A Bátrak Lázadása

- Hosszú éjszakáid lesznek, és messze kerülöd majd a tábortüzeket - mondta neki egy ölelés kíséretében.

Apja is előlépett, szintén megölelte, olyan erősen, ahogy csak egy hadúr tudja. A lány is megölelte őt, elveszve az izma között, biztonságban érezve magát.

- A lányom vagy - mondta határozottan. - Ne feledd ezt el. - Majd olyan halkan, hogy a többiek ne hallják még hozzátette: - Szeretlek.

A lány tele volt érzelmekkel, de mielőtt válaszolhatott volna az apja sarkon fordult és elsietett, majd Leo ugrott oda hozzá és nyomta az orrát a mellkasához.

- Veled akar menni - mondta Aidan. - Vidd magaddal, sokkal nagyobb hasznodra lesz, mint nekem, bezárva Volisba. Egyébként is te vagy a gazdája.

Kyra átölelte Leo nyakát, nem tudva visszautasítani, hogy vele tartson. Tetszett neki az ötlet, hogy magával vigye, hiszen eddig is borzasztóan hiányzott neki. Jó hasznára lenne egy újabb pár fül és szem az utazás során, és hát senki sem volt hozzá lojálisabb, mint Leo.

A lány újra felkapaszkodott Andorra, miközben a katonák félreálltak. Fáklyákkal álltak sorfalat egészen a hídig, ezzel is kimutatva tiszteletüket, elűzve a sötétséget, megvilágítva számára az utat. Kyra elnézett a válluk felett, ahol az egyre sötétedő eget látta és a vadont, amely várt rá. Izgatottsággal vegyes félelemmel, de leginkább kötelességtől hajtva indult el az úton. Célja volt. A legfontosabb küldetés elé nézett, egy olyan elé, amely nemcsak az övét, de egész Escalon sorsát meghatározza. Nem is lehetett volna nagyobb a tét.

Botja az egyik, még íja a másik vállán lógott, még két oldalt Dierdre és Leo haladtak. Andor hátán, apja katonái tekintetének kereszttüzében Kyra elindult a városkapu felé. Eleinte lassan haladt a fáklyák és emberek sorfala között, mintha egy álomban sétálna a végzete felé. Nem nézett vissza, nem akarta meggondolni magát. Egy kürt szólalt meg mély hangon, az elindulás és a tisztelet jeleként.

Megpróbálta sarkával gyorsabb vágtára ösztökélni Andor-t, de az már elfogadta őt. Magától is futni kezdett, először ügetve, majd galoppozva. Néhány pillanat múlva Kyra már Argos kapuin kívül találta magát a hómezőn, ahol a hideg szél fújta a haját és nem volt más előtte csak a hosszú út, vadállatokkal és az egyre ereszkedő fekete éjszakával.

NEGYEDIK FEJEZET

Merk az erdőben szaladt, meg-megcsúszva a sáros lejtőn, fától fáig futva, miközben Fehérerdő levelei ropogtak léptei alatt. Előrefelé nézett végig a látómezejében tartva a távoli füstoszlopot, amely megtöltötte a horizontot, elzárva az utat a vérvörös napnyugtától, és egyre inkább sürgetve őt a haladásban. Tudta, hogy a lánynak valahol ott kell lennie, lehet, hogy meggyilkolták már, de nem tudta a lábait gyorsabb futásra ösztökélni.

A gyilkolás úgy látszik, mindig megtalálja, mindig számításba veszi, még más embereket vacsorázni hívnak. Találkája volt a halállal, mondta mindig az anyja. Ezek a szavak a fülében csengtek egész életében. Önbeteljesítőek lettek volna anyja szavai? Vagy egy fekete csillaggal a feje felett született?

A gyilkolás Merk számára az élet egy természetes dolga volt, mint a lélegzés, vagy az ebédelés, nem számított kinek csinálta és hogyan. Minél többet töprengett rajta, annál inkább undorodott tőle, mintha az egész életét ki akarta volna hányni. Miközben egész belső lénye arra ösztökélte, hogy új életet kezdjen, és folytassa útját Ur tornya felé, egyre inkább ragaszkodott a régi énjéhez. Az erőszak újból hatalmába kerítette és nem most akarta ezt figyelmen kívül hagyni.

Ahogy futott a gomolygó füst egyre közelebbről látszott, egyre fullasztóbbá téve a levegővételt, a szagok egyre inkább csavarták az orrát és egy ismerős érzés kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajta. Nem félelem volt, de nem is izgatottság. Az ismeretség érzése volt. A gyilkoló gépé, amivé Merk vált. Ez történt mindig, amikor harcba indult, a saját harcát megvívni. A harc eme formájában szemtől szemben ölte meg ellenfelét, nem rejtőzve el semmilyen sisakrostély, páncél vagy a nézők üdvrivalgása mögé, mint a divatos lovagok. Meglátása szerint ez volt a legbátrabb harc mindközül, amelyet csak az olyan igaz harcosok, mint ő érdemeltek ki.

De most valami mást is érzett. Általában nem törődött azzal, hogy ki hal meg, vagy marad életben, csak tette a dolgát. ezért tudott mindig is a célra fókuszálni, mindenféle érzelemtől mentesen. De most valami más volt. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, most volt először, hogy senki sem fizetett neki, hogy ezt csinálja. Saját akarata hajtotta, egyszerűen megsajnálta a lányt és helyre akarta tenni a rossz dolgokat. Érzelmi függőségbe került, és ezt nem szerette. Már megbánta, hogy nem cselekedett korábban és hagyta ott a lányt.

Merk fegyvertelenül szaladt előre, nem volt szüksége semmi ilyenre. Csak a tőre volt nála az övébe tűzve és ez bőven elégnek tűnt számára. Még akkor is, hogy valószínűtlen, hogy használja majd. Szeretet fegyvertelenül harcba bocsátkozni, ezzel lepve meg ellenfelét. És ezt kihasználva szinte mindig elvette a másik fegyverét és fordította régi gazdája ellen. így mindig volt fegyvere, bárhová is sodorta az élet.

Merk kiért Fehérerdőből, a fák tágas síkságban és dombokban folytatódtak, amelyet beborított a horizonton vöröslő nap fénye. A völgy szélesen terült el előtte, fölötte az ég fekete volt a füsttől, mintha mérges lenne, még a távolban megpillantotta a lángokat, ahogy a lány farmjának romjai égtek. A férfi még innen is halotta a férfiak diadalittas üvöltözését, a bűnözők vérgőzös hangját. Gyakorlott szeme hamar felmérte a területet, nagyjából egy tucatnyi embert látott, fáklyákat tartva és felgyújtva mindent, amit az útjukba került. Egyesek épp az istállótól a házhoz futottak, felgyújtva annak szalmatetejét, még mások az ártatlan ökröket mészárolták a fejszéjükkel. egyikük pedig egy emberi testet vonszolt maga utána sárban, a hajánál fogva.

Egy nőt.

Merk szíve izgatottan vert, miközben próbálta megállapítani, hogy a nő él-e még. A férfi a családjához vonszolta a lányt, akik már ki voltak kötve a csűrhöz egy-egy kötéllel. Ott volt már az anyja és az apja, valamint a két húga. Ahogy egy fuvallat arrébb vitte a fekete füstöt Merk észrevette a hosszú szőke hajat, amelyet sár borított, és most már biztos volt benne, hogy a lányt látja.

Merk testét átjárta az adrenalin, ahogy lefelé szaladt a lejtőn. Egyenesen lángok felé tartott a sáros terepen, miközben felmérte, hogy mi is történt: a lány családja a falnál, mindannyian holtan már, elvágott torokkal, testük ernyedten a falnak döntve. Megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy a lány még él és próbál ellenállni, ahogy vonszolták. Megpillantott egy embert, aki tőrrel a kezében már várta a lányt, tudta, hogy ő lesz a következő áldozat. Merk későn érkezett ahhoz, hogy a családját megmentse, de a lányt még meg tudja.

A férfi tudta, hogy meg kell lepnie ezeket a martalócokat. Lelassította lépteit, mintha övé lenne a világ összes ideje, hogy észrevegyék őt, amint közéjük sétál, elbizonytalanítva őket ezzel.

Egyikük már észre is vette, talán egy kicsit korábban, mint kellett volna. Az egyik bandita feléje fordult, és a meglepetéstől, hogy valaki nyugodtan a vérontás helyszínén sétál, elkezdett a társainak kiabálni.

Merk magán érezte a döbbent tekinteteket, ahogy nyugodtan a lány felé sétált. Az ember, aki a lányt vonszolta megállt meg állt a látványtól és elengedve a haját, amaz a sárba zuhant. Mindannyian Merk felé közeledtek, hogy megharcoljanak vele.

- Mi van nekünk itt? - kiáltotta egyikük, talán a vezérük lehetett. Ő volt az, aki eldobta a lányt és Merk felé tartva kivonta a kardját, miközben a többiek is körbevették.

Merk csak a lányt nézte, hogy életben van-e még és nem sérült-e meg. Látta, hogy mozog a sárban, lassan próbálva felállni és amint felemelte a fejét látta a döbbenetet az arcában, mikor észrevette. Merk megkönnyebbült, hogy legalább ahhoz nem érkezett későn, hogy a lányt megmentse. Talán ez volt az első lépés azon a hosszú úton, amely a megváltáshoz vezet. Valószínűleg nem a toronynál kezdődött, hanem itt és most.

Ahogy a lány feltámaszkodott a könyökére a sárban, a tekintetük találkozott, és megtelt reménnyel.

- Öld meg őket - kiáltotta a lány.

Merk továbbra is nyugodtan sétált a lány felé, ügyet sem vetve a körülötte álló emberekre.

- Szóval ismered a lányt - mondta a vezérük.

- Talán a nagybátya? - kérdezte egy másik gúnyosan.

- A rég elfeledett báty? - nevetett fel egy másik.

- Eljöttél megmenteni őt, öreg? - folytatta egy másik a gúnyolódást.

A többiek nevetésben törtek ki, miközben közeledtek felé.

Ezalatt nem látszott Merken, de sorra vette a szeme sarkából az ellenfeleit: hányan vannak, milyen gyorsan mozognak, milyen fegyvereket viselnek. Megnézte mennyire izmosak, vagy inkább hájasak, mit viselnek, mennyire mozognak könnyen a ruhájukban, milyen gyorsan tudnak mozogni a csizmájukban. Észrevette, hogy késeik és tőreik tompák, kardjuk élezetlen. Megfigyelte, hogy maguk előtt vagy mellett tartják-e fegyvereiket és melyik kezükben.

Többségük amatőr volt és egyikük sem vehette fel vele a versenyt. Egyet kivéve. Azt, amelyiknél a számszeríj volt. Merk gondolatban megjegyezte, hogy őt kell először megölnie.

Merk egy másik tudatállapotba került, amikor másként gondolkodott, amely mindig magába szippantotta, amikor konfrontációra került a sor. Egy olyan világba, amelyet nem tudott irányítani, amikor csak egy gondolat járta át a testét. Ezt mondta meg neki, hány embert tud megölni és hogyan, milyen hatékonyan. Hogyan érje le a legnagyobb sérülést a legkevesebb erőfeszítéssel.

Sajnálta ezeket az embereket, mivel nem tudták, hogy mibe is keveredtek bele.

- Hé, hozzád beszélek! - kiáltott rá újból a vezér, alig tíz lépésnyire tőle, gúnyosan tartva a kardját, felé közeledve.

Merk folytatta útját, nyugodtan és érzelem mentesen. Továbbra is a feladatra koncentrált, alig hallotta a vezér szavait, teljesen lehalkította az elméjét. Nem futott, vagy mutatott agresszivitást feléjük, megnyugtatta az érzés, hogy hamarosan darabokra hullnak ezek az emberek az ő cselekvésének hiányától.

- Tudod, hogy hamarosan meg fogsz halni? - folytatta a vezér. - Hallasz egyáltalán engem?

Merk csak sétált nyugodtan tovább, még a vezér elveszítve türelmét, nem várt tovább. Üvöltve emelte fel a kardját és sújtott le a férfi válla felé.

Merk kivárta a megfelelő pillanatot, nem reagált. Továbbra is nyugodtan lépdelt a támadója felé, várva a legutolsó pillanatig, figyelve arra, hogy ne mutassa az ellenállás jelét az utolsó percig.

Megvárta még ellenfele kardja eléri a legmagasabb pontot, magasan a feje felett, amikor a legsebezhetőbb bárki, mint ahogy azt hosszú idő alatt megtanulta. Majd olyan gyorsan, hogy azt mások elképzelni sem tudták, előrelendült mint egy kígyó és két ujjával egy bizonyos ponton a hónalj alatt lecsapott.

Támadója szeme a fájdalomtól és meglepettségtől teljesen kidülledt és azon nyomban elejtette a kardot.

Merk közelebb lépett és megragadta a férfi karját és a háta mögé csavarta. Majd megragadta a férfi fejét hátul és megperdítette a tengelye körül, egyfajta pajzsként használva őt. Merk nem aggódott most már miatta, sokkal inkább a mögötte lévő ember zavarta, az amelyiknek a számszeríja volt. Azért támadta meg ezt a mamlaszt, hogy pajzsként tudja őt használni később.

Megfordult az íjász férfi felé, aki már célba vette őt. A következő pillanatban Merk már halotta a nyíl suhanását és látta is maga felé közeledni a nyílvesszőt, így szorosan tartotta maga előtt az emberi pajzsot.

A férfi érezte, hogy a kezében lévő fickó megpróbál hátrálni. A vezér felüvöltött fájdalmában, majd Merk is fájdalmat érzett, mintha egy kést döftek volna a hasába. Először értetlenül állt, de aztán lenézve látta, hogy pajzsa hasát átfúrta a nyíl és annak feje az ő hasát is megsebezte pár centi mélyen. Nem volt komoly a seb, de ahhoz elég mély volt, hogy pokoli fájdalmat okozzon.

Gyorsan felmérte, mennyi ideig tart újratölteni a számszeríjat, majd eldobta az élettelen testet, kiragadta a kardot a kezéből és eldobta az íjász felé. A kard pörögve repült a sokkolt tágra nyílt szemű ember irányába és csapódott annak mellkasába. Íját elejtve, holtan terült el a földön a következő pillanatban.

A férfi körbenézett a többi martalócon, akik döbbenten álltak, miután a két legjobb emberük holtan terült el. Kínos csendben néztek farkasszemet.

- Ki vagy te? - kérdezte egyikük idegesen.

Merk széles mosollyal, újait ropogtatva készült a harcra.

- Én vagyok – kezdte -, az, aki miatt nem tudtok éjjel aludni.

ÖTÖDIK FEJEZET

Duncan seregével dél felé tartott több száz ló dobogása visszhangzott a fülében, keresztül az éjszaka csöndjén. Ahogy távolodtak Argostól kipróbált parancsnokai lovagoltak mellette Anvin az egyik, míg Arthfael a másik oldalán, Vidar pedig visszatért Volisba, őrizni a várat. Több száz ember mellettük lovagolt. A többi hadúrral ellentétben Duncan szerette, ha az emberei egymás mellett lovagolnak, nem tárgyként tekintett rájuk, hanem sokkal inkább bajtársként.

Ahogy az éjszakában ügettek a hideg szél az arcukba vágott. Jó volt érezni, hogy végre mozognak, csatába tartanak és nem rejtőzködnek többé Volis falai mögött, mint ahogy Duncan tette élete több mint felében. A hadúr oldalra nézve megpillantotta két fiát Brandont és Braxtont, ahogy katonái mellett lovagolnak és miközben büszke volt rájuk, hogy itt vannak vele nem aggódott annyira értük, mint ahogy a lányáért tette. Annak ellenére, hogy óráról órára mondogatta magának, hogy ne aggódjon, Duncan gondolatai egész éjszaka Kyra körül forogtak.

Azon gondolkodott hol is lehet most a lány. Arra gondolt, hogy csak Dierdre, Andor és Leo van mellette és a szíve majd megszakadt. Tudta, hogy milyen útra küldte a lányt, olyanra, amellyel a legkeményebb harcosok is csak nehezen néztek volna szembe. Ha túléli Ő lesz a legnagyobb harcos, aki visszatér, sokkal nagyobb, mint bármelyikül, akik most itt lovagolnak mellette. Ha mégse térne vissza, abba Ő bele fog pusztulni. A különleges idők azonban különleges lépéseket követelnek és neki szüksége volt rá, hogy a lány sikerrel járjon.

Dombokra kapaszkodtak fel, s majd süllyedtek alá a következő völgybe, miközben Duncan az előttük elterülő síkságot figyelte a holdfényben, és közben úti céljukra Esephusba gondolt. Az erőd a tenger mellett épült, a kikötő mellé, ahol a keletre vezető út és a fő hajózási útvonal találkozott. A várost egyik oldalról a Könnyek Tengere határolta, míg a másik oldalt a kikötő terült el, és úgy tartotta a mondás, hogy aki Esephust birtokolja, az kormányozza Escalon nagy részét. Argoshoz legközelebbi erőd Esephus erődítménye volt. Duncan tudta, hogy csak itt van esélye győzelemre vezetni a forradalmat. Az egyszer volt fővárost fel kell szabadítani. Kikötője egykor tele volt büszkén dagadó vitorlájú hajókkal, amelyeken escaloni zászlók lobogtak, most viszont csak pandesiai hajók állomásoztak benne, alig emlékeztetve egykori nagyságára.

Duncan és Seavig, Esephus ura, egyszer jó barátok voltak. Régen egymás mellett lovagoltak a csatában, bajtársként küzdöttek számtalan alkalommal és Duncan nem egyszer hajózott vele a tengeren. Az invázió óta azonban elvesztették a kapcsolatot. Seavig, az egykor büszke hadúr, most megtört katonaként élt, képtelenül arra, hogy hajózzon, vezesse városát, vagy ellátogasson más erődbe, mint ahogy a többi hadúr tette. Sokan olyan címkékkel illették, mint ami igazából is volt: egy fogoly, mint ahogy Escalon többi hadura is.

Duncan katonái által tartott fáklyák fényében lovagolt délnek. Útjuk során a hó egyre vastagabb lett, a szél egyre erősebben fújt, és fáklyáik egyre kevésbé adtak fény, miközben a holdat is felhők takarták. A hadsereg mégis rendületlenül nyomult előre, ezek az emberek bárhova elmentek volna Duncanért. A parancsnok tudta, hogy nem megszokott dolog éjjel támadást indítani, sokkal kevésbé akkor ha még a hó is esik, de hát ő mindig egy különös harcos volt. Éppen emiatt emelkedett a ranglétrán egyre feljebb, lett az öreg király parancsnoka, és nyerte el a maga erődjét. És ez tette őt a legelismertebb hadúrrá. Duncan sose azt tette, amit mások. Volt egy mottója, ami szerint próbált élni: tedd azt, amit mások a legkevésbé várnak.

A pandesiaiak nem számítottak a támadásra, arra pedig végképp nem, hogy Duncan lázadása ilyen hamar elér délre, főként akkor, ha a férfi időben odaér. És természetesen nem számítottak éjszakai támadásra sem, pláne ha a hó is esik. Tudták milyen kockázatos éjszaka lovagolni. A lovak eltörhetik a lábukat, és még számtalan probléma történhet. Duncan tudta, hogy háborúkat gyakrabban nyernek a meglepetés és a gyorsaság segítségével, mint erővel.

A parancsnok úgy tervezte, hogy egész éjszaka lovagolnak, míg el nem érik Esephust és megpróbálják legyőzni a hatalmas pandesiai sereget és visszavenni a várost csupán pár száz emberrel. És ha visszavették az erődöt, akkor talán lehetőséget kapnak arra, hogy megkezdjék a háborút Escalon visszafoglalására.

- Ott lent! – kiáltotta Anvin, a hóba mutatva.

Duncan letekintett a völgybe és észrevette a kavargó havon és ködön keresztül, hogy néhány apró falu terül el alattuk. Ezek a falvak bátor harcosok lakhelyéül szolgáltak, akik Escalonnak tartoztak hűséggel. Nem voltak sokan, talán csak maréknyian, de segítségükre lehetnek, ha csatlakoznak a hadseregéhez.

Duncan túlkiabálta a szelet és a lovakat, hogy mindenki hallja.

- Fújjátok meg a kürtöket!

Emberei sorra szólaltatták meg a kürtöket, Escalon régi gyülekező jelét fújva, amely melegséggel töltötte el a parancsnok szívét, s melyet nem halott Escalonban már évek óta. A hang ismerős kell, hogy legyen minden embernek és tudniuk kell, hogy mit jelent. Ha vannak még jó emberek azokban a falvakba, akkor ez a hang előhívja őket.

A kürtök újra és újra felhangoztak, miközben a fáklyák fényében közeledtek a falu felé. A falubeliek felriadtak jöttükre és az utcákra tódultak, fáklyáik pislákoltak a hóesésben, a férfiak sietősen kapták magukra a ruháikat, ragadták meg fegyvereiket és öltötték magukra páncéljaikat. Mindannyian a hegy felé néztek, és csodálkozva látták Duncant és katonáit közeledni. A parancsnok próbálta elképzelni, hogy milyen látványt nyújthatnak embereivel, amint a sötét éjszakában hóviharban léptetnek, éppen ereszkedve le a hegyről, s fáklyák százait tartják, melyek küzdenek a hóeséssel. A katonák belovagoltak az első faluba és megálltak a megriad arcú emberek gyűrűjében. Duncan reményt látott vidéki emberei szemében. Magára öltötte legkeményebb csatákban használt tekintetét, felkészítve magát, hogy minél jobban fellelkesítse ezeket az embereket, úgy, mint még azelőtt sohasem.

- Escalon fiai! – kiáltotta, lovával lassan léptetve az őt körülvevő emberek között.

- Eleget szenvedtünk már a pandesiai elnyomástól! Választhatjátok azt, hogy itt maradtok és élitek tovább az életeiteket, és merengtek Escalon egykori nagyságán, vagy választhatjátok azt, hogy felkeltek szabad emberként és segítetek nekünk a szabadságharcban!

A falubeliek örömmel az arcukon ujjongva szaladtak.

- A pandesiaiak elvitték a lányainkat! – kiáltotta egy férfi. - Ilyen szabadságból mi nem kérünk!

A falubeliek egyre inkább éljeneztek.

- Veled vagyunk Duncan! – kiáltotta egy másik. - Halálunkig veled lovagolunk!

Üdvrivalgások közepette az emberek felnyergelték lovaikat és csatlakoztak a sereghez. Duncan elégedetten nézte a növekvő sereget, majd megsarkantyúzva a lovát kilovagolt a faluból. Lassan egyre inkább rádöbbent, Escalonban egyre jobban gyűlik a feszültség egy lázadáshoz.

Hamarosan elértek a következő faluba, a lakosok már kint álltak és várták őket a fáklyák fényében. Hallották a kürtök hangját, a kiáltásokat, látták a növekvő sereget és pontosan tudták, hogy mi történik. Az emberek egymás után szólították az ott lakókat, mindegyikük arcára rá volt írva, hogy mit gondol, nem volt szükség semmilyen beszédre. Duncan átviharzott ezen a falun is, nem volt szükség meggyőzni a helybelieket, hogy vágyják a szabadságot, hogy helyreállítsák önbecsülésüket, hogy felnyergeljék a lovaikat és fegyvert ragadva csatlakozzanak a seregéhez, bárhova is vezeti őket.

Duncan sorra járta a falvakat, ahol egymás után gyúltak ki a fények és az erős szél, a havazás, és az éjszaka sötétje sem állította meg őket. Az emberek szabadság utáni vágya túl erős volt, és az emberek egymás után sorakoztak fel, hogy visszanyerjék az életüket.

A növekvő sereg dél felé lovagolt, Duncan keze egyre inkább elgémberedett a nagy hidegben, ahogy a kantárt szorította. Ahogy dél felé haladtak Volis száraz, hideg időjárást felváltotta Esephus nedves, de hideg éghajlata. A levegő egyre nehezebbé vált tenger nyirkos és sós levegőjétől. A fák alacsonyabbra nőttek erre felé, és mind hajlongott a szűnni nem akaró húsvéti viharban.

Egymás után keltek át a hegyeken. A hóesés ellenére a felhők oszladozni kezdtek és előtűnt a hold, megvilágítva útjukat. A harcosok lovagoltak az éjszakában és Duncan már tudta, hogy ez egy olyan emlék lesz, amelyre hátralévő életében mindig visszagondol majd. Feltéve, ha sikerül túlélnie. Ezen a csatán múlott minden. Kyrára, a családjára, az otthonára gondolt, nem akarta elveszíteni egyiket sem. Az élete egy hajszálon múlt, ugyanúgy, mint a szeretteié, mindent kockára tett ma éjszaka.

Duncan visszapillantva a válla fölött lelkesedéssel telve látta, hogy sikerült további százakat összegyűjtenie, akik egy célért küzdenek majd. Tudta, hogy még így is számbeli fölényben van az ellenfél, ráadásul egy harcedzett sereggel néznek szembe. Pandesiai katonák ezrei állomásoztak Esephusban. Továbbá Seavignek is több száz embere van, és nem tudta Duncan, hogy amaz képes-e kockára tenni őket, hogy csatlakozzon őhozzá. Meg kell győznie…

Átkeltek a következő hegyen is, majd megálltak egy pillanatra, nem volt szükség további erőlködésre. Onnan jól látszott a fodrozódó Könnyek Tengere, ahogy a hullámok a parthoz csapódnak, és a nagy kikötő, az ősi város, ahogy kiemelkedik a part sziklái közül. A város úgy nézett ki, mintha a tengerbe építették volna, a hullámok a kőfalakon fröccsentek szét. A város a szárazföldnek háttal épült, kapui a tengere néztek, úgy tűnt, hogy sokkal inkább arra épült, hogy a hajók kerüljenek biztonságba, ne pedig a lovak.

Duncan a kikötőt nézte, ahol a hatalmas hajók sorakoztak, rajtuk a pandesiai lobogóval, melynek sárga és kék színei tőrdöfésként hatottak a szívébe. Pandesia szimbóluma, a koponyával a szájában repülő sólyom, undorral töltötte el Duncant. Azzal, hogy egy ilyen nagyszerű várost a pandesiaiak megszállva tartottak, Duncant mélységes szégyennel töltötte el és a sötétség ellenére is jól látszott, ahogy arcát elönti a méreg. A hajók békésen ringatóztak, senki sem számított támadásra. Természetesen. Ki merészelné megtámadni őket? Különösen az éjszaka közepén, hóviharban?

Duncan érezte, hogy minden katonája tekintete rászegeződik és tudta, hogy eljött az igazság pillanata. Mindannyian az ő reményteli parancsára vártak, arra, amely megváltoztatja Escalon sorsát, miközben ott ült a lován érezte eljött az ő pillanata. Tudta, hogy ez egy azon pillanatok egyike, amely meghatározza az ő és a katonái sorsát.

- ELŐRE! – kiáltotta.

Az emberei éljeneztek és elkezdtek leereszkedni a hegyoldalon a pár száz méterre elterülő kikötő irányába. Duncan érezte a mellkasában kalapáló szívét, amint a hideg szél az arcába csapott és az emberek magasra emelet fáklyákkal haladtak előre. Tudta, hogy ez egy öngyilkos küldetés, de azt is tudta, hogy elég őrült a terv ahhoz, hogy működjön. Leviharzottak síkságra, lovaik olyan gyorsan vágtattak, hogy a hidegben alig kaptak levegőt, és ahogy közeledtek a kikötő felé, amelynek kőfalai csak pár száz méterre voltak előttük, Duncan kiadta a következő utasítást: - ÍJÁSZOK! – kiáltotta. Íjászai, akik mögötte lovagoltak, meggyújtották nyilaikat és a parancsra vártak. Csak vágtattak, a lovak patájának dobogása messzire hallatszott, és a pandesiaiak még mindig nem készültek a támadásra.

Duncan várt, míg közelebb nem értek – negyven, harminc, húsz lépés -, míg végül tudta, hogy eljött az idő. - TŰZ!

A sötét éjszaka hirtelen kivilágosodott, amint a lángoló nyilak ezrei szelték át a levegőt, áthatolva a hóesésen a kikötőben horgonyzó tucatnyi pandesiai hajó felé. Egyesével, mint a szentjánosbogarak csapódtak be a célpontjaikba, belefúródva a pandesiai hajók csapkodón vitorláiba.

Néhány perc múlva már minden hajó lángra kapott, a vitorlák után a hajótestek is lángoltak, ahogy a tűz gyorsan terjedt a szeles kikötőben.

- Újra! – kiáltotta Duncan.

Sortűz, sortüzet követett, a lángoló fejű nyilak, mint esőcseppek hullottak a flottára.

A flotta volt az első és csendes áldozata az éjszakának, az ellenséges katonák gyanútlanul aludtak. A pandesiaiak túl arrogánsak, túl nagyképűek voltak ahhoz, hogy ilyen mértékű támadásra számítsanak.

A parancsnok nem adott időt az ellenfélnek, hogy összeszedje magát, bátran lovagolt előre, egyre közeledve a kikötőhöz. Csapatát egyenesen a kikötőt határoló kőfalhoz vezette.

- FÁKLYÁKAT! – kiáltotta.

A katonák felsorakoztak a tengerparton, magasra emelték fáklyáikat, és egy nagy kiáltás keretében Duncan példáját követve a legközelebbi hajókra dobták azokat. A nehéz fáklyák kövekként zuhantak a fedélzetre, a fa dobogó hangja töltötte meg a levegőt és több tucatnyi hajó kapott lángra.

Néhány pandesiai katona, akik szolgálatban voltak, túl későn vették észre mi is történik és a tűz fogságában találták magukat, majd üvöltve ugráltak le a fedélzetről.

Duncan tudta, hogy csak idő kérdése, amíg a többi pandesiai felébred.

- Kürtöket! – kiáltotta.

A kürtök megszólalásával felhangzott a régi escaloni gyülekező, ez a rövid dallam, amit Seavignek ismernie kell. Remélte, hogy emlékszik rá.

Duncan leszállt a lováról és kivont karddal a kezében a kikötő fala felé szaladt. Gondolkodás nélkül ugrott át az alacsony falon a lángoló hajókra, így vezetve a támadást. Végezni akart az ellenséggel, mielőtt az rendezi sorait.

Anvin és Arthfael az embereikkel az oldalán mindnyájan egy nagy csatakiáltásban törtek ki, túlharsogva a szelet. Annyi év megaláztatás után eljött a bosszú ideje.

A pandesiaiak végre magukhoz tértek, a katonák elkezdtek előjönni a fedélközből, úgy rajzottak, mint a hangyák, köhögtek és szédültek a füsttől. Amint meglátták Duncant és az embereit, kivont karddal kezdtek feléjük rohanni. A parancsnok egy csapat katonával találta magát szemben, de ő nem hátrált meg, hanem támadott.

Duncan támadott és lebukott mikor az első ember feje felé suhintott kardjával, majd megállt és elvágta az ember torkát. Egy másik katona a háta felé suhintott, de Duncan megpördülve a tengelye körül kivédte az ütést, majd megcsavarva a katona kardját, beleszúrta azt a mellkasába.

Duncan hősiesen küzdött, miközben minden oldalról támadták, hasonlóan, mint a régi időkben, mikor minden oldalról hárítani kellett az ütéseket. Amikor túl közel jutottak hozzá és nem hagytak elég helyet, hogy a kardjával küzdjön, akkor hátrahajolt és megrúgta őket, hogy így csináljon magának helyet, hogy újra lesújtson. Máskor pedig megpördült és könyökét használva harcolt a kezével, mikor erre volt szükség. Az emberek csak úgy hullottak körülötte, senki sem tudott közel kerülni hozzá.

Hamarosan Anvin és Arthfael egy tucatnyi emberrel előre tört, hogy segítsen neki. Amint Anvin odaért mellé rögtön blokkolt is egy ütést a mögötte lévő katonától, ezalatt Arthfael előrébb lépve felemelt kardjával egy lándzsát ütött arrébb, amely Duncan arca felé tartott. Ezzel párhuzamosan Duncan előrébb lépett, megragadta a katona torkát és Arthfaellel közösen megölték őt.

Úgy harcoltak, mintha egyek lennének, egy jól olajozott gépezet, mindannyian vigyáztak a másik hátára, miközben kardok és páncélok csattanása töltötte be az éjszakát. Duncan látta, hogy maga körül a katonák egymás után szállnak fel a hajókra a kikötőben. A pandesiai katonák elszántan küzdöttek, néhányuk még lángolt is, de az escaloni harcosok bátran szálltak szembe a lángokkal, és egyikük sem adta meg magát, még akkor sem, amikor már a tűz körbevette őket. Duncan addig harcolt, amíg csak fel tudta emelni karjait, izzadt, szemeit csípte a füst, a kardok csattogtak körülötte, és a katonák egymás után hullottak el, ahogy próbáltak a part felé menekülni.

Végül a tűz már túl forróvá vált, a pandesiai katonák teljes fegyverzetben a lángok foglyaivá váltak és nem maradt más, mint, hogy a vízbe ugorjanak. Duncan levezényelte a katonáit a hajókról, át a kőfalon, vissza a kikötő oldalára. A parancsnok kiáltást hallva hátrafordult és látta, amint több száz ellenséges katona próbálja őket követni, hogy elűzze őket a hajóktól.

Amint az utolsó ember is kiért a szárazföldre, megfordult, s kardját felemelve lecsapott a nagy kötelekre, amelyek a hajót tartották a parthoz rögzítve.

- A KÖTELEKET! – kiáltotta Duncan.

Katonái követték a parancsát és elvagdosták köteleket, amelyek a flottát a partnál tartották. Amint elvágta az előtte lévő kötelet, Duncan a csizmáját a fedélzetre helyezte, és egy nagy rúgással ellökte a hajót a parttól. Felnyögve az erőfeszítéstől Anvin, Arthfael és egy tucatnyi katona szaladt, hogy siessen neki. Egyként lökték el a lángoló hajótestet a parttól.

A lángoló hajó tele kiáltozó katonákkal, elkerülhetetlenül sodródott a többi hajó felé a kikötőben, és amint odaért azokat is lángra lobbantotta. Emberek százai ugrottak le kiabálva a hajókról, és süllyedtek el a sötét vízben. Duncan próbálta visszanyerni a lélegzetét, szemében tükröződött az egész lángoló kikötő. A pandesiai katonák ezrei próbáltak kiszabadulni az alsóbb fedélzetekről, de már túl késő volt számukra. Lángfallal találták szembe magukat, és már csak a közül választhattak, hogy elégnek élve vagy beleugranak a fagyos vízbe és megfulladnak. Mindannyian az utóbbit választották. Duncan látta, hogy a kikötő megtelik emberi testek százaival, ahogy a vízben lebegnek és kiabálva próbálnak kiúszni a partra.