Egri csillagok

10

Még a perzsa gyászmenet el se vonult, Gergely megfogta Évának a kezét, és megindult. Befurakodott a nép közé. Útközben szólt a cigánynak meg Mekcseynek:

– Gyertek! Baj van!

Akkor aztán Mekcsey lépett előre. Széles vállával utat nyomott a sokaság sűrűjében. Jumurdzsák meg az aga a túlsó soron szorongott: nem furakodhattak a szent meneten keresztül. A rendtartó katonák sem engedték volna őket. Meg az a sok handzsár, amelyet a vallási düh villogtatott, mind ellenük fordult volna.

A mohamedánosok meg a síiták különben is gyűlölik egymást. A síiták azt tartják, hogy Mohamed mai papjai csak bitangolják a méltóságokat. A törökök meg azt tartják, hogy a perzsa nép eretnek.

Végre sok nyomakodás és lökdösés után kibontakoztak a sokaságból, s egy kis utcába érkeztek, amely sötét volt.

– Fussunk! – mondta Gergely. – Az agát láttam meg Jumurdzsákot. Katonákkal jöttek.

És megindultak a sötétben. Futottak. Legelöl a cigány futott, pedig azt se tudta, hogy miért kell futnia. Bele is bukfencezett egy alvó kutyacsoportba. Egy kutya felsivalkodott, a többi ijedten robbant széjjel.

Mert tudni való, hogy Konstantinápoly a kutyák paradicsoma. Ott vagy nincsenek udvarok, vagy ha vannak, a házak tetején vannak; hát a kutya nem fér el sehova. Azok a vörös szőrű, róka formájú ebek százával lepik néhol az utcákat. A török nem bántja őket, sőt mikor egyik-másik kutya kölykezik, a kapuja mellé vet egy rongyot vagy gyékénydarabot, hogy segítsen rajta. Azok az ebek takarítják, tisztogatják Konstantinápolyt. Még a mi időnkben is a négyszögletes bádog szeméttartókat minden török a kapuja mellé üríti. A szemetet a kutyák megeszik. Mindent megesznek, ami nem vas és nem üveg. És nem is rútak, nem is vadak azok az ebek. Akármelyiknek pattintunk, örömmel csóválja a farkát. Nincs olyan köztük, amelyiket meg ne lehetne simogatni.

A cigány elesésére megállt az egész társaság. Gergely nevetett.

– Ördög vigyen el, Sárközi! – mondotta. – Minek futsz ilyen bolondul?

– Ha kergetnek – felelte a cigány feltápászkodva.

– Nem kerget itt már senki. Hallgatóddzunk!

Az utca csendes volt. Csak a távolból hallatszott még a perzsák ájtatos éneke.

Hallgattak. Füleltek.

– Én már nem futok tovább – mondta Mekcsey elszántan. – Ha valaki rám támad, belészúrom a dákosomat.

De nem mutatkozott senki.

– Nyomunkat vesztették – vélekedett Gergely. – Hát, Sárközi barátom, hol hálunk?

– A hold mindjárt felkel – felelte a cigány. – Nekem volna ismerősöm, akinél meghálhatunk. Hanem az messzecskén van még: a Jedikula mögött.

Jancsi megrezzent:

– A Jedikula mellett megyünk el?

– Ott – felelte a cigány. – Csak nyíllövésnyire van onnan az a kocsma.

– És azt mondod: kisüt a holdvilág.

– Kisüt. Nem látja, úrfi, hogy világosodik az ég alja? Sietnünk kell. Az a kocsmáros görög. Az a mi orgazdánk. Jó pénzért ruhát is ad.

– Nem lehetne-e körülnéznünk a Jedikulát? – kérdezte remegő hangon Jancsi.

– Az éjjel?

– Az éjjel.

– Lehet, ha éppen olyan sietős – felelte a cigány. – Csak le ne füleljenek bennünket.

S megindult a fiúk előtt. Óvatosan átlépte a heverő kutyákat, s hogy a hold kisütött, mindenütt azon az oldalon ment, amelyikre árnyék terült.

Alvó házak és alvó utcák. Csak a kutyák csaholnak időnkint. Sehol egy emberi lélek.

A hold apró faházakat világít meg. Mind egyforma ház. Egyemeletes. Két rostélyos ablak az emeleten, de csak farostélyos. Azok a háremablakok. Aztán közben egy-egy kőház, és megint a faházak végtelen sora.

Egy háznál megáll a cigány, és int, hogy csendesen viselkedjenek. A házban gyermek sír, és férfihang hallatszik. Aztán egy bosszús női hang. Persze az ablakon nincs sehol üveg. S kihallatszik, ahogy a nő kiáltja:

– Szeszini kesz! Hunyadi gelijor! (Hallgass el! Hunyadi jön!)

A gyerek elhallgat. Utasaink sietve haladnak tovább.

Még nincs éjfél, mikor a holdvilágos, csillagos tenger ragyog fel egy kanyarulatnál a szemük előtt.

A cigány ismét hallgatódzik, azután halkan beszél:

– Csónakba kell ülnünk, ha ugyan találunk csónakot, s megkerüljük a Jedikulát. Mert a Jedikula túlsó felén van az a kocsma.

– Hát itt is iszik a török? – kérdezte Gergely.

– Abban a kocsmában iszik a török is – felelte a cigány. – Van egy belső szoba, ahol csupa török iszik.

Ide-oda járkált a homokos parton, végre egy cölöp mellett csónakot talált.

Abban a pillanatban egy kis, barna ruhás női alak denevérként suhant ki az utcából. Leiramlott a parton a cigányhoz.

A cigány meglepetten nézett reá.

– Te vagy, Cserhán?

A vajda leánya volt.

– Hol vannak a delik? – kérdezte lihegve.

A cigány a házsor árnyékára mutatott, ahol Gergelyék hallgatódzva állottak.

A leány odafutott. Megragadta Évának a karját:

– Veszedelem fenyeget! Egy hollóképű aga jár a nyomotokban húsz katonával.

Éva Gergelyre nézett. Nem értette, amit a leány beszél.

– Nálunk volt az aga – folytatta a leány —, alighogy ti elmentetek. Összevissza kutatták a sátorainkat. Karddal ütötték apámat, hogy mondja meg, hol vagytok. A barlangba is bementek.

– És ti a nyomunkba vezettétek őket?

A leány a fejét rázta:

– Nem. Két okból nem. Az egyiket nem mondom meg. (És Évára pillantott.) A másik ok az volt, hogy Sárközi veletek jött, s talán megölték volna.

– Őszinte vagy – szólt Gergely mosolyogva. – Mink már találkoztunk velük.

– De jönnek! A nyomotokban vannak! Gyertek hamar! Fussatok!

– Üljenek a csónakba – mondotta Sárközi.

– A tengert a hold süti – aggodalmaskodott a leány.

– Mindegy – felelte Gergely. – Több csónak itt nincs. Ha meg is látnak, idő telik belé, míg csónakot kerítenek.

S megindult a csónak felé.

A hold megvilágította a tengert s a magas bástyafalat, amelynek közepén a tengerre néző négy torony négy hegyes kalapú óriásként sötétlett bele az éjjeli világosságba.

Mikor a csónakhoz értek, fegyvercsörgés hallatszott az utcából.

– Jönnek! – riadt meg a leány.

A békák nem ugrálnak gyorsabban a vízbe, mint a mi utasaink a csónakba.

– A csónak szűk! – kiáltja Gergely.

De a szava beleveszett abba az üvöltésbe, amely a parton felhangzott.

A leány is a csónakba ugrott.

Mekcsey elkapta a cigánytól a két evezőt, s egyetlen roppantással leszakította róluk a szíjakat.

– Üljetek le!

– Taszítsd el a csónakot! – kiáltotta Gergely.

Mert a csónak mellel a parton feküdt.

– Még nem – felelte Mekcsey.

S fölemelt lapáttal várta a törököt, aki a társait száz lépéssel is megelőzve rohant feléjük.

– Gyere csak, dervis! – rikoltotta dühösen Mekcsey. – Gyere!

Jumurdzsák azonban a fölemelt lapát láttára visszahőkölt. Csak a leeresztett handzsár villogott a kezében.

– Gyere, no! – kiáltott rá újból Mekcsey.

S nemhogy eltaszította volna a csónakot, hanem még kiugrott belőle, és nekiszaladt a lapáttal Jumurdzsáknak.

A dervis meghőkölt, s hogy Mekcsey nekifutott, ő is megfordult és visszainalt.

– Siess! – kiáltotta Gergely.

Mekcsey nyugodtan ballagott vissza a csónakhoz, s egyetlen lökéssel elválasztotta a parttól.

Eközben odaérkezett még valami tíz török, s bősz üvöltésük kísérte a csónak lengedezését.

De csakugyan nagy volt a teher. A csónak széle alig arasznyira állt ki a vízből. Mozdulatlanul kellett ülniük, hogy a csónak ne himbálóddzon.

Amazok a parton föl-alá futkostak, hogy csónakot kerítsenek.

Mekcsey a cigányhoz fordult:

– Merre?

A cigány a csónak túlsó farán kuporgott, s annyira vacogott a foga, hogy alig bírt felelni.

– Kerüljük meg a várat.

– Mi van a váron túl?

– Semmi.

– Erdő, mező?

– Kertek. Bokros helyek.

A cigányleány megjajdult:

– Csónakot találtak!

Csakugyan csónak indult el a partról. A csónak tele volt katonával. Hatan ültek benne, de csak két evezőjük volt nekik is.

A többi török bizonyára szétfutott, hogy másik csónakot is kerítsen.

– Hányan vagyunk? – kérdezte Mekcsey.

– Nyolcan – felelte a cigány.

– Csak hatan. Mert te meg a leány nem vagytok harcosok.

Hallgatva eveztek tovább, keletnek.

A török csónak követte őket.

– Ha többen nem jönnek – vélekedett Mekcsey —, én majd az evezővel dolgozok, ti meg ahogy lehet.

– Itt ugyan alig harcolhatunk – mondta Gergely. – Ha utolérnek bennünket, mind a két csónak felfordul. Azt ajánlom, evezz Szkutari felé.

– Hát ki nem tud úszni?

– Én, nagyságos uram – felelte reszketve a cigány.

– Hát kapaszkodjál a csónak orrába, ha éppen felfordul.

– Nem úgy lesz az, Pista – szólt Gergely nyugodtan. – Csak evezz te a túlsó part felé, hogy ahol már derékig érő víz van, megvethessük a lábunkat.

– Hát aztán?

– Összecsomóztam itt két font puskaport. Megvizesítem és meggyújtom. Mihelyest közel érnek, odavetem közéjük. Akkor aztán ugorj ki a csónakból. Utánad én, aztán Jancsi, aztán meg Matyi. A törökök megzavarodnak. Elbánhatunk velük egyenkint.

S odanyújtotta a cigánynak a taplót meg az acélt:

– Csiholj, Sárközi!

Mekcsey szó nélkül kanyarodott az ázsiai part felé. De messze voltak még: egy óránál is tovább kellett evezniük. Szótlanul ültek a csónakban. Mekcsey Matyival fölváltva evezett. Olykor-olykor mélyen a vízbe nyomta az evezőjét. Könyökig is. Feneket azonban nem bírt még tapintani.

A törökök ezalatt rikoltozva, kiáltozva haladtak utánuk.

– Perzevenk dinini szikeim! – kiáltotta az egyik.

– Perzevenk batakdzsi! – kiáltotta a másik.

Egyszer Gergely is visszakiáltott:

– Perzevenk kenaf óglu! Hersziz aga! Batakdzsi aga!

Belenyúlt a tengerbe, és Sárközi hátán ujjnyi vastagságú, fekete tésztává gyúrta a puskaport.

– No, most, Évám, a közepébe egy kis szárazat.

Éva kicsavarta a portartó szaru dugóját, és száraz puskaport öntött a lepény közepébe.

Gergely behajtotta a lepényt, s gombóccá formálta. Belecsavarta a kendőjébe. Csak egy nyílást hagyott, hogy a puskaporba tüzet gyújthasson.

– Föld – mondotta egyszerre Mekcsey. – Pedig a tengerszoros közepén alig voltak még túl.

Jól dolgozott a fiú. Az a távolság, amely a törökök indulásakor közöttük volt, alig kisebbedett. S a törökök csónakja annyira lehetett, mint amennyire egy erős karú ember el tudja dobni a lapos kavicsot.

– Ég-e a tapló?

– Ég – felelte a cigány.

– No, csak tartsd. Te meg, Mekcsey, evezz most lassabban. Úgy fordítsd a csónakot, hogy oldalt kerülj. Csak arra vigyázz, hogy belénk ne ütközzenek. Inkább mellettünk rohanjanak el, ha éppen nagyon nekünk jönnek.

– Kitérek majd, ne félj.

– Mikor már csak tízlépésnyire leszünk, a cigány csússzon le a csónak orráról a vízbe. A cigányleány is. Te is talán, Éva, de csak abban a pillanatban, amint én a tüzet átdobtam. Nekik nem szabad megsejteniük, hogy itt csak derékig ér a víz. Hadd ússzanak!

Egyet szorított még a kendőn, s a fogával is húzott rajta. Aztán folytatta:

– Ha a tűz kiveti őket a csónakból, te, Mekcsey, mégis maradj itt a csónakban az evezőlapáttal. Mink ketten Jancsival a vízbe ugrunk, és az úszókat beretváljuk. Ha nagy lesz a zavarodásuk, akkor te, Matyi, a csónakjukat iparkodjál megragadni, s amelyik belekapaszkodik, azt vágd.

– Hát én? – kérdezte a cigány.

– Ti hárman a csónakunkat tartsátok, hogy Mekcsey el ne billenjen.

S Éva füléhez hajolt, és belesúgta:

– Te a csónak túlsó oldalán ereszkedj a vízbe, s bukj alá, nehogy a puskapor megüsse az arcodat. Azután kapd el a másik evezőt, és azzal üsd a törököt, amelyik közeledbe ér. Az evező mégiscsak hosszabb, mint a kard.

A törökök látták, hogy a két csónak köze fogy. Diadalüvöltésük hirdette, hogy bizonyosnak érzik a győzelmet.

Mikor már csak harminclépésnyi volt köztük a távolság, Mekcsey ledugta a lapátot.

– Derékig ér a víz.

– Hát akkor álljunk meg – felelte Gergely.

S fölkelt a padról.

– Add ide a taplót – mondotta a cigánynak.

S átkiáltott a törököknek:

– Mit akartok?

– Mindjárt megtudod! – felelték azok farkasnevetéssel.

Gergely odaadta a taplót és kendőt Évának, s fölvette a csónaknak az egyik ülődeszkáját.

A törökök kezében kard, a foguk között tőr. Hallgattak. Az evezőjük nagy loccsanásokkal dolgozott.

Már odaértek. Gergely a csónakjuk elé veti a deszkát. Toccsan. Az evező török, hogy víz loccsant hátulról a nyakába, abbahagyta az evezést, és visszanézett, hogy mi loccsant.

A csónak magától úszott közelebb.

Mikor már alig tizenöt lépésnyire volt, Gergely odaérintette a puskaporhoz a taplót. A por vörös izzással sistergett.

Gergely csak egy pillanatig várt vele. Egy jól irányzott mozdulattal beledobta a török csónakba.

A törökök, hogy a tüzes sárkány átrepült, szétmozdultak. A következő pillanatban mintha tűzi szökőkúttá változott volna a csónak, aztán meg háromöles láng csapott fel nagy puffanással közöttük.

A török csónak felfordult.

A hat török hatfelé kapva toccsant bele a tengerbe.

– Rajta! – kiáltotta Gergely.

Azonban a szemük káprázott az elvillant fénytől.

Egyik se látott semmit. Időbe telt, míg Gergely megpillantotta az első törököt, amelyik a csónakjukba kapott, s egy nagy rántással Mekcseyt kilódította.

Gergely rácsapott a karddal. Érezte, hogy a kardja keményet ért.

– Üssétek őket! – kiáltotta.

De a társai is csak félvakon dolgoztak.

Mikorra megtért a szemük ereje, Mekcseyt látták, ahogyan erősen birkózik a vízben egy vállas törökkel.

Gergely arra is rávágott. Fejen találta. A török erre nekifordult. Az öklével úgy ütötte vállon Gergelyt, hogy a fiú majd elesett. De akkor meg Mekcsey kapaszkodott a törökbe. Megragadta hátulról a nyakát, és belenyomta a vízbe. Tartotta, míg csak bugyborékolt.

11

Egy májusi délután három bársonyruhás olasz ifjú s két rövid szoknyás olasz leány jelent meg a Héttorony kapuja előtt. Az egyik ifjúnál koboz volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna alatt.

Az őr az árnyékon félálmosan álldogált, s talán el is aludt volna álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.

Hogy az idegeneket meglátta, eléjük nyújtotta a lándzsáját.

– Mit akartok?

– Olasz énekesek vagyunk – felelte az egyik. – A várnaggyal szeretnénk beszélni.

– Nem lehet.

– De nekünk kell.

– Nem lehet!

– Miért nem lehet?

– Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá. Sok a dolga. Hurcolkodik.

Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Öreg cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarkababból.

Az egyik leány, a kisebbik, bátran odalépett, és megszólította a cigányasszonyt:

– Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy ajándékot hoztunk.

A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba osztotta a babot, és csevegett a katonának:

– Most vetődött a szerencséd képe, de nem mondom el addig, míg be nem mégy a béghez, és meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt: ajándékot hoztak.

A megszólítottnak már vörös volt a képe a kíváncsiságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és besietett.

Nem telt belé tíz perc, újra megjelent a kapuban. Intett az olaszoknak:

– Kövessetek.

S megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynéhány folyosón, majd egy kerten a malom mellett, majd újból egy másik kerten, amely óriás levelű salátával volt tele.

A katona leszakított egy fej salátát, s azon nyersen levelezni kezdte. Megkínálta vele a leányokat is:

– Egyetek maruját.

A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakínálta a társának.

– Nem kell; köszönöm, Cserhán.

– De egyél! Jó.

– Tudom, hogy jó, de mink nem így szoktuk.

– Hát hogyan? Sóval?

– Sóval, de főképpen rántott csirkével.

Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, s mivelhogy a két leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány mindig megszólította:

– Gergely, mit mond Cserhán?

Két magas fal között volt az a kert.

Kettős vár. Két torony a közepén külön fallal van összekötve.

– A tornyok is kettősek belől – magyarázta Gergelynek a cigányleány. – Egy katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a tornyok tömve vannak arannyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett a kulcslyukon.

– Azért őrzi ezt annyi katona – felelte búsan Jancsi.

A fiú különben izgatott volt. Hol elpirult, hol elsápadt, s mindenfelé nézett, hallgatódzott.

Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy. Mellettük a rozsdás golyók gúlába rakottan.

A bég udvara tele volt ládával meg egy piros vászonból készült sátor részeivel. Fegyverek, tábori bútorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel a kavicson meg a gondozott virágágyakon. Aki innen elmegy, bizonyára nem találkozik azzal, aki a helyébe költözik.

Tíz-tizenöt katona rakodott a ládákba.

A bég ott állt közöttük, és ő is salátát evett nyersen, rántott csirke nélkül.

Félrehívta az olaszokat a bástyafal mentén. Egy kifelé néző, vastag ágyúnak a kerekére ült, s ott salátozott tovább.

– No, mit akartok? – kérdezte jókedvűen.

Gergely előállt. A kalapját a kezében tartva szólott törökül:

– Uram, mink olasz énekesek vagyunk. Az éjjel itt halásztunk a vár alatt. Tudod, uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell. Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihúzzuk a hálót, valami megcsillanik benne. Nézzük, micsoda, hát egy gyönyörű aranytányér.

– Mi a manó!

– Az, uram. Nézd, itt van, láttál-e valaha szebbet ennél?

A kebelébe nyúlt, és egy kis aranytányért vett elő, amelynek a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.

– Masallah! – rebegte a bég.

S a szeme a gyönyörűségtől elmeredt.

– Magunk se láttunk ehhez hasonlót – folytatta Gergely. – Azon gondolkoztunk, hogy mihez fogjunk vele. Ha eladjuk, ránk fogják, hogy loptuk, s isten tudja, micsoda bajba kerülünk! Ha nem adjuk el, mit ér annak a tányér, akinek nincs mit ennie belőle?

A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.

– No, és miért hoztátok éppen nekem?

– Éppen azt akarom elmondani, nagyságos uram. Ahogy ott tűnődtünk, eszünkbe jut, hogy raboskodik itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar úr. Kicsikoromban én az öcsémmel együtt rabja voltam annak az úrnak.

– És jól bánt veletek?

– Tanított bennünket, és úgy szeretett, mint a saját fiait. Hát arra gondoltunk, hogy megkérünk téged: engedd meg, hogy danolhassunk neki egyet.

– Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?

– Ezért.

– És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.

Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpendítik a kobozt, s egyszeriben rákezdik:

 
Mamma,
Mamma,
Ora muoio,
Ora muoio!
Desio tal cosa
Che all orto ci sta.^[32]
 

A két leány dala: mint két hegedűhang. Gergelyé, Jancsié: mint két fuvola. Mekcseyé: mint valami gordonka.

A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett látni, hogy nől a füle.

– Angyalok vagytok ti, vagy dzsinnek? – kiáltotta bámulva.

Az énekesek felelet helyett víg táncdalba kezdtek. A cigányleány kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.

A bég fölkelt.

– Elnéznélek benneteket három nap, három éjjel. De nekem holnap reggel Magyarországba kell indulnom. Csatlakozzatok hozzám. Akár itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én, amíg velem lesztek, jól tartalak benneteket. Pénzt is adok. Soha többé semmi gondotok nem lesz az életben.

Az öt olasz kérdőn pillantott össze.

– Uram – mondotta Gergely —, ezen tanácskoznunk kell. De előbb, ha megengeded, amit kértünk…

– Szívesen. De kihez is akartok ti menni?

– Török Bálint úrhoz.

A bég kedvetlenül terjesztette a tenyerét maga elé.

– Törökhöz? Bajos. Ő most a mázsásban van.

– Micsoda mázsásban? – kérdezte Gergely.

– Hát – felelte bosszúsan a bég —, gorombán bánt a főmuftival.

A bég mindazonáltal teljesítette az olaszok kívánságát. Rábízta őket egy katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat – ha van kedve, ha nincs – ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni akarnak neki.

A belső vár kapuja is megnyílt. Annak az udvara már alig nagyobb a pesti Erzsébet térnél. A két sakkozó akkor is ott ült a platánfa alatt. Móré is ott nézte a játékosokat, sőt Maylád is ott lebzselt, és a herceg bosszúságára bele-beleszólt a játékba.

Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.

Az öt olaszt megállították a kapuban, míg Bálint urat elővezetik. Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson. Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Ott aztán megülhetett az öreg. De nem is tudott volna megmozdulni a karnyi vastag vasláncban.

Hát ült. Nem tudta, miért ültették oda. A nyári kendervászon ruhája volt rajta. A fején nem volt süveg, csak a sörénnyé nőtt, nagy, fehér haja. Két kezét a bilincs lehúzta a szék két oldalára. Ötven fontot^[33] nyomott az a két bilincs. Erőtlen, öreg karjai nem bírták emelni. És sápadt volt az arca és szenvedő.

– Jöhettek – mondta a katona az énekeseknek.

Jönnek is a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig ötlépésnyire Bálint úr előtt.

A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Odasorakoznak Bálint úr mögé, és várják a dalt s különösen a két leány táncát.

– A fiatalabbik nem olasz – véli a herceg.

– Száz közül is megismerni, hogy cigány – felelte Maylád.

– Hanem a többi az olasz.

Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb, Gergely a legnyúlánkabb, Jancsi a legfeketébb szemű. Éva dióolajjal volt megbarnítva. A haját frígiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.

Az öt olasz csak állt.

– No, énekeljetek hát – mondotta a katona.

Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.

A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.

– Daloljatok hát, ebadta komédiásai! – szólt rájuk a török.

A legfiatalabb erre előretántorodott: odaomlott a láncokon ülő rab elé, és átölelte a lábát:

– Apám! Édesapám!