A vörös regina: regény

Félbeszakítottam ezt a zagyva beszédet.

– Elég lesz már, kis leány, a kisasszonyból! Úgy sem ismerem és nem is fogom ismerni.

– Nem baj, ne sajnáld! – vágott szavamba fitymáló kézlegyintéssel – nem vesztesz vele… Mondom, hogy igen nagy volt. Valóságos tehén: mindene széles és húsos, zsíros karjai, nagy lábai, nagy melle, vastag combjai… Piha, ez szép? Szép, ha egy úri kisasszony akkora, mint egy vaskos parasztlegény? Volt akkora, mint te… igen, volt akkora, mint te.

Teringettét! Most legalább azt is megtudtam, hogy vaskos parasztlegény vagyok. Jól haladok.

– Fogj hozzá és ne beszélj többet! Itt a sok jó víz, nálad a szappan… egy-kettő! Én majd addig ide hátra megyek a bokrok mögé és egyedül hagylak.

– Jó, – bólintott fejével a leány – de ne menj messze! Csak annyira menj, hogy halljam a hangodat… különben nem maradok itt!

– Meglesz.

– Minden ruhámat ki fogom mosni, mert minden büdös… Nálad nélkül is tudom, hogy minden büdös, ami rajtam van, – nem kellett volna fintorgatnod az orrodat.

Lám… nem is gondoltam, hogy észreveszi. Ez egy kicsit megint megzavart és gyanakodóvá tett kócos vörös fejének igazi állapotára nézvést. Őszintén félbolond-e vajjon ez a furcsa jószág, vagy csak bizonyos dolgokra nézve hull ki fejéből a bizonyos negyedik szeg? A teljesen zavart ember nem figyel afféle csekélységekre, hogy elfintorítja-e valaki valami miatt az orrát, vagy nem fintorítja el. Ez megfigyelte fintorgásomat és a maga állapotának meghatározásában ugyancsak öntudatosnak mutatkozott.

– De baj van, hallod-e! – szólalt meg kelletlenül, – ha mindent kimosok, ami rajtam van, miben járok addig, míg a ruháim megszáradnak?

No tessék, hát ez is egészen értelmes beszéd. Igazi, tökéletes bolondnak nem jutott volna eszébe, hogy mit csinál addig, míg nedves ruhái megszáradnak, hanem Morelli kapitány úr »hudribudri«-ságával vakon nekifogott volna a paskolásnak.

– Míg a holmid megszárad, – adtam meg a választ, miközben előkészületeket tettem a távozásra – odaadom használatra a katonaköpenyegemet. Az leér a sarkadig. Még sleppelni is fog utánad.

A kis vörös egészen természetesnek találta az ajánlatot.

– Jó! – biccentett a fejével – menj és hozd el.

Elindultam.

– De rögtön gyere vissza! Különben nem maradok itt.

– Maradhatsz bátran, – szóltam vissza neki a vállamon keresztül – századszor mondom, hogy nem érhet semmi veszedelem.

– Nem, nem! Azok a föld alól is kibújnak… félek…

– Azok ugyan, akik akkor nálatok voltak, többé nem bújnak ki… No, de most fogj hozzá! Addig elhozom a köpenyeget. Minden ruhádat kimosd, Regina!

– Tudom, tudom! Nem kell századszor mondanod, hogy minden büdös… Mondtam már, hogy ezt úgyis tudom…

Vállat vont s fölbiggyesztette a száját. Azután hátat fordított és kezdte ledobálni magáról a rongyait.

Erre én is hátat fordítottam neki és belépve a bokrok közé, elindultam a nyírfámhoz, hogy elhozzam az ideiglenes, sőt felette »különleges« szolgálatra fölajánlt köpenyeget.

A majdnem állandóan észak-nyugati irányból érkező légáramlatot eközben meleg déli szélfúvás váltotta föl. Azért kell melléje ragasztanom a »fúvás«-t is, mert a szél nevét gyengesége miatt voltaképen nem érdemelte meg. A minapi meleget azonban így is visszahozta. Ez persze akkor vált egész pompájában érezhetővé, amikor rövid vártatva a nap is kisütött a gyorsan oszladozó fellegek mögül és nagyszerű ragyogását ismét az eddigi tékozló bőségben sugározta a földre.

A nyírfa alatt levő főhadiszállásomra való bicegés közben többízben megálltam és vizsgálódtam. Tekintetem azonban hasztalan kutatta végig a láthatárt, – sehol az életnek legkisebb nyomait sem tudtam fölfedezni. Mindenütt az előbbi nagy csend és mozdulatlanság – bármerre néztem. Valóságos Treuga Dei – isteni béke. Ez annyira különös és szokatlan tünemény gyanánt foglalkoztatta érzékeimet, hogy szinte lehangoltságot éreztem, megnyugvás és öröm helyett. Nincs hálátlanabb teremtménye az Istennek, mint az ember…

Főhadiszállásomon mindössze annyi teendőm akadt, hogy a számomra itthagyott konzerves ládát becipeltem az árokba, rálapátoltam a »Spaten«-nel egy csomó friss földet és sátort húztam föléje a pokrócomból. Legyen árnyékban, hűvös helyen. A konzerv jó dolog, de nem állja a meleget. A munka is jó dolog volt, amit végeztem, de kimászni az árokból már nem volt jó dolog, mert sérült lábammal kétszer is visszacsúsztam. Egy kicsit sziszegtem is eközben, mint a kígyó, ha a farkára lépnek… pontosan ott súroltam neki sérült lábamat az árok oldalának, ahol fájt. Tehát megadtam a módját és sziszegtem. A kígyó-hasonlat ugyan sehogysem passzolt ide, mert nem éreztem magamat kígyónak… legkevésbé azon halhatatlan paradicsomi kígyónak, aki Éva anyánk ártatlanságát megrontotta. Ennek az én mostani nyugalmas paradicsomomnak ártatlan Éváját én nem akarom megrontani.

Halt! Már kiabál is paradicsomom ártatlanja…

– Kumm zuruck!

Tölcsért formáltam szájam elé a tenyeremből és harsányan visszakiáltottam neki a saját furcsa német dialektusában:

– Kumm schon, kumm!

– Aber sofurt!

– Sofurt!

Úgy kellett lennie, ez a névtelen Regina most is irtózott azoktól a kozákoktól, akik már rég csendes emberek, be vannak kaparva a föld alá és soha többé esmmiféle gyalázatosságot el nem követhetnek. Ez a szegény lélek nem hiszi, hogy így van és most is látja őket, hiába próbálná neki az ember bebizonyítani, hogy hallucinál.

Alighanem itt kellene megtalálni azt a bizonyos negyedik szeget, amely kihibbant helyéből, sőt talán végkép ki is hullott…

Panyókára löktem vállamra a köpenyt és indultam vissza.

Szt… az ördög vigye el – már megint odasúroltam fájós lábamat, ahová nem kellett volna. Szó ami szó, de nagy nyomorúság az ilyen sebhelyes láb, ha még oly jelentéktelen is rajta a sérülés – hát még ha nehezebb csípés esik rajta. Mint azon a sok ezer emberen, akik csak ezen a vidéken estek össze… Valjon hánynak a kínlódása szárad ezek közül az én lelkemen? Bár hiszen épen így megnyomoríthattak volna engem is, ha jobban rám talál a balszerencse.

– Kumm sofurt… hol maradsz annyit! – csapott ismét fülembe a kis vörös hangja.

– Jövök!

– Azonnal gyere, különben nem maradok itt!.. – kiabálta mérgesen a leány – nem érted, hogy félek egyedül…

– Nem érted, hogy nincs mitől? Tudhatnád, hogy nem lehetek messze, ha a szavamat meghallod… tehát ne ordíts.

– Nem ordítok! – hangzott a még mérgesebb kiáltás – te ordítasz!

– Regina kisasszony, csendesebben…

– Nem vagyok Regina kisasszony… itt vagy?

– Itt.

– Hol?

– Itt a bokrok mögött.

– Akkor jól van… ha itt vagy. Te erős ember vagy, megvédesz. Nem engeded, hogy azok megfogjanak, mint ahogy a nagy Reginát megfogták. Regina kisasszonyt hárman is tartották, letépték róla a ruhát és röhögve cipelték a szénakazal mögé… Elhoztad a köpenyeget?

– El.

– De várakoznod kell rám, mert nem vagyok készen.

– Jójó… várok, csak moss ki ügyesen mindent. A kendődet is.

– Azt már kimostam.

– Hát akkor a többit. Nem kell kímélni a szappant.

– Ezt már mondtad.

– Most ismét mondom.

– Esel! Nem vagyok olyan buta, hogy elfelejtsem…

No lám! Ez a meghibbant lélek már le is szamarazza az embert. Mily megindító bizalmaskodás! És milyen gyorsan! Alig néhány órája, hogy ismerjük egymást.

Hallottam, hogy elkacagja magát, de nem törődtem vele. Az a fő, hogy szorgalmasan használja a szappant.

– Haragszol, amiért szamárnak neveztelek? – hangzott ki a bokrok mögül a kérdés – hegyesen, mintha egy kis kakas kötekedett volna.

– Dehogy haragszom – beszélhetsz.

– Hol vagy?

– Jobb lesz, ha dolgozol és nem beszélsz annyit.

– Azért én mosok, ha beszélek is. Nem hallod, hogy mosok? Csak azért beszélek, hogy ne menj el. Amíg felelsz a kérdéseimre, addig tudom, hogy itt vagy és nem vagyok egyedül… Hallod, hogy mosok? Most épen a szoknyámat mosom.

– Ráfér…

– Nu, ja… ráfér. Ezt én is tudom.

*

Egy darabig csend lett. A kis vörös csakugyan szorgalmasan mosott, mert ugyancsak nagy zajjal paskolta a vizet. Eközben mintha valami vékonyhangú dudolást is hallottam volna. Cérnavékonyságú cirpeléshez, vagy egy roppant finom penicilus élességéhez hasonlított-e inkább ez a dudorászás – nehéz lett volna eldönteni. Az én fülemre aképen hatott, mintha száraz fűszállal csiklandozták volna.

Megsokallván az állingálást, leültem a bokrok alá a fűbe.

Alig ültem azonban néhány percig, a vékony dudorászást rémült kiáltás váltotta fel.

– Uristen… segítség!..

Ohó a patvarba, mi ez? Amilyen gyorsan csak tudtam talpra ugrottam és széthajtva a bokrokat, szempillantás alatt a forrás körüli tisztáson termettem.

– Mi az? Mi történt?

A leány félelemtől eltorzult arccal, egész testében reszketve lapult a forrás széléhez és a szemközt levő bokrokra intett.

– Ott… egy ember…

– Micsoda?

– Egy ember… egy ember…

– Nem lehet az!

– Egy ember… Nézd, nézd! Egy ember…

Villámgyorsan átkutattam szemeimmel a közeli bokrokat, de nem láttam semmit. Minden mozdulatlan, csendes és békességes volt. Rögtön tisztában voltam vele, hogy képzelődik – nagyobb bizonyosság kedvéért azonban megtettem, hogy átmentem a másik oldalra és az összes ottlevő bokrokat egyenkint félrehajtogattam, hadd győződjék meg a saját szemével, hogy semmi oka sincs a rémületre.

– Rosszul láttál, Regina – nincs itt semmi.

– Ott lejebb… még lejebb…

Félrehajtogattam a meggyanúsított sűrűlevelű málnabokrot is, de persze, ott sem volt semmi.

– Látod, hogy nincsen semmi?

– Látom… mondotta megkönnyebbült, mély lélegzettel s most már valamivel bátrabban hajolt előre, hogy még mindig ijedt tekintetét a mozdulatlan bokrok sűrűségébe fúrja… látom, hogy nincsen semmi, de volt…

– Nem volt.

– De volt, volt!.. Láttam, hogy egy ember mereszti rám onnan a szemeit…

Ráhagytam – legyen úgy. Hiszen bizonyos, hogy vissza-visszatérő rémüldözési rohamában tényleg látta, amit más emberfiának normális elméje nem figyelhet meg. Nem ingereltem tehát az ellentmondással, amit az ilyen hallucináló betegeket rendszerint csak annál makacsabbakká szokta tenni.

Sehol sincs inkább helyén a bölcs közmondás, hogy az okosabb enged, mint hasonló esetekben.

– Fekete szakálla volt – dunnyogta lassankint lecsillapodva a leány – és vastag orra… és veres vércseszeme… Ez volt az, aki Regina kisasszonyt először ragadta meg és leszakította melléről a ruhát… Ez volt az a disznó… Ó, ó… erre a cudarra jól emlékszem…

Haszontalan fáradság lett volna, ha meg akartam volna vele értetni, hogy a szóbanforgó kozák szintén a rég elföldelt emberek közé tartozik, mert úgysem adott volna hitelt szavaimnak. Hagytam tehát, hogy beszéljen.

Még dünnyögött valamit, de azt már nem értettem meg. Azután megdörzsölte homlokát, hátralökte fején a vörös haját és ismét kezébe vette szoknyáját, meg a szappant. Folytatni akarta a félbenhagyott munkát.

– Még csak ezt kell kimosni és az ingemet, azután készen vagyok.

Figyeltem a hangra, de a félelemnek most már legkisebb nyomát sem lehetett belőle kiérezni. Úgylátszik, hogy ezeknél a hallucináló betegeknél pillanatok alatt változnak az indulatok.

Kicsavarta a szoknyából a vizet és kidobta mellém a fűbe.

– Ez is megvan, még csak az inget kell kimosni.

Az ing még rajta volt. Egyéb nem is takarta tagjait, csak a szakadozott, rongyos ing, amelynek valaha fehér vásznába mintha játékos macskák karmolták volna bele a festéseket. A francia forradalom rémnapjaiban a csőcselék húzott ily rongyos ingeket a vesztőhelyre cipelt francia márkinők puderes vállaira…

Ez a kis vörös nem volt francia márkinő, a válla sem volt puderes, a bőre azonban oly fehér volt, hogy szinte világított a rongyos ing feslései alatt, mint a hó, ha rácsillog a nap.

Nyugodtan tekintettem rá és épen oly nyugodtan fordítottam neki hátat, amikor vézna alakjához képest aránytalanul kifejlett nagy mellei kiduzzadtak az ingből és a következő pillanatban az ing is átfordult a leány soványka hátán. Levetette, hogy kimossa. Ott vagyok-e még, vagy nem vagyok – nem látszott észrevenni. Ugy tetszett, hogy ebben a percben csakugyan nem volt rólam tudomása. Ki tudja, hogy zavaros feje hol kalandozhatott.

Megfordultam és visszamentem a bokrok mögé.

Ne lásson ott, ha öntudata ismét visszatér és képessé teszi a figyelemre.

Egy darabig csend volt. Hallottam, miközben ismét leültem előbbi helyemre a fűbe, hogy az ing kimosása elkezdődött. Csakhamar egy halk kacajt is fölfogott a fülem.

– Jé, mein Gott… ez nagyon rongyos.

– Ki nevet ott?

– Én! – kiáltotta vissza és megint kacagott – azon röhögök, hogy ebben az én szegény ingemben száz macska sem fogna meg egy egeret, annyi rajta a feslés. Huh!.. ha látnád, milyen! Nem is érdemes kimosni.

– De csak mosd ki! Ha megszárad, a fesléseket be lehet varrni.

– Mivel? Az ujjammal?

– Tűvel és cérnával – van nálam az is.

– Akkor kimosom.

Tíz percig megint csend lett. Amikor a mosás bevégződött, ismét megszólalt:

– Készen vagyok. Minden holmim ki van mosva és magam is ki vagyok mosakodva – a szappannak azonban fuccs!.. elfogyott. Nem maradt belőle egy csepp se. Már most mi lesz? Hogy jöjjek ki? Nem mutogathatom magamat meztelenül…

– Itt hagyom a bokrok alatt a köpenyegemet és visszamegyek a Standomra. Te magadra veszed a köpenyegemet és a holmiddal együtt utánam jössz. Verstanden?

– Ja, ja… verstanden! – hangzott a nevető válasz, amely azonban hirtelen ismét aggodalmassá vált – eredj odébb, míg fölveszem a köpenyegedet, de ne menj messze…

Erre már nem is válaszoltam. Lassankint mindenhez hozzá lehet szokni – még egy beteg elme kiszámíthatatlan ugrálásaihoz is.

– Nem leszek messze – kijöhetsz.

– Jövök! – kiáltotta aggodalmas sietséggel a leány – már künn is vagyok… de ne nézz ide…

– Eszem ágában sincs, hogy odanézzek!.. kiáltottam vissza megnyugtatva, miközben letettem köpenyegemet a bokrok alá és szép lassan, lépésben bicegve elindultam a nyírfám felé. Valóságosan is úgy gondolkoztam, amit beszéltem. Nem volt csak afféle tessék-lássék szólás, hogy eszem ágában sincs a kotnyeles kiváncsiság, mert csakugyan nem járta meg fejemet hasonló gyerekes szándék. Beértem annyival, amennyit akaratlanul is látnom kellett. Jobban szerettem volna, ha elméje zavaros műhelyébe tudtam volna belátni, hátha meg tudtam volna találni a hiányzó negyedik szeget. Sejtettem, hogy enélkül bajos lesz a dologból tisztességgel kievickélni.

Nem sántikálhattam messzebb tíz lépésnyinél és már megszólalt a bokrok mögött a leány nyugtalan hangja:

– Nit géh wát!.. Hol vagy?

– Mondtam már, hogy nem megyek messze… hát ne kiabálj, hanem gyere.

– Kumm schon!

Jött.

Nagyon furcsa figura volt szegény, nem tudtam kacagás nélkül megállni. Hosszú bakaköpenyegem legalább két arasznyira sleppelt utána a földön, – lépni sem igen tudott benne. Az ujjakat felgyürte, mégis alig látszottak ki belőlük a kezei, melyek a kimosott rongyokat markolászták. Botorkálva tipegett előre, biztosra vettem, hogy no, most-most botlik bele a köpeny aljába és esik orra.

– Ne röhögj, hanem segíts!.. – kiáltotta mérgesen, miközben megállt és odavágta a kimosott holmit a fűbe, – nem bírok menni is, meg ezt cipelni is. Folyton botlok… ebben a te hosszú kaftánodban.

– Köpeny az, nem kaftán.

– Azt mondom, hogy hosszú!.. Nem érted?

– Jó, jó…

Megint az okosabb enged. Fölszedtem a földhöz vágott nedves holmit és vittem.

– Eltranszferálom a ruhádat – gyere!

Elől én sántikáltam sérült lábammal, utánam Regina botorkált a sleppelő köpenyegben – de legalább most már biztosítva volt, hogy nem esik orra. Lavírozott is mindkét vékony karjával, hogy az egyensúlyt megtarthassa. Mondom, nagyon furcsa figura volt szegényke – hasonlított azokhoz a betlehemes gyerekekhez, akik faluhelyen alkalmatosabb maskara hiányában apjuk köntösébe bújnak és kócparókat nyomnak a fejükbe, hogy föl ne ismerjék őket. A nedves vörös haj majdnem akként festett a leány fején, mint egy oda nem tartozó idegen láng-paróka. Ha egy kis aranyfüstpapiros is lett volna benne – tökéletes lett volna a maskarádé. Bár hiszen így is elég nevetséges volt.

Istentelen pusztítást vittek végbe itt a shrapnelek – erdészszívem szinte fájt, mikor egy-egy derékvastagságú ágat kellett kikerülnöm, melyet úgy hasított le az az átkozott dög, mintha mesebeli kutyák szaggatták volna le a törzsről. Millió szilánk és forgács hevert mellette a földön. Némely helyen viszont egész kosárnyi letépett levél állta el az utat. Ezt a rengeteg falevelet mind a légnyomás csapta le a fákról. Már pedig ahány levél, annyi tüdő, amin a fa lélegzetet vesz. Egész sereg szép nagy fa fog itt elszáradni tüdősorvadásban. Saját külön Standom és jelenleg főhadiszállásom nyírfája is kapott egy-két shrapnel-suhintást a koronája fölé – nagyobb kár azonban szerencsére nem esett benne. Sajnáltam volna, hogy árnyéka nélkül maradok ebben az ismét hevesen letüző forróságban.

Odaérkezve, letettem Regina vizes holmiját a fűbe és levetettem a bluzomat. Igen ellepte homlokomat a meleg verejték – én bizony nem izzadok, ha nem muszáj, száz félbolond kedvéért sem. Nagyszerűen esett szellős ingemen át a levegő.

– Du hast es gut… bólintott fejével a leány, miközben lekuporodott köpenyestől a nyírfa alá – neked jó, de nekem nem jó, mert nem bújhatok ki ebből a kaftánból. Pedig nekem is olyan melegem van, hogy majdnem megsülök.

Láttam, hogy ez igaz. Piros volt, mint a pipacs, s a homloka tele verejtékkel.

– Türelem – biztattam jóindulattal – azonnal kiterítem homlidat a napra és nem vetek bele félórát, száraz lesz minden, mint a puskapor. Fölveheted és kibújhatsz a kaftánból… ha már zsidó kaftánnak nézed az én becsületes köpenyegemet.

– Arról van szó, hogy hosszú, – dunnyogta fejét rázogatva a leány – még mindig nem érted?

– Jó, jó…

– Minden kaftán hosszú.

– Bánom is én!

– Olyan hosszú, mint ez a tied.

Erre a makacskodásra már nem is válaszoltam. Elészedtem a vizes ruhákat és sorjában kiterítettem valamennyit a napra. Száradjanak.

Regina figyelemmel kísérte a manipulációt, de nem szólt közbe. Csak akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy nagykendőjét véletlenségből viszájára fordítva terítettem ki. Integetett, hogy fordítsam a színére.

– Az a szőrösebbik fele, az szárad nehezebben – magyarázta oktató hangon.

– Helyes, – válaszoltam engedékenyen – de a viszáján nem szívná ki annyira a nap.

– Nincs mit kiszívni rajta, – hangzott a fitymáló válasz – kopott rongy ennek a színe is, a viszája is.

Hm… már megint! Ez íme, megint annyira értelmes megjegyzés volt, hogy öntudatosabbat kívánni sem lehetett volna. Persze, hogy megint csak gyanakodva tekintettem rá – teringettét, hogyan is állunk hát voltaképen a bolondsággal? Hol vannak a határai? Melyik ösvény viszi kajla területre és melyik a normális értelemhez?

A kis vörös észrevette, hogy erősen figyelem.

Fintorgatta pisze orrocskáját és szintén figyelte minden mozdulatomat. Majd bosszúsan megrázta fejét és majdnem haragosan rám kiáltott:

– Mit nézel rajtam?

– Én-e?

– Igen, te!

– Nem szabad rád nézni?

– Szabad, de nem így.

– Hogy?

– Igy, mint te!

– Lám… hát én hogy nézek?

– Azt hiszed, nem tudom, hogy bolondnak tartasz?

Ohó!.. ez vágott, mint a kés. A hang is volt olyan éles, mint egy kés. A dühös tekintet is, amely a leány szemeiből arcomba metszett. Magam sem tudom… de egy pillanatra annyira megzavarodtam, hogy szinte megdöbbenve bámultam rá. A patvarba, mi ez? Csak nem az fog kisülni ebből a dologból, hogy voltaképen én voltam félbolond, amikor ezt a kis vöröst bolondnak tartottam? Nem, ez nem valószínű – igyekeztem magamat kellemetlen zavaromban megnyugtatni – ily emeletes szamár talán csak mégsem vagyok…

Letelepedtem egy üres történyesládára.

– Ne dühösködj, Regina – válaszoltam engesztelő hangon.

– Beszélhetsz… tudom én jól, hogy bolondnak tartasz, azért nézel így rám, mint Frau Mikelre a doktor… Frau Mikel azonban igazán bolond volt és amikor a doktor megvizsgálta és így nézett rá, mint te rám és amikor azt mondta neki, hogy Liebe Frau, sie müssen nach Lemberg in a Sanatórium géhén – hát akkor Frau Mikel úgy megütötte a doktor arcát, hogy csupa vér lett és belekapaszkodott szakállába is és jó csomót ki is tépett belőle… igen, azt tette.

– Szerencse, hogy nekem nincs szakállam.

A leány méltatlankodva rázta meg vörös fejét.

– Mondtam, hogy Frau Mikel bolond volt, aki ilyet is tehetett, mert gyermeknek, bolondnak minden szabad. Nekem azonban jó eszem van. Az én körmeim akkor sem mennének neki a szakálladnak, ha volna szakállad. Pedig megérdemelnéd… igen, megérdemelnéd! Mert most is úgy mereszted rám a szemedet, mint Frau Mikelre a doktor…

Elnevettem magamat.

– Rosszul látsz, Regina.

– Ná!.. Van nekem eszem.

Megint dühösködni kezdett. Apró szemei úgy égtek, mint a parázs. Elérkezettnek láttam az időt, hogy valamiféle tréfával üssem el a dolgot. Közben ismét és ezúttal végérvényesen eldöntöttem, hogy minden fel-feltünedező látszat dacára, mely az ellenkező mellett is bizonyíthatott volna – csakugyan betegelméjű teremtéssel van dolgom, akinek hisztérikus idegállapotát nem tanácsos ellentmondásokkal ingerelni. Eleresztettem tehát enyhítésül egy szeliden nyálkás komplimentumot:

– Szép arcod van, Regina – azt bámulom, ha épen tudni akarod.

– Mondtam már, – hangzott az erélyes válasz – hogy nekem beszélhetsz.

– Igazat beszélek.

– Butaságot beszélsz… dunnyogta a leány.

Aztán mondja valaki, hogy nem volt okom a gyanakvásra. Ez is épen olyan értelmes megjegyzés volt, mint az előbbi, amely nem ok nélkül hökkentett meg.

– Nekem is van egy kis eszem, Regina… iparkodtam a veszendő tekintélyt megmenteni.

– Tudom, hogy van, – felelte hirtelen a leány – nem is te vagy buta, hanem az, amit mondtál… az nagy butaság.

– Dehogy!

– Dehogy, vagy nem dehogy, nagy butaság… Még ha kisasszonyomnak, a nagy Reginának mondtad volna, hogy szép arca van… ezt érteném.

Míg beszélt, fölemelkedtem a töltényes-ládáról és a közeledő délre való tekintettel hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez. Egyszerű és felette gyorsan elvégezhető munka. Az ember megtölti a »kokeszli«-t (Koch-Kessel) vízzel, ügyesen ráhelyezi két lapos kőre, összegyűjt egy marék száraz ágat és gizgazt, alája rakja és begyujt. Ha leég, új száraz ág és új gizgaz mindaddig, míg a kokeszliben fölforr a víz. Akkor a bajonét végivel fölfeszít egy konzerves dobozt s a tartalmát beleszerkeszti a buzgó vízbe. Alkalmaz bele egy kis sót, hozzájárul egy csipetnyi fájn törött borssal és kész az ebéd, – tálalni lehet a világ legnagyszerűbb ennivalóját – a halhatatlan gulyást. Gulyás-konzervet főztem ugyanis, mert ez a legjobb. Jó a borsófőzelék-konzerv is – a gulyás azonban királya, sőt császárja ellenséges földön minden ételeknek, nemcsak azért, mert valóban jó, hanem tán legkivált azért, mert haza emlékezteti ízével és felséges illatával a messze idegenbe vetődött magyar katonát. Míg eszi és kenyeret mártogat belé az ember, – azt képzelheti, hogy valahol otthon, az Alföld valamelyik pusztáján, ülöget mellette a földön – előtte a bogrács, háta mögött a pihenő ménes, jobbkézt valahol a gémes kút, balkézt valahol a tanya… Ilyen nagy varázsló a gulyás! Nem csoda, hogy akkora előttünk a becsülete.

A Regina leány érdeklődve figyelte a menázsifőzés műveletét, s közben úgy izzadt szegény feje a meleg köpenyegben, hogy végre is megsajnáltam.

– Meleg van odabe, Regina…

– Egy darabig még állom, de nem sokáig – lihegte homlokát törölgetve.

– Várj, segítünk a bajon… biztattam vigasztaló hangon, mialatt a napra terített ruhákhoz járulva, megtapogattam őket, hogy szárazak-e már annyira, hogy föl lehessen őket venni? Az alsószoknya, meg az össze-vissza feslett ing már száraz volt, a többi holmi még nem. Ezt a két ruhadarabot azonban már föl lehetett venni. Felette szellős ruházat, de ebben a forróságban épen ilyen szellős ruházat a jó.

– Megszáradtak? – kérdezte élénken a leány.

– Az ingedet meg az alsószoknyádat fölveheted.

– Dobd ide, aztán fordíts hátat egy percre… fölveszem őket, különben rögtön megüt a guta ebben a meleg kaftánban.

– Köpenyeg az, hé, – nem zsidó kaftán – igazítottam helyre a köpenyegemen esett csúfságot harmadszor is.

– Nem érted, hogy arról van szó, hogy hosszú!.. – méltatlankodott neheztelve a leány.

– Jó, jó… ezt már hallottam.

– Hát akkor miért beszélsz?

Visszamentem a kokeszlihez és hátat fordítottam neki. Bújjon ki a köpenyegből és szedje magára szellős rongyait, nehogy valahogy Isten csudájára csakugyan meglegyintse a guta. Nem is pipacsvörös volt már az arca, hanem céklapiros – szinte lángolt a forróságtól. Nem is gondoltam volna, hogy ebben a vézna testecskében ennyi a vér.

Mire az átöltözéssel elkészült és rámkiáltott, hogy már szembefordulhatok vele, ha akarok – én is készen voltam a fejedelmi gulyással. Tálalhattam és azonnal tálaltam is. Teleraktam a sajkámat – ez a Regináé. Ami a kokeszliben marad, az az enyim. Két karaj kenyér, a nagyobbik Regináé. Egy kés meg egy bicska, a kés a Regináé. Két tiszta vászonkapca kineveztetik szalvétának, az egyik Regináé. Törölje bele pittyedt száját, ha a fejedelmi gulyás hasonlíthatatlanul kitünő ízű zsíros levével bemaszatolja. Mikor mindez készen volt, szembefordultam vele, hogy meginvitáljam a menázsihoz… de amint megpillantottam, úgy elfogott a kacagás, hogy nem tudtam szóhoz jutni.