Rejtelmek (2. kötet)

III

Mélységes nyugalom borult a házra. Esős, szürke nap is következett. Mari egész nap az ágyban maradt, a gyerekeket sem engedték be hozzá. Bezárkózva aludt. Oly mélyen, hogy az ételt vivő szobalány zörgetésére sem ébredt föl. Estefelé férje is kopogtatott ajtaján:

– Alszik? Nem kél fel?

Felrezzent és félálomban felelte:

– Nem.

– Szép álmokat!

Nem álmodott semmit, sőt másnap reggelre ébredve frissnek, épnek, ruganyosnak érezte magát. Mintha nem történt volna semmi, mintha ez egy nap alatt – a mig aludt – egy esztendőt fiatalodott volna. Leánykorába álmodta magát – ébren.

De körülnézett: meghalt testvére ágyában feküdt. Felugrott, hamarosan felöltözködött és átsietett a gyerekekhez. Vigan voltak azok, egészségesek, boldogok.

Leült közéjük és eszébe jutottak az utolsó napok rettenetes éleményei. Most már egész világosan tudott gondolkodni mindezekről. És minden küzdelem, minden nagyobb rázkódás nélkül határozott magában.

Egyelőre itt marad a gyermekekkel. Mert az a fő, hogy ezek boldogok, vidámak legyenek. Aztán öreg szüleit is kimélnie kell… rettenetes volna, ha azok most valamit megtudnának, majd lassan, egykor. Talán előbb elköltöznek ők is lányuk után.

Azzal is tisztában volt, hogy milyen viszonynak kell lennie ezután férje és közötte. Borzadt ugyan attól, hogy egy levegőt kell vele szivnia, de elhatározta magában, hogy kell és azzal vége van!

A dacz, a martirok szent és őrületes dacza ült ki változatlanul szép hamvas arczára, melyen a sok kin, a temérdek sirás nem hagyott semmi nyomot. Csak szemei estek be még mélyebben, pedig rendes körülmények között is mélyen ültek benn, az összenőtt, vastag, sötét szemöldök alatt. És fehér, szinte férfias álla, mintha még jobban előre nyomult volna. Haja, mint ilyenkor rendesen, még szétbomolva feküdt szögletes, de különösen széles vállain. Csakugyan olyan szép volt, mint a hogy fiatal vértanu-asszonyokat ábrázolnak a festők. Avagy olyan, mint a modern képeken a fiatal és szép középkori boszorkák, mielőtt a máglyára lépnének… A kegyetlenség valami kis vonása jelent meg ajkai körül, a nélkül, hogy bensejében tudomást vett volna ez ujszülött izléséről. Egyáltalán sejtelme se volt nagy és elemi benső átalakulásáról, mely rövid napok alatt ment végbe.

Készen volt mindenre; erős és bátor. Oly bátor, hogy a mikor másnap egy unokatestvére jött hozzá látogatóba a vidékről, az nem vett rajta észre semmit. Nagy könyörgésre ugyan, de tényleg mégis elment vele a szinházba is, megjegyzéseket tett az előadásra és férjével – a ki pár perczre fölment hozzájuk a páholyba – sans gène beszélt, igaz, hogy csak egy pár szót.

A vendég-leány ott maradt náluk egy pár napig és igy keveset voltak otthon, hol az öregeknél, hol más rokonoknál látogatóban. Kocsikáztak, képtárlatot jártak és Marin senki nem vett észre mit sem. Nyugodt és zárkózott volt, mint rendesen és abszolute nem törődött azzal, hogy a férfiaknak rendkivül mód tetszett és a hová lépett, utczára vagy szinházba! egyszerre egy egész csoportot hozott izgalomba.

– De jó neked – mondá utközben az unokatestvér – te nagyon tetszel a férfiaknak, bolondulnak utánad!

Mari nem felelt semmit, de figyelmes lett e mondásra. És egy pár percz mulván visszatért rá:

– Csakugyan, eddig észre se vettem!

– Bámulatos – szólt lelkesülve a lány – hisz ugy néznek mindig, majd orra buknak!

Mosolyogtak mindaketten. A kisasszony folytatá:

– Pedig van nálad szebb is, de tebenned van valami, a mi megbolonditja őket. Mondd meg, hogy mi…

– Ugyan!

– Nem lőtte meg magát éretted lánykorodban senki?

A rokon nevetett ezen a kissé frivol kérdésen és kurizált tovább az asszonynak, daczára, hogy az egyszerre egészen zárkózott lett.

– Megboszorkányozod őket – mondá – az összenőtt szemöldökeiddel boszorkányozod meg. Mondd meg, hogy mivel, hadd én is!

Még otthon is évődött vele, még a mikor elutazott, a kupéból is azt kiáltotta utána:

– Szervusz boszorkány!

Ahogy a leány elment, ujra a régi komorság szállott rá s a házra. Renner idejének nagy részét nem töltötte otthon és vagy gyengédségből, számitásból, avagy bátortalanság okán nem maradt feleségével soha egyedül.

Végre is ez kereste az alkalmat. Egy délután a mikor rendelő óra elmult, bement hozzá, leült.

– Bizonyos dolgokat – mondá csendesen – el kell végeznünk magunk között.

– Miket?

Mari nem háborodott föl, egészen nyugodtan beszélt:

– Nem akarja magát följelenteni?

– De miért? – szólt meglepetést szinlelve a férj. Nem akart többé emlékezni semmire. Bizonyára megbánta, hogy vallott. Tette magát, hogy nem érti a kérdést és ismételte:

– De miért?

Mari összeharapta ajkait és nem felelt.

– Jól van – mondá némi szünet után – tudom, mit akar. El akarja hitetni velem, hogy az én rémlátásom, az én szörnyü álmom volt az egész. De nem álmodom többé, ébren vagyok. Tudok mindent. Ha nem volnék gyáva: feladnám, ha erős volnék: magam végeznék vele… Itt maradok mellette, tudhatja, miért maradok mellette. És abban a pillanatban, a melyben erről megfeledkezik, nem leszek gyáva többé. Szerencsétlenné teszek mindenkit: a gyermekeket, anyámékat, magamat és talán nem segitek mitsem, de megteszem. Testvéremre esküszöm, hogy megteszem!

– Hiába cselekszi, nem hiszi el senki. Bizonyitékai sem magának, sem a világon senkinek nincsenek. A minthogy nem is igaz az egész, nem igaz! Csak a botrány lesz meg és e botrány alatt velem szenvednek az ártatlan gyermekek, talán többet szenvednek, mint én… És bolondnak fogják deklarálni, a családban voltak már esetek, maga is hiszteriában szenvedett egykor… most átalakult, nagyon könnyen alakul át. A fölizgatott asszonyok lelkéről a legtudósabb kollega is könnyen esik, vagy ejthető tévedésbe…

A doktor megszokott mosolyával kisérte ezt a fenyegetést. Mari nyugodtan hallgatta:

– A bolondok házával fenyeget, jól van, attól sem félek. Nem félek magától, a gyilkától, az aljasságaitól, a mosolyától, csak a szerelmétől irtózom… Nem akarom, értse meg. Nem fenyegetődzöm azzal, hogy a melyik perczben megölel: vége. De akarom, hogy külön éljünk egészen, mindvégig, addig –

– Meddig? – vágott közbe a férj.

– Nem tudom! – felelte az asszony és magára hagyta.

Ezentul külön éltek csakugyan, az étkezésnél se találkoztak mindig. Renner kint élt a világban, Mari pedig minden idejét a gyermekeknek szentelte. Alig ment ki az utczára, elhanyagolta szüleit is. Ha a gyermekek lepihentek, olvasott. Folyton olvasott. Olvasott, a mig szemei kifáradtak és a betü összefolyt kiszökkenő könyüivel. Ilyenkor odaült az ablakhoz és kibámult az éjbe.

Magasan laktak és ablakából, a lipótvárosi házak tetején át a külső gyárvárosba látott. Minek az a városrész, miért az idomtalan nagy malmok, az óriási fekete falak, a folyton füstölgő kémények? Kenyér kell, ruha kell – felelte magának.

Milyen bolond kicsiségen törődnek az emberek! – jegyezte meg viszont. És boszantó kicsiség volt számára minden, szürke, sablónos semmiség minden, csak egy volt, a mi fontos, a mi fő, csak egy!

Egészen beletemetkezett ez egybe, minden világi dolog e körül rakódott le. Testvére halálának körülményei érdekelték csak és amig ezzel foglalkozott, elfeledte magát is, szerelmével, szenvedéseivel, nyomoruságos helyzetével egyetemben.

A gyilkossággal foglalkozván, megdicsőült az önzetlenségben, mosolygott martiromságán, a mig egy pár hét mulván fiatalsága fölébredt és követelte jogait.

Éjjelente most már nemcsak Ágnesről, de arról a fiatal férfiről is gondolkodott, a kit szeretett még mindig és a ki szerette még mindig, ebben bizonyos volt ő is. Csodálkozott hát, hogy az mit sem tud állapotáról. Hisz tudnia kellene, meg kellett volna éreznie, segitségére mért nem jön!

De hisz ő üzte el, ő mondta neki, hogy isten vele örökre! Nem akar tolakodni és csak messziről vigyáz reá, óvja, őrzi. Meg is fog érkezni, ha szükség lesz rá…

Nem jött az. Kiment az utczára, akarta látni, nem engedelmeskedett neki a véletlen.

«Jó isten, talán valami baja van!»

Irt Gyalui Istvánnak, röviden, határozottan kérte, hogy jöjjön el, látni akarja.

Másnap délutánra tette a találkát és – Gyalui István nem jött el. Nem sokáig habozott, fölkereste a hivatalában. Kihivatta a szobából.

Nem voltak zavarban. Mindketten nagyon természetesnek találták ezt a látogatást. Megállottak a folyosón – a hol a hivatalnokok serege járt ki s be – a férfi megcsókolta az asszony kezét és mondá:

– Nem mehettem el.

– Miért? Félt, vagy nem akart?

– Féltem és nem akartam. Féltem magáért és nem akartam magam miatt. Mégis megbántam, hogy nem mentem el…

– Mindegy, eljöttem én!

– Vigyázzon, ismerősök jönnek, azt hiszem! Fátyolozza le magát jobban.

Az asszony felhuzta vállait:

– Bánom is én!

– Valami baj van?

– Van ideje? Jöjjön, majd elmondom.

– Kimentek együtt az utczára, fiakkerbe ültek, lefüggönyözték az ablakokat.

– Tudod, mit cselekszel? kérdé Gyalui István.

– Tudom.

– Árulást.

Mari mosolygott:

– Igen, árulást.

– Azelőtt ellenem, most férjed ellen! – mondá a férfi vigan is, gunyosan is. Az asszony szárazon jegyzé meg:

– Igen, én tudom, minek emlegeted? Ellenzed?

Gyalui István egyszerre nagyon komoly lett, eleresztette az asszony kezét és mintegy maga-magának beszélt:

– Igen, nem akarom. Az első árulást sem én, sem te jóvá tenni nem tudjuk többé. A másodikat megakadályozni lesz erőm.

Mari bámulva és némi megvetéssel nézett rajta végig. István elértette e tekintetet, megragadta az asszony kezét és össze-vissza csókolta:

– Szeretlek, nem kérdezek semmit, de nem eresztlek többé vissza!

Az asszony lecsüggesztette a fejét és szomoruan nemet intett.

– Vissza kell mennem – mondá kevés vártatva.

– Vissza kell menned? De hisz ezt a rossz asszonyok teszik. Az akarsz lenni?

– Az!

Szeliden, alázatosan nézett föl a férfira, hizelgett neki, simogatta a kezét. Mintha tegnap váltak volna el, mintha el sem váltak volna István is egészen ellágyult, belemerült az asszony szépséges szemeibe, alig tudott beszélni.

– De mért kell visszamenned?

– A gyermekek! – szólt alig hallhatólag az asszony.

– A gyermekek, őrültség! Elhozod őket!

– Nem lehet, az övéi.

Olyan gyülölséggel ejtette ki ezt az «ő» – t hogy a férfi szinte megborzadt. Arczát elfutotta a vér:

– Bántott téged? – kérdé.

– Nem.

– Miért gyülölöd hát? Mert engem szeretsz? De hisz elkergettél, mint egy rossz cselédet és érette.

Az asszony arcza egyszerre elhidegedett, eleresztette a férfi kezét is:

– Megtettem – mondá daczosan – és ezzel vége. A tied voltam akkor is, mégis megtettem. Ugy kellett cselekednem és nem lehetett máskép. Erről nem szabad szólnod többé.

Kategorikusan beszélt, olyan hangon, a mely minden gyanut, minden féltékenységet, a történtek minden keserüségét egyszerre elaltatta a férfi szivében.

– Jól van, nem beszélünk róla többé! – mondá alázatosan és szerelmesen. A régi érzés árasztotta el azon frissen. Hallgatott, nem is nézett Marira, csak kezét fogta némán. És ez magában olyan erős kéjjel töltötte el, hogy az ő öntudatlan, boldog érzése átömlött az asszonyba. Perczek teltek el e tiszta, zavartalan boldogságban. Lelkeik ugy összefortak, hogy semmi árnyék nem férkőzhetett közibük. A férfi nem tudott arról, hogy egy férjes asszonyt ölel át és az asszony ugy érezte, hogy szerelmese öleli, az egy, az igaz. Ezé egészen és rajta kivül nincs joga hozzá senkinek e világon. Nincs joga másnak és neki nincs kötelessége, csak az, hogy csendesen meghuzódjon az erős és forró karok között.

István megszólalt:

– Oh milyen szép vagy, százszor szebb, mint voltál!

– Te érted vagyok az, a tied vagyok!

Hirtelen árnyék vetődött közibük. – Mikor léssz egészen az enyém?

– Majd ha az meghalt!

István csudálkozva nézett rája:

– Ha az meghalt? De hisz ma él és mi épp ugy meghalhatunk, mint ő!

Nem feszegették többé ezt a kérdést. A mi kevés idejük volt még, azt kölcsönös édes hizelgésekkel töltötték el. Csak a mikor elválóban voltak, szólalt meg az asszony megint, ábrándos tekintettel, álmodó hangon:

– És ha ő nem volna, most együtt maradhatnánk. Ha ő nem lenne, együtt maradhatnánk örökké!

– Mit tegyek? – kérdé ugyanolyan hangon a férfi.

Mari megrezzent, fürkésző szemekkel nézett Istvánra, a daczos vonás ajkai körül egyszerre megerősödött.

– Mit akarsz? – ismételte István.

– Semmit! – szólt az asszony mélyen elgondolkozva – várnunk kell!

Egy órája voltak már együtt, el kellett válniok. Mari nem messze lakásától, kiugrott a fiakkerből, most már sokkal óvatosabban, mint mikor beült. Sietett aztán haza, szinte szaladt, a hogy eljött, a «gróf» nagyon sirt, nincs-e valami baja?

Föllélegzett, a mint vidáman látta viszont a szeszélyes gyereket. Össze-vissza csókolta, ölelte, aztán bement szobájába. A mint benn volt, a szomszéd szoba ajtaját férje nyitotta rá:

– Maga az?

– Én!

– Hol volt?

– Anyámnál.

– Hisz én is ott voltam, nem láttam ott.

– Hát nem látott, hát nem ott voltam. Keresse, hogy hol voltam, nem fogok utjaimról számot adni senkinek, legkevésbbé magának!

Kihivóan beszélt, nem lehetett ráismerni benne a régi szelid, szinte passziv és flegmatikus asszonyszemélyre.

Renner György halványan nézte, mint szikrázik a máskor nyájas barna szem, mint vonaglanak, fehérednek el a rendesen piros, nyugodt, szabályos ajkak.

Valamit akar mondani… Oh, ha kimondhatná, ha arczába vághatná ennek a nyomorult embernek:

– Találkán voltam, igen, találkán, magam kértem, magam kerestem. Megcsaltalak és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam, nem mondom meg, kié. Vagy megmondom, állj vele szembe! Akkor majd meg fog ölni. Most megbecstelenitett, aztán megöl!

Milyen boldog lett volna, ha kimondhatja e szavakat, küzdött magával, hogy ki ne mondja, egész teste remegett, ajkai vonaglottak.

De mást mondott. Nem volt többé az a becsületes, tiszta szivü asszony, a ki eddig; hanem volt egy boszu után vágyó, összenőtt szemöldökü némber. És tiszta ajkairól könnyedén, meggyőzőleg hangzott el az első hazugság:

– Mit firtatja, hol járok. Megyek a magam utján, én sem kérdezek senkit. Anyáméknál voltam és láttam magát. Bementem a másik szobába, a mikor jött, és kértem, hogy ne szóljanak, hogy itt vagyok. Kérdezősködjék igazat mondtam-e, ha mer!

A férj megnyugtatva ment vissza rendelőszobájába. Az asszony magára maradt. Kibontotta kabátkáját, majd megfuladt. Iszonyu volt itt a levegő, iszonyubb, mint valaha.

Hanem maga az élet nem volt többé olyan nyomasztó. Szive mélyén, rémitő titka mellett, azt enyhitve, volt már egy másik édes titka is.

És nem látta többé a helyzetet olyan rémitően összebonyolultnak; látta, helyesebben érezte, hogy van itt is megoldás, van!

– Meg fogja ölni! – mormogá magában. – Megöli és azzal vége! Le fogja lőni, mint egy veszett ebet. És nem fog megtudni senki mit sem.

Velem lesz ő és a gyerekek. Boldogok leszünk!

Kéjes remegés töltötte be egész valóját. Nem félt többé a jövendőtől.

– Jöjjön, a minek jönnie kell! – susogá és odaült az ablakhoz nézni a tömeget, mely lázasan hullámzott, szaladt a maga dolga után, mintha semmi, éppen semmi nem történt volna!

IV

Sokkal körültekintőbb volt ezután. Nem ment soha találkára a nélkül, hogy ne lett volna alibije. Iszonyatos állapota daczára igazi genialitást fejtett ki – a csalásban. Megcsalta a férjét, és megcsalta a szeretőjét – mosolyogván ennek arczába akkor is, a mikor bensejében egészen elsötétült testvére árnyékától. Mert nem oszlott az el és szerelmének rózsaszinjén áttört ijesztő, bátoritó, lázitó feketesége.

«Nem, őt nem szabad felednem, egy pillanatra sem!» – gondolta magában és a mig szerelmesének keblén pihent, mámoritó érzése közepette, egyszerre csak eszébe jutott, hogy megölték!

– Megölte! – susogta egyszer, önfeledt pillanatukban és fölrebbent.

– Mi az? mit mondasz édes? – kérdé a férfi.

– Semmit, ne hallgass rám!

Tudott uralkodni, csodálatosan tudta fegyelmezni magát. Az ajkán volt már a szó, már-már elárult Gyalui Istvánnak mindent, de volt ereje magát megfosztani ettől a mondhatatlan megkönnyebbüléstől. Hallgatott, csak egyszer-egyszer árulva el egy-két szóval, hogy valami komor, nehéz titok nyomja a szivét.

– Valamit szeretnék magának elmondani, majd egyszer!

– Mit? Mondja most.

– Nem lehet, majd máskor, egyszer!

Hiába könyörgött neki a férfi, hajthatatlan maradt, nem szólt egy szót sem. Máskor meg ujra kezdte:

– Mondja, megtenne értem maga mindent?

– Jó isten, mit ne tennék meg?!

– Mit?

– Embert ölnék.

– Hát öljön!

– Kit?

Mari lecsüggesztette a fejét, hallgatott. Majd szomoruan mondá:

– Nincs kit, az igaz, nincs kit!

István egészen belemelegedett ebbe a témába:

– Dehogy nincs kit, a férjét!

Aztán félig tréfásan, félig komolyan folytatá:

– Megszöknénk azután együtt.

– Azután elfognának bennünket.

– Igaz, nem érnénk vele semmit. De hátha nem tudnák meg!

Nevettek, de azért hideg borzongás futott át mindkettőjükön. Szerelmes szemük tágra nyilott, villogott.

– Eh – mondá hirtelen komolysággal a férfi – nem muszáj orgyilkosnak lenni, nyiltan ölöm meg.

– Hogyan?

– Párbajban.

– De hisz ő is épp ugy megölhet téged!

– Nem félek tőle, igazam van, engem nem ér a golyó!

Elhallgattak, kezük egymás kezében égett, egyek voltak egészen.

Az asszony egyszerre fölkiáltott:

– Nem, nem! nem akarom.

– Azt akarod, hogy minden a régiben maradjon?!

– Nem akarom, de ezt sem.

– Mit akarsz hát? Én megőrülök igy. Jer el tőle, jer hozzám.

– Nem, nem. Ott kell maradnom, várjunk.

– Mire várjunk, mit várjunk? Ugy látszik, te mindakettőnket akarsz!

Az asszony arczát elfutotta a vér; fölszisszent:

– Oh!

Mennyi minden volt ez egy szótagban. Halálos gyülölség férje ellen, kifejezése amaz iszonyu szenvedéseknek, melyek belől mardosták. Ezzel az egy fölkiáltással csaknem elárulta minden titkát. De a férfi csak azt értette meg, hogy nagy fájdalmat okozott neki; békitette:

– Nem gondoltam rosszat, de a türelem elhagy. Nem akarok élni igy. Remegni minden találkáért, hazudni örökké, alakoskodni, félni, meghuzni magamat, mint egy rablónak.

Nyiltan akarlak a magaménak, egyedül az enyémnek! Boldog akarok lenni, te szeretsz, jogom van rája, jogom.

Hangosan beszélt, nem törődve azzal, ha valaki meghallja is. Sőt talán azt akarta:

– El fogok menni férjedhez és megmondok neki mindent. Én fogom figyelmeztetni arra, hogy vérrel kell megtisztitania háza becsületét. Provokálni fogom, hogy szembeálljon velem.

– És ha gyáva?

– Kényszeritem arra, hogy bátor legyen. Hohó, nincsenek mostan gyáva emberek.

Hirtelen el kellett válniok, nem beszélgethettek többé erről a tárgyról. Csak egy hét mulva találkozhattak ujra és akkor nem szóltak róla mit sem. De foglalkoztatta őket és zavartan kerülték egymás tekintetét, légyottjuk meg volt zavarva egészen. Különben is egy idő óta nem voltak többé oly nyiltak egymáshoz, hallgatva ölelték át egymást, leverten, busan, előre rettegve az elválástól:

– Nemsokára el kell menni! – mondá az asszony, mindjárt, a mikor jött.

Nagyon rövid ideig maradhattak együtt és egy héten alig találkozhattak egyszer. A férj sejtett, vagy látott is tán valamit, lesett és lesetett rájuk.

– Mit bánom én! – mondá a férfi. – Hát tudja meg.

– Nem lehet, most még nem szabad megtudnia! – felelte az asszony – és ugy ügyelt, ugy tudott vigyázni, mintha rossz asszonynak született volna. Bár ő is iszonyuan szenvedett ez óvatosság miatt.

Viszonyuk mind bensőbb és szenvedélyesebb lett. Megtalálták egymást igazán. Ő velük az a csudálatos véletlen történt, hogy szerelmük a megismerés után még intenzivebb lett. A kétezer millió ember között, férjen, társadalmi konvencziókon, egy nagy tragédián, valláskülönbségen és annyi más akadályon keresztül érkezének egymáshoz. Izzó, de láthatatlan szenvedélyük volt a lámpás, mely az élet ez iszonyatos éjjelében összevezette őket.

Óriási erejükbe került az elválás, a bucsuzás. A férfi nem is birta energiával, csaknem beteg lett belé:

– Nem birom, nem birom tovább. Valamit tennünk kell!

– De mit? Ha tudnád: mennyit szenvedek én.

– Ezért?

– Nem te, te enyhited az én szenvedéseimet. Az igazi, az az!

– Otthon?

– Nem… igen… bennem!

– Nem értelek?

– Ne is kivánjad, hogy megérts; iszonyu az!

– De mi? Bánt, kinoz, hozzád ér?

– Sokkal gyávább, fél tőlem.

– Fél tőled, hogyan?

Az asszony észrevette, hogy majdnem belement titkának föltárásába, rémülten igyekezett helyrehozni vigyázatlanságát:

– Hogy nem lehetek veled mindig, hogy nem lehetek tied egészen, ez az!

Elhallgattak. Ez volt az ő őrült témájuk, ez volt az, mely az őrületet – melyre mindannyiunknak van rátermettségünk – ébresztette föl bennük. Ilyenkor hirtelen abbanhagyták a beszélgetést és magukba mélyedve, komor, dult arczczal néztek maguk elé.

Mit néztek az ürességben? Mit láttak? Erről hallgattak mindketten. De megérezték egymásról, hogy ugyanarról gondolkoznak.

Fantaziáltak a szerelem jogáról, mely az ő érvelésük szerint minden jognál előbbre való. A szenvedély szemén nézték immár az egész életet és ennek a forró világitásánál a férj kiomló vére csak halvány jelenségnek tetszett.

«Haljon meg!» szólt magában a férfi.

«Ha elmulna magától, mint egy árnyék!» gondolta magában az asszony, a kiben a boszu olthatatlan szomjusága lassankint egészen összevegyült szerelmi vágyával, azzal, hogy örökre megbonthatatlan egy legyen azzal, a kit szeret.

A férfi mondta maga magának:

«Nem kérdezek senkit és cselekszem!»

Az asszony meg elhatározta titkon:

«Nem engedem, hogy ő mocskolja be kezét… Ez az én jogom, az én kötelességem, egyedül az enyém!»

Máskor meg, elhatározása ellenére, valósággal tüzelte Gyalui Istvánt.

– Nem jöhettem, miatta, fogva tartott. Szegény fiam, hiába vártál és lehet, hogy ezentul is hiába vársz!

– Tudd meg – szólt István – hogy ha még egyetlen egyszer elmaradsz miatta, én végzek vele. Veled is végzek! Majd gondolkodva hozzátette:

– De mire az öldöklés? Gyere el tőle, válj meg tőle és legyél az enyém. A legnyomorultabb asszonyok megteszik ezt, te mért nem akarod?

Mari a legközelebbi találkára nem ment el. Másnap azonban korán reggel, minden óvatosság nélkül rontott be lakására:

– Az istenért, türtőztesd magad, várjunk.

– Megmondtam! – szólt komolyan a férfi. – Vagy szeretsz, vagy nem. Ha igen, ugy rám bizod a dolgot.

Mari könyörgött, sirt:

– Csak téged féltelek, nem akarlak elveszteni, rossz sejtelmeim vannak.

– Nekem meg jók, bizonyosra megyek. És ha én esném is el, nem jobb-e elvérezni egyszerre, mint igy lassan?

Az észszerü módról, az elválásról megint nem beszéltek.

– De én?! Mi lesz én belőlem?

– Te? Vagy szeretsz, vagy nem! Ha igen, bele kell egyezned abba, hogy szembeálljak vele.

– Hogy esetleg, nem, biztosan: föláldozzad magad értem.

– Ha szeretlek, miért ne?! Ha nekem az kéj!

Az asszony elhalványodott, aztán csendesen mondá:

– De én nem szeretlek annyira, hogy ilyen nagy áldozatot fogadjak el tőled!

Istvánt megdöbbentette ez a nyilatkozat. De nem hitt annak, amit hallott:

– Nem értelek – mondá – ismételd!

Mari most már egész határozottsággal mondá:

– Nem érdemlem meg tőled a legkisebb áldozatot sem, nem szeretlek annyira!

– Mennyire? – kérdé István.

– Ne vitatkozzunk ezen – mondá az asszony hirtelen megváltozott hangon – unom ezt a mérlegelést. Ne beszéljünk róla! Szeretsz-e most, ezt kérdezem?

– De igenis, beszéljünk! – mondá elhalványodva, de azért keményen a férfi. Az asszony meg mosolyogva vonogatta vállait:

– Hát ha tudni akarod, nem bánom… nem vagyok rá érdemes, ez az egész!

Tettetett, de jól tettetett czinizmussal mondá mindezeket, aztán felugrott, homlokon csókolta a hirtelen elmélyedt Gyalui Istvánt:

– Isten veled édes – kiáltá vissza az ajtóból – isten veled.

Gyalui utána akart rohanni, de az utczán kocsiját sem látta többé. Mintha itt sem lett volna. De hisz a kezén még most is ott csillámlik egy köny.

Gyalui István elmerengve kérdezte magától: «vajjon mikor ejthette ezt a könyet?» Nem értett az egész jelenetből semmit. Végre is megállapitotta magában:

– Egy kis szeszély! Vissza fog jönni, meg fog kérlelni!