Egri csillagok

14

Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné. A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy magára maradhatott a bánatával.

Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, azon ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretnivalóbb teremtés Évánál. De az mégiscsak szívbeli fájdalom, hogy Ceceyék annyira büszkék reá! Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se háza, se címere, se kutyája nincsen?

Ledőlt a kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könnytől esőző orcáját.

Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.

Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.

Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferde lábú Szent Imre-képre, aztán elkomolyodott. Arcát a két tenyerébe fektetve könyökölt a térdén. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai Vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostohaszülők színeváltozása – mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki ennie-innia. Hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? Mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? Ki fogja őket tanítani ezután? Bizonyosan Tinódi Sebestyén, a béna kezű, jó lantos.

Fölkelt, és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyűgeiből akar kibontakozni.

Átment Ceceyékhez.

– Édesanyám – mondotta az asszonynak —, én csak azért jöttem, hogy meghíreljem a török veszedelmet. Most már visszatérek.

Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával valami gyolcsot szegett. A nők akkoriban aranyozott inggallért viseltek. A leányának varrta.

– Hová sietnél? – felelte. – Hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram nincs itthon. Ő is akar talán szólani veled. Hát Bálint úrnál voltál-e már?

– Nem – felelte a diák —, nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.

– Hát az öreg papunkkal nem akarsz beszélni?

– Hol lakik?

– Itt velünk. Hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.

– Még mindig civakodnak?

– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a János-párti.

– Mondja meg neki

kegyelmed

, hogy tisztelem.

Szándékosan nem szólította

anyám

nak.

Az asszony egyet fordított a varráson, és csak egy-két percnyi hallgatás után válaszolt:

– Hát akkor nem tartóztatlak, Gergely fiam. Csak éppen egy kis ebéddel kínállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.

Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyára azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ebédet. Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket: elfogadta.

Az asszony sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hideg sültet tett rá, meg bort is melléje.

Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Máskor csak az est vetette haza az irgalmasság munkájából, aznap korábban tért haza, mert a hőség és a munka elfárasztotta.

A nyomában baktatott be Cecey.

Gergely kezet csókolt a papnak. Aztán, hogy az visszatolta az asztalhoz, evés közben felelgetett a kérdéseire.

– Hogy megnőttél! – bámuldozott a pap. – Embernyi ember vagy. Pedig mintha csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!

És körülpillantott.

– Vica hol van?

– A palotában – felelte Cecey.

A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetődzve felelte:

– A királyné igen megszerette. Nem ereszti.

– Mióta?

– Egynehány napja.

– Csak nem a

gyerek

 mellett van? – hörkent föl a pap.

– Mellette van – felelte Cecey. – Csak nem gondolod, hogy pesztonka! Van ott pesztonka elég. Vica csak épp hogy ott van, no.

– A te leányod a Szapolyai fia mellett?! – kiáltotta a pap a színéből kikelve.

Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.

– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. – Nem te mondtad-e, hogy inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is?

– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyai fiát! – szólt a pap a haragtól kivörösödve. – S hirtelen felcsattant. Éktelen dühvel ordított Ceceyre: – Hát így meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e, hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt?! Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából?!

S úgy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra reccsent.

Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a lovát. Elrohant anélkül, hogy búcsúzott volna.

15

A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva tartotta.

A palota falán szekérkeréknyi nagy napórát pillantott meg. A nap akkor épp a fellegek mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékvetéssel mutatta a római négyet.

Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a földszintieket, az emeletieket, aztán a toronyablakokat.

A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy ősz szakállú, hajlott hátú, agg magyar úr két íródeákkal lépdegélt be a kapun. Nagy úr lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza senkinek. A diákjai tekercsbe göngyölt papirosokat vittek. Posztósüvegük szélébe lúdtoll volt tűzve. Az övükön rézkalamáris

25

  Tintatartó. (latin)

 lógott. A nap ahogy rájuk tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a palota falán.

Azután egy vékony lábú, szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábát, de arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a neve.

Megfordult, és a Szent György tér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy a Török Bálint emberei közül valaki megpillantsa.

Hanem odább megint csak ismerőssel találkozott. Egy mozgékony, kis, kerek szakállú ember volt az: Martonfalvi Imre, Török Bálintnak a deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenképpen hasznos belső embere.

Gergely átugrott a lova túlsó oldalára, hogy az arcát eltakarja az elől az ember elől. Azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember meglátta.

– Nini – kiáltotta —, Gergely öcsém!

Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.

– Hogy kerülsz te ide? Az úrhoz jöttél? Hát ezt a lófejű ökröt hol szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!

Gergely szeretett volna elsüllyedni a kövezet alá az ökörnek nevezett érdemes állattal együtt.

Hanem hamar összeszedelőzködött.

– Az úrhoz jöttem – pislogott röstelkedve. – Hol van?

– Nem tudom, megjött-e már. A német rabokat kísérte a szultán elé. Haj, de vitéz ember a mi urunk! Láttad volna, hogyan aprította a németet! Ma egy hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csurom vér volt a jobb karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte, felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon marhaveszedelem?

– Nincs – felelte Gergely.

– Hát az öreg kutat kitisztították-e a rabok?

– Ki.

– A cséplők nem lopnak?

– Nem.

– Az úrfiak egészségesek?

– Egészségesek.

– És az asszonyunk?

– Az is.

– Remeteudvaron nem voltál?

– Nem.

– Nem tudod, hogy a szénát betakarították-e?

– Nem.

– No – azt mondja a deák, a süvegével legyezve magát —, hát most hova szállsz? Vagy van szállásod?

– Nincs.

– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az úrnak?

– Nem. Csak úgy véletlenformán jöttem el.

– Hát várakozzál itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az udvarra. Aztán hazamegyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No, majd lesz. Aztán beszélhetsz az úrral.

Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.

Gergely utánanézett a bőbeszédű, eleven embernek. Látta, mint szalad fel a széles, vörös márványlépcsőn. Aztán azon gondolkozott, hogy ne szökjön-e meg a Bálint úr szidása elől.

Hej, nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével messziről is magához horgozza az embert. Az igazat kell mondani. Meg kell vallani, hogy… jaj, azt sehogy se lehet megvallani!…

Vakarta a fülét. Gondolkodott, hogy szinte gőzölgött a feje belé, aztán megint csak bámulta az ablakokat.

Amint így tekinget, látja, hogy az udvar egy nyílásán a kert fái zöldellnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel mennie a magaszőrű mezei halandónak.

Vajon hol vannak? Bizonyosan a túlsó, árnyékos részen valahol, vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné azt a gyönge, fehér arcát, édes mosolygású macskaszemét. Intene neki egyet a süvegével. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiú, vagy hogy éppen Gergelynek a lelke.

A fal az udvaron tele volt nagy, nehéz vasgyűrűvel. A gyűrűk arra valók, hogy a lovat hozzájuk kössék, akik ott járnak.

Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között. Beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák lombja kandikált kifelé.

Gergely azt gondolta, hogy ott van a kertnek a bejárata. No bizony éppen olyan keskeny sikátorba szokták csinálni a nagy kertek bejáratát! Nyoma sincs ott semmiféle ajtónak. A sikátor egyik oldala magas vasrács, a másik oldala épület. A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor azon a részen, azután a lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg asszonycselédek.

Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.

Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöld mázas cseréptetővel fedett, kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült, de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynéhány rózsaszínű foltot látott. Női ruhák! Gergelynek a szíve kallómalomként dobogott.

Be-bekukucskált, ahogy lejjebb és lejjebb ment a kerítés mellett.

Végre egy öreg hársfa alatt női csoportot pillantott meg.

Bölcső körül ültek. Világos rózsaszín ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszúkás arcú, vékony kezű nő. Annak az arca halavány volt és szomorú. Csak akkor mosolyodott el, amikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomorú volt annak.

Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehér ruhás, kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfalombocskákat lengetett a bölcső fölött.

Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehely alakú, nagy márványváza mellett.

A rács mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről kosárba.

– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.

A leányka húszlépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta meg Gergely szavát.

– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.

A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.

– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva. – Cicus, Vicus, gyere hát ide!

A leány nem láthatta a tamariszkuszlomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.

Jött, mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy, bámuló szemével még csak nem is pillantva csodálkozásában.

– Én vagyok itt, Vicuska – szólt Gergely újból.

Akkor a leány ott termett.

– Gergő! – mondotta a kezét összecsapva. – Hogyan kerülsz ide?

Az öröm ragyogása áradt el rajta, s a rács nyílásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja. Gergely eközben valami kellemes illatot érzett rajta, hasonlót az áprilisban virágzó lonc illatához.

Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezük meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.

A fiú elmondta röviden az odakerülése történetét, s közben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.

Hogy megnőtt, hogy megszépült! Csak a szeme, az a nyílt, ártatlan, szép macskaszeme a régi.

Más talán nem látta volna szépnek a leányt. Hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még rövid, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy keze tetszett neki, fehérnek és bársonyosnak érezte, s hogy a lábára formás cipő simult, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.

– Egy gyűrűt hoztam – mondotta Gergely.

S elővonta a zsebéből a nagy török gyűrűt.

– Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked, Vicuska.

Vica a kezébe vette a gyűrűt, és tetszéssel nézte rajta a topáz félholdat, gyémántcsillagokat. Aztán beledugta az ujját, és mosolygott.

– Mekkora gyűrű! De szép!

És hogy egy ujján csak lötyögött a gyűrű, két ujját dugta bele.

– Jó lesz, ha megnövök – mondotta. – Addig csak legyen nálad.

Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:

– Tudod, majd ha a feleséged leszek.

Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.

– Nem leszel te az én feleségem, Vica.

– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.

– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz. Nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.

– Ó, hogyisne – felelte a leány. – Azt hiszed, hogy én valami nagyra nézem őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem ilyen-olyan vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelőatyád.

– Megmondottad? Aztán mit szólt rá?

– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.

– Itt van ő is a kertben?

– Itt. Az a fekete ruhás.

– Az?

– Azám. Ugye, milyen szép?

– Szép, de én még szebbnek gondoltam.

– Szebbnek-e? Hát nem eléggé szép?

– Nem láttam a fején semmi koronát.

– Ha akarod, beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem ért.

– Hát?

– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy:

Kerkő

.

– Nem akarok vele beszélni – mondotta húzódozva Gergely. – Ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg, Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?

– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.

– És beeresztet?

– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. Az illatvizéből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugye, jó szagú? A királynék mind ilyen jó szagúak! Aztán az imádságoskönyvét is megmutatta. Abban vannak csak szép képek! Van benne egy Mária kék selyemruhában, rózsák között. Azt látnád!

A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.

Éva összerezzent.

– Jaj! A királyka fölébredt. Várj itt, Gergő!

– Vicus, nem várhatlak, hanem holnap eljövök.

– Jó – felelte a leány. – Mindennap itt légy ebben az órában!

És elfutott a királykához.

16

Semmi sem úgy történik, ahogy előre elgondolgatjuk.

Mikor Török Bálint hazaérkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.

Bezárkózott a szobájába, és fel-alá járt. Az alsó szobákban hallották nehéz, egyforma járását.

– Az úr haragszik – mondotta Martonfalvai aggodalmasan. – Talán csak nem énrám?!

Hát ha még engem meglát! – gondolta Gergely.

S vakart egyet a fején.

Martonfalvai háromszor is fölment a lépcsőn, míg végre be mert nyitni.

Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Úgy volt öltözve, ahogy a török császárnál járt. Még a bársonyos díszkardot sem oldta le a derekáról.

– Mi az? – kérdezte visszafordulva. – Mit akarsz, Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.

Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a füle tövét. Mert az is baj lesz, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatarfelleg: könnyen kilobban belőle a mennykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.

Török Bálintnak a háza a Fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől Pestre nyíltak az ablakai, másfelől a Gellért-hegyre. Martonfalvait végre az segítette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Werbőczyt látta a ház ajtaján belépni.

Visszasietett hát, és megint csak benyitott az ajtón.

– Nagyságos uram, Werbőczy úr jön.

– Itthon vagyok – felelte Török Bálint.

– Gergely is itt van – mondotta nagy lélegzettel a deák —, a kis Bornemissza fiú.

– Gergely? Egyedül?

– Egyedül.

– Hát hogy kerül az ide? Jöjjön be!

Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz az ősz szakállú, hajlott hátú Werbőczyvel.

Hogy Martonfalvai mélyen meghajolt, Gergely is utánozta.

Azzal az öregúrral találkozott ő az imént a királyi palotánál. Az előtt vitték a lúdtollas deákok a papírtekercset. (Hej, nagy hírű ember! Legénykorában látta Mátyás királyt.)

– Isten hozott, bátyám – hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.

Megpillantotta Gergelyt.

– Engedd meg, bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be, Gergely!

Gergely azt se tudta, élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.

Bálint összevont szemöldökkel nézett reá.

– Valami baj van otthon?

– Nincs – felelte a diák.

– Te a pappal jöttél!!!

– Avval – felelte sápadtan a fiú.

– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?

– Nem.

– Hát hogy kerültetek a törökök közé?

Az agg Werbőczy megszólalt.

– Nono, Bálint öcsém – mondotta jóságos, mély rezgésű hangon —, ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.

És megsimogatta a fiú arcát, aztán leült a szoba közepén egy fekete bőr karosszékbe.

A fiú a

féltében

 szóra észre tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.

– Úgy – felelte egyszerre bátran —, hogy égbe akartuk röpíteni a török császárt.

– Per amorem

26

  Valójában: Per amorem Dei – az Isten szerelmére! (latin)

 – szólt elszörnyedve Werbőczy.

Török Bálint maga is meghökkent.

A fiú – jöjjön, aminek jönnie kell – elmondotta, hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.

Werbőczy összecsapta a kezét.

– Micsoda meggondolatlanság! Micsoda szamárságot eszeltetek ki, édes fiam!

– Nem ott a szamárság – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint —, hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.

És a két úr egymásnak fordult.

– A szultán barátunk! – szólt Werbőczy.

– Elvesztőnk! – felelte Török Bálint.

– Nemes gondolkodású úr!

– Koronás gazember!

– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban…

– Töröknek a szava nem szentírás. És ha szentírás volna is, az ő szentírásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentírásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.

– Csalatkozol.

– Adja az Isten, bátyám, de én gonosz bűzét érzem ennek a látogatásnak. Hazamegyek innen. Fiam – szólt Gergelyhez fordulva —, megmenthettétek volna Magyarországot!

S hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvai, hogy a ruhatárból egy vörös és kék selyem apródöltözetet tett az asztalára.

– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tíz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.

Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette. A haját középen kétfelé fésülte. Az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel. Még a meggyszínpiros dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.

– De már ezt nem engedem! – mondotta nevetve Gergely. – Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.

– Hát nem félsz?

– Mitől félnék, deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én nagyasszonyom annál, ha nincs is korona a fején!

– Abban is igaz a szavad – felelte a deák, tetszéssel nézve végig a fiún. – De tudod, mégiscsak királyné.

Ahogy Török Bálinttal mentek aztán a királyi palotába, az udvar egy szolgája sietett eléjük.

– Nagyságos uram – mondotta lihegve —, a királyné őfelsége küldött, hogy azonnal jöjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy szörnyűség!

Török Bálint a kísérő vitézeihez fordult.

– Nem ingyen hozzák, meglássátok!

A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergellyel felment a széles márványlépcsőn.

Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s jobb felé mutatott:

– Őfelsége a trónterembe rendelte az urakat.

– Akkor velem jöhetsz – mondta Bálint úr Gergelynek. – Mindig a hátam mögött állj négy-öt lépésnyire. És katonásan állj! Senkivel ne beszélj! Ne krákogj, ne köpdöss, ne ásíts, illedelmes légy!

Magas ívű csarnokok, színes és faragott falak, mindenütt arannyal tündöklő és koronás címerek, magas, széles ajtók, ezüst csillagokkal ékesített kék mennyezetek, lépések zaját elnyelő vastag, vörös szőnyegek.

Gergely kábuldozott a pompától.

Úgy érezte, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és suttogná:

– Királyok lába nyomán jártok! Ezt a levegőt királyok lehelték be itten!

A trónteremben már öt fényes öltözetű úr ácsorgott. Mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett néhány alabárdos testőr. De a trónon nem ült még senki.

A terem boltozatos volt, mint a többi, s a katángszínkék selyemboltozat csillagai az eget abban az órájában ábrázolták, amelyikben a nemzet Mátyást királyának választotta.

A trónus mögött nagy bíborszőnyeg az ország aranyfonállal szőtt címerével. Az országos címer belsejében megint egy kis címer: koronás kígyó és hármasan koronás leopárd, fölül lengyel sas. A Szapolyai-család címere volt az.

Török Bálint elé egy palotás hadnagy lépett.

– Őfelsége hívja, nagyságos uram.

Gergely magára maradt az apródok és deákok között.

A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult.

– Bornemissza Gergely a nevem. Török Bálint apródja vagyok.

Az egyik ifjú (vidám tekintetű, naptól barnult, szőke hajú) kezet nyújtott neki.

– Zoltay István vagyok, Batthyány uram hadában.

A másik, egy rövid nyakú, köpcös legény, csak összefonva tartotta a karjait, és elnézett a Gergely válla fölött.

Gergely megütődve bámult rá. (Ez a bikafejű úrfi bizony még megveti!)

– Bornemissza Gergely vagyok – ismételte a mellét kidomborítva.

A bikafejű ránézett félvállról.

– Mi közöm veled, öcsém? Apródnak

hallgass

 a neve.

Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra.

– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy

hallgass

, hanem úgy, hogy

ne tűrj bántást!

A bikafejű végignézett rajta.

– No, majd ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.

S a tenyerét érthető mozdulattal emelte meg.

Zoltay közéjük lépett.

– Nono, Mekcsey, csak nem izéled ezt a gyereket!

– Nem vagyok gyerek, ha bántanak – felelte Gergely. – Engem Dobó István már hétéves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.

A Dobó névre Zoltay megfordult, és Gergelynek a vállára tette a kezét.

– Nini – mondotta —, talán biz te vagy az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?

– Én – felelte Gergely büszke örömmel.

– Pécs mellett valahol?

– A Mecseken.

– No, pajtáskám, akkor add ide még egyszer a kezedet!

Megrázta, megszorította a Gergely kezét, aztán magához ölelte.

Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájuk.

– Ki ez a goromba fráter? – kérdezte Gergely Mekcseyre intve.

– Jó fiú – felelte Zoltay —, csak kissé tüskés.

– De én nem hagyom annyiba! – tüzeskedett Gergely.

Rácsapott Mekcseynek a vállára.

– Hallja az úr…

Mekcsey megfordult.

– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.

És a kardjára csapott.

– Ott leszek – felelte röviden Mekcsey.

Zoltay a fejét csóválta.

A termen mintha szellő fuvallt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr – vagy mint akkor mondták:

palotás

 – lépett be az ajtón, aztán néhány udvari méltóság: udvarmester, kamarás, egy fekete pap – bizonyosan az udvari káplán; aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Werbőczy, Batthyány Orbán meg az öreg Petrovich.

Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Bizonyosan azt gondolta, hogy amint a férfiaknak fiú apródjaik vannak, az ilyen nagyasszonyt is környezik leány apródok. De nem jött leány apród egy se.

A királyné fátyolos gyászruhában volt. Csak a fején ragyogott egy vékony, hold alakú, gyémántos korona. A trónba ült. Két testőr mögéje állott. A főurak melléje.

A királyné körülnézett a teremben. Még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.

A barát intett az ajtónállóknak.

A török szultán küldötte lépett be: egy aranysallangos, fehér selyembe öltözött termetes ember.

Amint az ajtón belépett, földig meghajolt. Aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Ott előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.

Vele együtt tíz apródféle, citromszín ruhás, cirkászi barna fiú. Azok is úgy siettek be, mint az agájuk. Ketten-ketten egy-egy violaszín bársonnyal borított ládát cipeltek. Letették a ládákat kétfelől az aga mellé. S ők is a szőnyegre borultak.

– Isten hozott, Ali aga – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.

Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy, mint afféle asszony, nyárfalevél-természetű lélek.

A török fölemelkedett. Csak akkor látszott, micsoda szép arcú arab ember. Lehetett negyvenéves.

– Felséges királyasszony – szólalt meg latinul s dercés, reggeli hangon —, a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szívesen, mint ahogy ő adja.

Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenként szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem— és bársonykelméket, egy szép drágaköves kardot és buzogányt.

Odarakta a szőnyegre, a királyné lába elé.

A királyné halvány arcán az öröm gyönge rózsája pirosodott elő.

Az aga még egy kis, csipkézett, ezüstfoglalatú kristályszelencét nyitott fel és nyújtott át. Gyűrűk csillogtak abban, a mesés Kelet legszebb kincseiből valók. A királyné őszinte gyönyörködéssel nézett a gyűrűkre.

– A kardot és buzogányt, felség, a kis király őfelségének küldi az én uram – folytatta a szót Ali aga. – Továbbá lent az udvaron áll három telivér arabs ló. Azok kettejét a két szultánfi küldi. Ők is eljöttek, és testvéri csókjukat küldik a kis János Zsigmond őfelségének. Méltóztatna talán megtekinteni, felséges asszonyom: úgy állíttattam, hogy ablakból megtekinthető lehessen.

A királyné fölkelt, s a főurakkal az udvari ablakhoz sietett. Ahogy Gergely mellett elhaladt, Gergely érezte rajta azt a finom loncillatot, amelytől Vica is illatozott. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.

Ott állt a három gyönyörű kis paripa. Arannyal kivert, drága keleti szerszám rajtuk, s körülöttük a bámuló udvari nép.

A királyné néhány szót váltott a baráttal.

A barát a követhez fordult:

– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.

A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.

– Mindezeket az ajándékokat – mondotta finom mosolygással – csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És az volna a legnagyobb öröme, ha elhunyt királyi barátjának fiát, a kis király őfelségét láthatná és atyai csókjáva