Egri csillagok

6

Reggel, mikor Dobó kilépett a palotából, Hegedüs már az ajtóban várta.

– Uram – szólt tisztelgőre emelve a kezét —, jelentenivalóm van.

– Sürgős?

– Nem éppen.

– Jer velem. Mondd el a kapunál.

A kapu fölött már ott állt Gergely s vele Mekcsey, Fügedy. A vesszőpalánk takarta őket a patakon nyüzsgő töröktől.

Dobó alátekintett a palánk fonatán át a városra, aztán Gergelyhez fordult:

– Még senki?

– Senki – felelte Gergely.

S Hegedüsre pillantott.

Hegedüs a sisakjához emelintette az ujját. Gergely hasonlóképpen. De hidegen tekintettek egymásra.

Dobó Hegedüsre nézett. Várta a jelentését.

– Uram – szólt Hegedüs —, meg kell mondanom, hogy a katonák közt némi elégedetlenségfélét tapasztalok.

Dobó szeme kikerekedett.

– Sajnos – folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét —, vannak öreg katonák köztük, akik ismerik az izét… az ostrompénzt. Tegnap egész nap azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már duzzogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát engedtem, hogy beszéljenek. Arra kértek: mondjam meg a kapitány úrnak, hogy mi a kívánságuk.

– Hát először is – felelte Dobó – nem lett volna szabad elfelejtenie, hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek-sugdosódásnak helye nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék: megkapja.

S ellépett a hadnagytól. Áthajolt a palánkon.

– Jön – szólalt meg Gergely.

A törökök közül elővált a kurd. Már fel volt fegyverkezve. Két magyar gyereket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás, mezítlábas parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva haladt mellette.

Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemű dervist. Lovon ülve követte a kurdot, de lövésnyi távolságban megállt, és a kengyelben fölegyenesedve nézett a vár felé.

– A gyermekek nem az enyémek! – mondta riadozó örömmel Gergely.

S valóban, a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik gyermek körülbelül tízéves, a másik tizenkettő.

A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:

– A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyűrűt, akkor elküldi a harmadik gyermeket is.

Dobó felszólt a toronyőrnek:

– Hajoljon ki kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.

Azon a napon is csakúgy törte-rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torkú zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejűleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás mordulása volt hallható.

Hanem azon a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.

A lovasság elhúzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindzsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az összevissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, apró lovú günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.

Mi történt?

A várbeliek örömtől derült arccal jártak-keltek. A köszörűs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszú, rozsdás kardot. A sütőkemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett játszottak a domb gyepén, a fiúk háborúsdit, a leányok körbe-keringőt.

Újváriék Katókája,

Aranyprémes a szoknyája.

Zibet-zabot a lovának,

Gyingyet-gyöngyöt asszonyának,

gyöngykoszorút a lányának!

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiút.

Nézte az a játékot bámulva.

– Vegyétek be ezt is! – kérlelte a cseléd a fiúkat.

– Nem vesszük be – felelték azok.

A leányok bevették.

A kis török fiú nem értette, mit dalolnak, de olyan áhítattal forgott velük, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.

De hát mi volt az oka a vidámságnak, örömnek?

A török lovasok eltűntek. Bizonyos, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem az elé?

S a dobosok még vígabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat. A vár nagydobosa fel-felugrott a falra, amerről kurjongattak, s elbumbumozta a kiáltó szavát.

De cédulák is hulltak a várba. Nyilakon röpítették be. Nem olvasta senki. Aki érte, az dobta a tűzbe. A nyilat meg vitték Ceceynek.

Az öreg napestig a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.

Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.

Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor sokáig nézett az Eged-hegy felé. Olykor a fejét rázta.

Egyszer csak beszólítja Mekcseyt a palotába.

– Kedves öcsém – mondotta leülve. – Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.

– Már vigyáztatom.

– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.

– Tudni fogjuk.

– De neki nem szabad ezt megorrintania, mert akkor meglep valamivel.

– Nem tudja meg.

– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi se maradjon. Kivel vigyáztatod?

– A cigánnyal.

– Megbízható?

– Megbízható. Tegnap a kassaiak között dolgozott, ma újra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép, felszerszámozott, pompás lovat kap, ha a szolgálata ebben az ügyben hasznos lesz. Inkább színlelje, hogy velük tart. Tudni fogjuk, ha a sor rákerül.

– Más megbízható embered nincsen?

– Nekem volna, de a kassaiak nem bíznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.

– Csak azt kell megtudnia, kik a kolomposok!

– Így mondtam neki én is.

– Hát akkor jó. Mehetünk.

– Főkapitány uram – szólott más hangon Mekcsey —, a jelek arra vallanak, hogy a király hada jön.

Dobó vállat vont.

– Lehet, hogy jön – felelte szomorún. – De azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát jelentik.

Mekcsey elámultan nézett Dobóra.

Dobó a kezét terjegette:

– A jaszaulok mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyúk közül egyet se vittek el. A két bandájuk is itthon van.

– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey röstelkedve.

Dobó ismét vállat vont.

– Nem lehet egyéb, öcsém, csak az, hogy az erdőre mentek.

– Az erdőre?

– Oda meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megrövidíteni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, és dombot emelnek a romlásoknál. Hanem, édes Pistám, ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd örvendezzenek annak, hogy jön a fölmentő had.

A kezét nyújtotta a kapitánytársának, és szeretettel nézett reá.

Aztán abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.

Amint bealkonyodott, előcsengtek a török lovasok.

Egy világító golyónál látni lehetett, hogy mindenik lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.

A tevék hosszú sora meg tömött zsákokat hozott. Amint lekanyarodtak a Bajusz-hegyről, egyenként jöttek a tevék, egyik a másik után.

Dobó lefelé fordította a szakállasok és mozsarak száját, s közéjük lövetett.

De az éj mindinkább sötétedett, s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyúzást, és csak a puskásokkal lövetett olykor közéjük.

A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.

Dobó a várbeli lámpások nagy részét a falak réseibe hordatta. Úgy rakták le a lámpásokat, hogy a falat kívülről mindenfelé megvilágítsák, de alulról se nyíllal, se golyóval meglőni ne lehessen.

A vár belölről sötét volt. Csak imitt-amott égett egy lámpás. Az Ókapu kerületét a sütőkemencékből kiáramló fény világította meg. Az asszonyok akkor is dalolva dolgoztak.

– Csak hadd daloljanak – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jó szerencse.

Mekcsey éjféltájban a Bolyky-bástya tornyából vigyázta, hogy mozgolódik-e a török éjjeli ostromra.

A tisztek is szanaszét oszoltan virrasztottak.

Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.

Valaki megrántotta hátulról a dolmányát.

A cigány volt.

Janicsársaruban jött fel. A fején kakastollal körültűzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markolatú török jatagán.

– Pst… – mondotta titokzatosan. – Pst!…

– Mi kell?

– Markomba érzsem már a jó ló kantársárát.

– Tudsz valamit?

– Haj-haj!

– Van bizonyítékod is?

– Van, csak meg kell fagni.

– Hát fogd meg, ebadta.

– Én fagjam meg? Tessék velem jönni, ost megvan. De tistédes-tistént!

– Hova?

– A vizstartóho. Oda ereskedett le Hegedüs. Hajhaj!

– Egyedül?

– Három katonája strázsál a vizstartó ajtajában.

Mekcsey szinte bukdácsolva sietett le a lépcsőn.

A torony aljában hat katonát szólított magához.

– Fegyvertelenül jöjjetek! A csizmátok vessétek le. Szíjat vagy kötelet hozzatok!

A katonák szótlanul engedelmeskedtek.

Mikor leérték a bástyáról, Mekcsey továbbmondta a parancsot:

– A víztartóhoz megyünk. Három katona ül ottan, vagy hogy áll, vagy hogy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket, és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe, és beadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!

A víztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák onnantól négykézláb mentek tovább. A cigány hányta magára a keresztet.

Néhány perc múlva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a víztartó tájékán.

Arra Mekcsey is ott termett.

A három katona le volt gyűrve.

A víztartónak mind a két ajtaja tártan állott. Mekcsey belehajolt. Lenn csendes sötétség.

Visszafordult.

– Itt van? – kérdezte halkan a cigánytól.

– Magam láttam, mikor lement.

– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?

– Az, az!

– Fuss a főkapitány úrhoz. Az Új bástyán keresd. Kéretem, jöjjön ide! Útközben mondd Gergely főhadnagy úrnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot!

A cigány elnyargalt.

Mekcsey kivonta a kardját, és a víztartóból felvezető lépcsőhöz ült.

Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.

Mekcsey fölkelt, és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.

Fönt hallatszott, hogyan érkezik az öt drabant s velük csaknem egy időben Dobó és Kristóf apród.

Az apród lámpást lógatott a kezében, s világított vele Dobónak.

Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok lenn a víztartóban már akkor erősödtek.

– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.

Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A víztartó szélén kellett tartaniuk, csővel lefelé.

– Kristóf – mondotta aztán —, még húsz embert hozz Gergely úrtól!

A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a víztartóba nem világított bele.

A mélységben fegyvercsörgés, léptek ropogása.

– Erre, erre! – hangzik erősebben.

Egy nagy csobbanás… Nyomban egy másik csobbanás…

Ej vá! Meded!

 kiáltások… Újabb csobbanások…

A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Valaki felbukkan. Dobó felkapja a lámpást. Belevilágít az arcába.

Hegedüs hadnagy az, ólomszín sápadtan. Mekcsey galléron ragadja.

– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.

A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.

– Vegyétek el tőle a fegyvert!

Lent még egyre hangzik a csobogás, a zűrzavaros kiáltozás:

– 

Jetisin! Jetisin!

 (Segítség!)

Dobó letartja egy pillanatra a lámpást. Hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy, fekete vízmedencében, míg egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.

– Tűz! – kiáltja Dobó.

Az öt puskás a lyukba tüzel.

A víztartó ürege akkorát szól, mint az ágyú. Bőszült ordítás rá a felelet.

– Maradj itt – mondja Dobó Mekcseynek. – A lyukakat be kell járni. El kell menni addig, ameddig lehet. Ha túlterjed a váron, beomlasztjuk, be is falazzuk. Egy őr mindig ott álljon a fal mellett.

S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:

– Vasat rájuk! Külön-külön zárjátok el őket!

S visszatért a bástyára.

Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:

– Segítség! Emberek!

Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török, az kiabált.

– Vessetek alá egy kötelet – mondotta —, hátha ez is a várból való.

A vödörhúzó kötél ott hevert. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.

Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.

Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagy bajuszú akindzsi volt. A víz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.

– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.

Az ember térdre borulva:

– Kegyelmezz, uram!

Hogy így tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.

Mekcsey majdnem visszalökte. De mégis meggondolta, hogy jó lesz tanúnak.

– Szedjétek el tőle a fegyvert – mondotta a katonáknak —, és zárjátok be a levélhozó parasztok közé.

7

A vár körületén másnap, október negyedikén friss hányású töltést világított meg a fölkelő nap.

Az a mély árok, amely északról kerítette a várat, helyenként be volt töltve. Árok volt – domb lett.

A törések átellenében emelkedtek a friss hányású dombok. Alul rőzse, erdei haraszt, nyalábba kötött venyige, fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, míg csak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át is lehet ágyúzni, és be is lehet rohanni a várba, létrák nélkül.

Dobó megszemlélte a munkájukat. Megszemlélte mindenfelől szótlanul, nyugodt arccal. Aztán a tisztekért küldött. Behívatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behívatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest és egy közlegényt. Mihály deákot is, a cipóosztót.

Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fújtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.

Dobó fekete posztóruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.

– Társaim – mondotta komoly, szinte zord arccal. – Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A cselekedeteik arra vallanak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk őket ítélni.

S intett, hogy a rabokat vezessék elő.

Gergely fölkelt.

– Uraim – mondotta —, én ebben az ügyben bíró nem lehetek. Haragosa vagyok a vádlottnak. Mentsenek föl a bíráskodástól.

Mekcsey is fölkelt.

– Én csak tanú lehetek – mondotta. – Bíró és tanú egy személyben senki se lehet.

– Legyen tanú – felelték az asztalnál ülők.

Gergely távozott.

Mekcsey kiment az előcsarnokba.

Az őrök bevezették Hegedüst meg a három társát. És a törököt is.

Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyűrűk környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.

Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.

– Halljuk – mondotta. – Mi volt az a törökvezetés?

Hegedüs összeszedelődzködött, és szaggatottan mentegetődzött:

– Én a törököt csak a víztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. A víztartó nagy. Keskeny bejáratot találtunk rajta. Gondoltam, az én érdemem lesz, ha magam pusztítok el ezernyi törököt.

Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félreállíttatta, s behívatta egyenként a legényeket.

– Mink – mondotta az első – nem tehettünk egyebet, csak amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskednünk kell, ha parancsolnak.

– Mit parancsolt?

– Azt parancsolta, hogy álljunk a víztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.

– Mit mondott, hogy minek?

– Hogy a vár megadását megbeszéljük.

Dobó a hadnagyra nézett.

Hegedüs a fejét rázta.

– Nem igaz. Hazudik!

– Én-e? – szólt sértődve a legény. – Hát nem azt mondta-e a hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél? Dobó uram meg semmi jót se, még csak ostrompénzt sem akar adni.

– Hazudik – ismételte Hegedüs.

Bevezették a másik legényt.

– Miért voltatok a kútnál?

– Törököt vártunk – felelte búsan. – Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezére kerül, hát jobb pénzen, hogysem vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk meg a várat.

Dobó behozatta a harmadik legényt is.

– Én nem tudok semmit – hebegett az. – Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.

– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy úr, hogy jó lesz megegyezni a törökkel?

– De azt mondta.

– Mikor mondta először?

– A nagy ostrom után való estén.

– És hogyan mondta?

– Hát úgy mondta, hogy izé… hogy aszongya: mink kevesen vagyunk, azok meg sokan vannak, s hogy lám, a többi várat se lehetett megtartani, pedig akkor kétfelé járt a török.

– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy úr?

– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.

– Hát a vármegadásról mit mondott?

– Azt, hogy izé… hogy aszongya: a török így is, úgy is megkapja, hát jobb, ha még fizet is, mintsem hogy a nyakunk is odaszakadjon.

– És a legénység mit mondott rá?

– Semmit. Csak úgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.

– Tik nem kiáltottatok-e vissza?

– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velük éjjel.

– Hogyan beszélt velük?

– Egy hasadékon át az Ókapunál. Odament, és beszélt három izromban is.

– Törökkel?

– Törökkel.

– És mit mondott, mikor visszatért?

– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanul elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkívül tíz-tíz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.

– Hányan hallották ezt a legények közül?

– Valami tízen.

– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a vármegadásról nem beszéltek?!

A legény hallgatott.

Dobó folytatta:

– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy úr beszédét?!

– Nem mertük.

– Szóval: elszántátok, hogy a várat török kézre játsszátok. Kik egyeztek bele ebbe?

A legény még hét nevet mondott. Aztán mentegetődzött:

– Mink, nagyságos kapitány uram, nem egyezkedtünk, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.

A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat omlott a padlóra.

Dobó a bírákra nézett:

– Van-e valakinek valami kérdeznivalója?

A bírák szinte dermedten ültek az asztalnál. Végre a közlegény bíró szólalt meg:

– A tíz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?

A legény sápadtan vonogatta a vállát.

– A közlegény nem akarhat mást, csak azt, amit a tisztje.

Több kérdés nem volt.

– Még a török van hátra – mondotta Dobó. – Vezessétek be.

A török háromszor hajolt meg, míg az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.

– Mi a neved? – kérdezte Dobó.

– Juszuf.

– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!

A török fölegyenesedett. Körülbelül harmincéves akindzsi volt. Zömök, izmos ember. Belapított orra s a fején vöröslő sebforradás tanúskodott arról, hogy forgott már csatákban.

A kérdésekre elmondta, hogy tíz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor Hegedüs kiszólt a résen: – Hé, törökök! Melyitek ért magyarul?

– Hazudik – morgott Hegedüs. – Zoltay is beszélt mindig a törökkel.

– Én?! – hörkent fel Zoltay.

– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.

Zoltay dühében elhalványodva ugrott fel a székéről.

– Vizsgálatot kérek magam ellen – mondotta. – Nem ülhetek tovább a bírói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De az csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez?!

Dobó csitította:

– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a bíráskodás alól.

Zoltay meghajolt, és kiment.

Dobó újra a törökre nézett.

Az aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az Ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért biztosítékul és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (Hegedüsre mutatott) azt mondja, járt egy éjjel a víztartóban, s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál, a feje fölött hallotta a rézdobot szólani, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket. De arról is kezeskedniük kell, hogy az Ókapunál álló kassai katonákat nem bántják. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, aszabok és piadok keverten jöttek. Háromezren indultak a föld alatti útra. A had többi része, isten tudja, hány ezer, a két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a víztartó sarkánál a falba ütődött, és elaludt. Sötétségben ve