A Bátrak Lázadása

- ÍJÁSZOK! – adta ki az újabb parancsot Duncan.

Íjászai céloztak és egymás után tüzeltek a menekülő katonákra. Egymás után találták el őket és a pandesiaiak elmerültek.

A vizet vér borította és hamarosan harapások hangja hallatszott, amint a sárga szemű cápák lakmározni kezdtek a kikötőben úszó holttestekből.

Duncan lassan szembesült azzal, mit is vittek végbe: az egész pandesiai flotta, amely pár órával ezelőtt még itt volta a kikötőben, mint a hódítás biztos jele, nincs többé. Több száz hajó semmisült meg, gyulladt ki a csata során. Gyorsasága és meglepetése ezúttal is működött.

Az emberei örömujjongásban törtek ki, amint ott álltak az égő hajókat nézve, arcuk fekete volt a koromtól, kifáradva a több órás éjszakai lovaglástól – most pedig győzelemittasan nézték győzelmük eredményét. Megkönnyebbülten sírtak. Ezek a szabadság könnyei voltak. Már évek óta vártak erre.

Hamarosan egy újabb kiáltás hasított át a levegőn, ez sokkal erősebb volt, mint a korábbi. És hamarosan újabbak követték, amitől felállt a szőr Duncan hátán. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor látta, hogy a kőbarakkok hatalmas kapui lassan kinyílnak. A pandesiai katonák ezrei teljes fegyverzetben és szabályos alakzatban masíroztak előre. Egy képzett hadsereg, amely tízszeres túlerőben volt hozzájuk képest. Amint kinyíltak a kapuk harci kiáltásban törtek ki és indultak támadásra ellenük.

A fenevad elszabadult. Az igazi háború most kezdődik…

HATODIK FEJEZET

Kyra Andor sörényében kapaszkodva, Dierdre-vel az oldalán, Leóval a lábánál haladtak előre a hóval borított síkságon Argostól nyugatra, mint a hogy a tolvajok lopakodnak az éjszakai órán. Ahogy lovagolt az órák teltek egymás után és egyre inkább elmerült a saját gondolataiban. Egyre nagyobb izgalommal próbálta elképzelni, hogy mi vár rá Ur tornyánál, ki lehet az ő nagybátyja, mit fog róla mondani és az anyjáról. Be kellett, hogy vallja félelmet is érzett, hosszú ideig tart majd átszelni Escalont, még sohasem volt ilyen hosszú úton. És ott húzódott előttük a Trónok Erdeje. A nyílt síkság lassan végett ért, és hamarosan beérnek a zárt erdőbe, amely tele van fenyegető vadállatokkal. Tudta, hogy nem lesznek szabályok, amint a fák közé érnek.

A szél belehordta a havat a lány arcába, kezei elgémberedtek, s eldobta a kezében lévő fáklyát, hiszen már órák óta elaludt. Lovagolt a sötétben, elveszve a gondolataiban, egyedül a lovak és az alattuk ropogó hó hangja, valamint Andor morgása hallatszott. A lány érezte a benne lévő erőt, a megszelídítetlen természetét, olyat amelyet más állatnál még nem érzett. Úgy tűnt, Andor nemcsak hogy nem fél attól, ami előttük áll, hanem reméli, hogy sor kerül a konfrontációra.

Bundáiba burkolózva Kyra újabb jelét érezte az éhségnek és hallotta Leót is, hogy újra felvonyít, így nem hagyhatta tovább figyelmen kívül. Már órák óta lovagoltak és a magukkal hozott hússzeletek megfagytak, túl későn jött rá arra, hogy nem hoztak magukkal elég élelmet. Hamarosan meg kell állniuk és ennivalót kell keresniük.

Lassítottak mikor az erdő széléhez értek, mert Leo a sötét fasor felé morgott. Kyra visszapillantott a vállai felett a mögöttük elterülő síkságra, amely Argosba vezetett és feltekintett a nyitott égboltra, hiszen jó ideig nem látják majd azt. Visszafordult a lány az erdő felé, ahová egy része nem akart belépni. Tudta, hogy tisztelni kell a Trónok Erdejét, de tudta, hogy most nem fordulhatnak vissza.

- Készen állsz? – kérdezte Dierdre.

A lány másmilyennek tűnt, mint amilyen a börtönben volt. Erősebb, határozottabb volt, olyan, mint akinek meg kellett járnia a pokol bugyrait, hogy szembe tudjon nézni a kihívásokkal.

- A legrosszabb, ami velem történhetett már megtörtént -, mondta Dierdre, akinek a hangja rideg és kemény volt, mint amilyen az előttük elterülő erdő, túl öregesen hangzott a korához képest.

Kyra biccentett, megértve, hogy együtt lépnek be a fák közé.

A lányon hirtelen a hűvös éjszaka ellenére is végigfutott a hideg. Sötét volt odabent, egy erős bezártsággal teli érzés, amelyet a trónokhoz hasonlító ősi sötét fák girbe-gurba ágaikkal és vastag fekete ágaikkal töltöttek meg. Az erdő nem békességet, hanem gonoszságot sugárzott.

Gyors lépésekkel haladtak, amilyen gyorsan csak a fák között tehették, a hó és a jég csikorgott állataik patái alatt. Hamarosan rejtőzködő állatok hangja hallatszott, amelyek megbújtak az ágak között. A lány jobbra-balra forgatta a fejét, kereste a hangok forrását, de nem találta őket, mégis úgy érezte, hogy valakik figyelik.

Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak az erdőben, Kyra megpróbált nyugat és észak felé haladni, hogy elérjék a tengert, ahogy az apja tanácsolta. Miközben haladtak Leo és Andor folyamatosan morogtak azokra az élőlényekre, amelyeket a lány nem látott. Az ágak állandóan megkarcolták a lányt. Kyra az előttük álló hosszú útról töprengett, izgatott volt küldetése miatt. Leginkább a népével lett volna, ott harcolt volna mellettük abban a háborúban, amelyet ő kezdett. Egyre nagyobb sürgetést érzett, hogy visszatérjen.

Teltek múltak az órák, egyre beljebb jutottak az erdőben, a lány azt számolgatta, mikor érik el a tengert. Tudta, hogy kockázatos ilyen sötétben lovagolniuk, ahogy az is, hogy letáborozzanak egyedül idekint.

- Hol van a tenger? – kérdezte Kyra Dierdre-t, főként azért, hogy megtörje a csendet.

A lány látta Dierdre arckifejezéséből miként kavarognak a gondolatai és csak elképzelni tudta, hogy milyen szörnyűségekbe feledkezett bele.

Dierdre a fejét ingatta.

- Bárcsak tudnám – válaszolta száraz hangon.

Kyra zavart volt.

- Nem ezen az úton jöttél, mikor elraboltak? – kérdezte.

Dierdre vállat vont.

- Egy ketrecbe voltam zárba egy szekér hátulján - válaszolta -, és eszméletlen voltam az utazás nagy részén. Bármelyik irányba hozhattak, nem ismerem ezt az erdőt.

Nagyot sóhajtott, majd csak bámult a sötétségben.

- De ahogy közeledünk Fehérerdőhöz, több mindent fel fogok ismerni.

Folytatták útjukat, visszasüllyedve a kényelmes csendbe. Kyra nem tudott segíteni Dierdre-n és az ő múltján. Egyszerre érezte a másikban az erőt és a szomorúságot. Kyrát egyre inkább hatalmába kerítették az előttük álló utazás nehézségei, az élelem hiánya, a metsző hideg és az ijesztő vadállatok, amelyek rájuk vártak, ezért újból a másikhoz fordult, hogy elterelje a figyelmét.

- Mesélj nekem Ur Tornyáról – mondta Kyra. - Hogy néz ki?

Dierdre fekete karikás szemekkel nézett rá és a fejét ingatta.

- Sose voltam a toronyban.

- Én Ur városából származom, és az jó egy napi lovaglásra van attól délre.

- Akkor mesélj nekem a városról – kérte Kyra, hogy elterelje a gondolatait.

Dierdre szemei felragyogtak.

- Ur egy csodálatos hely. A település a tengernél van.

- Nekünk is van egy városunk délre a tengernél – mondta Kyra. -- Esephus. Egy napi lovaglásra van Volistól. Többször voltam ott apámmal fiatal koromban.

Dierdre a fejét rázta.

- Az nem a tenger – javította ki, mire Kyra zavarodottan nézett rá.

- Hogy érted ezt?

- Az a Könnyek Tengere – válaszolta Dierdre. - Ur pedig a Szenvedés Tengerénél van. A mi tengerünk sokkal nagyobb. A ti keleti partotokon kicsik a hullámok, a mi nyugati partunkon a hullámok húsz láb magasak, amikor a partnak csapódnak, és ezek a hullámok egy szempillantás alatt el tudnak sodorni hajót és embert egyaránt dagálykor. A mi városunk az egyetlen Escalonban, ahol a sziklák elég alacsonyak, hogy a hajók el tudjanak jutni a partig. Ezért van az, hogy Andros egy napi lovaglásra épült fel tőlünk keletre.

Kyra csodálkozott a lány szavain, örült, hogy elterelődött a figyelme. Neki is eszébe jutottak ezek a dolgok egy régi tanítás kapcsán, de sosem foglalkozott ennyire a részletekkel.

- És a néped? – kérdezte Kyra. - Ők milyenek?

Dierdre sóhajtott.

- Büszkék, mint akárki más Escalonban. De különbözőek is. Azt mondják egyik szemük Escalonon, a másik a tengeren van. A horizontot kiemeljük. Sokkal kevésbé vagyunk provinciálisak, mint mások, talán azért, mert sok idegen érkezik a partjainkra. Ur férfiai egyszer dicső harcosok voltak, az apám is közéjük tartozott. Most csak alattvalók vagyunk, mint mindenki más.

Sóhajtott, majd hosszú csendbe burkolózott. Kyra csodálkozva vette észre, hogy újból beszélni kezdett.

- Városunkat csatornák szabdalják – folytatta Dierdre. - Amikor gyerek voltam egy híd tetején ültem és onnan néztem a jövő-menő hajókat órákon, néha napokon át. A világ minden tájáról jöttek hozzánk különböző színű lobogókkal és vitorlákkal. Hoztak fűszereket, selymet, fegyvereket, és mindenféle ízű dolgot, néha állatokat is. Néztem a jövő-menő embereket és próbáltam elképzelni az életüket. Szerettem volna egy lenni közülük.

Mosolygott és szemei különös fényben ragyogtak, miközben visszaemlékezett.

- Volt egy álmom – kezdte Dierdre. – Arról szólt, hogy amikor elérem a megfelelő kort, én is hajóra szállhatok és elutazhatok egy távoli földre. Megtalálom az én hercegemet és egy nagy szigeten fogunk élni egy nagy kastélyban valahol. Bárhol, kivéve Escalont.

Kyra Dierdre-re nézett, aki mosolygott.

- És most? - kérdezte Kyra.

Dierdre hirtelen a havat kezdte el nézni, tekintete megtelt szomorúsággal, lassan ingatta a fejét.

- Nekem már túl késő – mondta a lány. - Azután amit velem tettek.

- Sohasem késő – mondta Kyra, próbálva erőt önteni a lányba.

Dierdre továbbra is csak ingatta a fejét.

- Azok egy ártatlan lány álmai voltak – mondta a lány bűntudattal a hangjában. - Az a lány nincs többé.

Kyra egyre nagyobb szomorúságot érzett barátja miatt. Szerette volna elűzni a másik fájdalmát, de nem tudta miként tehetné meg. Elgondolkozott vajon milyen fájdalmakkal élhetnek együtt az emberek. Mit is mondott az apja annak idején? Ne ítélj az emberek arca után. Mindannyian csendes kétségbeesésben éljük az életünket. Valakik ezt jobban el tudják rejteni. Megértéssel közelíts mindenki felé, még akkor is, ha ennek nincs különösebb oka.

- Életem legrosszabb napja volt - folytatta Dierdre -, amikor a pandesiai törvények szerint apámnak be kellett engednie az ellenség hajóit és le kellett engednie saját zászlónkat. Ez egy szomorú nap volt még annál, amikor engem elvittek.

Kyra nagyon is jól értette azt a fájdalmat, amin a másik keresztülment, az árulás érzését.

- És mi lesz, amikor visszatérsz? – kérdezte Kyra. - Látni fogod az apádat?

Dierdre fájdalmasan tekintett maga elé, majd végül megszólalt. - Ő még mindig az apám. Hibát követett el, de biztos vagyok benne, hogy nem mérte fel azt, hogy mi fog velem történni. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ugyanaz, mikor megtudja mi történt. El akarom neki mondani szemtől szembe. Azt akarom, hogy megértse azt a fájdalmat, amit éreztem, az ő árulását. Meg kell értenie, hogy mi történik, amikor férfiak döntenek nők sorsáról. - Elmorzsolt egy könnycseppet. - Ő volt az én hősöm egykoron. Nem értem, hogy engedhette, hogy elvigyenek.

- És most? – kérdezte Kyra.

Dierdre a fejét rázta.

- Soha többet, befejeztem, hogy férfiakat hősnek tekintsek, új hősöket kell találnom.

- És mi van veled? – kérdezte Kyra.

A másik zavartan nézett.

- Ezt hogy érted?

- Miért tekintesz magadon túl? – kérdezte Kyra. - Nem lehetsz Te a magad hőse?

Dierdre megdöbbent.

- És miért lennék én?

- Te egy hős vagy nekem – mondta Kyra. - Ami szenvedésen ott keresztülmentél én azt nem bírtam volna ki, te túlélted. Sőt többet tettél ennél, újra a saját lábadon állsz. Ez tesz téged az én hősömmé.

Dierdre a másik szavain gondolkodott miközben csendesen folytatták útjukat.

- És te Kyra? – kérdezte végül. - Mondj valamit magadról.

Kyra vállat vont.

- Mit szeretnél tudni?

Dierdre megköszörülte a torkát.

- Mesélj nekem a sárkányról. Mi történt? Én még sohasem láttam ehhez foghatót. Miért jött el érted? - majd hezitálva hozzátette: - Ki vagy te?

Kyra meglepetten vette észre barátja hangjában megbúvó félelmet. Jól meggondolta szavait, az igazságot szerette volna elmondani, és remélte, hogy tudja is a választ.

- Nem tudom – mondta végül őszintén. - Remélem meg fogom tudni az út során.

- Nem tudod? – kérdezte. - A sárkány lecsapott az égből, hogy harcoljon érted és te nem tudod miért?

Kyra tudta, hogy milyen őrülten hangzik, de csak a fejét rázta. Reflexszerűen nézett fel az égre, és a tekergő ágak között minden remény ellenére remélte, hogy lát valami Theosra utaló jelet.

Nem látott mást csak lombokat, nem hallotta a sárkányt, érzései egyre inkább elszigetelődtek.

- Azt ugye tudod, hogy te különleges vagy?

Kyra megvonta a vállát, miközben az arca pírban égett. A lány kíváncsi volt, barátja úgy tekint-e még rá, mint egy szörnyszülöttre.

- Egyszer biztos voltam mindenben – válaszolta Kyra. - De most őszintén nem tudom.

Órákig lovagoltak még kényelmes csendben, néha galoppoztak, amikor az erdő ritkásabbá vált, míg máskor olyan sűrűn álltak a fák, hogy le kellett szállni a nyeregből és kantáron vezették állataikat. Kyra egész végig készenlétben volt, érezte, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, sosem lehettek elég nyugodtak ebben az erdőben. Nem tudta, hogy mi bántja jobban: a hideg vagy az egyre növekvő éhség a gyomrában. Az izmai hasogattak, az ajkait már alig érezte. Nyomorúságosan érezte magát, pedig az utazásuk még csak most kezdődött.

Órák teltek el mikor Leo egyszer csak vonyítani kezdett. Más hangon tette ezt, nem a megszokott módon, hanem úgy, amikor azt jelezte, hogy kaját érez. Ugyanebben a pillanatban Kyra is megérzett valamit, majd Dierdre is ugyanabba az irányba fordult.

Kyra próbált keresztüllátni a fákon, de nem látott semmit. Amikor megálltak hallgatózni egy nagyon távoli hangot hallott valahol maguk előtt. A lány egyszerre volt izgatott a szagok miatt, és ideges amiatt, amit ez jelentett: Mások is vannak az erdőben rajtuk kívül. Felidézte apja figyelmeztetését, mindenképpen el akarta kerülni az összetűzést, nem itt, és nem most volt itt az ideje.

Dierdre a lányra nézett.

- Éhes vagyok.

Kyra szintén éhes volt.

- Bárkik is azok ezen az éjszakán. Az az érzésem, hogy nem szívesen osztanák meg az ételt.

- Rengeteg aranyunk van – mondta Dierdre. - Talán adnak el nekünk valamennyit.

De Kyra csak a fejét rázta, miközben azt érezte, egyre süllyed mialatt Leo tovább nyüszített és nyalta az ajkait. Ő is éhes volt.

- Nem hiszem, hogy bölcs dolog ez – mondta Kyra a gyomrában lévő fájdalom ellenére.

- Ragaszkodjunk az eredeti tervünkhöz.

- És ha nem találunk ételt? - aggódott tovább Dierdre. - Mindannyian éhen fogunk itt halni a lovainkkal együtt. Napokba telhet, hogy legyen újra egy ilyen esélyünk. Mindezek mellett nincs mitől tartanunk, itt vannak a fegyvereid és nekem is az enyémek, valamint itt van Leo és Andor is. Ha szükséges képes vagy három nyilat is ereszteni bárkibe, mielőtt az egyet pislant, szóval nincs mitől tartanunk.

Kyra továbbra is hezitált, nem volt meggyőződve a terv helyességéről.

- Továbbá csodálkoznék, hogy egy vadász bármi kárt is tudna nekünk okozni – tette hozzá.

Kyra érzékelve a többiek éhségét és a vágyat, hogy ezt csillapítsák, nem tudott tovább ellenállni.

- Nem tetszik nekem ez – mondta. - Menjünk lassan és majd meglátjuk, kivel van dolgunk. Ha bajt érzékelünk, akkor gyorsan el kell mennünk mielőtt túl közel kerülünk hozzájuk.

Dierdre bólintott.

- Megígérem neked – válaszolta.

Mindnyájan elindultak és gyorsan vágtak át az erdőn. Ahogy az illatok egyre erősebbé váltak, Kyra egy halvány fényt látott maga körül, és ahogy haladtak szíve egyre gyorsabban vert a kíváncsiságtól.

Ahogy közeledtek egyre lassabban mentek, hajlongva a fák között, a fény egyre erősebbé, a hang egyre hangosabbá vált, Kyra észrevette, hogy egy nagy embercsoporthoz értek.

Dierdre kevésbé volt óvatos, hagyta az éhséget elhatalmasodni magán, és gyorsabban lovagolt előre lehagyva a többieket.

- Dierdre! – suttogta Kyra, sürgetve, hogy megálljon.

De a másik csak ment tovább, az éhség teljesen elvette az eszét.

Kyra utána sietett és ahogy utolérte a fény egyre világosabbá vált, amikor Dierdre megállt a tisztás szélén. Kyra is megállt mellette és amint az erdei tisztásra pillantott, teljesen elállt a lélegzete. A tisztáson több tucat disznót sütöttek, hatalmas tábortüzeken bevilágítva vele az éjszakát. Az illat magával ragadó volt, továbbá több tucat katona állomásozott ott és ahogy Kyra megállapította mindannyian pandesiaiak voltak. Le volt döbbenve, hogy azok tábortűz körül ülnek, nevetnek, viccelődnek egymással, tömlőszám isszák a bort, és a kezük tele van sült hússal.

A tisztás másik felén Kyra vasketreceket vett észre, amelyekben tucatnyi sápadt arc bámult kifelé, fiúk és férfiak arcai, mindannyian összetörten fogolyként. Kyra egyszeriben rájött, hogy mit is lát.

- A Lángok – suttogta Dierdre-nek. - A Lángokhoz viszik őket.

Dierdre még mindig jó tizenöt lépéssel volt előrébb, nem fordult vissza, szemeit a sülő húson tartotta.

- Dierdre! – suttogta a másik sürgetően. - El kell hagynunk ezt a helyet! - Dierdre még mindig nem reagált semmit, Kyra minden óvatosságot figyelmen kívül hagyva előre szaladt és megragadta őt.

Éppen amikor elért volna hozzá, a szeme sarkából mozgást látott. Ugyanabban a pillanatban Leo és Andor is morogni kezdett, de már túl késő volt. A fák közül hirtelen egy csoportnyi katona lépett elő hatalmas hálót tartva kezükben.

Kyra megfordult és ösztönösen a hátán lógó botja felé kapott, de már elkésett. Mielőtt érzékelhette volna, hogy mi is történik már érezte, ahogy a háló ráborul, megkötve a kezeit és nehéz szívvel konstatálta, hogy most már mindannyian Pandesia rabszolgáit.

HETEDIK FEJEZET

Alec hadonászva zuhant lefelé, érezte a hideg levegőt, miközben gyomra teljesen összeszűkült. Élete lepergett a szeme előtt, éppen hogy csak megmenekült a felette lévő vadállat halálos harapásától, most pedig a biztos halál felé zuhan… Mellette Marco is hadonászva zuhant. Ez sovány vigasz volt számára, nem akarta egyáltalán látni, ahogy barátja meghal.

Esés közben Alec érezte, hogy nekicsapódik valaminek, egy tompa fájdalmat érzett a hátában, és már felkészült, hogy az agyarak a következő pillanatban belemélyednek a húsába. De meglepődve tapasztalta, hogy egy Wilvox izmos teste van alatta. Olyan gyorsan esett, hogy a fenevadnak nem volt ideje reagálni, és így annak lapos hátán landolt. Így úgy érezte, mintha a földbe csapódott volna.

Egy tompa puffanást hallott maga mellett, és amikor odanézett, látta, hogy Marco egy másik Wilvox hátán landolt, elég távol attól, hogy elérje őt csapkodó állkapcsaival. Így csak két Wilvox maradt, melyek közül az egyik rögtön támadásba lendült, állkapcsait Alec hasának szegezve.

Alec még mindig a hátán feküdt maga alatt a Wilvoxszal és engedte, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást, és ahogy a fenevad közeledett felé ő hátrahajolt, felemelte a csizmáit, s a feje elé tette védekezően. A fenevad pont a tetejükön landolt, Alec meglóbálta a lábait és lerúgta magáról a fenevadat.

Több lábbal arrébb esett le a hóban, amellyel Alec értékes időt és egy második esélyt nyert. Ugyanebben a pillanatban Alec érezte, hogy az állat kicsúszik alóla, és ahogy ez megtörtént Alec rögtön reagált. Gyorsan megpördült, egyik kezével szorosan megragadta a fenevad torkát, elég közel tartva, hogy ne tudja megharapni őt, és olyan erősen szorította, ahogy csak bírta. A fenevad megpróbált kiszabadulni a szorításból és Alecnek minden erejére szüksége volt, hogy ne engedje ezt. Valahogy sikerült neki, egyre szorosabban fonta ujjait az állat nyaka körül. A fenevad levetette magát a hóba, ahol ide-oda forgott, és Alec forgott vele együtt.

A szeme sarkából látta a fiú, hogy a másik fenevad újra visszatér és megpróbálja az agyarait belémártani. Nem volt ideje cselekedni, így az ösztöneire hallgatott. Szorosan tartva a Wilvoxot a hátára fordult, miközben azt maga elé húzta, hogy annak háta legyen az ő hasánál, míg a lábai a levegőben kapálóztak. A másik fenevad a levegőben úszva az agyarait a társa hasába mélyesztette Alec helyett. Alec erősen tartotta, pajzsként használta, a wilvox fájdalmasan visított. Végül érezte, hogy elernyed a kezei között és forró vér borítja be a testét.

A pillanat egyszerre volt győzedelmes és szomorú számára: Alec még soha nem ölt meg semmilyen élőlényt előtte. Ő nem vadászott, mint ahogy a barátai, s nem hitt abban, hogy jó megölni bármit is. És bár biztos volt abban, hogy a fenevad megölte volna, mégis szomorúságot érzett, hogy meghalt.

Alec hirtelen egy éles fájdalmat érzett a lábában, és miközben felkiáltott, lenézve látta, ahogy egy másik Wilvox beléharap. Rúgott egyet a lábával mielőtt az agyarak még mélyebben merültek volna el benne és rögtön akcióba lendült. Meglóbálta a fenevad halott tetemét és eldobta magáról, de a másik fenevad felé törtetett. Hideg acél nyomását érezte a hasánál és eszébe jutott a tőre. Bár kicsi volt, talán elég lesz, hogy megvédje magát. Végső kétségbeesésében Alec megragadta a tőrt és kinyújtott karral maga elé tartotta.

A Wilvox ahogy lejjebb engedte az álkapcsát, hogy Alecbe harapjon, torka nekiszaladt a pengének. Fájdalmas kiáltást hallatott, ahogy Alec erősen tartva a pengét teljesen belényomta azt. Vére teljesen beterítette a fiút, miközben kilehelte a lelkét, a borotvaéles agyarai csak centikre voltak a fiú arcától, míg a halott test ránehezedett.

Alec ott feküdt kalapáló szívvel és nem volt benne biztos, hogy él-e még vagy már meghalt, a fenevad fekete szőre teljesen beterítette az arcát. Érezte az éles fájdalmat a lábában, ahol megharapták, halotta a saját lélegzését, s ebből rájött, hogy valahogy még mindig életben van.

Hirtelen egy éles sikoly hasított át az éjszakán, s Alecnek eszébe jutott Marco.

Körbenézett, hogy megtalálja a fiút, aki egy Wilvoxszal birkózott épp a hóban hemperegve és alig bírta már visszatartani a fenevad álkapcsát. Következő alkalommal, mikor újra harapni próbált, Marco keze, amely már csúszós volt a vértől, megcsúszott és a fenevad agyarai a vállába fúródtak.

Marco újból felkiáltott, és Alec tudta, hogy nincs sok ideje, a másik Wilvox is Marco felé indult, aki ott feküdt védtelenül.

Alec akcióba lendült, nem gondolva arra, hogy kockáztatja az életét, hogy megmentse a barátját. Teljes erejével Marco felé futott és azon imádkozott, hogy előbb érjen oda, mint a fenevad, mindketten körülbelül tíz lépésnyire voltak. Abban a pillanatban, amikor a Wilvox szét akarta tépni Marcót, Alec a bestia útjába ugrott, hogy őt érje a támadás barátja helyett.

Pont időben cselekedett és ugyanabban a pillanatban szörnyű fájdalmat érzett, amikor a Wilvox agyara az ő kezébe fúródott Marcóé helyett. Ezzel elérte célját, megmentette társát a halálos harapástól, de begyűjtött egy szörnyű sérülést egyre növekvő fájdalommal.

Hempergett a fenevaddal, majd levetette azt magáról. A karja lüktetett a fájdalomtól, az öve felé kapott, ahol a tőre volt, de azt nem találta, mert ahogy rájött, most már túl későn, azt otthagyta belefúródva a másik fenevad torkában.

Alec a hátán feküdt, alig tudva visszatartani a Wilvoxot, amely négy lábbal állt a mellkasán, és a fiú érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje. Egyre fáradtabb volt a sérüléstől, a harctól, és túl gyenge volt ahhoz, hogy megküzdjön ezzel a teremtménnyel, aminek minden izma az ölésre volt teremtve. Ahogy az egyre közelebb hajolt, a nyála Alec arcába csöpögött, és a fiú tudta, hogy elfogytak a lehetőségei.

Alec segítségkérően nézett Marcóra, de a barátja még mindig a Wilvoxszal küzdött egyre csökkenő erővel. Rájött, mindketten itt fognak meghalni egymás mellett a hóban.

A Wilvox hátrafeszítette a hátát és felkészült, agyarait végső csapásként Alec mellkasába készült mélyeszteni. Tudta, túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon. Ám azonban a fenevad megdermedt. Hirtelen egy szörnyű halál sikolyt kiáltást hallatott és ernyedten terült el a fiún.

Holtan.

Alec nem értette. Valaki háton lőtte a fenevadat egy nyíllal? De ki?

Ahogy felült, hogy kiderítse mi történt egyszer csak szörnyű, hideg, csúszós pikkelyeket érzett a lábán, amely hidegebb volt mint a hó. Szíve kihagyott egy pillanatra, amikor lenézett és megpillantotta a kígyót. Valószínűleg lecsúszott a fáról és rátámadt a Wilvoxra, megölve őt a halálos mérgével, ironikus, hogy ezzel mentette meg Alec életét.

A kígyószerű teremtmény lassan csúszott előre, kúszva a kis lábain, akárcsak egy százlábú, körbeölelve a halott Wilvoxot, és Alec nagyobb félelmet érzett, mint mikor a másik fenevad állt a mellkasán. Kicsúszott a fenevad alól, megpróbálva egérutat nyerni, amíg a kígyó másra figyelt.

Alec a kezén és a könyökén kúszott előre, majd szaladt a Wilvox felé, amely földhöz szegezve tartotta Marcót. Teljes erőből bordán rúgta az állatot, amely reccsenő bordákkal gurult le a barátjáról, pont mielőtt megharaphatta volna. A fenevad vonyított és fetrengett a hóban, magatehetetlen volt. Alec talpra segítette barátját, aki rögtön a fenevad felé fordult, megrúgva azt a bordáinál újra és újra, hogy ne tudjon felállni. Az állat több métert gurult hátra a hóban, amíg eltűnt a szemük elől.

- Menjünk! – sürgette Alec.

Marco-t nem kellett noszogatni, mindketten bevetették magukat az erdőbe, míg a kígyó a Wilvox köré fonva, sziszegve rájuk, amíg el nem mentek. Alec teljes erejéből futott, a szíve hevesen vert, olyan messze akart kerülni ettől a helytől, amennyire csak lehetséges.

Az életükért futottak, egyik fától a másikig csapódva. Alec vissza-visszanézett a válla fölött, hogy meggyőződjön róla, nem üldözi őket senki, míg nem egyszer csak megpillantotta az utolsó Wilvoxot. Az nem akarta feladni. Üldözte őket a mély hóban, le akarta őket vadászni. Sokkal gyorsabb volt, mint a fiúk, száguldott a hóban, az álkapcsait szélesen tátotta, s eltökéltebb volt, mint valaha, hogy elkapja őket.

Ahogy Alec előre nézett, észrevett valamit: két sziklát, magasabbak voltak nála, s néhány lábnyi keskeny rés volt közöttük. A fiúnak hirtelen eszébe jutott valami.

- Kövess!- kiáltotta a fiú.

Alec a sziklák felé szaladt, a Wilvox pedig egyre közelebb ért hozzájuk. Hallotta a zihálást maguk mögött a hóban, s tudta, hogy csak egy esélyük lesz. Azon imádkozott, hogy működjön a terve.

Alec átcsusszant a sziklák között és a másik oldalon a hóban landolt Marcóval közvetlenül a nyomában. Meghempergett a hóban, majd visszafordult azt figyelve, a Wilvox követi-e. A fenevad is elrugaszkodott, de mivel nem tudott mászni megcsúszott a sziklán és beékelődött a keskeny résbe.

Hiába kapálózott, nem tudott szabadulni. Végre csapdába esett.

Alec közelebbről is megvizsgálta a fenevadat. Miközben próbálta visszanyerni a lélegzetét, megkönnyebbülést érzett. Bár volt egy kis harapás a lábán, és egy nagyobb a kezén, mely egyre jobban fájt, Alec végül megállapította, hogy a rémálomnak vége. Élnek, valahogy sikerült megmenekülniük.

Marco csodálattal tekintett Alecre.

- Megcsináltad – mondta Marco -, te öld meg.

Alec ott állt, alig egy lépésre a tehetetlen fenevadtól, amely morgott és szét akarta őket tépni. Nem érzett mást csak gyűlöletet, de ennek ellenére meg is sajnálta, végül is egy élőlény volt, amely csapdába esett és tehetetlen.

Alec hezitált.

Marco lehajolt és felvett egy hegyes sziklát, melyet átadott a társának. Amaz a követ tartva, mely éles és nehéz volt, tudta, hogy egy határozott csapással megölheti az állatot. Ahogy a sziklát tartotta, érezte annak hideg súlyát a markában, remegő kezében Nem tudta rávenni magát, hogy megtegye.

Végül eldobta a követ a hóba.

- Mit csinálsz? – kérdezte Marco.

- Én nem tudok megölni egy védtelen állatot, bármennyire is megérdemli, menjünk tovább, már nem árthat tovább.

Marco teljesen döbbenten nézett.

- Ki fog szabadulni!- mondta.

Alec bólintott.

- Igen, ki fog. De addigra mi már messze leszünk innen.

Marco felvonta a szemöldökét.

- Én ezt nem értem. Megpróbált minket megölni, meg is sebesített engem is és téged is.

Alec azt kívánta, bárcsak el tudná magyarázni, de nem igazán értette saját magát, végül sóhajtott.

- Ezt egyszer a testvérem mondta nekem – mondta Alec.

- Amikor megölsz valamit, meggyilkolod egy kis részét a világnak.

Alec Marcóhoz fordult.

- Menjünk! – mondta.

Alec indulni akart, de Marco megragadta a kezét és elé lépett.

- Megmentetted az életemet. Az a sérülés a karodon miattam van. Ha nem lettél volna ott, most halott lennék, tartozom neked.

- Nem tartozol semmivel – hárította el Alec.

- Kockáztattad értem az életed.

Alec sóhajtott.

- Ki lennék én, ha nem kockáztatnám másokért az életemet? – mondta Alec.

Kezet fogtak és Alec tudta, hogy történjen bármi is, jöjjön szembe bármilyen veszély is az úton, neki van egy egész életre szóló testvére.