Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Versei közt is határozottan legsikerültebbek azok, melyekben elbeszél. Ha művészete jóravalóságát akarjuk látni: csak forduljunk ide, nem fogunk csalódni. Romantikus voltának s alkotó képességének minden erősebb vonásával megismerkedhetünk e kerek, formás apróságokban. Költői működésének kétségkivül legérettebb gyümölcsei. Megtetszik rajtuk Goethe tanulmányozása s mégis egészen magyar a szellemük, a levegőjük. Ha összevetem őket a korukbeli hasonló művekkel – még Vörösmarty balladás költeményeit sem véve ki – elvitázhatatlan magasságban állanak fölöttük. Sőt mai szempontból is többet érnek, mint akárhány fölfujt modern ballada. Kompozicziójukban a szükségest, a jellemzőt mutatják föl, czélratörő, szines és gyors előadás kiséretében. Egy cseppet sem erőszakoltak, vontatottak és nem unalmasak. A Budai harczjáték, Eprészleány, Karácsonyéj, Álmatlan király, Sastoll, Bánkódó férj komorabb és derültebb romantikájukkal, ünnepélyesebben hangzó, majd játszibb, de mindig a tartalomhoz simuló stiljökkel: javatermékei e kor költészetének, mely az erősebb szerkezethez vezető utakat még csak keresi. Szerencsés ihlet eredményei, igazán kedves ujdonságok valamennyien.

Kevésbbé szerencsés a lirában, sőt éppenséggel nem lirai temperamentum. Szinte különösnek tetszik, hogy az az ember, ki oly viharos ifjuságot élt s a való életből annyi igaz poézist tudott meriteni: itt elvont eszményeknek hódol s bizonyos modorosság erőtleniti el. Általánosságokat zeng s legtöbbször hidegen hagy. Alaphangja a melancholia, valamely édesbus érzés, mely homályos, lágy és bizonytalan. Melegebb, megkapóbb kifejezésével ennek csak egy-két költeményében találkozunk. Igy a Honvágyban, a Mohácsban. Ez utóbbi szabatos distichonokba öntött elégia. Komor és érzelmes képeket fest »nemzeti nagylétünk nagy temetőjéről,« de csak azért, hogy a gyászos multból a tettekre ébredő jelenhez fordulhasson s Széchenyit megelőzve, de az ő bátor szellemében harsoghassa el: Él magyar, áll Buda még! A mult csak példa legyen most. Nézzen előre szemünk!

S a költő szájában ez nem frázis. Ő maga is nyilt és átható tekintettel néz előre s egyetmást idejében észre vesz, előre meglát. Igy mintha megérezné, hogy a népköltésnek milyen nagy átalakitó hivatása lesz nálunk a jövöben: érdekes kisérlettel áll elő, a népdallal. Uj csapás; – a felfrissülni készülő költészet elősejtelme. Jóformán még népdalgyüjteményeink sincsenek, a politikusok figyelme sem fordult még a nép felé, csak a levegőben van valami hullámzás, mely a nemzeti ujhodás vágyait és termőparányait hordogatja szét. Az embereket megérinti, a költőt megihleti. Kedvvel és szeretettel nyul e gyöngéd formákhoz, melyeknek csengő és játékos ütemei közt a magunk természetes érzései, a magyar érzés világa reszket. Nem mélyed el bennök, de fölismeri üdeségüket s az objektiv megbecsülés gyönyörérzetével szedegeti össze jellemző motivumaikat. Akár virágokat kötne bokrétába. Voltaképpen nem tesz egyebet, mint a nép egyszerü foglalkozásaira, életviszonyaira s érzelemkörére gondol; helyzeteket és jeleneteket foglal dalokba. Néha románcz, néha kép lesz belölük, néha tréfa, néha csak egy-egy sikoltás. Jól intonál (Hej, csicsergő kis madár! – Szomszédasszony udvarába két galamb szállt minapába); a természet jelenségeit jellemzően vonatkoztatja a kedélyvilágra; helylyel-közzel teljes képet ad:

 
Fogy már a nap melege,
Kertünkben a czinege,
Csipős szél fuj a mezőn,
Farkas kullog az erdőn.
 

Tud egyszerü és tud szines lenni. Népies, minden durvaság, dévaj, minden czédaság nélkül. Kissé érzéki, de csak a gyöngédség határáig. A hazafias elemet is ügyesen használja föl (Rákosi szántó, – Mohácsi dal.) – s mindezek daczára (bár mindezek nagy dolgok az ő korában!) mégsem adhat tökéleteset, mert ezekből a dalokból hiányzik a naivitás teljessége és a kifejezés biztossága. Nincs meg bennök a művészi egyenletesség, nem a költői lélek meggyőződéséből kifakadó igazságok, csak dicséretreméltó kisérletek, vagy, ha ugy tetszik, egy uj eszköz felmutatása a lira bővitéséhez.

Az ő működésének irodalomtörténeti fontossága különben nem ezekből a részletekből tünik ki, mint inkább egyénisége teljességéből. A cselekvő, egész embert kell néznünk, hogy korára tett hatásait megérthessük. Az agitatort, ki az ujuló idök minden szükségét átérzi, meglát minden hiányt hézagosságot, s termés alá forgatja a parlagon talált nemzeti életet okos észszel, sok tapasztalással, serényen és ildomosan. Magas czélúl a nemzeti műveltség eszméje lebeg előtte s ennek érdekében ragadja ki a zászlót Kazinczy kezéből. Rokonszenves, szeretetreméltó s minden tekintetben lelkes egyénisége csakhamar maga körül csoportositja az irói világ java gárdáját s az Aurórá-val, melyet egy évtizeden át rendkivüli buzgalommal s ügyes czélzatossággal szerkeszt, szellemi központtá avatja a fővárost. Élelmet nyujt az élettől eltávolodott közönségnek, főkép az asszonyoknak, hogy »magyarosodjanak« s a »hazai nyelvet inkább pártolják«. A klassziczizmus rideg és lapos fensikjairól levezérli az irodalmat a romanticzizmus termékeny és változatos völgyeibe s uj csapásokon haladva uj tartalmat hódit számára. Reményt és életet hirdet minden felé… És nem akarja a jövőt megcsalni. Maga irja egy helyütt: »A jelent könnyü megcsalni, – a jövőt soha. Tág tüdő, jó torok tiszteletre kiáltozza az élőket, de ha elnémul ez: csak tettek maradnak a birálat számára.«

Nos, ezek a tettek valóban megmaradtak az ő egykori, sokoldalu, tiszteletreméltó működéséből s az erős fejlődés különböző irányzataiban ma is ugy hatnak, mint elevenitő lélek, nemes és nagy egyéniségének emlékét folyton megujuló tettekben örökítve.

III
LÁNGÉSZ A HOMÁLYBAN
1792–1830

Nem képzelek szomorubb sorsot mint Katona Józsefé volt. Teljes művészi tudatossággal alkotott egy remek művet – a legjobb, a legtökéletesebb magyar tragédiát, a mi csak létezik – és senki sem értette meg. Pályázott vele: rá se hederitettek. Kinyomatta: ott maradt a könyvárusi polczokon. Komor megdöbbenéssel, zavartan, szinte kételkedve tehetségei igazában, szemlélte e jeges hatástalanságot, e sorvasztó közönyt s lángelméjével úgy érezte magát az emberek közt, mint egy oroszlánvadász érezheti magát a majmok közt. Különben is zárkózott kedélyü, fanyar ember, szűkszavu, nehézkes modoru, – maga magának is teher. Ha öröme volt: nem vigasztalta; ha sebe volt: mélyen érezte. Asszonyok közt esetlen, bamba és mogorva; a szerelem convulsióiban inkább háborgó és vergődő, mintsem a gyönyörök osztályosa. Nyitott szemekkel, de nagy és merész álmokkal jár az értetlen tömegben. Magában ég, mint Mózes csipkebokra s a túlságos fénytől nem látják. Miután egyetlen lelket sem talál, ki felfogná: eltemeti magát egy kisvárosi hivatal közönséges aktái közé s harminczhét éves korában ismeretlenül, koszorutlanul száll sirjába.

S mindez akkor történik, mikor Kisfaludy Károly Tatárait tomboló tetszés közt adják a szinpadon s az elismerés babéraival jutalmaznak egy halom férczművet. Bánkbán-nal és szerzőjével nem törődik senki sem. Ez a nagy mű a maga zord fenségében sötéten és egyedül áll a kor rövidlélegzetü szinpadi termékei közt, mint apró vakondturások közt valamely ormótlan, roppant idomú hegy, melyhez annyiban is hasonlatos, hogy körvonalait felhők mossák szét. Tüneményes, rejtélyes előbukkanás! A természeti őserőknek oly nagyarányú, vad és szabálytalan játéka, melyet bizvást csodának nézhetünk. Érthetetlennek tetsző megjelenés, mely mégis oly világos mint a kinyilatkoztatás. Shakspere lelkének egy darabja szórja szét sugárkévéit a magyar alföld szürke homokbuczkái közt. A szegény kecskeméti takácsmesterember viskójában valóban olyasmi történik, mint valamikor régen a stratfordi szatócs-házikóban: a lángész fénye árad ki belőle.

Vannak csodálatos és kivételes lények, kik nemcsak megsejtenek, de egészen tisztán látnak olyan dolgokat, melyekből koruk jóformán semmit sem lát. Shakspere a központi nehézkedést Newton előtt körülbelül egy teljes századdal már kozmikus törvényül hirdeti. Nem csodálatos ez? És nem különös, hogy midőn nálunk a dráma a lehető legkezdetlegesebb formák közt vajudik, – szinte zöld és éretlen: hirtelen minden látható ok nélkül felbukkan az ismeretlenből egy lángelme, a ki a költészet ormán álló legmagasabb műfajnak, a tragédiának egészen biztos és igaz törvényeit alkalmazza remekművében? Hol tanulta? A kecskeméti tanyákon? A pesti játékszin szárnyfalai közt, a hol szerény foglalkozása van s hazafias czélokat szolgál mint a többiek? Az a művészet, a mit itt lát, valóban édes-kevés arra, hogy szellemét magasabb légkörbe, a geniusz trónjáig emelje s megtanitsa a drámai szerkezet biztonságára, az erős és széles jellemzés titkaira, meg arra a hatalmas, lelketrázó, nagy stilre, melyhez hasonló stilje még maig sincs egyetlen drámairónknak sem. Hát az a nyugodt, határozott tekintet, az az élesen-tiszta látás a történelem szövevényei közt! Hol edzette ahhoz a szemeit? Hisz nálunk a történelemnek ekkor még csak meséje volt s éppenséggel nem volt filozófiája, lélektana!

Az ő iskolája, mint minden nagy költőé, maga a természet. Két mestere van: Shakspere meg az élet. Mindkettő elég hatalmas arra, hogy egy fogékony léleknek tartalmat adjon, – hát még egy lángszellem mi mindent merithet titokzataikból! Izzó képzelődése van s hiába! ez a tehetségek királya. Mind a többi szolgamódra, fegyelmezetten ballag utána. De ezt a vasfegyelmet nem a vak véletlen, hanem az itélet ereje tartja fenn. Katonának bőven van ebből is. A történelemben nem az eseményeket nézi, hanem azok inditékait, törvényeit. A dolgok lelkét kutatja, a tettek rugóit mérlegeli. Nem a külső, hanem a belső embert keresi. Nem az általánosat, a typust, hanem a nemzetit s egyénit. Jellemzésének módszere ugyanaz, a mi Shakspere-é: több szenvedély szövevényéből állitani elő a jellemet, többféle inditékból fejleszteni ki a cselekményt. De viszont: nem elégszik meg azzal, hogy nagy tragédiájában, a szenvedélyek e heves összeütközésében szűkkörü, lokalizált eseményt bonyolitson le. Alakjai fölött ott lebeg a századok történelmének szelleme két nagy mozgató elemben: az idegen befolyásban s a nemzeti visszahatásban. A ki ismeri a magyar történelmet: rögtön megérti ez általánositó gondolat komoly és mély jelentőségét, – lelki szemei előtt elvonulnak a százados küzdelem véres árnyai, a megaláztatás és a szenvedések komor évei, a vad és kegyetlen félreértésből támadó viszályok, a hatalom és önkény kicsapongásai s velök szemben a letiport magyarság ökölbe szoritott keserve.

Mi történik e tragédiában? Bánkbán szép és együgyü feleségét, Melindát, megbecstelenitik az idegenből származott magyar királyné, Gertrudis udvarában. Ki? Ottó, a léha meráni herczeg, Gertrud testvéröcscse. Kiket terhel még a felelősség ezért a gaz merényletért? Részben a királynét, kit Katona csak »mély tiszteletreméltó állapotjáért« rajzol gyöngédebben a szinműben, részben egy lézengő német rittert, Biberachot, a ki az emberek vakságából él. Mind idegenek! Mit keresnek ezek itt, a magyar király udvarában? Rabolni, dombérozni, szeretkőzni jöttek. Ez a gőgös, uralkodni vágyó Gertrud, annyi veszedelmek és nyomor okozója, ha csak egy pillanatra is meglátná magát a nemzeti lélek tükrében, – de nem látja! Petur, az elégedetlenkedő magyar ez örök typusa, minden habozás nélkül kimondja róla véleményét: »Egy oly teremtés, a kinek nem ez hazája – bennünket vajjon szerethet-e? Tulajdonunkat elvevé s eladta a hazájabéli czinkosainak. Kihuzta a szegény magyarnak kezéből a kenyért s azt megette a meráni fegyveres. Eckbert, az öcscse, alig törölte le Fülöp királynak a vérét kezéről, itt a scépusi földet elnyeré. Berchtold az üstökét se tudja még befonni: már érsek, bán, vajda, Bács-Bodrog megyében főispán!« Az öreg Mikhál bán rimánkodva sir fel hozzá: »Add vissza hiveidnek, a mit elraboltál: a nyugodalmat, békességet és az életen való gyönyörködést, – a volt vagyont, a testi, lelki megelégedést. Fazékok mellől a fát, ételekből a hust és ágyakból a szalmát.« Tiborcz, a vén és eszes paraszt, a nép kétségbeesett és fenyegető panaszában sorolja fel bűneit. Ez a remek részlet igy hangzik:

 
Ő csorda számra tartja gyülevész
Szolgáit, épenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit; olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhütőktől, – s mi egy
Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő tánczmulatságokat ád szünetlen,
Ugy mintha mindég vagy lakodalma, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az
Utczán előnkbe bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficzánkolódnak; tegnap egy kesely,
Ma szürke, holnap egy fakó: nekünk
Feleség s porontyainkat kell befogni.
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennök
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a
Hová nekünk belépni sem szabad
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkivánván, lesujtunk
Egy rossz galambfiat: tüstént kikötnek,
És a ki száz meg százezert rabol –
Birája lészen annak, a kit a
Szükség garast rabolni kényszerített…
 

Az idegenek, és mindig és mindenütt az idegenek! Ime, az egész ország érzi a nyomoruságot, – maga Bánkbán, a távol időző II. Endre helytartója, ez idő szerint tehát a törvények őre, országos körutjában személyesen is meggyőződik erről. Most hirtelen, váratlan visszahijják az udvarba, de nem a királyné, hanem Petur, ki elégületlen társaival meg akarja dönteni az idegen befolyást s úgy gondolja, hogy e czélra Bánkbán féltékenységét is fölhasználhatja. Ime, a ketté ágazni látszó, de Bánkbán tragikumában – haza és becsület – egybeömlő cselekmény kiindulási pontja. Bánkbán visszatér, megjelenik az udvarban, beszél Peturral, a ki a bizonytalanságok közt hánykódó bánt éjjeli titkos összejövetelre hivja, értésére adván a jelszót: Melinda. Magára marad megdöbbenéseivel, erős felindulásaival. Az elszegényedett ország nyomorai közül érkezett, s előtte a dőzsölő udvar. Petur a Melinda nevével hivja éjjeli találkozóra. Titoknak zára lett felesége mocsoktalan, szabad neve! Már-már indulna Peturékhoz, de e pillanatban a rejtekajtóból megpillantja Ottót, a mint Melinda előtt térdre hull s szerelmet vall neki. Visszaszédeleg. Még hallja a büszke visszautasitást:

 
Ő térdepel! Bánk, Bánk, emlékezek
Szavadra…
Midőn kezem megkérte, nem rogyott
O térdre! szép se volt igen; de egy
Alphonsus, egy Caesar állott előttem!
»Szabad tekintet, szabad sziv, szabad
Szó, kézbe kéz és szembe szem, minálunk
Igy szokta a szerelmes: a ki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámit!«
Ő mondta ezt, ámitó, és bizon
Bánk nem hazud s ezért megvet Melinda!
 

Bánk – kinek honlétéről az udvar nem tud semmit – minden beavatkozás nélkül hallgatja végig e jelenetet. Nem ront ki rejtekéből hebehurgyán. A nagy és büszke szerelemnek ez a határozott beszéde lecsöndesiti sustorgó vérét, megnyugtatja. Ezután még akaratlan tanuja lesz a királyné és Ottó közti beszélgetésnek is. Hallja, mikor Gertrud szemrehányásokat tesz öcscsének, hogy oly botrányosan üldözi Melindát s mégsem tudja elcsábitani ezt az együgyü szivet! Vére föllázad a kétértelmü beszéd hallatára s a jelenet végén – midőn a terem már üres – kivont kardjával előront, de heves benső küzdelmek után csakhamar ismét lehiggad és kötelességeire gondol. Első a haza dolga. Megy az éjjeli találkozóra, a pártütők közé.

Ezeket Petur bán dühe tartja ébren. Megbizhatatlan, ingadozó tömeg, mint a tömeg rendesen. Húzódoznak a pártütéstől, melyet Petur »kicsikart szabadságnak« nevez s midőn Bánk megérkezik és a lelkükre beszél: mindnyájan pártjára állanak. Csak Petur nem. Az tovább lázong, sőt azzal fenyegetődzik, hogy maga lesz hóhéra a királynénak. Bánk a reá ruházott hatalomnál fogva, a király nevében lánczra akarja veretni a felségsértőt, mire Petur hódolatteljesen Bánk lábaihoz hajol. A király neve szent előtte s parancsának engedelmeskedik. Ellágyul és békességet emleget. Bánk méltán büszke ez erkölcsi győzelemre, de éppen, midőn e fölötti örömében fölujong: toppan be Biberach azzal a kegyetlenül kiábránditó értesitéssel, hogy csak »ezt az éjszakát lett volna szükség el nem lopni Bánkbán nagyúrtól!« Egyszerre minden más képet ölt. Az erkölcsi diadal pompás épülete rémes hirtelenséggel összeomlik. »Német, te megnyitottad a szemem!« kiált föl Bánk. – »Gyalázat! Ellágyulhattam!« kaczag fel keserüen Petur. E percztől fogva zavar és romlás mindenütt. Bánk először is a csábitó meggyilkolására gondol, – de hátha még nem késő s megmentheti Melindát! távozóban arra kéri barátait: maradjanak együtt, ha hogy szükség lehetne rájok.

Mindhiába! késő minden. Bánk becsülete be van szennyezve, lelki világa végkép földulva. Mindjobban megbizonyosodik abban a gyanúban, hogy romlásának oka maga a királyné s mindjobban megérlelődik benne az elhatározás, hogy becsülete szennyét csak vér moshatja le. Melinda vallomásai, Tiborcz panasza, az öreg Mikhál bán elzáratása, a részben becsületére, részben hazája sorsára vonatkozó körülmények egész tömege ellenállhatatlanul sodorják a tragikai bukás örvénye felé. Megöli a királynét. Meg kell ölnie. De ezzel a tettével, mely az igazaiban hívő önbiráskodás cselekedete – erkölcsileg teljesen lehetetleniti magát. Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, – irja a Bánkbánról szóló kitünő monografiájában Gyulai – egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik: méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Sem az udvar romlott levegője, sem a pártütők sötét szándéka nem alkalmasak arra, hogy Bánk becsületes és tiszta egyénisége épen megállhasson közöttük. Buknia kell mulhatatlanul. Tragikuma oly teljes, a minőnél teljesebbet képzelni sem lehet. Büntetése az elkövetett merényletért nem fizikai halál, de erkölcsi összeomlás, melynek megkapó, de egyuttal fárasztó rajzával végződik e hatalmas szindarab.

Ime, Bánkbán kivonatos tartalma, meséjének váza, mely azonban legfölebb csak sejtetni engedi e rendkivüli alkotás drámai sulyát és erejét. Katona tudta, hogy műve jóval fölül áll a közönséges méreteken. Huszonhárom éves korában irta. Nemes és komoly ifjuságának minden merészsége, vulkánikus vérmérsékének minden tüze s nagyratörő lelkének minden becsvágya benne van. Elő akarta adatni mindenáron, de a czenzura, mely »ha valahol, úgy Magyarországon nyakát szegi minden szépnek és nagynak«: nem engedte. Katona felpanaszolja, hogy e rettenetes intézmény követelései szerint az irónak el kellene nyomnia a »századok lelkeit«, pedig – fakad ki keserüen – »midőn én egy erkölcstelenséget utáló Feliczianust indulatjának illő polczára viszek, midőn egy Bánkbánt megölt becsületének omladékaira felállitok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat?« Mennyire igaza van s ez a néhány odavetett szó mily biztosan kalauzol bennünket a »lelkében ágaskodó igazságok« megértéséhez. Csakhogy, fájdalom, az a kegyetlen czenzor nem áll magában: ott van körülötte alantjáró izlésével az egész nemzet. Látja, tudja jól s gúnyosan kiált föl: »Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem mint van a morál; ő előtte az a szép, melyben több-több jeles mondások vannak, annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal s botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését. Igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjuságot vagy a bárdolatlan köznépet értjük, de mivel éppen ezek miatt a jobb izlésű abban hagyja a játékszinben való járdogálást: a dörömbözés, melyet az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában, lesz az irónak utmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell irni, még a szép tettek is elmaradhatnak, – elegendő az, ha tele tömetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével.«

Nem a Kisfaludyék könnyü sikereire gondol itt Katona? Mert kétségtelen, hogy Kisfaludy teljesen kora izlését szolgálta: hazafias, kellemes és édes volt. Megértette mindenki. Nyomában járt a diadal. Kortársa, Katona pedig magára hagyatva állt sulyos tartalmával, mint egy számkivetett fejedelem, – mint egy zord, de kincsetrejtő bérczekkel elboritott sziget, melyhez csak hullámok csapódnak, de hajó nem közeledik. Éppen saját értékének teljes és komor tudata teszi végtelen szomorúvá és megrázóvá az ő tragédiáját. Mi az ő műve? A dráma legkezdetlegesebb formái közt egy századok számára épitett erős idom; a laza tákolmányok közt egy megbonthatatlanúl szilárd szerkezet; a fecsegések zajában egy hallgatagon is élő, soktitokzatu tartalom. Nehézkes és darabos, de durva kérgében gyémánt a mag. Eredetisége: szokatlan, jellemei szertelenek, stilje: láz, de az emberi lélek örvényeinek mély zaja, szenvedély, harsog ki belőlük oly hazafiság kiséretében, mely nem jelentéktelenebb itt, mint az azt tolmácsoló művészet. S mi a hatása? Teljes hatástalanság. Később is, midőn a harminczas években, a költő halála után, végre szinre kerül: a kritika megtagadja tőle a fönséget, elitéli az »asszonybecsmérlések« miatt, hibáztatja hőse határozatlanságait s a »miveltebb érzésüeket« kellemetlenül érintő »nyerseségei« miatt ezt a remeket »aljasabb szinpadra« utasitja.

Az volt a főbaj, hogy nagyon megelőzte korát és nagyon magasan állt fölötte. De az »idők árja« mindjobban emelkedett s lassanként fölemelte a magyar közönséget is e műremek magaslatáig. A forrongó közhangulat, a folytonos munkában izmosodó nemzeti élet s a romantika nagy átalakulásokkal járó győzelmei nagyot változtattak az irodalmi izlésen is. Bánkbánt, a XIII. század oligarcháját, erősen kiélezett nemzeti s egyéni vonásaival kezdték mindjobban megérteni, – mind közelebb jött a multak távolából s hatalmas arányaival végre egészen belelépett a jelen történelmébe, hogy két állandó érzésnek – a királyhűségnek s a nemzeti elkeseredésnek – fölrázó szavú tolmácsa legyen. Többé nem volt idegenszerü, nyers, de mindenki által megértett, erős. Szenvedélyének heve átjárta a sziveket és a velőket. Végzete megdöbbentett. A lágy idomok után ugy nyomakodott a szinre, mint egy művészi érczminta, mely a halhatatlanság számára van alkotva. Elérkezett a nap, midőn a nemzet nyilván láthatta: mit nyert e műben s mit vesztett szerzője kora halálával.

És nem képzelek dicsőbb elégtételt, szebb koszorút, mint aminőt Katona szellemének az idő adott. Az egyszerű kecskeméti sir minden rögét virágokkal boritja el a nemzeti hála s immár mindnyájan tudjuk, hogy Bánkbán szerzője holtan is az örök élet osztályosa. Művészete tisztán ragyog fölöttünk, mint a nap és nyugodtan, mint az – igazság.