Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján, Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről (mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a legszebb feladatot:

– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:

 
Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.
Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak.
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten.
És Te megmaradsz minden időkben!
 

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés: hát tanitónk van-e? De későbbi időkből e napra visszatérve, megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott. Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott, s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az „ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe, – Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! Egyetlenegy. Halljátok, unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg, – emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit az egyetlen könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!

…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába, két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de – illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket. A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja, hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor világszép kertemből másodizben⁷ kellett menekülnöm… Eleven, vidám, csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem, amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik, zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek. Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette, hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!

– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.

– Tudom bizony!

– „Szöktetve“ is?

– Szöktetve is!

És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.

– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.

– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!

– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

 
A macskának négy a lába,
Ötödik a farkincája.
 

Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van irva Flóri könyvében:

 
Ködös és hideg november,
Fázik akkor állat, ember.
 

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan, megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala… De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius, nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó, kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak, nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ. Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni; az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi iskola agyunkat meg nem terhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt 12–14 éves kamaszok is voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra, balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem volt benne az Olvasókönyvben: A megfagyott gyermek volt e költemény. Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta: E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró csak költő volt, s talán maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem, akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak érezém…

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a dulakodást…

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem, hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a 60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.

HARMADIK FEJEZET

Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása

A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem! Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a Benedek Temető⁸ Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki 1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én 1859-cel.

Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát, s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü, istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.

A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt…

Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:

 
A pálinka gonosz ital,
Ki azt issza, korán meghal.
Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,
Okos ember nem issza azt.
 

Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda! Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam – német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a Vadrózsák, a székely népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba, melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha; melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak, porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide hozta első könyvét a 17 éves gyermek – óh, jaj, miért hozta ide?! Kinek hozta ide?!..

Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“ olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül? Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“

*

Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje, amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség, hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.

…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám. Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege – szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott, hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a hallgatót: de hiszen ez csak – rege. Igy mondja: rege. Igy, és nem: mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s megvigasztal minket is.

A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb, sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür. Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének, cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe. Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.

– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha nincs rajta az asszony szeme. A jó asszony szeme. Mert – mondogatta édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki. Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“ szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre egy nagy aranykönyve.

Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget, a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.

– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)

Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.

– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)

Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet, lassitja a szomoru.

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi „akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu, erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!

Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta csöndesen:

 
Gyi, te, lovam, Barassóba,
Mit hozok én Andriskának?
Csengőt-bongót a nyakára,
Aranyvesszőt a hátára.
Gyi te, lovam, gyi te, gyi!
 

Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segitsetek!

Volt erre kacagás meg tülekedés.

– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!

Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.

Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:

 
Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édesanyám.
Zöld erdő zugásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
 

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.

– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.

Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:

– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.

– Ó ne mondd!

– Magunk bizony! – erősitettem én.

– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kincséért sem tenném meg.

– De még én sem!

– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?

– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.

– Azé a nagygazdáé?!

– Azé, erősitettük mindaketten.

– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az „engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg ugy, de hát ki is hitte volna.

– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?

– Láttuk! Láttuk!

– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.

Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese. Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását, ebben az erdőben vadgalamb búgását.