Egri csillagok

Gergely meg is indult, de mégis jobban érdekelte a vár: benyargalta lóháton.

– Gyönyörű vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. – Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepednem.

– Még semmit se láttál – szólt Dobó. – Jer, majd én mutatom meg neked.

S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:

– Hozd, Kristóf, a lovat utánunk.

Karon fogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.

– Hát látod – mondotta ott megállva. – Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy teknősbékát, amely délre néz. Ez, ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka: a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.

És közben felszólt a kapu tornyába:

– Vigyáztok-e ott fenn?

Az őr kihajolt a torony ablakán, s az oldalán függő kürtöt hátrataszította:

– Vigyázunk ketten is, kapitány uram.

– Gyerünk fel – mondotta Dobó. – Erről felől jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.

Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de az meghátrált:

– Már beesküdtem, kapitány uram.

Ez azt jelentette: nem vagyok vendég.

Dobó hát elöl ment.

A toronyban négy őr ült. Tisztelegtek.

– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat! – mondotta Dobó.

Az őrök erre még egyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.

A torony erkélyéről két kis falu meg egy malom látszottak délnek, közel a vár előtt, azokon túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld síkság.

– Itt kezdődik az Alföld – magyarázta a tájat Dobó.

– És ez a két kis falu?

– Az innenső Almagyar, a túlsó Tihamér.

– És ez a patak?

– Eger-patak.

– Ezek a falak újak itt a kapu körül?

– Újak. Én építtettem.

– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.

– Hát azért építtettem. Bal felől, amint látod, ágyú védi a kaput, és lövőrések fölülről.

– Minden várban bal felől védi: a szembejövőnek jobb kézben nincsen pajzsa.

– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugati oldalán. A zsilipeket lezárattam amott a malomnál, hogy legyen vizünk.

S a vár nyugati oldalára mentek, a városra néző oldalra.

– Szédítő magas fal. Van ez tíz öl is.

– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kívül kő, belül föld. De most üljünk lóra. Ezen az oldalon aligha lesz bajunk a törökkel.

Lóra ültek, és lovon haladtak tovább.

Lenn a város csendes és néptelen volt. A házak közül kimagaslott a püspöki templom és a püspöki palota. A túlsó hegyoldalban, napnyugat felé a Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinusz) barátoké. A várost nyugatról vastag, egyenletes hegy keríti, túl rajta a Mátra ormai kéklenek.

A nyugati oldalon is két bástya, s középen egy kis, erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.

A patakon túl, a város piacán egynéhány ember ácsorgott egy falka disznó körül.

– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.

– Még vannak – felelte Dobó. – Pedig mindennap leizenek, hogy takarodjanak már. Mindenki el akarja adni a disznaját, aprómarháit.

A kapu előtt, benn a várban egy széles arcú, sovány hadnagy oktatott körülbelül ötven katonát.

Kard volt náluk, a fejükön leeresztett rostélyú, rozsdás sisak, a vállukon vas. Kettő a közepén állt. A hadnagy rikkantgatott:

– Vissza! Vissza! Mondom, szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!

A tanítványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos, kis, erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert a fiatal erő kár az ágyúhoz.

– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.

– Hegedüs – felelte Dobó —, a kassaiak hadnagya. Kemény ember.

S leszólt a csoporthoz:

– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.

A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintett:

– Azt nem értem, kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapnom?

– A hadnagy úr megmondja.

– Azért, te bagariacsizma – szólt a hadnagy mérgesen —, hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.

– Dejszen, hadnagy uram – szólt a legény egyet oldalt pökve —, akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!

Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodott:

– Egri gyerek. Jól beszél.

Végignyargaltak a fal alatt északra. Két palota állt ott. A kisebbik díszesebb, üvegablakos. A nagyobbik olyanféle épület, mint az uradalmi magtárak, monostor a neve. Dobó idejében valamikor a várbeli káptalané, vártisztek lakása, csak lantornás ablakú. A kisebbik palota mögött zöld rácsozatú virágoskert. Benne padok és szőlősátor.

Egy kései rókapillangó kereng az őszirózsák fölött.

Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is odanézett:

– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.

– Hol van a nagyságos asszony?

– Hazaküldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngíti az embert.

A kerten át a nyugati oldal sarkára értek.

A fal ott is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város földszínéig meredekre.

– No nézd – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát, ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.

És a vár hátán magasló bástyára mutatott: a teknősbéka farkára.

Onnan megint szép panoráma nyílt a városra s a patak mentén észak felé nyúló jegenyefás völgyre. A völgy vége egy szép fás falu: Felnémet. Nagy falu. Azon túl már erdős hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.

De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár háta költötte fel. Ott magas dombok emelkednek a vár mögött, s a dombokat csak egy mély, ásott árok választja el a vártól.

– A támadást innen lehet várni – mondotta a dombokat szemlélve.

– Innen – felelte Dobó. – De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.

A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.

– Bevezetheted az istállóba.

Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú ásított a domb felé.

Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat.

– Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!

A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott:

– Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.

Éppoly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester újra kezdte:

– Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.

Öt olyan német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozatta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.

– Nézd ezt a gyönyörű ágyút – mondotta Dobó az ágyút megsimítva. – Béka a neve. Mikor ez kuruttyol, a török megérzi az esőt!

Az ágyú bronzból volt. Ki volt fényesítve ragyogóra. S vasazott, erős tölgyfa ágyával együtt valóban olyan volt, mint egy ülő béka.

Továbbsétáltak kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástya magaslott. Az volt a teknősbékának a hátulsó bal lába.

– Ez a Sándor-bástya – mondotta Dobó.

Gergely bámulva állott meg.

A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős, magas falkaraj három darabra tört sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Így:

\________________/

Kívül árok, belül árok. Tíz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át magaslott egy keskeny töltés, amely láthatólag azért volt hányva, hogy a katonák átjárhassanak rajta.

– Ez a külső vár – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb magaslik mellette. Ez a Királyszéke. Azért hívják így, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épületét. Ezt a dombot itt lent ketté kellett választani.

– Értem – felelte Gergely —, okos ember volt, aki cselekedte.

– Perényi cselekedte ezelőtt tíz évvel. A túlsó végén is áll egy bástya, az a Bebek-bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.

A fal ott is, mint körös-körül, öles vesszőpalánkkal volt magasítva. Néhol még nedves volt rajta a sár. Az a palánk azért kellett, hogy kívülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején látatlanul járhassanak a védők.

– Hát most gyerünk a templombástyára – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.

Csak néhány lépést kellett a Sándor-bástyáról menniük, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságú templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) Az ajtón faragványok, az ajtó fölött kőből faragott, óriási virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hívek helyett földdel van megtömve, harangok helyett ágyúk ülnek a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle: a halál orgonája!

A templom oldala jobbról-balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.

– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.

– Azt – felelte Dobó. – Jer, és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!

– Sekrestye volt ez.

– Az. Jó száraz hely a puskapornak.

– No, nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztítani.

– Magam is sajnálom, de inkább így legyen, hogysem Allahot dicsérjék benne.

Beléptek. A hely inkább borospincéhez hasonlított, mint sekrestyéhez: telides-tele volt fekete hordóval.

– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.

– Sok – felelte Dobó. – Kétszáz hordónál több. Itt tartom minden puskaporomat.

– Egy helyen? Hátha felrobban?

– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, csak nekem. Be nem mehet más, csak Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.

Gergely fölpillantott az ablakra. Üvegből volt az ablak, az akkor szokásos, apró karikaüvegből, s háromszoros vasrostély védte az ablakot.

Az ajtóval szemben, ahova rézsút szolgált a világosság, nagy, kerek kád áll. Színig meg van töltve puskaporral.

Gergely belemarkol s visszapörgeti.

– Ez – úgymond – ágyúba való. Jó száraz.

– A puskába valót apró tonnákban tartom – feleli Dobó.

– Itt csinálták vagy Bécsben?

– Itt is, Bécsben is.

– S milyen vegyítékű az idevaló?

– Háromnegyed salétrom, a negyedik negyed kén és szén.

– Puhafa-szén vagy kemény?

– Puha.

– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet keverek a szénből, mint mások szoktak.

A kád fölött, a fekete falon egy nagy, elpiszkosodott és elrongyolódott festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas, szomorú arcú férfié. A másik: egy ifjúé, aki a férfinak a mellére hajol.

A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repítve a vászon, úgy, hogy a fal kifehérlett alóla.

– Ez vélhetőleg oltárképe volt a templomnak – mondotta Dobó. – Talán még Szent István pingáltatta.

A sekrestye előtt két szárazmalom forgott.

Ló húzta mind a kettőt. A templom oldalán, egy boltozat alatt kézi bombákat gyártottak a katonák. Két tűzmester vigyázott a munkájukra.

Gergely megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.

– Talán nem jó? – kérdezte Dobó.

– Jónak elég jó – felelte Gergely —, de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készíttethessem a bombákat.

– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz! Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.

– Hát én jobbat tudok – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán végük. Én magot teszek beléjük.

– Micsoda magot?

– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepűt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.

Dobó visszakiáltott a bombakészítőknek:

– Hagyjátok abba a munkát! Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide térni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.

Fölmentek a bástyának átalakított templom tetejére.

Körül volt az kerítve fönn vesszőből font és földdel töltött kasokkal.

A kasok között kőboltozatú fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.

Onnan egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában kerítette a vár napkeleti oldalát. Rajta két bástya s a két bástyán két kerek torony.

De lehetett látni a fallal szemben a nagy földemelkedést is, amely felényi olyan magas, mint maga a vár.

– Hát itt a napkeleti részen erős lesz az ostrom – mondotta Gergely. – A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.

– Rád gondoltam – felelte Dobó.

– Köszönöm. Meg fogom állni a helyemet.

És a két ember kezet szorított.

Az ágyúk között volt egy nagy, testes bronzágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betűk és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.

– Ez a Baba – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát!

Az ágyú derekán koszorúba hajló két pálmalevél között ez a mondat ragyogott:

Erős várunk nékünk az Isten!

3

Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egész nap olyan volt, mint a kényes gyerek arca, aki sírni akar, csak azt kell még kitalálnia, hogy miért sírjon.

A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karók végét csapkodják laposra. Mellettük egy-egy katona lyukat fúr a laposított végbe, s kereszt alakot formál belőlük. A harmadik csoport katona olajos-szurkos csepűt kötöz a keresztekre. A keresztek neve furkó. Már van egy halommal.

A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Parasztemberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyúsokhoz.

Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat tömet puskaporral. Azok a labdák. Arasznyi puskaporos kanóc fityeg ki belőlük. Mikor meg akarják gyújtani, olyanféle drótos szerszámba teszik, mint a mai angol labdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat kopjával is. Készen van azokból is valami ezer.

Az Ókapu felé, ahol az alsó piaccal elválasztott, két hosszú házsor a kaszárnya, köszörűsök és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazítaniuk, aki hozzájuk viszi.

A Sötét kapu mellett szépen épített föld alatti istállókban állnak a marhák. A mészárosok ott vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap a vár népének.

Gergely éppen a Sándor-bástyán állott. Gerendákból és deszkákból emelvényt ácsoltak ottan, hogy csapatosan is föl lehessen járni belülről a falakra.

Minden bástyánál van már olyan emelvény, de a Sándor-bástyán újra kell csinálniuk, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozog.

Dobó fölment rajta a tisztjeivel, s meg-megrázogatta az oszlopokat.

– Úgy kell ennek állnia – mondotta —, hogy akkor is megtartson száz embert, ha minden oszlopát ellövik. Támasztékot szögezzetek minden oszlophoz. És be kell meszelni vastagon.

A templom tornyán a kürtös egy hosszút rikoltott.

– No, mi az? – kiáltott fel Mekcsey. – Itt vagyunk!

– Jönnek!

Ebből az egy szóból nagyon értettek a tisztek.

– Az előőrség jön!

Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven teleszkóp, amely kinyúlt az abonyi mezőig, s éjjel-nappal a török megérkezését vigyázta.

Ezeket jelentette a jönnek!

Mekcsey fölugrott a fal tetejére, és sietve indult a déli kapu felé. Maga Dobó is. A tisztek követték. A déli bástyán aztán megálltak, és ernyőzött szemmel néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze síkságból vonul egyenesen a várkapuig.

Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött. Piros dolmánya szíjon röpdösött utána.

– Az én katonám! – vélekedett Gergely. – Bakocsai!

Merthogy az a Bakocsai kitűnő lovas volt, és a sors gyalogossá tette, mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Így jutott ezen a napon őrszemnek is.

Ahogy közelebb érkezett, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy a lova oldalán valami dinnyeforma gömbölyűség lődörög.

– Az én katonám! – ismételte örvendezve Gergely, de most már szinte kiáltva. – Bakocsai!

– Verekedett! – mondta Dobó.

– Egri gyerek – felelte rá Mekcsey.

– De az én katonám – szólt Gergely vissza. – Az én tanítványom!

A hírhozó nyomában még három őr rúgtatta az út porát. A többit tán levágták.

Hát itt a török.

Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik a nyáron az ország két legerősebb várát rombolta le: Temesvárt és Szolnokot, s elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot, Ságot, Balassagyarmatot – mindent, amit akart. Mert úgy indult el a török had, hogy ami még hátravan Magyarországból, beleigázza a szultán hatalmába.

Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcú fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkuszban készült, vértjük derbendi acél, lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való, ágyúikat Európa legjobb öntői alkotják meg, puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.

S velük szemben?

Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi, hitvány ágyú meg holmi lyukas vasrudak: ágyúnak nevezett szakállas puskák.

Mit érezhetett Dobó?

A hírhozó Bakocsai István feliramlott a várba, és leugrott a lóról. Megállt izzadtan, porosan Dobó előtt. A nyerge szíján egy göndör bajszú, barna török fej; őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram – szólt a bokáját összeütve —, itt a török, az istenfáját!

– Az egész had vagy csak egy csapat?

– Az egész hadnak az eleje, kapitány uram! Nem láttuk az egészet az abonyi erdő miatt, de nagyon igyekeznek, az istenfáját! Ahogy bennünket megneszeltek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk, oszt még engem is hajszoltak valameddig; legutóbb ez a füstös, az istenfáját neki!

– Hát a társaid hol vannak?

A vitéz a kapu felé pillantott.

– Mosakodnak a patakban, az istenfáját!

– No – azt mondja Dobó —, mától fogva tizedes vagy. Eridj, és igyál egy icce bort, az istenfáját! – tette hozzá mosolyogva.

A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet megnézze.

A beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta Bakocsai, s büszkén mutogatta.

A török megérkezésének hírére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas. Mindenki Bakocsai köré csoportosult, hogy szavát hallja. Még az asszonyok is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre ágaskodva hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.

De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó otthagyta a piacot, és a tisztekkel együtt fölment a palotába, hogy tanácskozzon, rendelkezzen.

A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült, hogy átengedje a fejét a borbélynak.

Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. No nem azért, hogy beretváljanak és hajat nyírjanak. Sebet fognak ők mosni, timsózni, varrni. Orvos? Az egész országban sincs annyi, mint ma csak egy megyei városkában is. A borbély az orvos is mindenfelé, no meg a jó Isten.

Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek Bakocsaira, csak hogy közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát húzták le meg az ingét.

Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször. Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.

Mosták.

A mosást csak állotta a vitéz, meg a timsózást is, de mikor a hosszú fejsebet varrni kezdték, szétrúgta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő istenfájázások között bement a kaszárnyába.

– Nem vagyok én nadrág, az istenfáját! – mondotta mérgesen.

Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről, és a fejére tette. Bekötötte a fejét maga. Leült, jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledűlt a szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.

A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld furkósbot, akkora, mint ő maga.

Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy asszonynak.

– Melyik a kapitány úr?

– Az ott, ni – mondja az asszony —, az a nagy szál úr, aki középen megyen.

Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy fához. A tarisznyájába nyúlt. Kivett belőle egy nagy, pecsétes levelet.

Utánafutott Dobónak:

– Levelet hoztam, kapitány uram.

– Kitől?

– A töröktől.

Dobó arca elsötétült.

– Hogy merte kend elhozni?! – kiáltott az emberre. – Vagy török kend?

– Nem – feleli megszeppenve az ember. – Kálba való vagyok én, instálom.

– Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét hordoznia?

És a katonákhoz fordult:

– Fogjátok fegyver közé!

Két dárdás katona a paraszt mellé lépett.

– Uram! – kiáltott az ember megrökönyödve. – Kényszerítettek!

– Csak arra kényszeríthettek, hogy a kezedbe vedd. Arra nem, hogy ide behozd.

És újból a katonákhoz fordult:

– Itt álljatok!

Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül hogy a levelet fölbontotta volna, összefont karral állt a hársfánál, amelyen a török fej lógott. Öt perc nem telt belé, együtt volt a vár népe mind. A tisztek Dobó körül. A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.

Akkor Dobó megszólalt:

– Azért hívattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az ellenséggel nem levelezek. Ha az ellenség levelet ír, visszavetem. Vagy pedig a torkába verem annak, aki elém meri hozni. Csak ezt az első levelet olvastatom el, s küldöm azonnal a királynak. Tulajdon szemével láthassa, hogy itt a török: kell a segítség. Én anélkül is tudom, hogy mi van a levélben: fenyegetés és alku. A fenyegetéstől nem ijedünk meg. Alkuba nem bocsátkozunk. A haza nem eladó semmi pénzen. De hát hogy tulajdon fületekkel halljátok, hogyan szokott az ellenség beszélni, elolvastatom.

Odanyújtotta a levelet Gergelynek, aki mindenféle írást első tekintetre el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.

– Olvasd el hangosan.

Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a papirosból. A levél aljára pillantott, s hangosan olvasta:

– Küldi Ahmed pasa Kálból,

Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.

Én, aki vagyok az anatóliai Ahmed basa, a hatalmas, legyőzhetetlen császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának főkapitánya, izenem és írom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát, Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, amely a Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkívül levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.

És most ez a két diadalmas sereg Eger vára alatt egyesül.

A hatalmas és legyőzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy őfelségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok, s amely basát én küldök, beeresszétek, Eger várát és városát neki átadjátok.

– Hogy a fenébe ne! – zúgták mindenfelől. – Ne olvasd tovább! Eb hallgassa.

Dobó azonban csendességre intette őket:

– Csak hallgassátok a török muzsikát. Igen szép, mikor ilyen fennen szól. Olvasd csak tovább!

– Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak, se jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyertek, s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyaitok.

– Nem kell török szabadság! – rikoltott közbe a fakezű Cecey. – Jó nekünk a magyar is!

Amire mindenki nevetett.

Gergely folytatta:

– És minden bajtól megoltalmazlak benneteket…

– Azér gyünnek, hogy oltalmazzanak! – rikoltott Pető Gáspár.

Mindenki nevetett, maga a levélolvasó is.

Csak Dobó állott komoran.

Gergely tovább olvasott:

– Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind gyermekeitek valamennyien halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal feleljetek!

Haragos zúgás volt a felelet.

– A teremtésit a hatalmas császárjának! Iszen csak ide gyűjjön!…

Az arcok megvörösödtek. A legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.

Gergely visszanyújtotta a levelet a kapitánynak. A zajgás elcsöndesült.

Dobónak nem volt szüksége kőre állnia, hogy kilássék a csoportból. Magas, öles ember volt. Ellátott mindenkinek a feje fölött.

– Íme – mondotta acélos, de keserű hangon —, ez az első és utolsó levél, amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyúval. A keresztény vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha nem kell szabadság, levágja a fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a válaszom!

Összegyűrte a levelet, és a parasztnak az arcába dobta.

– Hogy merted idehozni, gazember?!

És a katonákhoz fordult:

– Vasat a lábára! Tömlöcbe az alávalót!