A Föld felett

II.

A bányászok sanyarú világa: a Jupiter holdja

1.

Az időt nagyon furcsán érzékeljük. Van, amikor 1 perc két lélegzetvétel között csak úgy elszökken, és van, amikor az 1 perc kínzó 60 másodpercben gyötri szét az embert. Hogyan lehetséges ez, hiszen mindkét esetben pontosan 60 másodperc telik el? Lehet, ezért mondják, hogy az idő relatív. Végül is nagyon nem mindegy, hogy éppen egy fogorvosnál ülünk, vagy a barátokkal mulatunk, mert jó társaságban jobban megy az idő. Szóval ha nem akarunk gyorsan megöregedni, akkor járjunk fogorvoshoz! Ezzel most nem azt állítom, hogy a fogorvosok rossz emberek lennének, de valljuk be, hogy elég egyirányú társalgás az, amikor az ember szájában turkálnak. Biztosan jobban, gyorsabban telne a velük töltött idő, ha kellemesebb környezetben találkoznánk, mint amikor kiszolgáltatva ülünk tátott szájjal, fájdalmak között. Ilyenkor lassan megy az idő. Sokkal lassabban, mint a moziban. Próbáljunk meg két órát a fogorvosnál tölteni mozdulatlanul! Ugye? Máris sokkal vonzóbb a mozik kényelmetlen széke. Vajon mi lenne, ha azok még kényelmesek is lennének? Legördülne a főcím és hirtelen azt vennénk észre, hogy máris a „Vége” felirat ékeskedik a vásznon. Maximum annyi maradna meg belőle, hogy milyen jót nevettünk a filmen. Próbáljunk meg a fogorvosnál nevetni!

– Mennyi ideje lehetek itt? Azt mondják, öt éve? Lehet, hogy ez az öt év a gyötrő 60 másodperces időként képviselteti magát, ezért tűnik ilyen rettentő hosszúnak. Vajon a Földön is ugyanígy telik az idő? – elmélkedett magában Winston Salmon, akit ezen a helyen szerényen csak az Elsőnek becéznek.

Ő az Első, mert ő a legjobb bányásza a Jövő PTT-nek, és ezt a titulust bizony nagy becsben tartják. De mégis: ezt a nagy embert kételyek kínozták.

– Messze vagyok otthonról – csapkodták a gondolatok megzavart elméjét. – Hány nap telhetett el pontosan, mióta elhagytam a Földet? Nem láttam a napot se megérkezésem óta. Nem láttam a felszínt a leszállásom óta, de ami a legrosszabb, hogy nagyon régen nem láttam a drága Andreát és a kicsi Benit. Nagyon hiányoznak…

Ahogy ezek átfutottak a fején, egy magányos könnycsepp szánkózott végig az arcán. Winston felült az ágyból és letörölte könnyét, mert így mégsem mehetett ki az Európán a többiek közé. Itt mindenki tökös legény. A társaság nagy része büntetett előéletű, és nagyon kevesen jöttek önszántukból a világ végére. Nem-nem, itt az érzelmek halvány látszatát kelteni is végzetes lehet a hírnevére, feltéve, ha ezek nem az agresszió vagy a vidámság jelei. Megerőltette magát és komor, határozott tekintetet varázsolt a bánat helyére. A tükörbe pillantva végre egy határozott, kerek arcot látott világosbarna, göndör hajjal és barna szemekkel. Felkelt az ágyból, és a szobájából kilépve erős fény üdvözölte a folyosón.

– Mi van, Főnök, egyedül töltöd a szabadidődet? Nem lesz ez így jó, a kantinban várunk! – szólt hozzá futtában Andrej, aki választ nem várva továbbrohant.

– Kell ez neked, Winston? – futott végig agyán a kérdés. – Ez a sok idióta részeg, aki csak a saját egóját fényezi?

Bizony, ha ezek között az egók között ellenkezik a vélemény, az olyan, mintha két neutroncsillag ütközne össze. Érdekes látvány, de az orvosok által javasolt távol maradni a jelenségtől. Remélem és kívánom, hogy az ilyen esetekből kimaradjunk az életünk folyamán! Viszont ha így gondoljuk – mint ahogy én is – és szeretjük a nyugodt életet, esetleg verseket írni, akkor kerüljük az Európa bányáit, mert itt bizony sok lehetőség nincs a kikapcsolódásra. Lehet dolgozni, inni, verekedni és nőzni. Tudom-tudom, sokak szerint ezek a cselekedetek kielégítik egy férfi minden vágyát. De a mi Winstonunk annak ellenére mégis bánatos, hogy ebben a falkában ő az Első. Ahhoz, hogy valaki megtartsa ezt a címet, erősnek, ügyesnek és okosnak kell lennie, mint anno a középkorban a lovagoknak. Csak itt több vérrel és kevesebb versírással. Sőt, ha itt valaki verset írna és azt elszavalná, akkor a hallgatóság a véleményét nem tapsviharral, hanem pofonvihar kíséretében, egy kevésbé baráti vállveregetéssel nyilvánítaná ki. Egy életre kidobnák a kantinból, ami elég rossz ómen errefelé, mivel minden ott történik, ami nem a munkával kapcsolatos. Egyszerűen csak mellőzzük a versírást, ha az Európára készülünk bányásznak! Itt az elmét inkább az átveréshez és ennek számos szinonimájához használjuk. A legfontosabb szabály, hogy tudjuk, merre van a kantin.

Winston is éppen oda tartott, amikor egy pillanatra megtorpant egy falra vetített hologram mellett, ami egy kedves sziget képét ábrázolta.

– Milyen nyugodt, és milyen szép! – gondolta magában. – Elfelejtettem, hogy milyen érzés, ha rám süt a nap – mindenhol csak mesterséges fény van, a bányában meg a kőzet.

Ebben a pillanatban Tódor lépett mellé, akinek ápolatlan, hosszú vörös haja az ágyékáig ért.

– Szerinted még vannak ilyenek? – kérdezte Tódor, és a szigetre mutatott.

– Mik? Szigetek? – kérdezte Winston meglepődve.

– Hát, ha annak hívjátok, akkor szigetek. Szerinted léteznek még? – kapott közben hosszú szakállába Tódor, mint a tudósok, amikor gondolkoznak.

– Miért ne lennének? – értetlenkedett Winston.

– Hát tudod, te biztos, mert én olyan keveset tudok, de mégis tudom – indította meg mély filozófiai beszédét Tódor –, hogy egy csomó minden eltűnt már a Földről. Minden fém és műanyag, ami megmaradt. Ez meg itten tele van növénnyel vagy micsodával.

– Igen, Tódor, azok ott növények – vette fel a ritmust Winston.

Ez sokszor nehézséget okozott neki, mivel remélem feltűnt, hogy Tódornak nem volt erőssége a gondolkodás. Vagyis gondolkodni szokott, de gondolatok hiányában a gondolkodás intézményéből úgy csapták ki, hogy a szerencsétlen még be sem lépett annak kapuján.

– Nem hiszem, hogy a szigetek is eltűntek volna, Tódor. Majd ha visszamegyünk gazdagon, akkor vehetsz egyet magadnak.

Megveregette a vörös óriás vállát, aki erre elmosolyodott és ennyit tett hozzá:

– Tódor, a szigetek ura. – Mosolyát vigyorra cserélte. – Ez jól hangzik – jegyezte meg halkan.

Winston magára hagyta kollégáját bárgyú vigyorával és kellőképpen hiányos fogsorával. A kantinhoz érve a bejárat előtt megállt, mert egy bezárt fémajtó várta, aminek jobb szélén egy terminál látszódott. Winston a terminálon lévő kis lyukba nézett, hogy az ellenőrizhesse, valóban munkaidőn kívül igyekszik-e meglátogatni a mulatót. Amíg nem volt ez a rendszer, mondanom sem kell, hogy elég sok visszaélés történt, mivel a kantinban minden ingyenes volt és a vezetőség azt látta, hogy részegek vannak, de termelés, az nincs.

– Üdvözlöm, Winston Salmon – jött a gépi hang a terminálból. – Jó szórakozást kíván a Jövő Profit Termelő Társaság!

Amikor belépett a kocsmába, már nagyban folyt a mulatozás. Volt törött orr, ami nem is olyan rossz, mivel táppénzen inni lehet, dolgozni viszont nem kell. Persze a keményebbek – hogy megvédjék becsületüket – csak a legvégső esetben használják ki ezt a lehetőséget. Volt repülő korsó, asztalon táncoló lányok, ordítozás és röhögcsélés. A legfontosabb, hogy ott ült Gáben egy nagy asztalnál, stílusosan négy kurvával, két itallal, tökrészegen. Gáben volt Winston legjobb barátja, az egyetlen bányász, akiben meg tudott bízni. Egy lépést is alig tett befelé, amikor a rövid nyakú, szögletes állú hangos üvöltéssel üdvözölte.

– Wini, drága barátom! – üdvözölte Gáben négy mellből előbújva. – De régen láttalak már itt, gyere hamar, töltsünk egyet! – szólt és közben integetett Winston felé, de egy karsuhintásnál arcon találta az éppen őt kényeztető egyik hölgyet, aki nagyot esett, de ezzel senki sem foglalkozott.

Sajnos termetének köszönhetően, mivel válla két szekrény széles volt, sokszor okozott gondot környezetének. Néha teljesen véletlenül rendezte át azt. Winston nem ellenkezett, mivel egy céllal indult neki a napjának, hogy felkeresi Gábent, ami nem volt a legbonyolultabb feladat, mivel ő vagy itt az asztalánál szokott lenni, vagy a szobájában másod-, harmad-, és igen, néha negyedmagával.

– Na, mi szél fújt ide? – kérdezte Gáben, és zömök orrába túrt, miközben Winston helyet foglalt. – Kimerészkedtél a lukadból végre? Erre inni kell!

Ezzel a felkiáltással meg is itta az egyik italát, nem érdekelve őt, hogy barátjának még üres a keze.

– Beszélni akarok veled, négyszemközt – jelentette ki Winston, miközben egy pohár emelkedett ki az asztalból, majd alulról feltöltődött egy vöröses színű folyadékkal.

– Nem lenne jobb négymellközt? – kérdezte Gáben harsányan, jobb szemöldökét érdeklődően felhúzva.

Ezt a fekete szőrpamacsot egy orángutánhoz hasonlóan kiálló szemöldökcsont tette röhejessé. Gáben nem volt jóképű, de tekintélyt parancsoló kiállása miatt szerették a nők. Erre a kérdésre még Winston is elmosolyodott, mivel jól ismerte barátját. Gáben a maga két méterével markáns férfi volt, akinek vakvágányra futott életét az bélyegezte meg véglegesen, hogy a betyárbecsület jegyében hatóság elleni erőszakot követett el. Legalábbis ezt a verziót adta elő a gyengébb gyomrúakra való tekintettel, mert ő ilyen figyelmes úriember volt. A részleteket megtartotta magának. Gáben mindig odafigyelt, hogy arcszőrzetét rendben tartsa. Néhanapján úgy nézett ki, mint egy vérbeli neandervölgyi, érthetetlen módon azonban máskor pedig mint egy tőzsdei bróker, csupasz képpel és rövidre vágott hajjal jelent meg. Ma este lányokkal volt, ezért úgy érezte, hogy az a tökéletes megjelenés, ha az ősember-küllemet választja.

– Tudom, hogy jobban éreznéd magad, ha velünk tarthatnának a hölgyek – mondta Winston és felemelte poharát –, de amiről beszélni akarok, arról csak ketten tudhatunk.

Koccintottak egyet, kettőt, talán négyet, és folytatta:

– Persze nem szeretném elrontani az estédet. Megbeszélhetjük máskor is.

Ezzel lehúzta kétes eredetű italát.

– Hölgyeim – nézett végig Gáben a lányokon –, nagyon sajnálom, de a mai estén mellőzniük kell Nagy Gábor, a női lelkek meghódítója és szívük összetörője felejthetetlen, egyedi, tökéletes… – ekkor lehúzta maradék italát…

– Sok lesz! – vágott közbe Winston.

– Na jó, húzzatok a picsába! – fejezte be Gáben a szónoklatát nem túl szalonképesen, mert igazából ő nem is volt annyira úriember.

Egyedül maradtak az asztalnál, amiből ismét egy-egy érdekes kinézetű ital emelkedett ki. Winston elmondta neki, hogy mostanában nem érzi jól magát, mert nagyon hiányzik neki fia és felesége. Ő nem hiszi el azt, amit a Földről sugároznak, hogy otthon minden rendben van és hogy az emberek egyre magasabb életszínvonalon töltik napjaikat, köszönhetően a Jövő PTT folyamatos, anyáskodó szeretetének.

– Gondolj már bele – folytatta Winston –, miért nem engedik, hogy beszéljek a családommal? Öt éve vagyunk itt, és semmit sem tudok róluk.

– Elítéltek vagyunk – válaszolta Gáben –, ezt ne felejtsd el!

– Értem, de te rendőrt öltél – vélekedett Winston. – Én nem fizettem be két számlát. Nem furcsa, hogy ugyanabban a bánásmódban részesülök?

– Barátom – szólt Gáben és nagyot kortyolt italából –, a szabály az szabály. Ha valaki megsérti a Jövő PTT törvényeit, bármilyen kis mértékben is, az szabadságvesztéssel fizet érte. Választhat, hogy börtönbe megy, vagy eljön ide és dolgozik. Mi jól döntöttünk, jól élünk itt – vélekedett az ősember.

– Te lehet, hogy jól vagy – mondta szomorkásan Winston. – Nem hagytál senkit magad mögött, de nekem felelősséget kellett volna vállalnom mások iránt – sóhajtott nagyot.

– És vállalsz is! – vágott közbe Gáben. – A fizetésedet a családod kapja meg, segítesz nekik, hogy legyen mit enniük, legyen hol lakniuk. Tudod mi a bajod neked? Mert én jól tudom.

Winston csendben figyelte barátját.

– Nem tudsz kiengedni. Az elmúlt időben alig szórakozol, nem használod ki ezeket a gyönyörű lányokat, hogy csillapíthassák bánatod. Bekattansz a munkától, ez a te bajod – mondta, és ahogy befejezte, mosolyogva garatra húzott még egy italt.

– És ha igazam van? – kérdezte Winston nyugodtabb hangon, mert tudta, ha felhúzza cimboráját, az sok mulató bányász estéjét tenné tönkre. – Te számon tartottad, mióta vagyunk itt? Egyáltalán tudod, milyen évet írunk?

Gáben elgondolkodott, de „biztos, ami biztos” alapon ivott még egyet és vállat vont.

– Fingom sincs – jött az értékes válasz.

Eközben egy másik asztalnál Andrej vitatkozott, mert egy kollégája megvádolta, hogy elcsalta a mai normát, hogy megelőzhesse a termelésben. Szó szót követett, majd pofon pofont, és Andrej balszerencséjére úgy ütötte ki partnerét, hogy az kényszerleszállásban pont Winstonék asztalán landolt. Gáben nem szereti, ha kiömlik az itala, és azt kimondottan utálja, ha az piros foltot hagy ruházatán. Andrejben megfagyott a vér, mert tudta, most el lesz neki magyarázva, hogy többet ilyen ne csináljon. Gáben elmagyarázta, aminek köszönhetően két félholtra vert embert kísértek ki a kantinból.

– Most nézd meg, mit csináltak ezek! – panaszkodott Winstonnak. – Nem tudom, miért nem lehet viselkedni?!

– Te sem szoktál – tette hozzá Winston és elmosolyodott.

Az ilyen környezetben könnyen feloldódik az ember, ha a megfelelő társaságot választja.

– Na de most tényleg panaszkodni akartál? – kérdezte Gáben. – Ezért kár volt elküldenem a lányokat, nem gondolod?

Winston ebben a pillanatban jelezte kezével, hogy hajoljon közelebb.

– A segítségedet kérem – suttogta Gáben fülébe. – El akarok szökni a Földre.

2.

Az Európán sok mindent nem tanul meg az ember, de ha valamit el kell sajátítania, azt tökéletességig kell fejlesztenie, mint például a másnaposan végzett munkát vagy az önvédelem sokszínű fortélyát. Ha valaki ebben a közösségben gyenge, annak nagyon ajánlott, hogy jó színészi vénával ezt teljesen leplezni tudja. Winston Salmon két dologgal vívta ki magának az Első pozíciót. Az egyik, hogy kivételes tehetsége van a szikla megfelelő méretű kifejtésére. A másik, hogy ő az egyetlen, aki fel tudta venni a fizikai küzdelmet Gábennel, aki ezt csak hosszas győzködés után fogadta el. Bár Gáben volt az erősebb, nem tudott soha mit kezdeni Winston leleményes és ügyes ökölharca ellen. Azóta, hogy ezt tisztázták, nagyon jó barátok lettek ezen az istenverte holdon.

A bányában kemény munka folyt, ahol a lézerfejes csákányok sercegő hangja fület siketítően üvöltött. Az egyik sorban ott dolgozott Andrej összetört arccal, fájó karral. Nem kért betegszabadságot, mert tudta, hogy a Kilencedik helyén csúnya foltot ejthetne egy pár napos eltávozás. Mellette Tódor hasította a kemény kőzetet, aki néha magában beszélgetett.

– Hülye kavics, mért nem tudsz magadtól egyenlő részre esni?! Hülye kavics! – mondogatta.

A hatalmas kőcsarnok soraiban rendezetten ment a munka. Két helyet kivéve telt sorokban vájták a bányászok a legértékesebb nyersanyagot, amit az ember ismert: az amantint. A kivágott kőzetet bányacsillékbe pakolták. Mindenki a saját csilléjébe rakodott, s amikor az megtelt, megnyomtak egy gombot a kezükön lévő karperecen. Ekkor a kocsi elindult, és egy üres érkezett a helyére. A csillék a frissen vájt amantint a méretezőbe szállították, ahol a hanyagul vágott kőzeteket megfelelő nagyságúra szelték. Általában a jobb bányászok után nem kellett sokat formázni, de voltak olyanok, mint Tódor, akik megnehezítették a formázók munkáját. A megfelelő méretű amantin nagy részét innen űrhajókra hordták, majd ezek után a Földre szállították. A maradékot pedig itt helyben az erőműbe vitték, hogy energiát termeljenek belőle. Az egyik hajóra éppen egy ilyen szállítmányt rakodtak fel, mit sem sejtve annak tartalmáról.

– Mondtam, hogy nem lesz nehéz – suttogott Winston. – Mindjárt fent vagyunk a hajón.

– Azt mondod, kaland? Ám legyen! – fűzte hozzá Gáben, miközben a ládát, amiben rejtőztek, a raktérbe tolták.

3.

Miután Winstonnak sikerült rávennie barátját, hogy tartson vele a Földre, kellett egy terv, amivel észrevétlenül elszökhetnek. Mondanom sem kell, hogy ez nem ment teljesen zökkenőmentesen. Andrejt például többször megverték, mire meggyőződött arról, hogy ez neki is érdeke és tartsa a hátát, ha szükség van rá. Nem tehettek mást, muszáj volt másokat is bevonni a tervükbe, mivel rájöttek, hogy ha a két legjobban termelő személy kiesik, akkor az biztosan szemet szúr a Földön. Ezért beavatták a tíz legjobb bányászt. A terv igen egyszerű volt, de az már kevésbé – mint említettem –, hogy rávegyék a többieket az együttműködésre.

– Nagyon egyszerű – mondta Winston –, amíg mi távol leszünk, nektek annyi lesz a feladatotok, hogy pótoljátok a kiesett termelést. Egy-két túlórával biztos meg tudjátok oldani.

– Naponta többet dolgozni? – kérdezte Andrej kételkedve. – Miért jó ez nekünk, áruld már el!

– Először is – vágott közbe Gáben – megtudjuk, kinek gürcölünk ilyen keményen. Másodszor pedig, ti mind két szintet ugrotok a hierarchiában, ami, valljuk be, mindegyikőtöknek a vágya. A végén, amikor visszatérünk, lehetséges, hogy olyan információkkal rendelkezünk, melyekkel el tudjuk foglalni a holdat, és így zsarolhatóvá válik a Cég is.

– Akkor sem értem – mondta Andrej. – Így is feljebb tudom küzdeni magam.

– És mégis mivel szeretnéd ezt véghezvinni? – kérdezte Gáben. – Sohasem voltál előrébb, csak egy szaros Kilencedik.

Erre a sértésre Andrej felkelt székéből, de azzal a lendülettel visszaesett, mert akkora állast kapott, mintha egy betonoszloppal vágták volna fejbe. Ezután csöndben maradt.

– Miért nem próbáljuk meg most innen megzsarolni őket? – kérdezte Bulzakov. – Egyszerűen ráveszünk mindenkit, hogy álljon le a bányászattal – vélekedett.

– Mert nem tudjuk, mivel kéne szembenéznünk utána – válaszolta Winston. – Ha eljutunk a Földre, feltérképezhetjük a Cég működését. Megtudhatnánk, hogy van-e értelme lázadni ellenük, és amíg távol vagyunk nem rontjuk itt nektek a levegőt. Gondolj bele, Bulzakov, te lehetnél végre az Első! – unszolta Winston.

Bulzakovot meggyőzték Winston szavai, és őt követve sorjában mind a maradék hét elit legény beleegyezett a túlórába. Andrej „a hallgatás beleegyezés” elvével adott hangot szavának. Ő már nem mert megszólalni. Egyedül Tódort nem volt nehéz rávenni, mivel neki minden mindegy volt, ő nem kételkedett, csak annyit fűzött hozzá, hogy „azok a hülye kövek”.

Ezek után semmi sem állt Winston ügyének útjába. Azt persze senki sem tudta, hogy neki esze ágában sem volt lázadozni vagy elfoglalni az Európát, de Gáben fejéből kipattant egy kis szikra, hogy ezzel talán sikerülhet maguk mellé állítani ezt a bűnös csürhét, mert a hatalomvágy, a szabadság aprócska illata is könnyedén megmérgezheti az emberi elmét, ha az vágyik utána.

– Ha odaérünk – szólt Gáben –, meglátogatjuk a családodat és mihamarabb visszatérünk. Rendben van? – kérdezte meggyőzően.

– A szavamat adom, barátom – válaszolta Winston. – És köszönöm! – tette hozzá, miközben kezét – a most éppen tőzsdeügynöknek álcázott – cimborája vállára tette.

A Jupiter–16 névre keresztelt szállító űrhajó zavartalanul száguldott a Föld felé.

III.

A Kormányzó beköszön, ahelyett, hogy leköszön…

A Föld legnagyobb uradalmának jelenlegi központja egy hatalmas város, amely a régi Európa területén helyezkedik el. Nevét a kontinensről kapta. Hiába, sok helyen a kreatív részleg munkatársai csakis egy dologban kreatívok, mégpedig abban, hogyan kapjanak rendszeres fizetést úgy, hogy igazából nem dolgoznak érte. Lakosainak számát nehezebb lenne megsaccolni, mint előre meghatározni, hogy mikor fogja a bolygót újabb meteorit fenyegetni, mikor lesz a következő járvány, vagy mikor lesz elnökválasztás. Volt egyszer egy elnök, aki kivételes taktikai érzékkel tök egyszerűen eltörölte az elnökválasztást és haláláig uralkodott. Utána apró fejfájást okozott, hogyan is válasszák meg utódját, de demokratikus úton eltörölték az elnöki pozíciót, mondván, hogy felesleges. Később abból a pénzből, amit előtte az elnökök fizetésére szántak, hatalmas karneválokat rendeztek. Ezeken az eseményeken sokan elnököknek öltöztek be és szónokoltak, de demokratikus úton ezt is berekesztették, mondván, hogy ez is felesleges.

A meteorit-problémára mára már tökéletesebb módszereket fejlesztettek ki, mint az ég bebetonozása. A város repülőtereinek gépei ész-veszejtve festenek kiolvashatatlan barázdákat az égre. A fényszennyezéstől az éjszakák legsötétebb időpontjaiban is – az esti tolvajok szerencsétlenségére – éles árnyékot vet a narancssárgán izzó égbolt. A metropolisz hétköznapi nyüzsgésén felülemelkedve láthatunk egy fényes pontot ez égen. Ha közelebb merészkednénk – de ezt senkinek sem ajánlom, kivéve, ha az meghívóval érkezik –, akkor jól kivehető lenne, hogy a fényes pont igazából egy lebegő erődítmény, melynek az iránytótermében egy életerős, magabiztos ember ül a trónján. A trón felett egy felirat látható: Jövő a Profit Termelő Társaság. Pár perccel ezelőtt egy díszruhába öltözött férfi lépett be az ajtón, meghajolt és tisztelettudóan várta, hogy a bolygó egyetlen jogos uralkodója megszólítsa.

– Nekem van lelkem – szólt a kormányzó –, de egy idő után érzéketlenné válik az ember. Én 568 éves vagyok és az idő múlásával minden apró momentum, ami érzelmi reakciót vált ki az emberből, értékét veszti. Minél többször élünk meg egy pillanatot, ami bánatot, örömöt okoz, annál kevésbé lesz hatással az emberre. Gondoljon bele, milyen érzés volt az első szerelem. Gyönyörű és hihetetlen. Majd a második még mindig gyönyörű, de semmi esetre sem hihetetlen, mivel már találkozott ezzel az érzéssel előtte. Mi ebből a következtetés?

– Az, hogy az első valamivel több volt a másodiknál, uram – mondta a férfi, aki közben felegyenesedett.

– Pontosan – folytatta a kormányzó. – Én 68 éves korom óta uralkodom és milliók sorsáról döntök a közös cél érdekében, ahol egy élet csak egy aprócska porszem. Nincs is időm már ilyen gyerekes illúziókra, mint a szerelem. Sőt, mára már szánalmasnak találom ezt a mély hódolatot egyetlen ember iránt, hiszen több milliárdan élünk a bolygón. Maga kötődik a rokonaihoz? – kérdezte.

– Természetesen, uram – érkezett a tisztelettudó válasz.

– És mégis azt kéri tőlem, hogy a nyugdíjazása helyett, ami a mi korunkban egy előkelő kiváltság, fiatalabb testet szeretne. Miért? – érdeklődött a hatalom egyetlen birtoklója.

– Uram, azért, hogy tovább szolgálhassam a közös célt és a Céget, ami életek, családok felett áll.

Hosszú, csapos nyelvvel hatolt be a válasz a kormányzó hadd ne keljen leírnom, melyik testrészébe.

– Tökéletes! Mintha tudná, mit szeretnék hallani – dicsérte meg alattvalóját az uralkodó. – Kér egy szivart?

– Nem dohányzom, köszönöm – jött az elutasítás.

– Ugyan már, kérem! – hárította el a kormányzó. – Ennek a testnek már úgyis mindegy. Holnap reggel elutazik a perifériára és kereshet egy megfelelőt magának. Mindegy milyet, fiút, lányt, ha akarja, bármelyik állatba is belebújhat, csak önön múlik. Egy szivart?

A meggyőző érvelés után a férfi felé nyújtott egy dohánylevélből sodort finomságot. Ő megfogta és nézegette egy darabig.

– Tudja – szakította félbe a kormányzó –, hogy sok dolognak két vége van. – Elővett magának is egy szivart. – Például ott van a ló. Látott már lovat? – kérdezte.

– Nem, uram, még nem láttam – válaszolt a férfi.

– Hát már nem is fog – nevetett egyet és folytatta: – Már rég kipusztultak, csak nekem van egy példányom belőle, de nem is ez a lényeg. A lónak is két oldala van. Az egyik harap, míg a másik rúg.

Elővett egy kis fémes, karikaszerű eszközt.

– Az ember megválaszthatja, hogy melyik oldalát akarja. Amelyik rúg, vagy amelyik harap? A rúgós fele koponyákat tör, mellkasokat zúz szét. Remélem érzi, hogy nem ez a jó döntés?

A férfi helyeselni szeretett volna, de a kormányzó gyorsan tovább mondta, mivel a legjobban a saját hangját szerette hallani.

– A másik oldal is veszélyes, de sokkal kezelhetőbb. Ha etetjük, simogatjuk, egyszóval törődünk a harapós felével, akkor legyőzzük az átellenben lévőt is és nem fog megrúgni. Olyan a ló, mint ez a szivar. Ha a megfelelő irányból közelítjük meg, akkor a magunkévá tehetjük. Látja?

Befejezte elmélkedését és a gyűrűszerű fémtárggyal levágta a szivar sapkáját, majd a szájába vette.

– Most ön jön!

Átadta a férfinak a szivarvágót, aki engedelmes alattvalóként lemásolta uralkodója mozdulatait.

– A következő lépést remélem nem kell elmagyaráznom – jelentette ki.

A szájába rakta a szivart és meggyújtotta. A férfi, mint egy tükörkép, követte. A teremben a fehér, sűrű füst kivehetetlen formákban úszkált körülöttük. Egy darabig nem szóltak egymáshoz, csak nézték, miként játszik egymással a levegő és szivar égésterméke. Arcukon az elgondolkozás megtéveszthetetlen jelei rajzolódtak ki, és az idilli csendet természetesen a kormányzó törte meg, mert ha ezt a férfi tette volna, az elég nagy tiszteletlenség lett volna.

– Ismeri ön dr. Verkinson munkásságát? – kérdezte.

– Csak felületesen, uram – válaszolta. – Ő volt az a professzor, akinek sikerült felfedeznie és materializálnia a lelket. Most neki köszönhetően kaphatok új testet.

– Nem teljesen – mondta a kormányzó. – Verkinson arra jött rá, hogyan lehet bezárni a lelket, és másik testbe átrakni. Tudja, volt neki egy mentora, egy bizonyos dr. Heinen, aki a pszichológia, biokémia és anatómia területén doktorált. Feltételezte, hogy az emberi testen belül kell lennie egy nem szénalapú organizmusnak is. Elméletében megfogalmazta, hogy nem csak az általunk ismert kémiai folyamatok zajlanak le a testen belül. Ugyanis lehetetlen az, hogy végtelen számú egyéniség fejlődjön ki egy teljesen azonos biológiai rendszerből, mint a test. Addig az ember agyát tartották ezért felelősnek, de Heinen kételkedett, hogy egyetlen szerv, ami az egész szervezet fenntartásáért felel, képes legyen öntudatot létrehozni. Úgy vélte, az agy csak egy operációs rendszer, ami minden emberben csakis a működtetéssel foglalkozik. Ekkor kezdődtek az agyi átültetések, amelyek súlyos katasztrófával végződtek. Amíg az agynak csak egy bizonyos funkcióért felelős részét cserélték ki, addig sikerült olyan betegségeket megállítani, mint például a rák. Ez olyan, mint amikor elszakad az ékszíj és egy épet teszünk a helyére. Tudja mi az ékszíj és a rák? – kérdezte.

– Nem, uram. Egyikről sem hallottam – válaszolta a férfi.

– Nem csodálom – mondta a kormányzó, és nagyot szívott szivarjából. – Egyik sem az életünk része már. Heinen nem járt sikerrel. A munkássága vége felé élettelen testekbe kezdte átültetni az élő agyakat. Megdöbbenten látta, hogy a szervezetet sikerült újraindítania. Az alanyok lélegeztek, ettek, ittak, valamilyen szempontból éltek, de nem volt személyiségük. Megfigyelte, hogy az agy eredeti tulajdonosainak a szokásai megmaradtak. Ha kérdezték őket, hogy emlékeznek-e a családtagjaikra, akkor hibátlanul felsorolták neveiket, foglalkozásaikat, de amikor tudatták velük, hogy azok az emberek már évtizedek óta halottak, nem váltott ki belőlük semmilyen érzelmi reakciót. Az alanyok egyszerűen felfogták és elfogadták ezeket a szomorú tényeket, mint amikor egy adatot táplálunk be egy számítógépbe. Heinen úgy vélte, kell lennie egy receptornak, ami ezekből az adatokból érzelmet generál. Úgy gondolta, ez lehet a lélek, és elmélete nem volt helytelen, de ő személyesen nem élte meg a felfedezést és megtiltotta, hogy az agyát eltárolják. Verkinsonnak viszont több szerencséje volt. Rájött Heinen elméletének a kulcsára és megtalálta a lelket. Sikerült egy szondát csinálnia, amivel kimutatta, hogy a szénalapú szervezeten belül létezik egy olyan rendszer, melynek részkecséi térben és időben szabadon tudnak mozogni, de mindig csak a testen belül jelennek meg. Megfigyelte, hogy nyugalmi állapotban teljesen véletlenszerű a megjelenésük. Például alvás közben, de bizonyos érzelmi reakcióknál ugyanazok a részecskék lelhetők fel. Ha például idegesek vagyunk, akkor ezeknek egy fajtája dominál, amelyeket piros színnel jelölt. Persze ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor egy bizonyos színű részecskék vannak csak jelen, mivel minden függ az alany alap érzelmi állapotától. A sokféle színben tündöklő részecskék egyvelege képet alkot, amit lélekrajznak hívunk. Ez a kép minden embernél más és más, nem figyeltek meg két ugyanolyat még azonos érzelmi állapotban sem. Ha ebben a teremben ülők ugyanannyira lennének idegesek ugyanabból az indíttatásból, még akkor is különböző lenne a kirajzolt kép, annak ellenére, hogy rengeteg hasonlóságot vennénk észre rajtuk. Ha két ember szerelemes, akkor szinte teljesen megegyezik a képük, és ezek a részecskék beindítanak egy kémiai kapcsot, hogy a testek is vonzzák egymást. Verkinson felfedezése egy új tudományt hozott létre és új korszakot az emberiség történelmében. A lélektannak köszönhetően fel tudtuk mérni, hogy egyes emberek mennyire lázadó hajlamúak vagy éppen mennyire szolgalelkűek, így már kiskoruktól kezdve osztályozni tudtuk őket és a megfelelő nevelésben részesültek. Én a hatalmamat és az életemet köszönhetem dr. Verkinsonnak. Higgye el, nekem nagyon jó barátom volt – nyomta el szivarját az asztalból már korábban kiemelkedő hamutálban.

– Megkérdezhetem – szólt közbe a férfi –, hogy mi lett a doktor úrral?

– Maga előtt már nincsenek titkaink – válaszolt a kormányzó. – Aki a szolgálatot választja a nyugdíj helyett, a Cég belső hatalmi körébe emelkedik. Üdvözöljük szűk körünkben, Mr. Smith.

Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt és egy egyenruhás, vékony, hosszú szőke hajú nő lépett be rajta. Határozott léptekkel közelítette meg a trónszéket, nem hajolt meg, nem várta meg hogy megszólítsák, gyémántkék szemeit egyszerűen a kormányzóra meresztette és megszólalt:

– Edward – húzta össze szemöldökét –, mikor kezdhetem meg a hadjáratot a Távol-Kelet ellen? – kérdezte sértődött hangon.

– Mr. Smith – szólt Greenfield –, ha megbocsát, a doktor úrra majd visszatérünk máskor.

– Természetesen, uram – ezzel meghajolt és sietve, tele büszkeséggel távozott a teremből.

– Nikol, vagy szólítsalak tábornoknak? – kérdezte a nőtől. – Két dolgot nem szeretek: az egyik a tiszteletlenség, a másik a számonkérés. Neked sikerült mind a kettőt egy perc alatt produkálni. Mégis, hogy képzelted ezt? – kérdezte Greenfield felemelt hangon.