Rejtelmek (2. kötet)

Egy pillanatig megdöbbenve néztek egymásra.

– Szegény ember! – szólt az ügyész. – És ha nem indiskréczió, szabad megkérdeznem, hogy mit irt önnek?

Mari átnyujtotta a levelet. Az ügyész olvasta hangosan:

«Nem akarsz hozzám jönni élve, majd hozzád megyek én halottaimban. Meghalok, hogy szeress!»

István is, az ügyész is kérdő pillantást vetettek az asszonyra:

«És mit mond ön ehhez?»

– Ah, ez az ember még utolsó pillanatában is hazudott! Százszor hazudott, ha ártatlannak mondja magát:

– De miért tenné?

– A hazugságért, az aljasságért magáért és hogy halála után is kinozhasson. És hogy…

Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Hát ha gyermekeiért tette? Hiszen mégis csak apa volt.

Elolvasták ujra mindannyian mind a két levelet.

– Khaosz! – mondá az ügyész – nem lehet eligazodni benne. Ugy vélem, hogy ebben az ügyben uj vizsgálatra lesz szükség, ha csak az elhalt hátramaradott egyéb irásai nem nyujtanak fölvilágositást. Titokzatos az egész!

Lekisérte őket a lépcsőn. A földszinten egy fehérre festett ajtó mellett mentek el.

– Nem kivánja látni?

Az asszony megértette, hogy férje holttestét akarja neki megmutatni az ügyész. Elsápadt, de nem habozott.

– Jerünk!

Világos, derüs, szinte vidám szoba volt, a hol Renner György egy fapadon, kiteritve feküdt. Rendes polgári ruhájában, mintha csak ledőlt volna egy kissé. Egy vén fogházőr virrasztott mellette nagy busan. El volt keseredve nagyon, mert félt, hogy elcsapják. Ő őrizte a vizsgálati foglyot az utolsó napokban és az ő elnézése tette lehetővé az öngyilkosságot. Nem hallotta meg, a mikor a vaságyát fölállította a falhoz és annak lábára fölakasztotta magát. Mikor beléptek, akkor is monologizált magában és ügyelt a halottra.

«Ha föltámadna!» talán ezt gondolta magában.

Az ügyész rárivalt:

– Menjen ki!

Az öreg kisompolygott. Egyedül maradtak, közeledtek a holttesthez. Mind a két férfi megfogta az asszony kezét, hogy segitségére legyenek.

– Oh, erős vagyok én! – mondá halkan. – Bizhatnak bennem.

Vad tekintetet vetett a halottaiban is mosolygó álarczra. Kimeredt szemmel nézte-nézte és az a stereotip mosoly egyszerre eltünt a halott arczáról. Most olyannak látta, a milyennek soha még: iszonyu szenvedés látszott a megfagyott vonásokon. A keserüségnek, a kétségbeesésnek szinte démoni visszatükröződése.

Megrendült és hangos, szinte őrületes sirásban tört ki. Szinte rábukott a halottra. István megfogta a zokogó asszony kezét:

– Jerünk, – mondá – a gyermekek várják!

Egy pár pillanatig kézen fogva, mint egymáshoz tartozók állottak Renner György előtt.

Az megmerevedett, nyitott szemeivel, mintha rájuk bámult volna.

Az ügyész, a ki szeretett «megfigyelni», észrevette, hogy a megüvegesedett szemgolyóknak még van annyi fényük, hogy ennek a párnak képét visszatükröztették…

X

A halottat eltemették. Mari magára maradt a gyerekekkel, a kik még egy pár napig emlegették apjukat, aztán nem szóltak róla többé. Elmult mindenkinek, nem hiányzott senkinek. Az ujságok irtak róla, helyesebben az ügyéről egyszer-kétszer, kiadták legutolsó levelét, emlékét megtisztitották a gyilkosság vádjától, valamelyik lap mint tragikus hőst állitotta közönsége elé és ha halaványan is, de odafestette mellé Marit, a modern boszorkányt.

István tenni akart valamit a tárczairó ellen, de az asszony lebeszélte:

– Hagyja el, legyen igy, maradjon igy. A gyerekek érdeke ez, az apjuk hadd maradjon tisztán a világ előtt. Én végre is csak nénjük vagyok! Én nem kompromittálhatom őket, akármit is beszéljenek rólam!

És engedte, hogy az egész közvélemény ugy tekintsen rá, mint egy szabadon járó bünösre.

– Végre is! – mondá – nekem már nem árt!

Az utolsó napok megint melanchólikussá tették. Ugy érezte hogy hiába minden erőlködése, a boldogság örökre leszámolt vele.

Nem egyszer eltagadtatta magát Gyalui István előtt és ezalatt Renner György hátrahagyott irásai között kutatott. Keresett valamit, maga se tudta, hogy mit.

Végre is valami régi orvosi határidőnaptárt talált, a melynek sárga lapjai tele voltak irkálva olyan megjegyzésekkel, melyeket csak ő érthetett.

Tört mondatokban, egy-egy szóval, le volt itt irva a Renner excessivus szerelmének egész története.

Ugy kellett lennie, hogy Renner nem tudott uralkodni magán, és ha szenvedélyéről nem szólhatott senkinek, legkevésbbé pedig neki, legalább a mindennap kezében forgó hallgatag könyvnek tett egy-egy tört vallomást.

Szelid, poetikus ömlengésekkel kezdte. Itt még egész mondatok voltak. Rövidebb mondatok következtek azután. Ilyenek:

«Meg kell őrülnöm, meg kell ölnöm magamat, hogy meg ne őrüljek!»

«Sohse hittem volna, hogy a gazságra is…»

«Miért öljem meg magamat?»

«A törvény utálat, a társadalmi rend – gaz!»

«Ha hinnék Istenben, a másvilágban.»

«Csak egyszer lenne az enyém!»

«Örökre az enyémnek kell lennie!»

«Megmérgezni… megölni az egész világot!»

«Mosolygása nem biztatott-e?»

«Ne tedd, ne tedd, ne tedd!»

«Meg van… El vagyok veszve, meg vagyok mentve.»

Érthetetlen, kúsza sorok következtek azután. Egy-egy szó, mely homályos eseményekre vetett fényt.

Mari sillabizálta, olvasta, találgatta: mit jelenthetnek. Lázasan, szinte szédülve nézett ama sötét sziv misztériumaiba. Gyönyörködött annak a kinjaiban? Vagy az iránta táplált pokoli szerelem eleven története kapta meg?

Maga sem tudta már tisztán. A rettenetes dolgok, a melyekbe ártatlan lélekkel került: megmérgezték. Egyszer a kitöltött boszu diadalmas érzése került felül benne, másszor meg a szánalom az iszonyuan megbünhödött ember iránt.

Khaosz volt a lelkében, a melyből lassanként két domináns érzés vált ki: két bánat, két halottért.

– Borzasztó vége volt, rettenetesen büntette meg magát! – gyakorta igy szólt magához. Néha Gyalui Istvánhoz, a ki ebben az időben elvesztette hatalmát lelke fölött.

Több, mint egy hónapig tartott ez az állapot változatlanul. A család is, István is valami katasztrófától féltek. Észrevette, elhivatta Istvánt.

Gyászruhában ült az ablaknál, ugy fogadta.

– Meglepi, hogy gyászban vagyok, a gyermekekért!

István rosszkedvüen, de szinte nyers őszinteséggel szólott:

– Meddig tart még ez az erőszakos martiromkodás?

– Attól félek, azt hiszem, hogy örökké.

– Azért hivatott?

– Azért. És hogy nagyon, de nagyon szépen bocsánatot kérjek magától!

– Bocsánatot, ön, tőlem; miért?

– Hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok a magáé lenni. De nem vagyok a magamé. Az utolsó idők eseményei szivembe nyomultak, azok élnek bennem és nem én.

– Hisz ez természetes, ki hányná szemére ezt?

– Én magam, de ha csupán ez volna! De van egy más valami, a mit rettegek magamnak is bevallani… Pedig be kell vallanom magának is.

– El vagyok készülve mindenre!

Mari a férfi vállára tette kezét és nem könyező, de csudálatosan szomoru szemeit reá vetette.

– Oh, hogy szerettem magát, jó isten, hogy szerettem!

– És most?

– Rettegek a gondolattól, de él bennem, de nem lehet elhallgatnom, hogy nem szeretem ugy többé. Nem, ez hazugság, ez kevés: ugy érzem, hogy teher lennék az ön nyakán.

Gyalui István kezeibe rejtette arczát, egy pillanatig gondolkozott, aztán fölpattant helyéről:

– Nem igy, hát nem szeret. Nem engedem, hogy beletemetkezzen melanchóliájába. Nekem igérte, nekem adta magát, szabad akaratából. Az enyém, ez a megmásithatatlan.

Mari összekulcsolta előtte kezeit:

– Könyörgök magának, engedjen az utamra. Nem szerelemmel, de könyekkel vagyok tele; oh engedje, hogy elsirjam magamban.

István, ha erőszakoltan is, tréfára fogta a dolgot:

– Hát sirunk együtt, siratjuk az egymás nélkül eltöltött esztendőt…

Mindketten elhallgattak. Emlékeztek az aranyos napsütéses multra, talán éppen arra a margitszigeti délutánra, a melyen eligérkeztek egymásnak.

– Nem az vagyok, a ki voltam – szólalt meg az asszony – rettegek attól, hogy megcsalom magát.

Olyan szomoru, és egyszersmind olyan meggyőző hangon mondta, hogy Istvánnak ajkára fagyott a tréfa.

– Jól van! – mondá. – Hát hagyjuk el egymást, menjünk messze egymástól. Én nem keresem föl magát többé soha, de várom. Ha megunja a gyászt, ha kifárad a magányban, ha le akarja rázni lelkéről a melanchóliát: jöjjön el, mondja meg. Én mindig fogok gondolni magára, és szeretném, ha maga is gondolna arra: van egy férfi, a kit egykor szerettem, a kié voltam egykor; és az enyém még mindig.

Csüggedten is, reménykedve is: nem teszek le a reménységről, hogy el fog jönni.

Kezet fogtak egymással.

– Mit fog tenni? – kérdé a férfi.

– Elmegyek falura, ott várom be, míg fehér lesz a hajam… És maga, hová megy?

– Oh nekem nem is olyan rossz. Nem bucsuzok, elhitetem magammal, hogy valami szerencsétlenség ért bennünket, a mi miatt évekre kellett elhalasztanunk az esküvőt…

Megfogta az ajtó kilincsét. Ott valami jutott eszébe:

– Megcsókolom a gyerekeket maga helyett…

Aztán elment.

Befejezés

Az élet gondja bekergeti a falut a fővárosba. Hátukon czipelve az élet nehéz keresztjét, mind nagyobb karavánok, szomoru és éhes fáradt és nagy erejü alakok jönnek a mi Budapestünk kapuja elé. Alig tudjuk már befogadni őket.

Alig tudnók, ha nap-nap után nem vonulnának ki közülünk azok, kik pihenni, gyászolni, vagy felejteni akarván, elhagyják a várost és keresnek egy csendes, napsütéses falut.

Oh kedves, szép felvidéki falvak, szalmafödeles vályogfészkeitek kimosolyognak az akácz alól. A fehér falak, a kicsiny ablakok, a kizöldelő kerités: mindez oly barátságos, olyan enyhe. A nagy házak, ha diszesek is: komorak mindig. Itt meg a rongyosak is oly vidámak, félrecsapott tetejükkel, kusza garádjukkal olyanok, mint a jókedvü koldus…

Mari egy ilyen fészekben verte föl tanyáját, elhozván magával a gyermekeket.

Milyen boldog volt az apró nép, otthon voltak végre. (Hiszen a nagy város nem a gyermekek otthona, csak sanyarognak benne.)

Az aprószentek hamarosan jóbarátságot kötöttek az egész faluval. És a «kis gróf» – ból is olyan parasztgyerek lett, hogy no! Nem aludt többé nappal, maga kérte, hogy mosdassák meg hajnalban és szaladt ki a pástra madártojást keresni.

A gyerekek boldogsága nagyon lassan ragadt rá Marira. Szomoru maradt az eleven mosolygások közepette, és sötét volt, mig körülötte ragyogott minden. Az ég, a vidék, a házak, a parasztok arcza örvendett, hogy ilyen impraktikus, naiv és adakozó uriasszony telepedett közéjük.

Hisz ettől fél falunak meg lehet élnie, akár kaszát se fogjanak többé a kezükbe!

Mari maga se tudta, hogyan történt, de a falusiak e naiv ravaszsága érdekelni kezdte. Kezdetben tetszett neki, később boszantotta.

Igy lopódzkodott be hozzá ujból a világi gond, és lassan-lassan helyet kivánt magának a tulvilági gondjai között.

Aztán tavasz is lett. Egy gazda reája kötötte – nagy árért – egy pár hold rossz ugarját. Megvette, hogy legyen valami jussa, a miért itt lakik. A földet meg kellett miveltetnie.

Az ekevas belemélyedt a földbe, nézte a barázdát. Ez mulattatta egy kissé. Aztán kikelt benne a buza. Kiváncsian leste, hogy nő. Megérett a kalász, sok volt, szép volt. Ott hallgatta – a gyerekekkel – az aratók esti dalát. Szive megenyhült, olyan szomoruság fogta el, a mely nagyon is hasonlitott a boldogsághoz. Másnapon sirt, sirt, édesen keservesen. Arczra borulva, bezárkózva.

Aztán tél lett. Sok gabonája volt, el kellett adni. Nem irhatott az apjának, föl kellett mennie a fővárosba személyesen. Egyedül a legjobb végezni az ilyesmit.

De hogy maga, személyesen, egy asszony kössön üzletet, elmenjen tán a börzére is. Pfuj!

Elment Gyalui Istvánhoz. Otthon találta.

Nem volt meglepődve.

– Hát megjöttél? Csaknem két évig várattál…

Kinyujtották egymás felé karjaikat. Megölelték egymást.

A mikor Mari kibujt a férfi karjai közül, az egyszerre meglepetve nézett reá.

– Te, te, mi történt veled? Egészen megváltoztál. Olyan vagy, mint lánykorodban.

Csakugyan, a daczos, elkeseredett, erős vonás nem volt többé ajkai körül. Elmult egészen, vagy csak a nap sütötte le? István nem győzött betelni a nézésével.

– Kis boszorkányom! – Mit tettél?

Mari elgondolkozott:

– Mit tettem, hogy mit tettem? Nem jót, bizonynyal nem jót; alig emlékezem a multra, mindennap felejtek valamit.

Szomoru hangon még, de már kipirosodva, mosolyogva hozzátette aztán:

– Mégis szép az élet… Élni jó… Talán árulás ez, de hisz én nem vétettem a jó Isten ellen, és az megbocsátja nekem, hogy élni szeretek…

Kirándulás Aranyországba

A nagy Renée nem lett szebb azóta se, hogy asszonysorba lépett. Pedig ezt vártuk tőle, ezt igértük neki. Érdekes, fakó és fáradt maradt, egészen elütő tipus, mint az estély jól táplált, gömbölyü asszonyai. Amint megpillantott, – már messziről – különös mosolylyal intett felém. Nem láttam amióta lányságát elhagyta és valószinüleg erre vonatkozott mosolya is. Olyan arcza volt, hogy egy pillanatig tartó mimikával megkritizálta magát, a házasságot, a férfiakat, az egész életet.

Rögtön számon kértem a férjét.

– Nincs, nincs! Karlsbadban van téli kurán. Szegény, hogy unatkozik és én mily szomoru vagyok! – Talán a kelleténél több guny is volt a bánatában, a sóhajában.

Nem bolygattam többé a kérdést. Rátértünk a tárgyra.

– Hol is hagytuk el, amikor utoljára találkoztunk?

– Kicsufoltunk mindenkit. Folytassuk? Én kezdem magán.

– Beszélhet egész bátran, ez az öreg asszonyság, aki gardiroz, csak tetteti, hogy mindent hall, mindent ért. Nem hall, nem ért semmit. A gömbölyü szemei járnak, forognak, mosolyognak egyre, nincs meg benne többé, csak a kiváncsiság. Az anyósom, már kétszer volt tetszhalott, a legjobb lélek a világon.

A kis öreg asszony lehetett vagy hetven éves, de nem volt még egy szál ősz haja. Nem hagyott bennünket el egy pillanatra se, mindig mosolygott és roppant érdeklődéssel hallgatta, mit beszélünk. Egyszer-egyszer tréfás aprehenzióval törülte meg ajkai szélét:

– Ugyan Renée, ugyan!

Leültünk, helyesebben elbujtunk a buffet közelében, ugy néztük az estély hölgyeit, voltak vagy negyvenen. Csunya nem akadt köztük csak kettő, az Otol-lányok. Feketék, kis szemüek, mint a Szent Jakab szőlő. És sárga ruhában! Karonfogva sétáltak le s föl a teremben, mindig együtt, mindig zenéről beszélgettek. A nőtársaság nagyobbik része mulatott a kedves csunyaságokon, nézték őket, örültek nekik, mintha egészen másfajta lettek volna.

– Csak az a bajuk, – mondá Renée – hogy ezek a feketeségek még csak az első generáczión gazdagok. Mi többiek, már a másodikon, sőt a harmadikon azok vagyunk. Higyje meg, hogy a gazdagság szépit. És fehérit. Nézze meg, alig talál itt barna arczbőrü asszonyt!

Csakugyan, hófehér arczok, a hónál is fehérebb női nyakak, karok ragyogtak, vakitottak mindenfelől. Oh nem lehetett itt csufolódni, itt csak bámulni és megrészegedni lehetett. Milyen állak, milyen illat szállott fel a jól táplált, gondozott fehérségekről!

– És a gazdagság nivellál, – szólt Renée az ő tréfásan sentencziózus modorában – nézze azt a négy asszonyt, ottan. Nem rokonok és mégis hasonlitanak egymáshoz. A hajuk egyképpen fényes és puha: napjában háromszor is bedörzsölik tojással. A szemüknek mély, tüzes és epedő kifejezése van, egész nap a diványon feküdnek, álmodoznak, olvassák, most például – a «Bète humain» – t, Baumbachot… Aztán jól élnek, a sok édes tészta, a frissen sült husok, a nyugodt, hosszu álom a higienikus hálószobákban…

A nagy Renée maradt a régi, ugy beszélt, mint egy tanár. Folyton általánositott. De a végén mindig kitört belőle a gunyos móka. Most is odafordult az anyósához és megkérdezte:

– Igazam van, ugy-e mama?

A kis öreg asszony megtörülte ajkai szélét és boldogan mondá:

– Igen, persze.

Szeretett volna még más valamit is mondani, de nem jutott eszébe semmi. Renée hamar felkapta a szót, rámtámadt:

– Hát maga mit keres itt?

– Meguntam a munkát, szeretnék megházasodni gazdagon. Tudja, most divatban van itt ami mesterségünk. Valami ideális irányzat vett erőt a mamákon: autogrammokat gyüjtenek. A leányok – ugy hallottam – esküt tettek egymásnak, hogy nem mennek férjhez, csak szerelemből. Valami készül itten, szeretnék ott lenni, amikor legelsőbb fölbuzog a forrás.

Jót nevettünk mindaketten. Az öregke is nevetett. Nem, sehogysem ment a csufolódás ma és itten. A lakás oly szép volt és a háziur, aki a magyar kartongyártás körül határozott érdemeket szerzett magának, bebizonyitotta előttem, hogy a gazdag embereknek is van izlésük néha. Luxuriozus, uri volt minden, ami egy kis gyanut kelthetett, pusztán az, hogy talán egy kissé uribb és pazarabb is volt a kelleténél.

Csakhogy esti tizre Banner Idát várták. Idát, akit mindnyájan ismerünk az opera páholyából, ahol magas katonatisztek, miniszterek, mágnások is vizitelnek nála. Idát, aki oly nagy lépésekkel jár az utczán, mint egy grófné. Sebesen, egyedül, messziről kiséri egy inas.

A fehér arczok megszinesedtek, a hölgyek hajukat igazgatták, a mint megjelent közöttük. Csak egy félóráig maradt, de roppant kedves volt, mint egy fiatal királyné az udvarhölgyei között. El is ismerte itt mindenki és egy félóráig, amig itt időzött, egészen megváltozott a társaság, másról beszélgettek, mint rendesen. Mágnás asszonyokról és versenyekről, politikáról, főpapokról. Csak a két csunya fekete leány maradt változatlanul a muzsikánál.

A nagy Renée ásitott, a mikor az estély fényessége egyszerre eltünt.

– Vége a szenzácziónak; akár haza is mehetünk, álmos vagyok.

Hanem egyszerre fölelevenedett, a társaságban meglátott egy hölgyet, aki eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte. Fölkiáltott:

– Ni, ni: O–lym–pi–a! Ismeri?

* * *

Szebb volt valamennyinél. Az arcza fehérebb, a haja feketébb. A szemöldökei csaknem összenőttek, de mégis volt közöttük egy hajszálnyi elválasztó fehér vonal. Fülei mellett haja egy-egy fekete pehelyben folytatódott. És e merészségek daczára a legszabályosabb arcz, amit valaha láttam. Sok olyan tulajdonsága, amelyek közül egy is széppé tenne valamely asszonyt. Arcza egyik felén még a konvenczionális Ámorgödre is ott mosolygott, de csak diszkrétül, csak jelezve. A tökéletes formáju fülekben két óriási nagyságu brilliant-button ragyogott, gyenge fénynyel boritván el az egész fejet. Mégis, nekem olybá tetszett, mintha csak viaszbaba volna, de olyan, amilyent csak egy elsőrangu szobrász készithetett, szövetkezvén valamely nagy festővel.

– Várjon, majd ha föláll! – mondá a nagy Renée, gyönyörüséggel ráfeledkezve a szép asszonyra.

Fölállott; csaknem egy félfejjel magasabb volt itt mindenkinél. És karcsu maradt, talán az egyetlen igazán karcsu az egész nőtársaságban. Pedig látszott rajta, hogy nem visel vállfüzőt, törzse szinte hátrahajlott, amikor ment, lebegve, bájosan, ruganyosan, de olyan szabályosan, mint az a csudálatos beszélőbaba, akit Olympiának hivnak a «Hoffmann meséi» – ben. Fölkiáltottam:

– Olympia!

– De jöjjön s menjünk közelebb. Nézze, hogy mosolyog: egy gép mosolygása. Hogy iszsza a teáját; micsoda tréfaság, hát kell ennek ennie? Hallgassa, hogy beszél.

Csak a szükségesekre szoritkozott, amikor beszélt: «Igen, nem, köszönöm, holnap, a férjem szereti…»

A férje pedig mindig ott volt a nyomában. Egy magas, kissé rideg, de határozottan férfias, vastag fekete bajuszu uri ember.

– Nézze, – szólt Renée halkan, – Coppelins mester hogy kiséri Olympiát, nehogy valami tudatlan ember kárt okozzon benne. Nézze az arczán azt az aggódó vonást, fél, hogy mindjárt kisül minden!

Egy pillanatra az asszony is, a férfi is el-eltünt előlük. Renée izgatott lett, csaknem elfeledkezett a formákról, csaknem kézen fogott:

– Nézze, most alighanem baj esett. Siessünk a szomszédszobába. A beszélőbabát egy kissé magára hagyta a férje, most aligha nem megint megszökik.

– Megszökik, megint? Hát szokta?

– Ugyan, ne tetesse magát, hát nem tudja az Olympia regényét?

A nagy Renée örült, hogy elmondhatta. Hadarva, sok mondatot csak jelezve, mimikával jelezve egy egész történetet:

– Ez a Só Ágnes. Nagyon gazdagok, Dunántul. Olyan lány volt, hogy ostobának és ártatlannak gondoltuk. Azért szerettük, mert olyan szép, utánunk mondott mindent, mint egy madár. Nyáron falun laktak, egy tüzértiszt megszöktette. Egy árva kis katonafi, szőke, mint a kalász…

Egy hétig lehettek csak együtt, csak Kremsig mehettek. Az apja utánuk küldte az iroda-igazgatóját, egy fiatal embert. Rájuk talált, a tiszt nem volt otthon, elvitte a lányt, hazahozta, aztán elvette. Elment hozzá, odaadták neki, ez a férje.

– Pfuj! Verekedtek legalább…

– Hogyne; a tiszt sebesült meg.

– És aztán?

– Aztán, már másodféléve élnek békességben. Kicsinyük nincs, a férj szerelmes Olympiába, az pedig kisérleteket tesz olykor, hogy elszökjék. Ha magára hagyják egy pillanatra, akkor megy, mennie kell, mint egy gépnek, amelyet elinditottak. Négyszer próbálta már meg, mind a négyszer visszahozták, jött vissza szépen, nem sirt, nem esett kétségbe, változatlanul nyugodt maradt.

– És mért nem zuzza össze férje az egész bűbájos szerkezetet, egy csapással!

A nagy Renée kinevetett.

– Maguk csak mindig beszélnek, hanem amikor cselekedni kéne, futnak utánunk, mint egy kis kutya…

Szidni akart tovább, de egyszerre elharapta a szót, az elhagyatott dohányzó-ablakhoz szaladt:

– Jöjjön! – szólt, csaknem kiáltott.

Az utczán a kapu előtt állott Olympia, hajadon fővel, kivágott estélyi öltözetben. Felhasználta a pillanatot, amig férje mással beszélt, leszökött, menni akart, mennie kellett! De alig ért a kapuhoz, férje már ott volt mellette. Láttam, mint fogja karon és mint jönnek vissza egy szót sem váltva egymással.

Egy percz mulván mindketten benn voltak a nagy teremben. Semmi változás rajtuk, legfeljebb a férfi haloványabb, és az asszony szinesebb egy kissé. Azonban ugy lehet, hogy ez a szines fény az arczán csak a nagy buttonok ragyogása. Itta tovább a teáját és felelt, ha szóltak hozzá: «Igen, nem, köszönöm, a férjem…»

* * *

Engedelmet vettem magamnak a kis siket öreg asszonytól, hogy hazakisérhessem őket. Gyalog mentünk. Oly jól esett járni a ropogó hóban, az ezüstszinü éjszakában. Pompás hideg volt, de oly barátságos hideg! A budapesti nagy ormótlan házak is oly kedvesek ilyenkor, a fehér fövegeikkel, az erkélyeket tartó óriásoknak szakálluk, bajuszok, kalapjuk nő. De legkellemesebb az, hogy az ember a szűz hóra lép, lábának nyomai meglátszanak mindenütt.

Karon kellett fognom az öreg asszonykát, hogy el ne csuszszék. Renée egy darabig ezen mulatta magát, de csakhamar visszatért Olympiára. Alig néhány lépéssel ment az előttünk, a férje karján. Mily pompás pár, mily szótlanul mentek egymás mellett! Hanem Renée megfigyelte, hogy a férj az Olympia karját odaszoritotta a derekához.

– Iszonyu állapot, – szóltam akaratlanul, – hisz ez az ember, ha oly aljas nem volna, hőssé lehetne. Talán az is. Eh, a mi mértékünk rossz, ez az ur férfi.

– Ne filozofáljon, – szólt Renée – hanem nézzen oda!

A sarokra mutatott, a hol a gázlámpa alatt hirtelen feltünt egy fiatal tüzértiszt alakja.

– Ez az, – mondá Renée lázasan, – ez az, a ki elvitte, aki vissza akarja venni. Les rája, megvárja mindenütt, egész éjjel föl és alá jár a háza előtt… Nézze, most halad el előtte Olympia, most egymásra néznek, a férj mereven tekint maga elé, nézze, mily vad az arcza, most ő is a tisztre néz…

– Miért nem mennek egymásra, az egyik megölné a másikat!

– Ne beszéljen, nézze… Most már nem látom őket többé!

Kipirult az izgalomtól, alig tudott beszélni. Az öregke is nagyon komolyan törülte a szája széleit. Ő is nézett maga elé nagy szorgosan.

A nagy Renée szinte elfelejtette, hogy vele vagyunk, felkiáltott:

– A gazember!

– Ki?

Szánalommal, sőt némi megvetéssel nézett reám:

– Ki lehetne? Senki más csak a férj!

Elhallgatott, talán megbánta, hogy ugy heveskedett. Tréfálkozva fordult az öreg asszonykához, a fülébe kiáltotta:

– Ugy-e mama, igazam van, gazember!

– Az, gazember! – mondá az asszonyság, ámbár nem tudta, miről van szó. De ha tudta volna, akkor se mondott volna mást. Daczára hetven esztendejének, daczára annak, hogy ezek a dolgok már csak ugy rémlettek előtte, mint az ezüstszürke éjben én előttem az Olympia eltünő, az éjszakával lassankint összefolyó alakja.