Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát. Nem volna jó?

– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? – mutat a tékozló fiu legkedvesebb könyveire?

– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.

– S mégis nyárig várakoznod kell?

– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.

– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a gazdaságot.

Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó, három tehén, öt-hat növendékborju.

– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén kezdi s egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok ökrömet ette meg Pest…

– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.

Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, – de belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, – meg kell halni, meg!

*

Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát: a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé kedvez neki a szerencse, talán –. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet, amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép egy öreg asszony – nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét, mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében, amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek, a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik. Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! Értem a türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom tovább az élet terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!

Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is „megcsalta“ az apját, mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy – megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!

Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek „terhét nem birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát, mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez.

– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a szivem, hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék.

Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.

– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem fáj. Egy leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd, élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu.

Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét – siess, fiu, siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a végtelen sikságon élő magyar testvéreké?

Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa. Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi verseit… Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón, senki sem felel. A kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is, aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van. Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is!

– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol magáz, hol tegez.

– De nem az enyém.

– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.

– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu (vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.

– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy megél az ember.

– Pótolod a főddel, – mondja Gergely.

– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz, mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog.

– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik Gergely.

– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld öreg szerelmese.

Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése, ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit, aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában), a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást.

– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én is, együtt az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának. Övék lenne a legszebb szoba.

A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol. Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen?

– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban vagy juniusban lesz…

Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember arcáról a gondolatot: ez is megcsalta az apját.

A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem, csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek (bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy legénnyé serdült, amióta nem látták.

És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.

Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig – Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely, aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött vizzel – igy indult Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára, sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt.

– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom.

Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott, a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó nyelvjárást tanulmányozák…

– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb…

Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág, utána a „kakas élü“, tudományos nevén a vörös nyakagyar. Sokszor kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót, szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült, hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon nevetés!

Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e, be-e, meg vót-e?

A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. – Átok van ezen a falun?

A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben különös nagy figyelemmel kiséri az Ellenőrt, melyet minden reggel behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is… A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.

Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – vajjon az ő gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy lesz költői, igazán költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyenkeznie, át is villan agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.

Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek. Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül reá áldozott a legtöbbet és – mint a Mátyás király parasztja, sárba dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a feleletet megtalálná.

Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.

– Jere, fiam, vacsorázni.

Mondja a tékozló fiu:

– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.

– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!

– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – csomagolnom is kell – igen, én holnap Pestre megyek.

– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya.

– Pestre, édesanyám. Pestre.

– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod!

– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt hittem, tudok. Csalódtam.

A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás, nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most, hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri, hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet.

– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.

Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában.

A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak, hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet:

– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra.

Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman.

– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló fiu – s végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is, csakugy potyogtak ki a piros tojások.

– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti rigmusodat?

– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam:

 
Ez háznak kis kertjében
Van egy rózsatő,
Rózsás-kertben nevelje
A jó teremtő.
 
 
Vizet öntök a tövére,
Szálljon áldás a fejére!
Az Istentől ezt kérem,
Piros tojás a bérem.
 

– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.

– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa.

– Nagyobb koromban? Ezt ni:

 
Kedves bátyámuram, ez ház családfője,
Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,
Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap:
Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap.
De már kiszabadult a halálfogságból,
Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.
Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,
Akinek mi mindég a nyomában voltunk;
Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,
Őtet egy pár tojás meg fogja váltani.
Még pedig pirosra meglégyen az festve,
Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.
 

– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, –incselkedik az apa, – hol a piros tojás?

Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug a tékozló fiu zsebébe.

Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu. Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. A közeledő dráma főpróbája.

Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.

– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss kalácsot s az – ujságot.

– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.

– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.

– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.

– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: Tudtam, hogy igy lesz. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: Ugy-e, megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!

– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.

– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába feleresztette…

– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a temetőbe kivisznek?

– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!

A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.

– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó pillanatban!

Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – hol a pisztoly? A párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik az ágyba.

Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.

– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?

– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.

– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.

Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen, futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat alatt a neve, tulajdon az ő neve!

– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. – Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!

Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy itt is halad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is. Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó.

Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!

*

A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében előre!

Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom.

– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!

(Vége az első kötetnek.)