől minden tagja megdermedt. Lábai földbe gyökereztek, miközben azt kívánta, bárcsak most azonnal a magáévá tenné. Meg sem próbálna védekezni, egyszerűen csak hagyná, hogy Gabriel azt csináljon vele, amit csak akar. Arra vágyott, hogy birtokba vegye a testét, vegye el mindenét… sajátítsa ki.

Csak állt sötét pillantásától bűvölten, s képtelen volt levenni a tekintetét az arcáról. Hirtelen eszébe jutott egy emlék.

Pár évvel azelőtt kilátogatott egy farmra. A tulaj azonnal a karámhoz vezette, hogy megmutassa neki az egyik fő büszkeségét; a rácsok mögött egy andalúz telivér ügetett.

Lily akkor úgy érezte, ehhez fogható szépségben soha többé nem lesz része. Az állat izmai egyenként feszültek meg, tökéletesen kirajzolódtak vékony bőre alatt. Patái lágy dobogása puskalövésekként hatottak a táj békés csöndjében. Hatalmas volt, s kemény teste oly erőt rejtett, mellyel bármikor kettéroppanthatta volna lovasát, ha akarja.

Kissé elszégyellte magát, amikor rájött; Gabriel a telivérre emlékezteti. A férfi lénye tele volt gyengédséggel, de ereje éppoly pusztító volt, mint egy csodálatos vadlóé. Míg az ember birtokba veszi, irányítja, azt hiszi, az övé. De ez a hatalom csalóka. Ha a telivér ledobja lovasát, könnyűszerrel tipor végig rajta, összetörve mindenét. Épp ezért volt olyan izgalmas.

Gabriel ledobta könnyed zakóját, s az ing kigombolásába fogott. Meztelen teste lassanként feltárult Lily ámuló szeme előtt.

Ismét szemérmetlenül odalépett hozzá, s két kezébe fogta az arcát. Ettől az intim helyzettől Lily halálra rémült; gyomra éles görcsbe rándult, szíve kalapált, s képtelen volt uralkodni arcizmain. Szemei szinte kiugrottak üregükből, ahogy a férfi szemeibe nézett. Jézusisten! Pupillái úgy kitágultak az izgalomtól, hogy kék írisze már keskeny gyűrű volt csupán; mintha egy ragadozó állat vadászattól felhevült szemeibe tekintett volna.