Szeretve

Harmadik fejezet

Caitlin és Caleb lassan sétált a folyó partján. A Hudson ezen oldala elhanyagolt volt, tele elhagyott gyárakkal és üzemanyag tárolókkal, amiket már nem használtak. Minden lepusztult, de legalább békés volt. A folyón hatalmas jégdarabok úsztak lefelé, amelyek lassan szétváltak a márciusi napon. A finom repedések zaja megtöltötte a levegőt. Olyan furcsa módon tükrözték vissza a fényt, hogy túlviláginak tűntek amint a lassú pára felemelkedett a víz felszínéről. Caitlinnek kedve lett volna lesétálni egy ilyen hatalmas jégtáblára, és hagyni, hogy elvigye bárhová, amerre tartott.

Csendben sétáltak, mindketten a saját világukba voltak elmerülve. Caitlin zavarban volt, hogy olyan szembetűnő módon adta ki a dühét Caleb előtt. Szégyellte, hogy olyan erőszakos volt, és nem tudta irányítani a cselekedeteit.

Az öccse miatt is szégyenkezett, hogy úgy viselkedett, és olyan csibészekkel lógott. Ő még soha nem látta így viselkedni ez előtt. Zavarban volt, hogy Calebet kitette ennek. Aligha jó út, hogy megismerkedjen a családjával. A legrosszabbat gondolhatja róla. Ez bántotta őt, jobban, mint bármi.

És ami a legrosszabb, nem tudta merre induljanak el innen. Sam volt a legjobb reményt arra, hogy megtalálják az apját. Nem volt más ötlete. Ha lett volna, már saját maga megtalálta volna, évekkel ezelőtt. Nem tudta, mit mondhatna Calebnek. Vajon most elhagyja? Hát persze. Neki már semmi haszna nem volt, és Calebnek meg kell találnia a kardot. Miért tenné, hogy mégis vele marad?

Ahogy csendben sétáltak, úgy érezte egyre idegesebb lesz, amint arra gondol, hogy Caleb csak a megfelelő időt várja, hogy a szavait megválogatva elmondja neki, hogy el kell mennie. Mint mindenki más az életében.

– Nagyon sajnálom – mondta végül, halkan –, ahogy ott viselkedtem. Sajnálom, hogy elvesztettem az irányítást.

– Ne sajnáld. Semmi rosszat nem tettél. Még tanulod. És te nagyon erős vagy.

– És azt is sajnálom, hogy a bátyám így viselkedett.

Caleb elmosolyodott.

– Ha van valami, amit megtanultam az évszázadok során, azt, hogy nem tudod irányítani a családodat.

Csendben folytatták az útjukat. Caleb a folyót nézte.

– Na és? – kérdezte a lány végül. – Most mi lesz?

A férfi megállt, és ránézett.

– El fogsz menni? – kérdezte bizonytalanul Caitlin.

Caleb a gondolataiba mélyedt.

– El tudsz képzelni bármely más helyet, ahol az apád lehet? Bárki mást, aki ismerte őt? Akármit?

Caitlin már megpróbálta. Semmit nem talált. Abszolút semmit. Megrázta a fejét.

– Kell, hogy legyen valami – mondta határozottan. – Gondolkozz erősebben. Az emlékeidben. Nincs valamilyen emléked?

Caitlin erősen gondolkodott. Becsukta a szemét, és tényleg kényszerítette magát, hogy emlékezzen. Már olyan sokszor tette fel magának ugyanezt a kérdést. Olyan sokszor látta az apját az álmaiban, hogy már nem tudta megmondani mi az álom, és mi a valóság. El tudta mondani, hol látta őt álomról álomra. Mindig ugyanazt az álmot látta. Rohan egy mezőn, az apja ott van a távolban, és ahogy közeledik, az apja mind távolabbra kerül. De ezek csak álmok voltak.

Voltak a villanások, emlékek, amikor fiatal gyermek volt, és valahova elment vele. Valamikor nyáron. Emlékezett az óceánra. És ahogy a víz egyre melegebb lett. De tényleg, nem volt biztos benne, hogy valójában megtörtént. Az emlékek egyre jobban elmosódtak. És nem emlékezett pontosan, hol volt ez a partszakasz.

– Nagyon sajnálom – mondta. – Bárcsak lenne valamim. Ha nem a te kedvedért, legalább az enyémért. Csakhogy fogalmam sincs, hol van. És fogalmam sincs, hogyan keressem meg őt.

Caleb a folyó felé fordult, és nagyot sóhajtott. Kinézett a jégre, és a szeme színe ismét megváltozott, ezúttal tengerszürke lett.

Caitlin érezte, hogy közeleg az idő. Bármelyik pillanatban felé fordulhat, hogy közölje a hírt. Ő most elmegy. Már semmi hasznát nem veszi neki.

Már majdnem kitalált valamit, néhány hazugságot az apjáról, néhány nyomot, csakhogy vele maradjon. De tudta, hogy ezt nem teheti meg vele.

Sírni volt kedve.

– Nem értem – mondta Caleb halkan, még mindig a folyót nézve. – Biztos voltam benne, hogy te vagy az Egyetlen.

Belebámult a csendbe. Mintha órák teltek volna el a lány szemében, miközben várt.

– És van még valami, amit nem értek – mondta végül, majd megfordult, és Caitlinre nézett. A hatalmas szeme hipnotizáló volt. – Érzek valamit, amikor körülötted vagyok. De minden homályos. Másokkal, én mindig láttam az életet, amit megosztottunk egymással, minden alkalommal, amikor az útjaink keresztezték egymást, minden inkarnációban. De veled … ez ködbe vész. Semmit sem látok. Ez soha nem történt még velem ezelőtt. Olyan, mintha … valami akadályozná a látásomat.

– Talán nekünk soha nem volt – válaszolta Caitlin.

Caleb megrázta a fejét.

– Azt látnám. Veled sehogyan sem látom. Még a kettőnk jövőjét sem tudom megnézni. És ez még soha nem történt velem. Soha, a 3000 év alatt. Úgy érzem … valahogy emlékszem rád. Úgy érzem, a határán vagyok annak, hogy mindent lássak. Már majdnem bevillan. De nem akar. És ez az őrületbe kerget.

– Nos, akkor – mondta Caitlin –, talán nincs semmi ez után. Lehet, hogy csak itt, és csak a most van. Talán soha nem volt semmi több, és talán soha nem is lesz.

A lány azonnal megbánta a szavait. Inkább harapta volna le a nyelvét, minthogy ilyen hülyeségeket mondjon, amiket nem is akart. Miért kellett ezt mondania? Ez épp az ellenkezője volt annak, amit gondolt, és amit érzett. Azt akarta mondani: Igen. Én is úgy érzem. Úgy érzem, mintha öröktől fogva veled lennék. És hogy örökké veled leszek. Ehelyett, minden rosszul jött ki. Csak azért, mert ideges volt. És most nem tudta, hogyan vonja vissza a szavait.

De Calebet nem riasztotta el. Ehelyett közelebb lépett, felemelte az egyik kezét, és lassan az arcára helyezte, helyrerakva egy kósza hajtincset. Majd mélyen a lány szemébe nézett. A férfi szeme ezúttal szürkéről kékre változott. Caitlin úgy érezte, hogy azon a szemek a mélyébe látnak. A pillantása ereje elsöprő volt.

A szíve kalapált amint érezte, hogy hatalmas hő emelkedik az egész testében. Úgy érezte, mintha eltévedt volna.

Vajon megpróbál emlékezni? Vagy csak el akar búcsúzni?

Esetleg meg akarja csókolni őt?

Negyedik fejezet

Ha volt valami, amit Kyle jobban gyűlölt az embereknél, azok a politikusok voltak. Nem bírta a pózolásukat, a képmutatásukat, az önbíráskodásukat. Nem bírta az arroganciájukat. És alapjába véve semmit sem bírt bennük. A legtöbbjük alig élt 100 évet. De ő már több mint 5000 évet megélt. Amikor ezek arról beszéltek, hogy „az eddigi tapasztalatok” – na, ettől rosszul volt.

Az volt a sorsa Kyle-nak, hogy velük kellett töltenie az idejét. Minden este politikusokkal sétált, miután felkelt az alvásból, és felment a felszínre a központjukon, a Városházán keresztül. A Blacktide klán már évszázadokkal ezelőtt mélyen befészkelte magát a New York-i Városháza alatt lévő élőhelyére, és mindig is szoros együttműködésben volt a politikusokkal. Sőt, feltételezhetően a legtöbb politikus abban a szobában nyüzsgött, amelyben a klán titkos tagjai voltak, ahol végrehajtották a mindennapi tevékenységeket az egész városban, sőt, az egész államban. Ez a keveredés és az üzletelés az emberekkel egy szükséges rossz volt.

De ezeknek a politikusok túl valódi emberek voltak ahhoz, hogy Kyle libabőrös legyen tőlük. Nem tudta elviselni, hogy velük kellett legyen abban az épületben. Különösen az zavarta, amikor túl közel kerültek hozzá. Amikor sétált, vállát lehajtva mindig keményen meglökte az egyiket. „Hé!” – kiabálták olyankor, de Kyle a fogát csikorgatva ment tovább a folyosó végén levő széles, kétszárnyú ajtó felé.

Megölte volna őket, ha tehette volna. De nem volt szabad megtennie. A klánjának még mindig a Legfelsőbb Tanács előtt kellett felelnie, és valamilyen okból még mindig visszatartották. Várták a pillanatot, amikor örökre eltörölhetik az emberi fajt a föld színéről. Kyle már ezer éve várta, és nem tudta mennyi kell még várnia. Volt néhány szép pillanat a történelemben, amikor már közel jártak a célhoz, amikor megkapták rá az engedélyt. Például 1350-ben, Európában, amikor végül mindnyájan egyetértésre jutottak, és együtt terjesztették el pestist, a fekete halált. Azok voltak a szép idők. Kyle elmosolyodott a gondolatra.

Volt néhány másik szép időszak is, mint a sötét középkor, amikor megengedték, hogy totális háborút vívjanak Európa-szerte, erőszakot és gyilkosságokat kövessenek el milliókon. Kyle szélesen elmosolyodott. Ezek voltak a legnagyszerűbb évszázadok az életében.

De az elmúlt néhány száz évben, a Legfelsőbb Tanács annyira meggyengült, és olyan szánalmas lett. Mintha féltek volna az emberektől. A második világháború szép volt, de olyan behatárolt, és annyira rövid. Többre vágyott. Mióta nem voltak nagy csapások, katasztrófák és járványok, azóta nem voltak igazi háborúk. Olyan volt, mintha a vámpír faj megbénult volna, mintha féltek volna a növekvő számú és hatalmú emberi fajtól.

Most végre közel kerültek. Peckesen lépdelt ki a bejárati ajtón, és ment le a Városháza lépcsőjén. Megszaporázta lépteit, mivel alig várta, hogy a South Street-i tengeri kikötőbe érjen. Egy hatalmas szállítmány várt rá. Több tízezer láda tökéletesen ép, genetikailag módosított bubópestis. Már több száz éve tárolták Európában, az utolsó kitörés óta tökéletesen megőrizték őket. És most módosították a baktériumot, hogy teljesen ellenálló legyen az antibiotikumokkal szemben. És ez mind Kyle-ra várt. Hogy azt tegye velük, amit akar. Hogy új háborút szabadítson rá az amerikai kontinensre. Az saját területén.

Még az eljövendő évszázadokban is emlékezni fognak rá.

Kyle már a gondolattól is hangosan felnevetett, bár az arckifejezése miatt a nevetése inkább vicsorgásnak tűnt.

Persze jelentenie kellett volna Rexiusnak, a klán vezetőjének, de ez csak technikai kérdés volt. Igazság szerint ő akart lenni a vezető. A saját klánja több ezer vámpírja – és valamennyi vámpír a szomszédos klánban –, neki kellene, hogy feleljen. Erősebb lenne, mint valaha is volt.

Kyle már tudta, hogyan szabadítaná ki a pestist: egy hajórakomány a Penn pályaudvarhoz, egy a Grand Centralhoz, és egy a Times Square-re. Mindez tökéletesen időzítve, a csúcsforgalom idején. Ez igazán gördülékennyé tenné a dolgokat. Úgy becsülte, hogy néhány napon belül fél Manhattan fertőzött lenne, és egy másik héten belül egész Manhattan. Ez a járvány gyorsan terjed, és ahogy ők módosították, a levegőben fog terjedni.

A szánalmas emberek persze majd lezárják a várost. Lezárják a hidakat és az alagutakat. Leállítják a légiközlekedést és hajóforgalmat. És ez volt az, amit akart. Bezárják magukat abba a rémületbe, ami az emberek között törne ki. Bezárva, pestisben haldokolva, Kyle és sok ezernyi csatlósa olyan vámpírháborút szabadítana rájuk, amilyet az emberi faj még nem látott. Napokon belül eltörölnének minden New York-it.

És akkor a város az övék lesz. Nem csak a föld alatt, hanem a föld felett is. Ez lesz a kezdet, és a sziréna jelzése felszólítja az összes klánt a többi városban, és minden országban, hogy kövessék a példát. Heteken belül Amerika az övék lenne, ha nem az egész világ. És Kyle lesz az, aki az egészet elindította. Ő lesz az, akire emlékezni fognak. Az egyetlen, aki örökre a föld felszínére emelte a vámpírokat.

Természetesen ők mindig megtalálnák a hasznát az emberiség maradékának. Leigáznák azokat, akit túlélnék, és hatalmas állattenyésztő telepeken tárolnák őket. Kyle ezt igazán élvezné. Meggyőződne arról, hogy mindenki kövér és zsíros legyen, és bármikor, amikor a fajának kedve támad táplálkozni, egy végtelen lehetőség közül választhatnának. Tökéletesen kidolgozott terv. Igen, az emberek jó rabszolgák lesznek. És ínycsiklandozó eleség, ha megfelelően tápláltak.

Kyle-nak még a nyála is kicsordult a gondolatra. Nagyszerű idők vártak rá. És semmi nem állhat az útjába.

Semmi, azazhogy, kivéve azt az átkozott Fehér klánt, akik betelepültek a Cloisters alá. Igen, ők a homokszem a gépezetben. De semmi jelentősebb. Egyszer majd megtalálja azt a borzalmas lányt, Caitlint, és azt a renegát, áruló Calebet, és elvezetik őt a kardhoz. És akkor a Fehér klán védtelen lesz. Semmi sem marad, ami az útjukba állhat.

Kyle majd’ felrobbant a dühtől amint arra az ostoba kislányra gondolt, aki elmenekült a kezei közül. Bolondot csinált belőle.

Ráfordult a Wall Streetre, és egy járókelőt – egy nagydarab embert – a rossz szerencséje vitte az útjába. Ahogy útjaik találkoztak, Kyle teljes erőből nekiütközött a vállával. A férfi hátraesett, és hatalmasat csattant egy falon.

– Hé, haver, mi a probléma?! – üvöltött rá a vasalt öltönybe öltözött férfi.

De Kyle csak gúnyosan mosolygott rá, mire a férfi arckifejezése megváltozott. Egy két méter magas, széles vállú, hatalmas izmokkal rendelkező embernek Kyle nem volt olyan, aki kihívást jelentett volna. A férfi, mérete ellenére mégis gyorsan megfordult, és továbbment. Jobban járt.

Kyle egy kicsit jobban érezte magát, hogy nekiment annak az embernek, de a dühe még mindig lángolt. Egyszer úgyis elkapja azt a lányt. És majd lassan végez vele.

De most nem ennek volt itt az ideje. Ki kellett szellőztesse a fejét. Volt ennél fontosabb dolga is, amire figyelnie kellett. A hajórakományra. Ott, a rakparton.

Vett egy mély levegőt, és lassan elmosolyodott. A rakomány csak egy háztömbnyire van.

Ez lesz az ő karácsonya.

Ötödik fejezet

Sam hatalmas fejfájásra ébredt. Az egyik szemét kinyitva rájött, hogy a pajta padlójára ájult, a szalma közé. Hideg volt. Egyik barátja sem vette a fáradtságot, hogy felszítsa a tüzet az éjszaka előtt. Úgy látszik, mindenki kiütötte magát.

Rosszabb volt, hogy forgott vele a szoba. Felemelte a fejét, hogy kihúzzon egy szalmaszálat a szájából, és rettenetes fájdalmat érzett a halántékában. Furcsa helyzetben aludt, és ahogy a nyakát forgatta, fájdalmai voltak. Megdörzsölte a szemét, hogy kitisztuljon a tekintete, de nem lett jobb. Tényleg túlzásba esett tegnap este. Emlékezett a vízipipára. Aztán a sör, majd egy kis Southern Comfort likőr, majd még több sör. Akkor hányt. Aztán még néhány szippantás a vízipipából, hogy megkönnyebbüljön a gyomra. Aztán filmszakadás valamikor az éjszaka folyamán. Mikor vagy hol, erre nem igazán tudott visszaemlékezni.

Éhes volt, de ugyanakkor hányingere is volt. Úgy érezte, mintha meg tudna enni egy rakás palacsintát vagy egy tucat tojást, de rögtön ki is adná magából miután befalta az egészet. De leginkább most megint hányni akart.

Megpróbálta összerakni magában a tegnapi est részleteit. Emlékezett Caitlinre. Arra, hogy nem tudott neki megbocsátani. És ez nagyon felkavarta őt. Meg a felbukkanása a pajtában. Hogy úgy elintézte Jimbót. És a kutya. Mi a fene volt itt? Tényleg megtörtént mindez?

Amikor felnézett, akkor látta meg a lyukat a pajta oldalában, amit a kutya teste tört ki. Érezte a beáramló hideg levegőt Akkor tehát ez tényleg megtörtént. Nem tudta mire vélni a dolgot. De ki volt Caitlinnel az a srác? Az a fickó pont olyan volt, mint egy középhátvéd az amerikai fociban. De olyan sápadt volt, mint a fal. Mintha a Mátrixból lépett volna elő. Igazából meg sem tudta volna mondani, hogy hány éves volt. A legfurcsább dolog mégis az volt, hogy valahonnan ismerős volt a számára.

Körülnézett a pajtában. A haverjai a legkülönfélébb helyekre ájultak be, legtöbbjük horkolva aludt. Felvette az óráját a padlóról, 11 órát mutatott. Már jó ideje alhattak.

Átment a pajtán, és megragadott egy üveg vizet. Már éppen inni készült belőle, mikor meglátta, hogy tele van cigarettacsikkel. Letette és keresett egy másik üveget. A szeme sarkából meglátott a padlón félig teli vizeskancsót. Megragadta, és megitta majdnem a felét.

Kicsit jobban lett tőle. De a torka még mindig száraz volt. Vett egy mély lélegzetet, és az egyik kezét a halántékára tette. A szoba még mindig forgott vele. Büdös volt itt bent. Ki kell, hogy menjen.

Átvágott a szobán, és félretolta a pajta ajtaját. A hideg reggeli levegő felfrissítette. Az ég szerencsére felhős volt, de még mindig túl fényes ahhoz képest, hogy ő csak most jött ki a sötét pajtából. De közel sem olyan rossz, mint lehetett volna. Hunyorgott. Már megint esik a hó. Remek. Még több hó lesz.

Sam szerette a havat. Különösen akkor, amikor esett, mert akkor nem kellett iskolába mennie. Emlékezett, hogy Caitlinnel mindig felmentek a domb tetejére, és egy fél napot végigszánkáztak.

Bár mostanában legtöbbször lógott az iskolából, így most nem igazán volt különbség. Az iskola csak púp volt a hátán.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyűrött csomag cigarettát. Betett egy szálat a szájába, és rágyújtott.

Tudta, hogy nem kellene cigarettáznia, de minden haverja dohányzott, ezért folyamatosan nyomás alatt volt. Végül azt mondta, miért is ne? Így hát rászokott néhány héttel ezelőtt. Pedig nem kellett volna. Azóta sokkal többet köhög, és már a mellkasa is fáj. Tudja, hogy ez meg fogja ölni. De egyébként sosem gondolta volna, hogy sokáig fog élni. De nem érdekelte. Valahol, a lelke mélyén, azt sem hitte, hogy a 20-at betölti.

Most, hogy a feje kezdett kitisztulni, újra visszagondolt a tegnapra. Caitlin. Rosszul érezte magát miatta. Igazán rosszul. Szerette őt. De tényleg. Azért jött el idáig, hogy újra lássa őt. Miért kérdezte az apjáról? Vajon csak képzelte ezt?

Nem tudta elhinni, hogy itt volt. Az anyjuk biztosan kiakadt, hogy Caitlin is eljött. Az tuti. Fogadni mert, hogy még most is ki van borulva. Valószínűleg megpróbál utánuk jönni. Aztán lehet, hogy mégsem. De kit érdekel? Túl sokszor költöztek már.

De Caitlin, az más. Nem kellett volna, hogy így bánjon vele. Szebben kellett volna beszélnie a nővérével. Csak nagyon be volt állva a fűtől. Még mindig rosszul érezte magát. Sejtette, hogy egy része azt akarta, hogy a dolgok megint normálisak legyenek, bármit is jelentsen ez. És a testvére volt a legjobb ok, hogy újra normális legyen.

Miért jött vissza? Talán visszaköltözik Oakville-be? Az szuper lenne. Talán együtt tudtak találni egy helyet. Igen, minél többet gondolkodott ezen Sam, annál jobban tetszett neki az ötlet. Beszélni akart vele.

Elővette a mobilját, és látta, hogy a led vörösen villog. Rányomott az ikonra, és látta, hogy új üzenete van a Facebookon. Caitlintől. A régi pajtában van.

Tökéletes. Oda kell mennie.

*

Sam leparkolt, és átsétált a birtokon a régi pajtába. Az „öreg pajta” – ahogy mindenki nevezte. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Ez volt az a hely, ahova mindig jártak míg Oakville-ben éltek. Egy üres, eladó ház telkén állt hátul, mely házat már évek óta árulták. Túl sokat kértek érte. Amennyire tudták, még soha senki sem jött, hogy megnézze.

És ott volt az ingatlan hátánál ez az igazán remek pajta, teljesen üresen. Sam fedezte fel az egyik nap, és megmutatta Caitlinnek. Egyikük sem látott bajt abban, hogy itt töltik az időt. Mindketten gyűlölték azt a kis lakókocsit, amelybe az anyjukkal voltak összezárva. Egyik éjszaka jó későig maradtak a pajtában, beszélgetve, és mályvacukrot pörkölve egy klassz kis kandallóban, és mindketten elaludtak. Ezt követően idejártak újra és újra, különösen akkor, amikor otthon bolondok háza volt. Legalább ők használták valamire az épületet. Néhány hónap múlva, már úgy érezték, hogy ez itt az ő helyük.

Sam nagyokat lépdelve sétált át az ingatlanon, remélve, hogy mielőbb meglátja Caitlint. A feje már teljesen kitisztult, különösen a nagy Dunkin' Donuts kávé után, amit a kocsiban hajtott fel az úton. Tudta, nem kellene vezetnie 15 évesen. De volt még néhány éve ahhoz, hogy jogosítványt kapjon, és nem akart várni. Még soha nem kapták el. És tudott vezetni. Szóval, miért várt volna vele? A barátai kölcsönadták neki a kisteherautót, és ez épp megfelelt neki.

Ahogy Sam közeledett a pajtához, hirtelen arra gondolt, hogy mi van, ha Caitlin haverja is ott lesz vele. Volt valami abban a srácban … amit nem tudott hová tenni. Nem tudta kitalálni, hogy mit keres Caitlinnel. Talán járnak? Caitlin mindig elmondott neki mindent. Hogy lehet, hogy még soha nem hallott róla ezelőtt?

És miért kérdezett Caitlin hirtelen az apjáról? Sam dühös volt magára, mert éppenséggel volt egy híre, amit el akart neki mondani. A minap történt. Végre kapott választ az egyik Facebook üzenetére. Az apjuk volt. Tényleg. Azt mondta, hogy hiányoznak neki, és szeretné látni őket. Végre. Ennyi év után. Sam már válaszolt neki. Újra elkezdtek beszélgetni. És az apja látni akarta őt. Mindkettőjüket. Miért nem mondta már el neki? Nos, legalább most majd el tudja mondani.

Ahogy Sam sétált az erősödő hóesésben, és hallotta a hó ropogását a csizmája alatt, újra boldognak érezte magát. Caitlinnel az oldalán, a dolgok talán még inkább visszakerülnek a normális kerékvágásba. Talán a legjobbkor tűnt fel, hogy segítsen helyrehozni a dolgokat körülötte. Caitlinnek mindig meg volt erre a módszere. Talán ez volt az egyetlen esélye.

A zsebébe nyúlt egy újabb szál cigarettáért, de meggondolta magát. Talán önmaga is változtathatna néhány dolgon.

Összegyűrte a csomagot, és eldobta a fűbe. Nem volt szüksége rá. Erősebb volt nála.

Kinyitotta a pajta ajtaját, készen arra, hogy egy nagy öleléssel lepje meg Caitlint. Elmondja neki, hogy sajnálja. Caitlin is sajnálná, s minden újra nagyszerű lenne.

De a pajta üres volt.

– Helló? – kiáltott fel Sam, tudván, hogy esetleg senki nincs ott.

Észrevette a kialvó parazsat a kandallóban; tehát valakinek órákkal ezelőtt még itt kellett lennie. De nem volt jele semmilyen tárgynak, amely azt igazolná, hogy valaki még mindig itt van. Caitlin elment. Valószínűleg azzal a sráccal. Miért nem tudott rá várni? Miért nem adott neki egy esélyt? Csak egy pár órát?

Úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. A saját nővére. Még ő sem törődik vele többé.

Le kellett ülnie.

Leült egy rakás szénára, és a kezébe hajtotta a fejét. Érezte, hogy a fejfájása visszatér. Caitlin tényleg megtette. Elment. Vajon örökre elment? Legbelül úgy érezte, hogy örökre.

Vett egy mély levegőt. Minden rendben lesz.

Úgy érezte, hogy a szíve megkeményedett. Magára maradt. De már tudta, hogyan kell ezt kezelni. Egyébként sem kell neki senki.

– Halihó – szólalt meg egy szép, lágy női hang.

Sam felnézett, és egy pillanatra azt remélte, hogy Caitlin az. De már attól a másodperctől tudta, ahogy meghallotta a hangot, hogy nem ő az. Ez volt a legszebb hang, amit valaha hallott.

Egy lány állt a pajta bejáratánál, csak úgy a falnak támaszkodva.

Hűha. Ez aztán a figyelemre méltó teremtés. Hosszú, hullámos, vörös haj, zöld szemek. És tökéletes test. Nagyjából vele egykorú, esetleg egy-két évvel idősebb. És cigarettázik. Ejha.

Sam felállt.

Alig tudta elhinni, de a lány szinte flörtölt vele, úgy tekintettel nézett rá. Mint aki bele lenne zúgva. Még egy lány sem nézett így rá. Nem hitt a szerencséjének.

– Samantha vagyok – mondta kedvesen, majd egyik kezét kinyújtva előrelépett.

Sam is előrelépett, és kezet fogott vele. A lány bőre selymes volt.

Vajon álmodik? Mi csinál ez a lány itt, a semmi közepén? Egyáltalán, hogy jutott ide? Nem hallott autózúgást, vagy bárkit is a pajta felé sétálni. És ő is csak most érkezett. Nem értette.

– Én Sam vagyok – mondta.

A lány szélesen elmosolygott, felfedve tökéletes, fehér fogsorát. A mosolya hihetetlenül szép volt. Sam érezte, hogy térde elgyengül, ahogy a lány a szemébe nézett.

– Sam, Samantha – mondta a lány. – Szépen csengenek együtt.

Sam csak bámult, meg sem tudott szólalni.

– Láttam, hogy itt vagy, és gondoltam fázol. Nem akarsz bejönni?

Sam törte a fejét, de nem tudta kitalálni, mire gondolt.

– Bemenni?

– A házba – mondta széles mosollyal, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Tudod – van a fala és ablaka?

Sam próbálta felfogni, amit mond. Behívta a házba? Abba, amelyik eladó? Miért hívná őt be?

– Épp most vettem meg – mondta, mintha a gondolatára válaszolna. – Még nem volt lehetőségem levenni az eladó táblát – tette hozzá.

Sam megdöbbent.

– Te megvetted azt a házat?

A lány vállat vont.

– Valahol laknom kell. Az oakville-i középiskolába fogok járni. Be kell fejeznem az utolsó évemet.

Hűha. Ez mindent megmagyaráz. Szóval, oakville-i. És végzős. Talán ő is visszamegy az iskolába. Naná. Ha ő is oda jár, akkor miért ne?

– Igen, persze, de mindegy is – mondta olyan közömbösen, amennyire csak tudta. – Miért is ne? Imádok körbenézni.

Együtt sétáltak vissza a ház felé. Ahogy sétáltak visszafelé, Sam lehajolt az imént eldobott gyűrött csomag cigarettáért, és felvette. Az után, hogy Caitlin elment, ki mást érdekel?

– Szóval, akkor te, ugye új vagy itt? – kérdezte Sam.

Tudta, hogy ez egy hülye kérdés. A lány már azt mondta neki, hogy igen. De nem tudta, mit mondjon. Soha nem volt jó beszélgetőpartner.

A lány csak mosolygott.

– Valami hasonló.

– Miért itt? – kérdezte a fiú. – Úgy értem, nem azért; de ez a város egy szívás.

– Hosszú történet – mondta a lány titokzatosan.

Valami szöget ütött a fiú fejébe.

– Szóval, várj csak egy percet; te azt mondtad, hogy megvetted a házat? Úgy érted te? Nem inkább a szüleid?

– Nem, úgy értem, hogy én. Én, magam – felelte. – Magam vettem.

Sam még mindig nem tudta megérteni. Nem akart úgy beszélni, mint egy idióta, de ezt ki kellett bogoznia.

– Szóval, ez a ház csak a tied? Vagy a szüleid…

– A szüleim meghaltak – mondta. – Magam vettem. És magamnak. 18 éves vagyok. Felnőtt vagyok. Azt csinálok, amit akarok.

– Azt a mindenit – mondta Sam, és valóban le volt nyűgözve. – Ez olyan király. Egy egész ház csak magadnak. Ez igen. Úgy értem, sajnálom a szüleidet, de én … én csak nem ismerek senkit, aki egy házzal rendelkezik a mi korunkban.

A lány a szemébe nézett, és elmosolyodott.

– Van egy csomó meglepetés, amit még megtudhatsz rólam.

Kinyitotta az ajtót, és nézte, ahogy a fiú lelkesen besétál a házba.

Olyan könnyedén lehet őt megvezetni.

A lány megnyalta az ajkát amint egy tompa éhségérzet jelent meg az elülső fogaiban.

Ez sokkal könnyebb lesz, mint gondolta.