Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

VI
HULLÓ CSILLAGOK

Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó, jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a – művészetet?

Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani, »eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«.

Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek, feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü Czakó Zsigmond (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre. Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái, merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek. Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne. Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek a kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel Kalmár és tengerész, majd a következő évben Végrendelet czimű darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél, pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez, melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak pattanniok kellett. Harmadik darabja, Leona, a természetimádás és pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már láttatta azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog. Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma. Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket Riole tánczosnővel mondat el a Végrendeletben: »Művészetemet mint egy rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem ismer.«

A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf Teleki László (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és áldozata. Jó, állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes, értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba, azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas, félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed. Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik, bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti, másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.

Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen keresztülment kiváló szellem Kegyencz czimmel még a forradalom előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában, sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve, szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet, hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten – vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a »Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett. Hőse, Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki: azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék, ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény, melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával! Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok, maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát s fia, Pallad, elesik az utczai harczban. A nép ujongásaira, melylyel czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.

Hugó Károly (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly élénken érezte, hogy országról országra bolyongva mindhalálig kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia irodalomban sem. (La tirelire de Thérèse. Paris, 1859. – Les mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o.) Magyarul tudott legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott egyenes járásával s görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.

A nemzeti szinházban három darabját adták elő, fokozódó sikerrel. Az Egy magyar király, mely tárgyául Mátyás korát választotta, iszonyú jambusai daczára is megállt a szinpadon s történeti és jellembeli tévedései daczára is rokonszenves fogadtatásban részesült a kritika részéről.

Még inkább Brutus és Lukréczia, mely a forradalom küszöbén nem téveszthette el hatását s ügyesen szőtt cselekményével, nemes erkölcsi tartalmával, szabadságot lehelő pathosával tisztességes sikert aratott. De legjobban tetszett egy polgári drámája, a Bankár és báró, melyet Hugó Károly egy franczia novella után készített s mely ma már elavult, szinte természetellenes stilusa daczára még mindig tartja magát a szinpadon. Három, minden tekintetben nemesen érző lélek tragédiája ez, kiket elfordíthatlan végzet oly válságos helyzetbe sodor, hogy mulhatatlanul pusztulniok kell. Az arisztotelesi hármas egység szűk keretében oly megrázó történet zajlik le előttünk, melynek művészi kombinácziója, az érdeket lépésről lépésre fokozó ereje, jellemeinek igaz bensősége s megható egyszerűsége nyilván láttatják: minő kiváló drámairói tehetség omlott össze Hugó Károly tébolyában.

Czakó, Teleki, Hugó jobb sorsra érdemes lelkesedésükkel esetleg nagy dolgokat vihettek volna végbe, de, fájdalom, egyik sem termett arra, hogy drámairodalmunk fejlődésében valamely uj epochát nyithasson. Egyet azonban nem lehet tőlük elvitatni: becsvágygyal törekedtek nemesebb tartalomra s a költői és színi hatást iparkodtak egymással kibékíteni, öszhangba hozni.

Népszerűek voltak még e korban Obernyik Károly (1816–1855) darabjai. Java részük politikai és társadalmi jelszavakból épült fel. Legjobban tetszettek a Főur és pór, meg az Örökség; legtovább tartotta fenn magát egy történeti drámája, Brankovics György, melyből Egressy Gábor előadó művészete feledhetetlen remeket alkotott.

Még számosan próbálkoztak meg a szinpaddal, de Szigligeti termékeny muzsájával senki sem versenyezhetett. Körülötte gyors egymásutánban szikráztak fel s lobbantak ki a tehetségek: ő nyugodt fénynyel ragyogott tovább s a kiégett meteorok közt diadalmasan futotta meg hosszú pályáját.

HARMADIK RÉSZ

I
FORRADALOM UTÁN

Halálos némaság mindenfelé…

Egy vitéz nemzet kezéből hullott ki a fegyver, egy jogaiért küzdő hős bukott el s a katonai önkényuralom minden kimélet nélkül gázolt a vonagló óriás roncsolt tagjaira. Rátipródott, mintha ő győzte volna le. A hazafiak legjava üldözött gonosztevőkként, agyonhajszolt vadakként bujdokolt bozótok, lápok, erdők sűrűjében, vagy elrejtőzve lappangott félreeső udvarházakban, – más részök menekült Törökországba, elvitorlázott tengerentúli tartományokba. A börtönök megteltek. Senkisem tudta, mit hoz a következő pillanat. A bizonytalanság Damokles-kardja lebegett minden fej fölött. A főváros megszünt a szellemi élet központja s megszünt magyar lenni. Az irodalom szinte eltünt a föld szinéről. Egy közvádló éppen harminczkét irót szánt a halálra, jóformán az egész akkori magyar literaturát. Szerencsére, megmenekültek a haláltól, csak egy-kettő szenvedett börtönbüntetést. Sok zaklatás után Tompát is szabadon bocsátotta kassai auditora, kegyes bucsuszavakat intézve hozzá:

– Also jetzt sind sie frei, de több gólya nem csinálni…

Katonáéké meg a Gutgesinnteké volt a világ. A nagy csöndességben szombatonként az ujépület roppant kaszárnyájának udvarából dobpergés, puskaropogás hangzott ki: főbe lőtték Batthyány Lajost, halomra gyilkolták a gyanusakat, kompromittáltakat. A rémítés programm lett, az akasztófa és golyó állandó hatalmi segédeszközök.

Visszazökkentek a régi, vad idők, a Karaffáék és Kobbék kora. Nem volt kevesebbről szó, mint Magyarország teljes megsemmisitéséről, melynek, úgy hitték, végre csakugyan ütött az órája. Az erőszak kényére-kedvére működhetett. Többé nem is csinált semmiféle titkot terveiből. Egészen nyilt kártyákkal játszott. Megtámadta, elkobozta az összes jogokat. Utját állta minden nemzeti kulturának, megakadályozott minden szabad mozgást. A letörött nemzet-roncsok közül gőgösen és szemérmetlenül emelkedett fel a százados ábrándok és törekvések immár testet öltött fantómja: az egységes császárság, nem népeinek jólétére, hanem az absolutizmus pallosára támaszkodva. Lábainál ott hevert a széttagolt Magyarország: külön Erdély, külön a Bánát, Horvátország és egy csomó kerület…

Ha valaha – gondolták magukban – most bizonynyal el lehet bánni ezzel a hamvába roskadt magyarral. Az egységes birodalom megteremtésére sohasem járt kedvezőbb idő. Diadalmas méretekben látták maguk előtt a jövendő nagyság hatalmas épületét, a szétbonthatatlan Ausztriát, melynek Magyarország legfölebb csak előszobája lett volna, a hol adót fizetnek és sarczokat hajtanak be. Nagyon csalogató, délibábos kép, szerfelett elbájoló látvány volt, – gyönyörü tündérpalota a híg levegő habjain ringatózva. A vérengző katonai diktatura sulyát azonban nem birta meg. Haynau-ék vasléptei alatt csakhamar leszakadt a pompás épületnek egy tornyos oldalszárnya. Eközben a másik részbe, most már óvatosabban, behurczolkodott a polgári absolutizmus. Schwarzenbergék eszeveszettségeit Bach rideg józansága váltotta fel. A hadi törvényszékeket és vérbiróságokat a bürokratizmus jeges szabályossága, a germanizáczió, a zsandárrendszer, a törvényellenes intézkedések és eljárások egész sorozata.

A magyar társadalomnak csak egy fegyvere lehetett az idegen invázió hatalmaskodásai ellen: a szenvedőleges magatartás, a passziv ellenállás. S ebben a félelmes daczban, ebben a hozzá nem férhető, hallgatag és méltóságos tűrésben, mely erejét a jogtalanul felfüggesztett törvények tiszteletéből merítette, összeforrott, egygyé lett a nemzet egészen. Nem zajongott, nem zugolódott, egyszerűen beállt néző közönségnek. Elfojtott keserűséggel, kétségbeejtő közönynyel s vérig boszantó humorral szemlélte az uj gazdálkodás fonák rendszerét, vad képtelenségeit, – ezt a politikai khaoszt, melynek jégverésétől »oda lett az emberek vetése«, – sőt maga is segítette a kalászba szökkenő termést tönkretenni: »Lássuk hát, uram, mire megyünk ketten!« Bármit akart a hatalom: csak erőszakkal hajthatta végre. Minden lépése nehézségekbe ütközött. Támogatásra sohasem számíthatott. A hivatalos apparátus roppant erőfeszítésekkel, szakadatlanul működött, hogy tekintélyének és hasznavehetőségének legalább a látszatát megmentse. Hasztalan!

Az eredmény mindvégig önáltatás és hazugság maradt. Ez a nemzetiségétől megfosztott nemzet a maga jószántából, önként nem adott semmit a hatalomnak. Az adóktól kezdve a közszolgálatok minden nemét végrehajtással, zsandárral, karhatalommal kellett tőle kicsikarni. A reakczió garázdálkodásaira, toporzékoló dühöngéseire egy nagy, néma összeesküvés volt a válasz, – gyülöletre megvetés – s lett volna ez a végzetes rendszer elméletileg bármily hatalmas: ily körülmények közt a gyakorlatban mulhatatlanul hajótörést kellett szenvednie.

Hiszen a szigoruságban és ellenőrzésben annyira túlhajtottak mindent, hogy szinte nevetség volt. Az emberek egy része folyton rendőri felügyelet alatt állt s a mindenható policzia még az öltözet, kalap- és hajviselet kellő ellenőrzéséről sem feledkezett meg. Megtiltották a pörge kalapok, a tollak viselését. Vidékről a fővárosba csak útlevél segítségével lehetett bejutni. Az akadémia alapszabályaiból kitörölték azt a paragrafust, mely kötelezővé teszi, hogy az akadémia magyar nyelven művelje a tudományokat s az uj alapszabályok értelmében az akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki.

Mindezekre a furcsaságokra azonban a magyar társadalomnak megvolt a maga visszatorló válasza. A nők nem álltak szóba egyetlen katonatiszttel sem; a fiatalság gúnydalokat csinált a »tollszedegető« hatóságra s előkereste a forradalom előtti köcsög-kalapokat; a nemzeti szinház diszelőadásán, melyet az osztrák himnuszszal kellett megnyitni, csak a himnusz eljátszása után jelent meg a közönség; Erkel operáját, Hunyadi Lászlót pedig a tragikus sorsu történelmi hős lefejezésének évfordulóján adták elő, – a hatóság aztán törhette a fejét: mért van ezen a napon diszelőadás a nemzeti szinházban? A publiczisták, költők, írók elkezdtek virágnyelven beszélni, melyet semmiféle idegen czenzor nem érthetett meg, de a magyar közönség nagyon is jól megértett. A viszonyok nyomása alatt valóságos művészetté fejlődött a szimbolizmus.

Jókai keleti regéi, Tompa allegoriái, Falk Miksa vezérczikkei minden fennakadás nélkül jutottak a nyilvánosság elé. Chinai és japáni ügyek ismertetéséből értesültünk a hazai dolgokról. A közönség mesterileg tudott olvasni a sorok között. Egy-két lapunk volt s csak lassan támasztott érdeklődést az irodalom iránt, de ez az érdeklődés aztán napról-napra fokozódott. Szilágyi Sándor különböző szépirodalmi vállalatokkal, emléklapokkal, röpivekkel, almanachokkal, albumokkal állt elő s folyton kijátszva a hatóság argus-szemeit, maga köré gyüjtötte a szétszóródott irói gárdát. Nagy Ignácz Hölgyfutárja, egyetlen szépirodalmi közlönyünk ez időben, szintén jó szolgálatokat tett a nemzeti ügynek és főkép a fiatalabb tehetségeket csoportosította. Lassacskán aztán oda értek a dolgok, hogy az irodalom szeretetének örve alá rejtőzött minden politikai demonstráczió.

A passzivitás politikájának, e hallgatag és nemes magatartásnak éltető ereje egy igazán nagy ember volt: Deák Ferencz. A jelszót mindjárt kezdetben ő mondta ki. Megértette az egész nemzet s ment utána. Ez a nagy és bölcs ember a megelőző idők eseményeiből leszűrte a komoly tanulságot s egy pillanatig sem ringatta magát csal-álmokba. Tisztán látott a khaoszban s biztosra vette, hogy az abszolut hatalom kevély, de rozoga épülete előbb-utóbb össze fog omlani és mulhatatlanúl vele pusztul Bachék, Schmerlingék minden államboldogító találmánya, a jogfosztogató rendeletek, patensek, diplomák összes sorozata, mert tartalmuk nem az igazság, hanem a tévedés meg a hazugság. Mikor az összbirodalom emberei ragyogó szinekkel festették előtte: minő boldogság vár Magyarországra, ha beleolvad Ausztriába, – mosolyogva válaszolt:

– Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság, mégsem akar senki meghalni.

– De hát annyi bevégzett tény után csak nem kezdhetünk mindent ujra Magyarországon? erősködött az osztrák miniszter.

Deák a rosszul begombolt kabátra hivatkozott, melyet az ember, ha azt akarja hogy rendbe jöjjön, mégis csak kénytelen ujra begombolni.

– Levágjuk a gombot! válaszolt a miniszter erélyesen.

– Akkor aztán éppenséggel nem lehet a kabátot begombolni, válaszolt Deák nyugodtan.

Imponáló nyugalom volt jellemének egyik leghódítóbb alkatrésze. Az erő felséges nyugalma. Nagy, világos elméje, mely mindig az igazságot szolgálta, egyszerü szavakban, ötletes hasonlatokban, találó adomákban az államférfiúi tudásnak, bölcseségnek roppant mélységeit tárta föl. Magyarország közéletének sohasem volt egy alakja sem, a kit jobban megértettek volna, mint őt. Gondolatait oly szabatosan és becsületesen fejezte ki, hogy azokhoz nem férkőzhetett a kételynek, a félreértésnek még csak árnyéka sem.

Mindig egyenes uton járt és mindig emelt fővel, nyilt arczczal haladt előre. Nagyságának valódisága nem szertelenségeivel és rendkivüliségeivel hatott, de, mint a hatalmas dómok, arányainak felséges öszhangjával. Ha irt, ha beszélt: semmi hatásvadászat, semmi hangjáték, semmi ellágyulás, semmi taglejtés, semmi éreztetése a roppant szellemi fensőbbségnek. A természetes beszéd, a közönséges társalgó hang eszközeit használta, de ezt aztán úgy használta, hogy beillett művészetnek. Mikor közvetlen a kiegyezés előtt Belcredi miniszter a már megejtett ujonczozáson kivül még egy másodikat akart elrendelni, Deák hideg méltósággal adta tudtára: nem lehet. És mért nem, ha szabad kérdenem? kiváncsiskodott a miniszter. Egyszerüen azért nem, válaszolt Deák, mert nálunk Magyarországon az anyák évenkint csak egyszer szülnek.

Meggyőződéseitől egy pillanatra sem lehetett eltántorítani. Törvény és igazság vértezte föl. A tizennyolcz évig tartó abszolutizmus minden hullámcsapása az ő sziklaalakján törött meg. Ő volt ezeknek a kisérletező s gyorsan változó időknek legszilárdabb pontja a birodalomban s csak ő rá lehetett – épiteni. Nyugodt méltósággal vezette a nemzet passziv önvédelmi harczát, ezt a sok áldozatba kerülő, hozzáférhetetlen, törvényes forradalmat, melynek végre is győzni kellett. Várt és résen állt. Kezemben van egy Kende Lajoshoz intézett levele (Kende Béláné urnő szivességéből) 1856. május 8-ikáról keltezve, melyben kimenti magát, hogy feledhetetlen barátja Kölcsey síremlékének leleplezési ünnepélyén nem lehet jelen, de a »dicsőült« szavaival, keble mélyéből sóhajt fel az egek urához:

 
»Áldd meg isten a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel!
Nyujts feléje védő kart,
Mert küzd ellenséggel.«
 

A »mert« szó alá van húzva.

Ekközben a dinasztiára rossz idők kezdtek járni. Közeledett az a vihar, mely a fonák rendszer »pajtáját« összeomlással fenyegette. Az ötvenes évek vége felé már erősen érezték a végzetes kormányzás gonosz eredményeit. Az olaszok fegyvert ragadtak szabadságukért. Ausztria vereséget szenvedett. Lombardia elveszett.

Bécsben nagy volt a zavar s kénytelen-kelletlen tettek néhány lépést a kiegyezés felé, mely azonban, kellő öszinteség hiján, balul ütött ki. A császárság nem engedett az egységes birodalom eszméjéből, mely Magyarországot közönséges tartománynyá sülyesztette; Deák Ferencz pedig nem engedett a negyvennyolczadiki törvényekből, melyek nemzetének önállóságát és függetlenségét biztosították. Ujabb s fenyegetőbb vészfelhőknek kellett feltornyosulniok az »egységes« birodalom egére, hogy a kiegyezés eszméje megérlelődjék s politikai szükséggé váljon. Nem jótékony, békés napfény, de baljósló vihar érlelte meg.

Az 1861-ben összehivott országgyülés nagy reményekkel fogott munkájába, de a Deák Ferencz feliratára érkezett fejedelmi leirat – Schmerling miniszter büszke ópusza – mereven visszautasította a magyar országgyülés jogos kivánságait.

Erre egyhangulag fogadták el Deák Ferencz második feliratát az államférfiúi bölcseségnek s szeplőtlen hazafiságnak ezt a soha el nem évülő, lángelméjü remekét, mely a következő szavakkal végződött:

»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. – Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságát, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga lemondott: annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének igazságában.«

S tűrt nemes megadással tovább. Tűrte a törvénytelen hatalom kemény jármát, alkotmányellenes garázdálkodásait, kémeit, finánczait, s annál állhatatosabban ragaszkodott a – törvényesség alapjaihoz, erős hittel várva, hogy a kik önállóságunkat a saját szabadságuk érdekében akarták eltörölni, végre befogják látni, hogy »egyik nemzet szabadsága a másik szabadságának ellensége nem lehet«.

És csakhamar el is jött az az idő – Schmerlingék minden elméletét halomra döntő s magát a trónt is megrendítő vihar alakjában. Ausztria háboruba keveredett Porosz- és Olaszországgal. A császári seregek csúfos vereségeket szenvedtek. A nagyhatalom koronájából két drágakő hullott ki: Schleswig-Holstein és Velencze, – s nyilvánvaló lett, hogy a megalázott boldogtalan Ausztriának nem a fegyveres erőben, de népei megelégedésében és jólétében kell a boldogulás eszközeit keresnie. A kiegyezés most már politikai szükséggé vált s Deák Ferencz, elveihez mindvégig hiven, a szerencsétlen háború után sem követelt többet, mint az előtt.⁴

Az önkényuralom romjai közül büszkén és győzelmesen emelkedett föl a szenvedésekben megedződött ifju Magyarország, az alkotmányát visszanyert szabad magyar nép s teljes erővel indult meg államisága nagy utján a jövendők felé. Jeles, kiváló, erős vezéremberek egész raja munkálkodik azon, hogy ez a nemzet mentől hatalmasabbá váljon s mentől jobban megizmosodjék. Mégis e korszaknak valódi hőse, élő lelkiismerete Deák Ferencz marad s tekintetünket az ő nemes egyéniségének arányaira kell vetnünk, ha azt akarjuk, hogy »a nagyok szemléletében kifáradt szemünk – megnyugodhassék«.